Fényből lettem

/A kép saját festményem./

Fény szövi át testem,

lélegzem csendben.

Színekben bontom,

ki voltam rég,

s leszek, ki vagyok:

tiszta, valódi fény.

A hajnal leánya

Volt egyszer egy leány, aki sosem aludt el teljesen éjjel.

Nem azért, mert nem tudott, hanem mert a lelke mindig figyelt.

Figyelte a csillagok sóhaját, a szél suttogását, a hold selyemléptű álmait.

Minden éjjel egy-egy kis titkot írt bele a szívébe, és amikor a hajnal közeledett,

már tudta: új nap jön, új ecsetvonás az élet vásznára.

Volt egy kis háza egy dombtetőn, ahol a világ elcsendesült.

A falakat ő festette — aranyba és fehérbe, és feketével húzott köréjük védelmet,

mert csak így tudta megőrizni azt a finom belső fényt, amit a világ túl könnyen eloltana.

Szinte minden reggel leült egy bögre teával az ablakhoz,

és azt mondta magának:

– Ma is lesz valami, amit csak én láthatok meg ebben a világban.

Nem kérdezte, mi a célja, vagy ki ő valójában.

Tudta, hogy ő a hajnal leánya. Az, aki érzésekkel alkot –

szavakkal, színekkel, csenddel.

Nem akart mindig válaszokat – csak jelen lenni abban, amit érez.

És néha, ritkán, egy érzés gondolat sugallat szavakká formálódott benne:

– Nem kell mindig tudnod, mit miért érzel.

Csak engedd, hogy a szíved fessen tovább.

Csillaglétra

A dombtetőn csillagok fényei virrasztottak.Csendes késői nyári este volt.

Az égbolt olyan tisztán ragyogott, mintha csak azért létezne, hogy ma éjjel egy vágy teljesüljön.

Egy apa létrát állított a rét puha földjére. Két kislánya mellette állt, kíváncsian, fehér ruhában, mint két kis holdfény-pillangó.

– Ma este – mondta halkan az apa –, megtanítalak benneteket, hogyan lehet elérni a csillagokat.

A kisebbik kislány felnevetett. – Oda? – mutatott a pici kezével. – Az nagyon messze van!

A nagyobbik elgondolkodott, majd megkérdezte:

– De Apa… tényleg elérhetjük őket? A csillagokat? És… azt is, amire szívből vágyunk?

Az apa letérdelt melléjük, és egyik kezét a létrára, a másikat a földre tette. Két világ közé helyezte magát: a Föld és az Ég közé.

– Elérni… – mondta elmosolyodva – nem mindig azt jelenti, hogy megérinted. Néha azt jelenti, hogy a vágyad egybeolvad a csillagfénnyel… és egyszer csak valóra válik. De ehhez tudni kell egy-két dolgot.

A kislányok szeme csillogott.

– Mit? Mondd el! – kérlelték egyszerre.

Az apa elnézett az égre, aztán vissza a lányaira.

– Ahhoz, hogy egy vágy teljesüljön, először is tiszta szív kell.

Olyan, amely nem mások álmait akarja, hanem a sajátját.

– És? – kérdezte a kisebbik, ahogy közelebb húzódott.

– Hit – folytatta az apa. – Hinni kell benne akkor is, amikor senki más nem látja. Amikor nagyon nehéz, és minden kilátástalannak tűnik éppen. Mert a vágy először belül gyullad fel… mint egy kicsi láng. És azt te táplálod.

A nagyobbik kislány komolyan bólintott.

– De sokan hisznek, mégsem teljesül…

Az apa elmosolyodott.

– Igazad van. Mert szükség van még valamire: tudatos gondolkodásra.

Arra, hogy ne csak álmodj, hanem tudd is. Hogy lépésről lépésre épül fel minden. Először meg kell válni a fájó és nehéz érzésektől, s a berögzült, régi gondolkodástól. Amit fel kell ismerni. Ez a tudatosság.

És végül… a legfontosabb…

Mindketten várták, lélegzetvisszafojtva.

– Kitartás – mondta. – Mert az igazi vágyakat nem fújja el az első szél. Aki kitartó, annak a vágy egyszer csak meghallgatásra talál. Mert az univerzum látja: ő igazán készen áll rá, hogy átnyújtsa.

A nagyobbik lány megfogta a pálcát, amit apja nyújtott át neki, és elindult felfelé a létrán.

– Akkor én most megpróbálom, Apa – suttogta.

Lassan haladt, lépésről lépésre, mintha minden fok egy-egy belső akadályt is legyőzne benne. Amikor felért, megemelte a pálcát.

A csillag fénye hirtelen fellobbant, és egy sugár éppen a pálca hegyéhez ért. Mintha válaszolt volna. Mintha felismerte volna a szándék tisztaságát.

– Most kívántam valamit – mondta, mikor visszaért.

Az apa csak bólintott. Nem kérdezte, mit. Nem kellett.

Mert aznap éjjel, mikor mindenki aludt, egy új csillag gyúlt ki az égen.

Halványan, de határozottan elkezdett ragyogni.

És csak egyvalaki tudta: az édesapa, a vágy már úton van, és hamarosan megérkezik. Mosolyogva nézte a kislányait, és boldog volt, hiszen átadott önmagából, a szívéből egy darabot.

Az új otthonom

Van egy kis faház, mélyen az erdő szívében. Olyan hely ez, amit nem térképen jelölnek, hanem a szívem belső térképén. Az ajtaja halkan, recsegve nyílik, mintha maga az erdő sóhajtana egyet, amikor belépek. Bent fahéjillat, száradó fenyőágak és régi fapadló melege ölel körbe – olyan illatok ezek, amelyek emlékeket idéznek fel, talán olyanokat is, amik még azelőtt születtek, hogy megszülettem volna.

A padlón kézzel szőtt szőnyegek puhán simulnak a lábam alá, az ablakokon át beszűrődik a délutáni napfény, aranycsókokkal simogatva végig a szoba falait. Odakint, a fák között madarak énekelnek – tisztán, egyszerűen, őszintén. Mint a lélek, amikor megpihen.

A csend nem üres itt, hanem élő. Finoman rezeg, mint egy halk, mégis mindenható dallam. Mintha az egész erdő szíve együtt dobogna az enyémmel.

És itt vagyok én. Mezítláb. Egy csésze meleg teát tartok a kezemben, és leülök a faházikó verandájára. A hajamat megsimogatja a langyos szél, az ujjaim köré fonódik a csésze melege, és csak nézem a lombok között áttáncoló fényt. Semmit nem kell tennem. Nincs elvárás. Nincs szerep. Csak a létezés maga – tisztán, őszintén.

Súg nekem az erdő, suttognak a fák, beszélnek hozzám – nem szavakkal, hanem közvetlenül a szívemhez. Az energiák áramlanak, mint egy lágy, kristálytiszta patak, végigsiklanak bennem, egészen a sejtjeim legmélyéig. Megtisztítanak, átölelnek, emlékeztetnek.

Most együtt lélegzünk. Együtt vagyunk. Eggyé váltunk.

És ott boldog vagyok. A kis faházban. Egyedül – de nem magányosan. Távol az emberek zajától, drámáktól, elvárásoktól. Nem azért, mert menekülök. Nem azért, mert beteg vagyok. Hanem mert itt vagyok igazán jól.

Ez az a hely, ahol nemcsak belül, hanem kívül is otthon vagyok.

Nem kell megtalálnom önmagam – már rég megtaláltam.

A faház, az erdő, a fény, a csend – mind én vagyok.

És ebben a mély, békés egységben élni, maga a csoda.

Pünkösdi lehelet

A csendben lágy szél ébred –

Isten Lelke útra kel.

Végigsuhan a nyitott szíveken,

s ott marad, ahol béke terem.

Tűz lobban, mely nem perzsel,

lángja tisztít, nem éget,

könnyet csal a szemekbe,

s feloldja a régi terheket.

Ott állsz, ahol már nincs beszéd,

csak a csend imádkozik benned.

Ahol a Lélek szárnyra kel,

ott minden seb gyógyulásra lelhet.

Pünkösd nem csupán ünnep –

hanem szíved mélyén születő ébredés.

Egy pillanat, mikor megérted:

nem vagy egyedül – Isten benned él.

