Mágnes vagyok

Szavaim nem csupán hangok,

hanem fénycsóvák,

melyek a bensőmből indulnak,

mint titkos források,

a reggel csendjében.

Lüktet bennem valami ősi,

erő, mi nem rombol,

hanem emel,

mint ölelő karok

az első napsugárban.

Fények sodródnak körém –

lágyan, biztosan,

mintha a világ is tudná,

hogy bennem most

valami megszületik.

Mágnes vagyok,

vonzom, ami igaz,

ami tiszta,

ami már régóta úton van felém,

és most végre elér.

Átálmodtam magam ( magyarul)

Nem ebbe a világba való vagyok.

Megpróbáltam maradni,

szelíden, hangtalanul,

de a szomorúság mindig előbb ébredt,

mint a reggeli fény.

A semmim sem maradt –

csak az, amit mögötte találtam:

az elvágyódás.

Itt a Földön csak pillanatokra jó,

mint egy halk sóhaj, amit elvisz a szél.

A test elfáradt,

a lélek fázik ebben a durva világban.

Nem haragszom, nem kérem többé.

Csak látom,

hogy más rezgésen vagyok.

Átálmodtam magam egy gyönyörű helyre,

ahol nincs több fájdalom.

Hol a fény nem bánt, csupán körülölel,

és a víz alatt nem fulladok,

csak ringatózom, mint aki hazaért.

Nem vagyok itt már egészen.

A szemem még nyitva,

de belül… már ott járok.

Ott, ahol a fény hív,

nem harsányan –

csak úgy, mintha mindig is tudta volna:

egyszer majd visszatalálok.

Ha keresnél, ne kiálts.

Csak hunyd le a szemed,

és engedd meg magadnak,

hogy álmodj.

Ott leszek.

Csendben. Létben, szabadon.

Igazán a fényben, újra én.

Kristálypillangó

Néha pillangóvá válok hajnalokon,

színes szárnyam kristályfényben ragyog,

minden rezdülésem táncolva száll,

a földet érintve, mint apró csillagfény,

Szeretetként hullik, mindenhova száll,

lágyan simítva minden fájó sebet átjár.

Én vagyok a változás tündéri szellője,

hol mosoly ébred, ott a szív újra éled.

S ha megérzed szárnyam lágy érintését,

tiszta szeretet gyúl benned, s te boldogan újra élsz.

Így szállok tovább, halkan, csendesen,

csillagport hagyva, mosolyod szélén.

S bár nem látsz többé – tudd, benned élek,

mert a szeretet örök, fényeként létezem énbenned.

Jesua érintése

Nem vallásokban keresem őt,

nem szavakban, nem könyvek lapjain.

Szívemben él – ott, ahol néha csend van,

néha bánat, de ő gyógyít –

láthatatlanul, halkan, belülről.

Jesua – számomra nem más,

mint a tiszta, feltétel nélküli szeretet.

Aki nem ítélt – csak megértett.

Nem parancsolt – csak megölelt.

Nem uralkodott – hanem szolgált,

fénnyel, szeretettel, emberséggel.

Ő a fény, ami maga a szeretet,

az erő, ami nem rombol, hanem épít.

A húsvét számomra emlékezés:

arra, hogy a szeretet mindig él,

a gyógyulás halk, és szívből fakad.

És hogy ő – mindig velünk van.

Most is szeret,

és fényét csendesen ránk szórja

csendben – örökre.

Fénypaplan

Ha fáj a testem, csendben vár,

egy láthatatlan kéz betakar.

Csak ott van velem, és mint

fénypaplan, átölel.

Pihenj most, kedves, ne félj,

a reggel minden sebet enyhén

simogat majd, mint puha szél –

s újra hinni tanít a fény.

Otthonom a csillagok

Éjjel, mikor testem elpihen,

lelkem csillagként száll az égen.

Hűvös égen szárnyra kapok,

fényben úszva, újra vagyok.

Nem a testem, lelkem fénylik,

égi táncban messze száll.

Csillagként a magasba érek,

s otthonba a végtelen létbe lépek.

A többi csillag velem ég,

fényünk együtt örökké él.

Együtt úszunk mély kékségben,

s béke zsong a végtelenben.

Nem kell semmi, hogy érezzem,

lelkem szabad, fényem végtelen.

Mert egy vagyok én is véle,

a csillagok az otthon mindörökre.

Egyszerűen jól vagyok

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Mintha elkerülne minden árnyék,

könnyű léptekkel árad a fény,

egy lágy burok ölel át,

s benne ott a tisztaság.

