(A képet mesterséges intelligencia készítette.)
Helmina, a gyönyörű smaragdzöld szemű csillag, minden éjszaka boldogan ragyogott az égbolton társai között. Az örök égi táncban élt, ahol a csillagok milliói együtt szőtték az univerzum fényét. Számára a létezés mindig is természetesen szép volt: ragyogni, adni és szeretetben létezni.
Egy éjjel azonban különös dolog történt. Ahogy az égen pihent, figyelme egy férfira irányult, aki magányosan ült egy parkban lévő padon. Ádám, egy hullámos hajú, barna szemű, harmincas éveiben járó férfi volt, aki szomorúan meredt maga elé. Az arckifejezésén látszott, hogy a fájdalom mélyen megsebezte. Mintha az egész világ súlya a vállát nyomta volna.
Helmina nem tudta levenni róla a szemét. Minden este megkereste őt az ég végtelenjéből, és figyelte, ahogy a férfi csendesen üldögél. Valami furcsa érzés kezdett növekedni benne, egy érzelem, amit addig nem ismert. Már nem volt elég csupán távolról szemlélnie. Helmina beleszeretett a földi férfiba.
Egy nap Helmina úgy döntött, hogy Istenhez fordul.
– Kérlek, Uram – kezdte, miközben szemeiben a vágy zöld fénye szikrázott – engedd meg, hogy ember legyek! Szeretni akarok. Érezni, ölelni, és Ádám mellett lenni.
Isten arcán szelíd mosoly futott végig, de hangja komoly maradt.
– Tudod te, mit kérsz, drága csillagom? Az emberi lét nehéz. Tele van fájdalommal, veszteséggel, gyötrődéssel. A szeretet földi formája gyönyörű, de törékeny, és az örömöt gyakran könnyek kísérik. Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?
Helmina szemeiben eltökéltség tükröződött.
– Tudom, hogy nehéz lesz, de vállalom. Engedd meg, hogy mellette legyek! – könyörgött.
Isten szelíden bólintott.
– Rendben, Helmina. Emberré válsz, de egy dolgot tudnod kell. Ha valaha úgy érzed, hogy az emberi lét túl nehéz számodra, egyszer visszatérhetsz hozzám, és újra csillag lehetsz. De akkor már soha többé nem térhetsz vissza a Földre. Most menj, és szeress.
Helmina a Földre érkezett. Egy gyönyörű, harmincas éveiben járó nő testét kapta, hosszú, aranyszínű hajjal és smaragdzöld szemekkel, amelyek mélyebb fényt árasztottak, mint bárki másé. Egyik este, amikor Ádám ismét a padon ült, Helmina odasétált, és leült mellé.
Amikor a férfi felnézett, tekintetük találkozott. Az idő mintha megállt volna egy pillanatra. Ádámot azonnal elbűvölte a nő smaragdzöld szemeinek mélysége – olyan volt, mintha egy másik világba nyitott volna kaput, egy helyre, ahol csak fény, béke és szeretet létezett.
A férfi nem tudta levenni róla a szemét, és szinte elfelejtette a bánatot, amely napok óta szorította a szívét. Helmina mosolygott, és az a mosoly valami olyat hozott magával, amit Ádám már rég elveszettnek hitt: a reményt.
– Szia – szólalt meg Helmina lágyan, mintha a szavai is a csillagok fényéből születtek volna. – Nem bánod, ha leülök ide?
Ádám megköszörülte a torkát, de nehezen találta a szavakat.
– Nem, dehogy – válaszolta végül, de még mindig csak Helmina szemét nézte, mintha azok bűvöletében elveszett volna. – Nyugodtan ülj le.
Aznap este beszélgetni kezdtek, és ahogy múltak a napok és hetek, újra és újra találkoztak ugyanazon a padon. Helmina sosem árulta el, honnan jött valójában, de mindent megtett, hogy Ádámot megismerje, és megvigasztalja. A férfi elmesélte élete történetét, veszteségeit, fájdalmát, és azt, hogy úgy érzi, soha nem talál már boldogságot.
Helmina türelmesen hallgatta őt, és a jelenlétével lassan, de biztosan gyógyította a férfi lelkét. Ádám nem tudta megmagyarázni, de a nő mellett mintha minden könnyebb lett volna. Egy este, ahogy a csillagok alatt ültek, Ádám a nő kezéért nyúlt.
– Helmina, te vagy az, aki visszahozott az életbe. Titokzatos vagy. Nem akarom tudni a múltad, ha nem akarsz róla beszélni, nem baj. Csak az számít, hogy itt vagy. És beléd szerettem.
Helmina szíve megtelt boldogsággal, és tudta, hogy a döntése helyes volt. Szerelmük évek alatt egyre mélyebb lett, és amikor gyermekeik megszülettek, mindegyikük örökölte anyjuk ragyogó zöld szemét. Helmina soha nem hívta Istent, hogy vissza akar térni, mert tudta, hogy a földi élet minden fájdalmával együtt is megérte embernek lenni – Ádámért, a gyermekeikért, és a szeretetért, amit megtapasztalt.
Ahogy Isten az égből figyelte őket, mosolygott, mert látta, hogy a szeretet ereje még az égi törvényeket is legyőzheti. Helmina szemeiben pedig a csillagok fénye továbbra is ott ragyogott – emlékeztetve mindenkit, hogy a szerelem valódi csodákra képes.
