A hold ragyogó fénye bevilágította a várost. A tető peremén két angyal ült: az egyik fehér szárnyakkal, a másik feketével.
A fehér szárnyú angyal gyönyörű volt. Ő volt Anase. Ruhája lágyan omlott végig a köveken, hajának aranyló színe finoman keretezte az arcát.
Mellette a fekete szárnyú angyal némán figyelte a mélységet. A fájdalom túl régóta volt a társa. Őt Eszminek hívták, de ezt a nevet kevesen merték kimondani.
– Eszmi… – törte meg a csendet Anase. – Még mindig figyeled és hallgatod a világot odalent.
– Hallgatom – válaszolta Eszmi halkan. – Bárhová fordulok, mindenkihez tartozom… és sehová sem.
Anase oldalra fordult, és óvatosan a vállához ért.
– Nem erre születtél. Nem ez vagy te. Eltévedtél.
Eszmi félrenézett.
– Dehogynem. A menny már nem az otthonom. A pokol sem az. Sátán nem vár tárt karokkal. Odafent pedig… nekem nincs helyem.
– Ki mondta ezt neked? – kérdezte Anase.
Eszmi csak vállat vont. Senki sem mondta.
Anase ekkor halkabbra váltott, szeretettel:
– Isten tudja, milyen terhet cipelsz. Nem eltaszítani akar. Visszahívni. Hazahívni.
Eszmi felemelte a tekintetét.
– Engem?
– Téged – felelte Anase. – Senki másról nincs most szó.
A szél gyengén megmozdította a szárnyaikat. Eszmi torka elszorult.
– És a pokol? – kérdezte. – Ha elmegyek… mi lesz vele?
– Semmi nem szűnik meg – mondta Anase. – Sátán uralja tovább. Nem te tartottad egyben. Te csak szolgáltad.
Eszmi megkönnyebbülten, de törékenyen sóhajtott.
– Azt hittem, ha kilépek… világok omlanak össze.
Anase megrázta a fejét.
– Csak te szabadulsz fel. Ennyi történik, és ez már időszerű. Készen állsz rá.
Eszmi ekkor lassan a saját szárnyához ért. A fekete tollak fakóbb árnyalatba váltottak, majd egyre világosabbá – a sötétség engedett, eloszlott, mintha levetné a terhét.
A szárnyak végül csillogó, hófehér ragyogásban tündököltek; a fény belülről született meg először, gyógyító szépséggel.
Anase felállt.
– Eszmi… hazatérhetsz.
A frissen ragyogó szárnyú angyal szinte félve kérdezte:
– Ki leszek… a mennyben?
– Az, aki mindig is voltál – felelte Anase. – Nem a bukás és a fájdalom angyala. A lényed, a lelked neve vagy. Eszmi vagy – a megbocsátás segítő angyala. Ez vagy te, drága testvérem.
Eszmi ekkor végre felnézett. Könny csillogott a szemében – melegség és fény költözött a szívébe.
– És az emberek? A jó és a rossz küzdelme tovább folytatódik?
Anase a várost nézte, ahol számtalan élet zajlott álomban, félelemben, örömben, csendben.
– Igen. Az emberek maguk választanak. A szívükben dől el, nem a mennyben és nem a pokolban.
Fénykapu megnyílt előttük.
Anase és Eszmi egymás mellett, kézen fogva hazaindultak.
Nem volt köztük feszültség, versengés vagy ellentét. Csak szeretet. Tiszta isteni szeretet.
Abban a pillanatban a város mélyén egy kisgyerek álmában átölelte az édesanyját, és mosolyogva suttogta:
