A lélek szárnyai

A tenger halkan hullámzott előttem, mintha az égbolt tükre lenne. A sós illat finoman megcsiklandozta az orrom, és a szél hűvös simogatása beleszőtte magát a hajamba. A szárnyaim lassan bontották ki a fényüket, amint a nap utolsó sugarai eltűntek a horizonton. Milliónyi apró szikra lobbant fel rajtuk, mint egy saját égbolt, amit magammal hordoztam.

– Olyan, mintha a csillagok benned élnének – hallottam egy halk hangot a hátam mögül.

Megfordultam. Egy fiatal férfi állt a parton, lába a nedves homokba süppedt. Szeme tágra nyílt, ahogy rám nézett. Tudtam, hogy nem mindenki látja a szárnyaimat – ő látta.

– Te… te látod őket? – kérdeztem halkan, mintha attól féltem volna, ha túl hangosan szólok, a pillanat széttörik.

– Látom. És azt is érzem, hogy a szívedben hordozod a fényt, ami ide vezetett – válaszolta, majd közelebb lépett, lábai nyomot hagytak a nedves fövenyen. – Ki vagy te?

Elmosolyodtam. A szívem halkan dobbant – ebben a pillanatban tudtam, hogy ő megérzett valamit abból, aki vagyok.

– Egy utazó… aki túl sokáig élt a csendben. A szárnyaim a lelkemből nőttek, de kevesen veszik észre. Csak azok, akik még hisznek a csodában.

A fiú hallgatott, majd lehajolt, és ujjával megérintette a víz felszínét. A hullámok csobbanása lágyan kísérte a mozdulatát. A szárnyaim fénye megtört a vízen, és ezer színben táncolt a tenger tükrén.

– Ha mindenki látná őket, a világ más lenne – suttogta. – Talán az emberek is emlékeznének rá, hogy bennük is van fény.

A szél halkan belekapott a hajamba, és a szárnyaim feléledtek, mintha a csillagokkal lélegeznének együtt. A szívemben finom, ismeretlen melegség áradt szét – a felismerés, hogy ebben a pillanatban nem vagyok egyedül.

– Talán ezért jöttem ma ide – feleltem. – Hogy emlékeztessek valakit. Hogy a fény, amit lát, ott él benne is.

A fiú tekintete felragyogott. Tudtam, hogy megértette.

– Ha egyszer elrepülsz innen… visszajössz még? – kérdezte, és a hangjában ott rezgett a remény.

– A szívem nyomát mindig megtalálod majd a csillagokban – mondtam, és lassan hátraléptem a vízbe. A hullámok hidegek voltak, de ismerősek, mintha hazavezetnének.

A szárnyaim kitárultak, és a fényük bevilágította az éjszakát. Mielőtt felemelkedtem volna, még egyszer hátranéztem. Ott állt a parton, és mosolygott. Most már ő is ragyogott egy kicsit belülről.

És hisz a csodában.

Tiszta szeretet

Nincs elvárás.

A szívemben megértettem.

Vagyok, aki vagyok.

Belül szabad vagyok,

mint a szél, amely nem kérdez,

csak táncol a fák lombjai között.

Az igazi szeretet nem vár el semmit.

Nincs hiányérzete,

mert a tiszta szeretet egész,

mint a telihold, mely önmagában teljes,

nem kívánja a csillagok fényét,

mégis beragyogja az eget.

Tudja, hogy mindene megvan.

Nem kér többet, nem akar kevesebbet.

Ami kell, megérkezik hozzá,

pont akkor, ott,

amikor az élet keze odanyújtja.

Sokféle szeretet van a világban:

birtokló, ragaszkodó,

féltékeny, kapaszkodó –

mint viharos szél, mely letépi a levelet az ágról.

De a tiszta szeretet más.

Nem birtokol, nem irányít, nem követel.

Csak van.

Olyan, mint a hajnali fény,

mely csendben szétterül a föld felett,

anélkül, hogy engedélyt kérne.

Mint egy forrás,

mely mindig önmagából fakad,

és soha nem apad el.

A tiszta szeretet ragyog.

És aki benne él,

az maga is fénnyé válik.

Minden elmúlik egyszer...

 

Mi értelme a rohanásnak?

A napok csak úgy elszaladnak,

mint homokszemek, amelyek egyenként peregnek át az ujjaim között,

észrevétlenül, halkan,

mintha sosem akarnának megállni.

Elfelejtünk szeretni, figyelni,

egyetlen ölelést adni, ami gyógyírt jelenthetne,

vagy egy szót, amely megtörné a csendet,

mert a világ hangos, és mi vele rohanunk,

míg a lelkünk egyre jobban fárad, egyre magányosabb.

Minden elmúlik egyszer.

Elveszítjük azokat, akiket szívből szerettünk,

és az idő felettünk siklik,

mint őszi szélben táncoló falevél, mely egyszer földet ér.

Mit hagyunk magunk után?

Talán egy mosolyt, amit nem tudnak elfelejteni,

egy könnyet, amit csendben hullajtottunk el,

vagy egy ölelést, amelyben egy pillanatra újra nyugodtnak érezte magát valaki.

Én is elfelejtettem élni.

Túl sokat adtam másoknak, és közben elvesztettem önmagam,

elfelejtettem meghallani a saját szívem halk dobbanását.

Most rájöttem, meg kell állnom,

meg kell állnom, hogy újra megtaláljam önmagam.

Mert amikor végre megállok,

meghallom a csendben szívem halk énekét,

érzem a szél gyengéd simogatását,

a Nap melegét, amely finoman cirógatja arcomat.

És tudom: élek.

És amíg élek,

van kit szeretnem,

van miért megküzdenem,

és van remény, amely újra fényt hoz.

A látás ajándéka

Ezidáig aludtam.

Csukva volt a szemem.

Nem láttam.

Vak voltam.

Elnyelt az elvárások mindennapja.

És közben nem vettem észre,

hogy minden, amit kerestem –

már itt volt.

Nem máshol.

Itt.

Körülöttem.

Bennem.

Kinyitottam a szemem.

Nem volt könnyű.

Szúrt a fény,

égetett az igazság.

Sokáig nem akartam látni,

mert fájt,

mert féltem.

De most már nem.

Most már látok.

És nem fáj.

Elfogadom.

Szeretem.

Azt, ami van.

Azt, aki vagyok.

Azt, ami körülölel.

Megállok.

Csak egy pillanatra –

de abban minden benne van.

Ma reggel a kedvenc fámon

egy tarka szarka köszöntött.

Néztem.

Ő boldog volt.

A madarak a kertben dalolnak,

a szél susog,

suttog titkokat a fák leveleinek.

A Nap aranyfényben ragyog.

Mollykám boldogan hencsereg a fűben.

Ő is látja.

Ő is tudja.

Ez az öröm.

Ez a látás.

Ez az élet.

Az arcomat simogatja

a nyári szellő,

és már nem kellenek a szavak.

A csend beszél.

Minden beszél.

A csend most már nem üres –

tele van élettel.

És én látok.

Az Éj Őrzője

Aludj, szép szív, ma én vigyázok rád,

könnyedre fényt borítanak az álmok.

Nem engedem, hogy fájdalom törjön rád,

köréd fonok most egy csillagfonatú fát.

Ágai emlékek, gyökere szeretet,

levelei őriznek minden emléket.

Ha jönne sötét vagy régi lidérc,

én ott vagyok:

a fény, mi csendben melléd tér.

Szemhéjad mögött tiszta tó vár,

nyugalom mélye, hol nincs már határ.

Szárnyam a párnád, lelkem a kendőd,

nem engedlek el, míg nem jön szívedbe derű.

Csak halkan...

Ma nem kell ragyogni,

ma nem kell szólni sem.

Ma a csend a tanítás,

a Lélek halkan üzen.

Szemed mögött csillag alszik,

testedben az Ég remeg,

nem vagy gyenge, csak most épp

a Mindenség lélegez veled.

Egy fátyol hullt rád lágyan –

nem búcsú, csak ölelés.

Ismersz minden árnyat,

s pihenni is tudsz: ez a békesség.

Nem kell már menned sehová,

a válaszok belül ringnak.

Az igazi fény sosem kiált,

csak jelen van… benned. Halkan.

Nyár szíve

A mezők fölött forró párát fúj a szél,

nyár-üstben izzik minden falevél.

De bennem tó tükröz – mély, kék nyugalomban,

melyet a csend kavicsai karcolnak titokban.

A Nap korongja lassan aranyhídra lép,

s a Föld szívéből felbugyog az élet-ének.

Kezedbe adnám most a csönd vizét,

hogy lehűtse lázadó szíved tüzét.

És ott, ahol a fény és árnyék összeér,

szárnyat bont a remény, akár a fehér

pillangó, mely halkan rád hajol –

nyár szíve ez, örök és ragyogó.

Ha végre a karodban

Ha végre a karodban ébredek,

nem lesz többé múlt, sem jövő,

csak a tested melege,

ahogy belesimul az enyémbe.

A szívem a mellkasodhoz ér,

hallom, ahogy dobog – értem.

Minden sóhaj, minden érintés

úgy éget belül,

mint a tűz, ami sosem fáj,

csak életre hív.

Ujjaid a hajamba túrnak,

ajkad a nyakamhoz ér –

és én akkor tudni fogom,

hogy nincs több éjjel nélküled,

nincs több hiány.

Csak mi,

két test, két lélek,

két szív, egyetlen dobbanás.

A csókod íze bennem marad,

mint egy ősi eskü,

amit csillagok írtak ránk:

hogy újra együtt ragyogjunk

a földi életben,

mint szerelmespár.

És mikor megérintesz,

nem lesz kérdés,

mert a testem minden porcikája

téged hív.

Öled melege, karod ereje,

és a szemedben az a fény,

amit csak rám tartogattál.

És amikor testünk összeér,

nem tudni, hol kezdődsz te,

és hol végződöm én.

A lelkünk egyetlen láng,

a szívünk egyetlen dallam.

Minden mozdulat, minden csók

a végtelen ígéretét súgja:

„Örökké mi vagyunk –

egy fény, egy szerelem, egy világ.”

Az ismerős idegen

– Álmodtál újra?

– Igen. Repültem… és te ott voltál. A lámpásod fénye űzte el a félelmemet, és megnyugodtam. Mindig megnyugszom utána, újra.

– És én? – kérdezte izgatottan mosolygva gyengéden.

– Esőcseppként értél földet, mégis napsugár lettél bennem.

Csend. Ő csak nézte, bakancsát lóbálva ahogy a padon ült.

A fák susogtak, a toronyóra kitartóan ütött, mintha jelezné új idő élet következik számukra.

– Honnan ismersz engem, Lilla? – kérdezte izgatottan.

– A kórházból. Neked adták a szívet… a szerelmemét, amely mostmár benned dobog.

Levette a szemüvegét. Két könnycsepp csillogott benne, mint a csillagok az éjszakában.

– Most már értem… miért dobban úgy bennem, mintha mindig is ismertelek volna.

Benned a válasz

Most van itt az idő, ne várj tovább,

Lépj át a fénybe, hol nincs már határ.

Benned a szín, a tűz, a dal –

Bátorság, hát – most indulj el!

Ne félj a múlttól, mi elköszön,

Szívedben él már új öröm.

Ecseted álmot, reményt teremt,

Színes a lét – ha te is elhiszed.

Lépj, mint a szél a nyári tájon,

Most van a perc, hogy továbbálmodj.

Szórd szét a színeket, álmaidat,

És élj – a szíved utat mutat.

Fesd újra bátran az életed,

Ne rejtsd el többé a színeket.

Most születik meg az igazi kép –

Benned a válasz, benned a fény.

Megállni néha

Megállni néha nem gyengeség,

hanem a lélek finom bölcsessége.

Ott, ahol csend van,

ott kezdődik: minden.

Egy sóhajban elfér az idő,

egy könnyben az egész múlt,

s ahogy megállsz —

megérzed: a világ nem rohan, csak te hitted úgy.