A szeretet, mi hozzám ér,

boldogságként lelkembe szivárog,

nem szól, nem kér, csak jelen van,

szívemben, testemben,

minden sejtemben.

Egy boldogságburok vesz körbe,

mintha a fájdalom elől óvna, védelmezne.

A szeretet, mi hozzám érkezik,

boldogságként rám ereszkedik.

Egy érzés ez –

szavakkal leírni oly nehéz,

mert ezt nem érteni kell,

hanem érezni.

Mi történt? Nem tudom,

csak azt érzem, jól vagyok.

Csodás érzés, biztos,

hogy a földön vagyok?

Oly ritka pillanat,

hogy az érzések tovább maradnak.

Bárcsak soha el ne múlna,

a fájdalom bánat a múltba vonulna,

a boldogság belesimulna minden napjaimba.

Átváltozás

(Saját festményem)

Szikla peremén, mély erdő ölén,

nyirkos csend a puha köpenyén.

Szárnya fénylik, mint titkos igék,

bábként álmodik, s csak remél még.

Moha tapad rá, gyökér öleli,

szívében a fény feldereng.

Várja a szellőt, súgjon valamit,

hogy merjen repülni, útnak indulni.

Benne ég a nap, még fél táncolni,

szárnya alatt reszket álom-háló.

Egy percre még tartja a régi bilincs,

gyönyörű szárnyait lassan bontja ki.

S aztán, mint hajnal könnyű csókja,

kibomlik benne a csoda —

egy pillangó, ki csendben született,

szárnyait kitárja, s mindenki csodálja.

Álmodó

Lelked fénye ragyogva szól,

Belső békéd, mint egy toll.

Nyugodtan pihenj, álmodj szépen,

Szeretet ölel, mindig ébren.

Lelked fénye, tiszta, szép,

Álmok szállnak, halk és mély.

Nyugtató csendben pihenj hát,

Szeretet ölel, álmodban át.

Ragyogó Nő

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Nem csak virágok nyílnak ma,

hanem szívek, csendben, halkan.

Lépteid nyomán fény fakad,

mindenben lélegzik általad.

Nem a szirmok adják szépséged,

nem az idő festi arcodat,

hanem az a láng, mi benned ébred,

és fénnyé olvasztja a napokat.

Te vagy a hajnal első csókja,

a szél, mi táncra hívja a fát,

mosoly, egy elveszett dallam,

mely újraírja a régi napokat.

Nem ünnep tesz téged értékessé,

hisz minden nap ragyogsz, mint a Nap.

A lelked az, mi csodát fakaszt,

és fáradhatatlanul csak ad.

Mert Nő vagy – lélekből fakadó varázs,

az élet dallama és tiszta ragyogás.

A Csillag

Megszülettem, és fényből vagyok,

Égi csillag, s az égből figyelek,

Bensőmben ébrednek apró csillagok,

Ők az útmutatók, a léleknek ha bolyong.

Az éj sötétjében, mint tűz, ragyogok,

Lágy fényemmel átölelem a világot,

Nyugalmat hozok, ahogy szétáradok,

A csendben, hol mindenki alszik,

Én vagyok a fény, mi minden szívbe bevilágít.

Szívemben a végtelen szeretet táncol,

Ragyogásom folyton szeretve világít,

Minden sugárban ott egy csepp bölcsesség,

Mi az univerzummal mindent összeköt.

A csillagok nem csupán fények az égbolton,

Hanem élő, isteni szeretet lények,

Hozzájuk tartozom, velük egy vagyok,

Mert felébresztem fényemmel a reményt,

hogy ti is csillagként ragyogjatok.

Csepp fény

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Fájdalmas könnyek hullottak le arcomról,

Szeretetté váltak, mint fénysugár, mi úgy ragyog.

Szellő ölelte őket, vitte, vitte messze,

Szerte szét, hogy érintsék a szíveket,

melyek elvesztek a semmiben.

Megérintik azok szívét, kik szeretetre vágynak,

Kiknek egy csepp fény új reményt adhat.

Ezért kell a fényt sugároznunk, tovább adnunk,

Hiszen minden lélek csodát rejteget,

a szívében ott van valahol az igaz szeretet.

A tükör

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Karolina a tükör előtt állt, tekintetét saját szemeibe mélyesztve, mintha egy elveszett álom foszlányait keresné önmagában. Szíve mélyén valami megmozdult – egy régóta eltemetett, fájdalmasan gyönyörű érzés. Nemcsak a külsejét látta, hanem mindazt, amin keresztülment: a sebeket, a reménytelen éjszakákat, azokat a pillanatokat, amikor a szeretet lángja halványulni látszott.