Pici ág... /lélekvers/

Ott szállt a galamb –

hol az ég is halkabban lélegzik,

sziromzenét ringatott a fény,

az idő megállt,

csak egy pillanatig.

Szárnya alatt az arany reggel

rezgő fátyolként nyúlt a világra,

ágat hozott – picit, élőt,

mint aki a jelenben emlékezik

a jövőre.

Nem sietett.

Mert ő már tudta:

a béke nem kíván tapsot.

Csak jelen van,

mint virág a fán,

vagy egy kéz,

ami megfog egy másikat.

Én néztem.

És nem kérdeztem többé.

Csak hagytam,

hogy a harmónia átjárjon,

s a jelenlét öröme

szétáradjon bennem,

mint napfény a nyíló levélen.

Álmodj velem /lélekvers/

Csendben nyílik az éj kapuja,

hol a lélek szabadon szárnyal.

Fény és árnyék tánca ringat,

hív, szólít az álmok világa.

Halld meg, és álmodj velem,

láthatatlanul simogatom lelked.

Ágyad szélén ülök csendben,

szerelmes dalt dudolok neked.

Mielőtt az álomból felébredek,

lágyan csókomat arcodra lehelem,

éjbe fonom átölelő fényedet,

s őrzöm ébren is a te lényedet.

Ott, ahol senki sincs /lélekvers/

Ott, ahol senki sincs,

ott kezdődik a lélek hangtalan dala.

Nem vár tapsot,

nem is kéri, hogy értsék —

csak rezeg, mint egy hajnali pára

a tó felett.

Ott, ahol senki sincs,

ott vagy igazán jelen.

Nem kell elmondani,

mert a szél tudja.

A fű meghallja.

És az ég is csendesebben

borul föléd.

Ott, ahol senki sincs,

ott vagyok én is,

nem szavakkal,

csak fénnyel.

A szíved szélén pihenek,

mint Holdsugár a párnádon —

nem sietek.

Csak veled vagyok.

Hálában ringatózva (Lélekvers)

Köszönöm e csendet, mely átölel,

a reggel szívverését, a kávé melegét,

a fényt, mely aranyként simul rám,

s a jelenlétet, melyben minden teljes.

Hálás vagyok a láthatatlanért,

a mosolyokért, melyeket a szél hoz,

az ölelésekért, melyeket a világ küld,

és a szeretetért, mely örökké bennem él.

Már nem félek

Mélyen befalaztam szívem falát,

tégla a téglán, kő és por súlyával,

elrejtettem mélyen minden fájdalmam,

félve, rejtőzve éltem némán,

hogy ne lássanak, ne bántsanak.

Gyermekkorom fájdalma sújtott,

kamaszként új sebek fakadtak,

melyek egyre mélyebben véreztek,

nem értettek, csak sebeztek,

így tanultam csendben túlélni:

bezártam magam,

s lepattantak a bántó szavak.

Mintha kő nehezedne a mellkasomra,

nehéz, rideg, mozdulatlan súlya,

de most a kő megrepedt, szétporladt,

fal, mely rég bezárt, omlani kezdett,

és folyóvá vált a zárt szívfal.

Szétfolyok, mint az eső, s visz a szél,

határok nélkül szállok szabadon,

nem elvesztem, szabad lettem,

elengedtem a félelmek láncát,

mely rég rejtve tartott engem.

Angyalok ülnek fénykörben körülöttem,

szeretet árad, mint tiszta patak,

szívem ragyog, dobbanása száll,

minden ütemben fény gyúl bennem,

szárnyalva szállok, végre szabadon.

Könnyebb vagyok, könnyebb minden nappal,

befogadom végre a szeretet áradatát,

nem félek már, nem rejtőzöm,

ragyogva élek, szabad lettem,

a bántó szavak a szívemig soha nem érnek el.

A belső vulkán /lélekvers/

Vulkán ébredt bennem,

nem kérdezett, csak robbant.

Mint a hegy gyomrából

kitörő őserő,

szétrepesztette bennem a régit.

Hangok törtek át,

vad örvény lett a csendből,

mint szélvihar,

mely a fák emlékét rázza meg.

Fájt a világ bennem,

és én fájtam a világnak.