Lélegezz, mint a Föld,

szeress, mint a fény,

és maradj ott, ahol a szíved is leülne egy percre —

csendben, békében, veled.

Gesztenyefa árnyékában

A magány ölel, de a lelkem mégis emlékezik.

Gesztenyefa árnyékában hallgatom a csendet,

Föld ölel át, hol gyökerek mélyén remeg a múlt,

Feszültség szűnik, halk könnycseppként száll,

testemben, lelkem mélyén oldódik már.

Szeretet árad szét bennem, mint szél a hajnalban,

Ölelés nélkül is gyógyulok itt,

ebben a csendben, ahol létezem.

Egyedüllét mélyén bontakozik ki a fény,

Ember vagyok – és szeretek,

csendben, egyedül, mégis szeretve a mindenség által.

Hozzáállás /vers/

H a látlak sírni, nem fordulok el,

meghallgatlak, hogy lelked megpihenjen.

O tt vagyok csendben, ahol nem hallani hangot,

ahol egy érintés többet mond, mint száz szó.

Z ajos világban is a szívet figyelem,

nem a felszínt, hanem az emberi lényeget.

Z ord időkben meleg takaró vagyok,

nem ítéllek el – bennem békét találhatsz.

Á rnyak között is a fényt keresem,

másokban a jót – mindig azt nézem.

Á tkarolom azt, aki fél vagy gyenge,

hiszem: minden lélek önmaga szent temploma.

L elkem nem versenyez, inkább emel,

a kapcsolódásban hiszek, nem a szerepben.

L átni tanulok nemcsak szemmel, de szívvel,

minden találkozásban ott a lehetetlen kincse.

Á ldás vagyok, ha úgy döntök, azzá válok,

egy kedves szóval hidat építek száz árok fölé.

S zeretettel állok másokhoz – nem tökéletesen,

de őszintén, emberséggel – szívből, lelkemből.

Fordulj a fény felé /lélekvers/

Én vagyok a Nap.

Szeretetből születtem,

fényem nem éget –

melegít, ébreszt,

átölel csendben.

Napraforgóim, kicsi fényeim…

Ti, akik hajlott fejjel vártok –

halljátok szavam...

Hozzád szólok,

napraforgó lelkem,

ki néha lehajtod a fejed,

mert túl nehéz az árnyék.

De nézd –

minden reggel újra jövök,

sugárral írok neked

égi üzenetet:

Fordulj felém!

Mert bennem nemcsak világosság él,

hanem remény,

és gyógyító erő,

ami testedbe, lelkedbe költözhet.

Ha rám nézel,

emlékszel majd,

hogy nem vagy egyedül.

Hogy belül is fény vagy,

akár egy magban alvó tavasz.

S ha megnyílsz,

mint aranyló szirmok a hajnalban –

meglátod:

a szeretet mindig megtalál,

még akkor is,

ha borús az Ég.

Én vagyok a Nap.

És te vagy a virág,

aki újra hinni tanul.

Csak fordulj felém –

és minden lehetséges.

És ha este lesz,

ne félj a sötéttől –

én akkor is ott vagyok,

a szíved mögött.

Álmodj, kedvesem /lélekvers/

Szél simít lágyan, csendbe burkol,

Hold fénye ringat, mint bársonyos fény.

Csillagok tánca az éj selymén,

Álmok kapuja nyílik halkan.

Lépteid csendben szállnak tova,

Lélekvirág nyílik a sötétben.

Szívedben béke, halk ének,

Álmod legyen tündöklő, mézes.

Pihenj hát csendben, édesen, nyugodtan,

Könnyeid feloldja az éj sodra.

Reggel új fényt hoz hajnalod,

De most álmodj, kedvesem, álmod!

Július, a kis virág

Július nem robban be —

ő úgy érkezik, mint egy kis virág,

ami sokáig a föld alatt élt,

csendben, szinte láthatatlanul.

Nem sietett.

Nem kellett, hogy lássák.

Csak érlelődött,

és napfényről álmodott,

ölelésről, esőről,

az égről, amit még sosem látott.