A tükör sima felszínére meredve egy másik világ sejlett fel. Egy hely, ahol az álmok életre keltek, ahol a szív szárnyra kapott, és a szeretet mindent betöltött. A tükör túloldalán egy végtelen, napfényes mező bontakozott ki, ahol ő és egy kedves lélek kéz a kézben sétáltak. Az álom tiszta és áttetsző volt, mintha nem pusztán vágyakozás lenne, hanem egy mélyen őrzött emlék.

A mező virágokkal borított földjén Karolina mezítláb állt a puha fűben. A nap sugarai aranyfényű fátyolként ölelték körül, mintha a fény minden fájdalmát elnyelné. Szíve könnyűvé vált, a régóta cipelt terhek lassan eloszlottak. Ahogy körbefordult az álombéli tájon, érezte a változás erejét.

Ez a látomás nem csupán menedék volt, hanem egy lehetőség. Egy jel, hogy az élet minden sebet begyógyít, ha engedi. Egy bizonyosság, hogy a szív képes a fájdalmat szeretetté formálni, és újra megnyílni a világ felé.

Ahogy visszatért a tükör képéhez, könnyek gördültek végig az arcán. Nem a bánat könnyei voltak, hanem a felismerésé: a valódi átalakulás belülről indul. Még ha a külvilág változatlan marad is, a lelkében új fény lobbant. Egy fény, amelyet sem a múlt, sem a fájdalom nem olthat ki.

Lassan megérintette a tükör hideg felületét, és ujjai alatt a hűvösség lassan meleget árasztott. A szívében béke született. Elmosolyodott. Tudta, hogy az álmok olykor elhalványulnak, de a szeretet forrása mindig ott rejlik a lélek mélyén.

És ahogy ott állt, tekintetében a remény fénye csillant – egy csendes üzenet, hogy a szeretet soha nem tűnik el, csupán más formában tér vissza. Az álom nem csupán emlék volt, hanem útmutató, amely elvezette a valódi élethez. Egy élethez, ahol a szeretet örökre vele marad.

A fény visszatér

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A fényben Isten arca ragyog,

A sötétségben rejtve vár a titok.

Minden lépésünkben ott él Ő,

Angyali szárnyak, hívó énekük.

Sötét éjben is felragyog a remény,

Mert a fény nem múlik, csak elrejtőzik.

Angyalok vezetnek, mikor eltévedünk,

A szeretet örökké visszatalál hozzánk.

Isten szava a csendben hallható,

A sötétség fátyla átszellemül,

Angyalok érintése, mint puha ölelés,

Fényként visszatér, s szívünk újra él.

Fénylő remény

Szerencse hull rám, mint gyöngyöző eső,

Öröm nevetése cseng, szívemhez nő.

De a bánat árnya néha utolér,

Halkan suttog, s szívem mélyére tér.

Mégis minden perc egy új kezdet,

Hol a nap felragyog, és szívem megpihenhet.

Szerencse, öröm, bánat kéz a kézben jár,

E három adja az élet legszebb varázsát.

Szerencse nem más, mint fénylő remény,

Hogy a sötétben is van egy tiszta fény.

Ölelés, mely átsegít minden viharban,

Hit, hogy boldogság vár még a holnapban.

Te vagy a dallam

Te vagy a dallam, mi szívem mélyén szól,

lágy, mint tavasz, mi vágyakat ébreszt,

a lelkemben minden hangod otthont talál,

minden napom fénybe borul tőled.

Te vagy a dallam, mi most csendet teremt,

szavaidban ott rejtőzik a világ,

mint hűvös eső, mely fájdalmat old,

új reményt hozol, ha karjaidban élek.

Te vagy a dallam, mely most örökké zeng,

visszhangozza minden gondolatom,

szeretettel hívsz, elvezetve fényhez,

hol a fájó emlékek elhalványulnak.

Örök pillanat

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

 

A tudatosság nem gondolat, nem szándék,

nem a kérdések és válaszok játszmája.

Létezés – határtalan, időtlen,

amely minden pillanatot magában foglal.

Az élet nem csupán születés és elmúlás,

hanem a lét pulzáló igazsága,

egy szikra, amely soha nem alszik ki,

még a csend legsötétebb mélyén sem.

A szeretet nem keresés,

nem valaki vagy valami,

hanem a létezés tiszta igazsága,

a mindenség ölelése, ahol nincs elkülönülés.

Tudatosság. Élet. Szeretet.

E három nem különálló,

csak egy végtelen, mozdulatlan tenger,

amely egyszerre minden,

és még annál is több.

