A szeretet virága

 

A reggel langyos fényei puhán szűrődtek át a kert lombjai között, s a harmatcseppek még gyöngyként ültek meg a fűszálak hegyén. Tomika óvatos léptekkel közeledett a házhoz. Kezében egy fonott kosár, benne a tavasz színes csodái: sárga, rózsaszín, ibolyakék és hófehér virágok. Minden egyes virágot ő maga válogatott a kertjükből – gondosan, figyelmesen, szeretettel.

Az ajtón belépett, s ott állt az édesanyja. A haja kócosan omlott a vállára, arca fáradt volt, mégis gyönyörű. Mert volt valami a mosolyában, amit sem az idő, sem a gondok nem tudtak elhomályosítani. Az a fajta szépség volt ez, amit csak a szeretet festhet meg: az anyai szív csendes, örök ragyogása.

– Neked szedtem, anyukám – nyújtotta át a kosarat Tomika. – Mert te vagy az én mindenem.

Az édesanya átvette a kosarat, és az arcához emelte. Mélyen beleszippantott a virágok illatába, aztán lehajolt a kisfiúhoz, és megsimogatta az arcát. Az érintése finom volt és lágy. Olyan simogatás, amit csak egy szerető édesanya keze tud adni – benne volt az összes mese, altató, vigasztalás és némán viselt aggodalom.

Tomika ekkor megszólalt, halkan:

– A virágokat úgy válogattam, mint ahogyan te szeretsz: színesen, illatosan, gyengéden. Tudod… ezek a virágok olyanok, mint te. Mert te mindig szép vagy. Nem azért, mert mások mondják. Hanem mert a szíved tesz téged széppé, anyukám.

Az anya szeme megtelt könnyel. De nem szomorúsággal – hanem azzal a mély, szinte kimondhatatlan hálával, amit csak egy anya érezhet. A kosarat a szívéhez szorította, s azt mondta Tomikának:

– A világ legszebb virága sem ér fel azzal az illattal, amit te hozol nekem minden nap: a szereteteddel, azzal, hogy vagy nekem. Olyan boldog vagyok, hogy vagy nekem.

És akkor, ott, a kora reggel csendjében, egy anya és gyermeke között csendesen a szeretet virága kivirágzott. Soha nem hervad el, nem szárad el – örökké ott marad láthatatlanul, de érezhetően, mindkettejük szívében.

Virágzó nő

Mi, nők,

a hajnal első fényei vagyunk,

gyöngyharmatos rózsák egy titkos kert ölében.

Szirmainkban ezer illat rejlik –

lágy jázmin, vágyakozó orgona,

tavaszban ébredő akác,

és néha fűszeres, vad levendula,

ha a szél más irányból fúj.

Olyanok vagyunk,

mint egy gondosan ápolt virágmező.

Ha szeretsz minket, virágzunk,

ha figyelsz ránk,

az illatunk belengi az életed.

De ha elfeledsz minket,

száradni kezdünk csendben,

és egy nap már nem tudod,

hol veszett el az illat,

amitől te is boldog voltál.

Odaadunk mindent,

de csak annak, aki nem tép le,

hanem gyönyörködik.

Aki nemcsak lát,

hanem érez.

Aki akkor is ölel,

ha könnyeink a földre hullnak,

vagy ha éppen csípősen szólunk –

mert hisz bennünk,

még a viharainkban is.

A nő nemcsak test,

nemcsak arc –

ő a kert, a napfény, az eső,

ő az illat, amit nem lehet elfelejteni.

És ha a lelkét is szereted,

nemcsak a testét –

akkor látni fogod:

minden egyes nap

újra kivirágzik érted.

Tavaszi reggel ölelése

A madarak hangja édesen cseng,

mint Földanya lágy mosolya a hajnal ködében,

amelyet a levegő friss illata kísér,

mintha az ébredő Föld egy gyönyörű világot kínálna.

A nap első fénye alig érint,

de már hív – suttogva, szelíden.

A fű mélyzöld palástként borul a Földre,

és friss, földes illata belengi a levegőt,

mintha minden fűszál egy-egy gondolat lenne,

amit a Föld oly régóta őriz.

A fák rügyeikkel díszítik az ágakat,

és a levelek nedves, friss illata szinte tapintható.

A virágok, mint egy buja kert,

édes, érett nektárjukat kínálják a méheknek,

míg az erdő, a Föld és a levegő összhangja

megannyi édes illatot lehel a világra,

mintha minden levegővétel a szeretetről dalolna.

A méhek szárnyai aranysugárként,

zümmögnek, miközben a virágok remegnek.

A levegőben szivárványos, édes illatok keringenek,

és minden újraszületne a pillanatban.

Hív a tavasz – simogató fuvallatként, amely a szívemet megérinti,

és bennem pulzál az élet:

őrült vágyakozás, hogy önmagam legyek,

hogy átérezzem a Föld csodáját,

és éljem meg a tavasz minden pillanatát.

Erdő szíve

Sétálok a fák között,

a csend, mint takaró, körbefog,

lábam alatt zizeg az avar,

napfény játszik, levelek közt cikázik.

Ez az a hely, hol a lelkem megpihen,

ahol fák átkarolnak szelíden,

a levegőt mélyen lélegzem,

a napfény lágyan, puhán megérint.

Lelkem a fák között táncot jár,

sóhajom messzire elszáll,

illatok surrannak titokban,

hoznak nyugalmat, halk gondolatban.

A lombokon át tör rám a napfény,

bennem is feloldódik mindaz, ami nehéz,

a lelkem könnyedén szárnyra kel,

s a Föld mélyéből az erő átölel.

Csend vesz körül, az erdő pihen,

fények, fák, illatok mind egyszerre,

együtt lélegzünk, együtt vagyunk,

szépen lassan összeolvadunk.

Szülőföldem illata

Alföld az én szülőföldem,

Ide köt minden emlékem,

Gyermekéveim csendben élnek,

Mint a széllel játszó fények.

Sebes-Körös, a mi folyónk,

Múltat sodró, emléket hordozó,

Illata úgy száll szerteszét,

Mint az idő, mely lassan eltűnő.

Mennyit fürödtünk a folyóban,

Játszottunk boldogan, gondtalan,

Télen a gáton szánkón suhantunk,

A ránkfagyott nadrágban is játszottunk.

A fekete nejlonon csúsztunk messzire,

Kacajunk, mint madár szállt az egekbe,

Feledhetetlen napok, pillanatok lettek,

Szívembe vésődtek, soha el nem vesznek.

Szülőföldem, te mindig itt leszel,

Bár a barátok messzire mentek el,

Ladány illata itt marad velem,

Mint egy álom, melynek szívemben a helye.

Sokszor álmodom még róla,

A régi utakon járok titokban,

Hallom a szél suttogását,

Érzem Körösladány sajátos illatát.

A Mama

Mama ölében ülni szerettem,

A meséit a szívembe beleültette,

Varázslatos világot láttam,

Tündérek birodalmában jártam.

Mama mindig sétált velem,

Megtanított mindent nekem,

A virágok neveit tőle tanultam,

Bölcsességét én, csak csodáltam.

A konyhában csodás illatok voltak,

Mama konyhájában a sütik sorakoztak,

Segítettem neki bizony sokat,

Összeliszteztem a dolgokat.

Örökre szép emlék marad a Mama,

Nekem ő volt maga a csoda,

Ölelését még most is érzem,

Szeretettel, könnyezve felidézem.

Gyógyító Álom