És most…

egyszer csak kibújt.

Finoman, törékenyen, de mégis erősen.

Nem harsányan, nem kérkedve —

csak úgy, ahogy a lélek virágzik:

igazán.

A július is ilyen lesz.

Nem a világért, nem a zajért —

hanem azért, ami belül már készen áll.

A bennem élő kis virágért,

aki végre látni akarja a fényt, és

meg is látja.

Fényből lettem

/A kép saját festményem./

Fény szövi át testem,

lélegzem csendben.

Színekben bontom,

ki voltam rég,

s leszek, ki vagyok:

tiszta, valódi fény.

A hajnal leánya

Volt egyszer egy leány, aki sosem aludt el teljesen éjjel.

Nem azért, mert nem tudott, hanem mert a lelke mindig figyelt.

Figyelte a csillagok sóhaját, a szél suttogását, a hold selyemléptű álmait.

Minden éjjel egy-egy kis titkot írt bele a szívébe, és amikor a hajnal közeledett,

már tudta: új nap jön, új ecsetvonás az élet vásznára.

Volt egy kis háza egy dombtetőn, ahol a világ elcsendesült.

A falakat ő festette — aranyba és fehérbe, és feketével húzott köréjük védelmet,

mert csak így tudta megőrizni azt a finom belső fényt, amit a világ túl könnyen eloltana.

Szinte minden reggel leült egy bögre teával az ablakhoz,

és azt mondta magának:

– Ma is lesz valami, amit csak én láthatok meg ebben a világban.

Nem kérdezte, mi a célja, vagy ki ő valójában.

Tudta, hogy ő a hajnal leánya. Az, aki érzésekkel alkot –

szavakkal, színekkel, csenddel.

Nem akart mindig válaszokat – csak jelen lenni abban, amit érez.

És néha, ritkán, egy érzés gondolat sugallat szavakká formálódott benne:

– Nem kell mindig tudnod, mit miért érzel.

Csak engedd, hogy a szíved fessen tovább.

Csillaglétra

A dombtetőn csillagok fényei virrasztottak.Csendes késői nyári este volt.

Az égbolt olyan tisztán ragyogott, mintha csak azért létezne, hogy ma éjjel egy vágy teljesüljön.

Egy apa létrát állított a rét puha földjére. Két kislánya mellette állt, kíváncsian, fehér ruhában, mint két kis holdfény-pillangó.

– Ma este – mondta halkan az apa –, megtanítalak benneteket, hogyan lehet elérni a csillagokat.

A kisebbik kislány felnevetett. – Oda? – mutatott a pici kezével. – Az nagyon messze van!

A nagyobbik elgondolkodott, majd megkérdezte:

– De Apa… tényleg elérhetjük őket? A csillagokat? És… azt is, amire szívből vágyunk?

Az apa letérdelt melléjük, és egyik kezét a létrára, a másikat a földre tette. Két világ közé helyezte magát: a Föld és az Ég közé.

– Elérni… – mondta elmosolyodva – nem mindig azt jelenti, hogy megérinted. Néha azt jelenti, hogy a vágyad egybeolvad a csillagfénnyel… és egyszer csak valóra válik. De ehhez tudni kell egy-két dolgot.

A kislányok szeme csillogott.

– Mit? Mondd el! – kérlelték egyszerre.

Az apa elnézett az égre, aztán vissza a lányaira.

– Ahhoz, hogy egy vágy teljesüljön, először is tiszta szív kell.

Olyan, amely nem mások álmait akarja, hanem a sajátját.

– És? – kérdezte a kisebbik, ahogy közelebb húzódott.

– Hit – folytatta az apa. – Hinni kell benne akkor is, amikor senki más nem látja. Amikor nagyon nehéz, és minden kilátástalannak tűnik éppen. Mert a vágy először belül gyullad fel… mint egy kicsi láng. És azt te táplálod.

A nagyobbik kislány komolyan bólintott.

– De sokan hisznek, mégsem teljesül…

Az apa elmosolyodott.