Örökké a mennyekben

( A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Szemedben csillagok fénye ragyog,

szívedben dallam, égi titok.

Ölelésed, mint lágy szellő, suhan,

szerelmünk örök, nem múlik soha.

Idő nem számít, nincs múlt, se jelen,

csak a végtelen ég, és benne a szerelem.

Lelkünk egy dallam, fényben lebeg,

a mennyek kapuján túl is veled.

És ha a földi lét csenddé simul,

angyali szárnyunk az égbe indul.

Fényként ölelünk csillagot, holdat,

boldogan élünk, összefonódva.

A SZERETET

( A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Füst száll az égre, a föld megremeg,

gyermekek sírnak a romok felett.

Eltűnt a holnap, csak csend maradt,

a szél viszi messze a könnyeket.

Anyák ölelik üres álmukat,

a múlt helyét csak por lepi el,

s a háború sötét árnyéka

a szívek mélyére hatol.

Mondd, miért hull ennyi könny?

Miért születik gyűlölet?

Hisz a szív nem harcot keres,

mert szeretetre született.

Van egy szó, mi falat dönt le,

egy érintés, mi sebet gyógyít,

egy láng, mi fényt hoz az éjbe,

s minden szívet újra nyit.

A szeretet az, mely győzni fog,

A világot átöleli teljesen,

A szívekben nem létezik más,

csak a tiszta, őszinte SZERETET.

A csodálatos gyógyulás

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Kellemes nyári délután volt. A nap aranyló fénye lágyan simogatta Franciaország egyik gyönyörű tengerpartját. Jézus csendesen sétált a part mentén. Bejárta már a világ számos táját, de ehhez a helyhez mindig visszatért. Volt benne valami különleges – a tengerpart, a homok, a napfény és a levegő tisztábbnak, finomabbnak tűnt, mintha maga a Nap is szelídebben ragyogna itt.

Leült a homokba, figyelte a hullámokat, és hallgatta a tenger nyugtató morajlását. Egy pillanatig nem gondolt semmire, csak élvezte a természet szépségét.

Ekkor gyermeki nevetésre lett figyelmes. Egy ötéves forma kislány szaladt vidáman a tengerparton, hosszú szőke haja lobogott a szélben. Mellette egy kutya ugrándozott boldogan. Együtt játszottak, mintha semmi más nem létezne a világon.

Jézus felállt, és figyelte őket. Ahogy a kislány közelebb ért, látszott, hogy arca torzan fejlődött, egyik keze béna volt. Mégis, a gyermek szemében nem volt szomorúság, sem fájdalom – csak tiszta öröm és szeretet.

A kislány megállt előtte, és kedvesen így szólt:

– Szeretnél te is játszani a kutyusommal? Szívesen odaadom neked. Tessék!

Jézus elámult. A gyermek arcának torzulása, mozgásának nehézsége nem zavarta őt, de az még inkább megérintette, hogy a kislányt sem zavarta saját testi hibája. Sugárzott belőle a szeretet, a tisztaság, a feltétel nélküli elfogadás.

Jézus felemelte a kislányt, és ekkor valami különleges történt. A szívében az isteni szeretet határtalan ereje áradni kezdett. A szeretet fénye átjárta őt, majd finoman megcsókolta a gyermek homlokát.

Abban a pillanatban a kislány meggyógyult. Arca kisimult, keze erőre kapott. Jézus magához ölelte, majd letette a földre.

A kislány hazaszaladt, ahol szülei döbbenten nézték.

– Mi történt? – kérdezték izgatottan, miközben magukhoz ölelték.

A gyermek csillogó szemekkel mesélte:

– A parton találkoztam egy bácsival. Felemelt, megpuszilta a homlokomat, és hirtelen furcsa melegséget éreztem. Mindenhol fényeket láttam. Aztán letett és elköszönt. Csak annyit mondott, hogy „köszönöm neked”. De nem tudom, mit köszönt meg…

A szülők hallgatták, és könnyeikkel küszködtek. Boldogok voltak, hogy gyermeküket egészségesnek láthatják. Meg akarták köszönni a csodát, de amikor a partra siettek, Jézus már nem volt ott. Továbbindult.

A szeretet ereje a legnagyobb gyógyító erő. A kislány ártatlanul tiszta lelke és boldogsága, amely nem függött testi állapotától, mélyen megérintette Jézust. Amikor a gyermek észrevette, hogy keze ép, és arcát a tenger tükrében meglátta, hálásan Jézusra nézett. Szólni nem tudott, de szeméből minden érzés kiolvasható volt.

Jézus mosolygott, majd boldogan folytatta útját tovább.