– Igazad van. Mert szükség van még valamire: tudatos gondolkodásra.

Arra, hogy ne csak álmodj, hanem tudd is. Hogy lépésről lépésre épül fel minden. Először meg kell válni a fájó és nehéz érzésektől, s a berögzült, régi gondolkodástól. Amit fel kell ismerni. Ez a tudatosság.

És végül… a legfontosabb…

Mindketten várták, lélegzetvisszafojtva.

– Kitartás – mondta. – Mert az igazi vágyakat nem fújja el az első szél. Aki kitartó, annak a vágy egyszer csak meghallgatásra talál. Mert az univerzum látja: ő igazán készen áll rá, hogy átnyújtsa.

A nagyobbik lány megfogta a pálcát, amit apja nyújtott át neki, és elindult felfelé a létrán.

– Akkor én most megpróbálom, Apa – suttogta.

Lassan haladt, lépésről lépésre, mintha minden fok egy-egy belső akadályt is legyőzne benne. Amikor felért, megemelte a pálcát.

A csillag fénye hirtelen fellobbant, és egy sugár éppen a pálca hegyéhez ért. Mintha válaszolt volna. Mintha felismerte volna a szándék tisztaságát.

– Most kívántam valamit – mondta, mikor visszaért.

Az apa csak bólintott. Nem kérdezte, mit. Nem kellett.

Mert aznap éjjel, mikor mindenki aludt, egy új csillag gyúlt ki az égen.

Halványan, de határozottan elkezdett ragyogni.

És csak egyvalaki tudta: az édesapa, a vágy már úton van, és hamarosan megérkezik. Mosolyogva nézte a kislányait, és boldog volt, hiszen átadott önmagából, a szívéből egy darabot.

Az új otthonom

Van egy kis faház, mélyen az erdő szívében. Olyan hely ez, amit nem térképen jelölnek, hanem a szívem belső térképén. Az ajtaja halkan, recsegve nyílik, mintha maga az erdő sóhajtana egyet, amikor belépek. Bent fahéjillat, száradó fenyőágak és régi fapadló melege ölel körbe – olyan illatok ezek, amelyek emlékeket idéznek fel, talán olyanokat is, amik még azelőtt születtek, hogy megszülettem volna.

A padlón kézzel szőtt szőnyegek puhán simulnak a lábam alá, az ablakokon át beszűrődik a délutáni napfény, aranycsókokkal simogatva végig a szoba falait. Odakint, a fák között madarak énekelnek – tisztán, egyszerűen, őszintén. Mint a lélek, amikor megpihen.

A csend nem üres itt, hanem élő. Finoman rezeg, mint egy halk, mégis mindenható dallam. Mintha az egész erdő szíve együtt dobogna az enyémmel.

És itt vagyok én. Mezítláb. Egy csésze meleg teát tartok a kezemben, és leülök a faházikó verandájára. A hajamat megsimogatja a langyos szél, az ujjaim köré fonódik a csésze melege, és csak nézem a lombok között áttáncoló fényt. Semmit nem kell tennem. Nincs elvárás. Nincs szerep. Csak a létezés maga – tisztán, őszintén.

Súg nekem az erdő, suttognak a fák, beszélnek hozzám – nem szavakkal, hanem közvetlenül a szívemhez. Az energiák áramlanak, mint egy lágy, kristálytiszta patak, végigsiklanak bennem, egészen a sejtjeim legmélyéig. Megtisztítanak, átölelnek, emlékeztetnek.

Most együtt lélegzünk. Együtt vagyunk. Eggyé váltunk.

És ott boldog vagyok. A kis faházban. Egyedül – de nem magányosan. Távol az emberek zajától, drámáktól, elvárásoktól. Nem azért, mert menekülök. Nem azért, mert beteg vagyok. Hanem mert itt vagyok igazán jól.

Ez az a hely, ahol nemcsak belül, hanem kívül is otthon vagyok.

Nem kell megtalálnom önmagam – már rég megtaláltam.

A faház, az erdő, a fény, a csend – mind én vagyok.

És ebben a mély, békés egységben élni, maga a csoda.