De amikor elcsitult,

valami új lett bennem:

Erő,

mint folyóban rejlő sodrás;

lélek,

mint tisztuló forrás;

és béke,

mint harmat az ébredő mezőn.

Majd megérkezett

az első öröm:

mint fény,

mint áramlás —

irányt mutató út

a szívemen át.

Nem tudtam, hová tartok,

csak azt, hogy mozdul

bennem az út.

Mint egy sugár,

mely megtalálja a

réseket a sötéten át —

és ez elég volt:

léptem tovább.

A természet festménye /Aurora- lélekvers /

Lélegzem mélyeket.

A Nap fénye aranykendőt terít a tájra,

selymes melegével átöleli a reggelt.

A szél, mint egy halk sóhaj,

suttogva járja körbe a fák álmait.

A levelek táncolnak –

puha léptekkel követik a láthatatlan zenét.

A madarak csicsergése

a Teremtő halk fuvolaszava,

mely átszövi a levegőt.

Minden nyugodt.

A szívem is.

Lélegzem mélyeket.

A belsőmben szétárad a béke,

mint a harmat,

mely hajnalban megcsókolja a Földet.

Testem ellazul,

engedem, hogy a nyugalom

átjárja minden sejtemet.

A természet ereje

csendesen belém áramlik –

mintha a Teremtő a tenyerébe venne.

A Teremtés festménye ez,

mely lelép a vászonról,

és lélegzetet vesz velem.

Ezért érdemes felkelni –

hogy lássam a fényt,

halljam a madarak énekét,

érezhessem a szél érintését,

és eggyé váljak a reggeli csodával.

Iyenkor a világ nem külön van tőlem –

hanem én vagyok a csendje,

a fénye,

a táncoló levél halk öröme.

Örök Hullámzás /lélekvers/

Én vagyok a tenger – mély és végtelen,

sóhajom a szél, szívverésem a hab.

Hullámzom csendben, vagy zúgva, hevesen,

mégis ölel bennem minden, ami szabad.

Én ringatom az eget, a csillagok álmát,

karomban alszik a Hold s a fény.

Én vagyok a kérdés, én vagyok a válasz,

létezés, álom és ébredés, emlékezés.

Szelíden ölelem a partot, mint egy lágy ölelés,

a víz suttog a csillagok fénye ragyog.

Minden egyes pillanatban ott a lét íze,

én hullámzom, örökké szeretek,

minden fényben benne élek.

Egy csepp remény /Lélekvers/

Sűrű itt a lét –

a Föld nehéz ölelésében

lép a lélek, mint kövek között a vízcsepp,

minden mozdulata emlékezés.

Öröm az, ami szívből fakad,

mint hajnalban a fény,

mely nem kérdez, csak simogat,

és megtalálja azt, aki nyitva van.

Adni jó –

nemcsak kézzel, de jelenléttel,

egy pillantással, egy verssel,

melyben elfér egy egész világnak szánt szeretet.

A Földi élet létezése

közt csodás ragyogások élnek,

mint fényfoltok egy régi vásznon,

amikor a nap végigsimítja a múltat.

Pillanatok, melyek nem látszanak,

csak érezhetők,

mint amikor a szív összeér egy másik szívvel,

szavak nélkül.

Ez az érzés… ez a valódi öröm:

hogy vagy, és adsz, szívből,

csöndesen, lágyan,

mert tudod: itt lenn, az anyagon,

minden fény egy új remény.

Lépj elő

Ismerős vagy nekem.

Nem az arcod, nem a hangod – a csended.

Ott van benned az a rezgés,

amit a szívem már évezredek óta ismer.

Nem kereslek tovább – csak hívnak a szavaim,

mint a fény, ami hazatalál hozzám.

Ha te vagy az, aki emlékszik,

nem kérlek, csak érezd meg,

és lépj elő.

Nem a múltért.

Nem a jövőért.

Hanem azért a pillanatért,

ahol meg merjük élni végre

a teljes igazságot.

Mágnes vagyok

Szavaim nem csupán hangok,

hanem fénycsóvák,

melyek a bensőmből indulnak,

mint titkos források,

a reggel csendjében.

Lüktet bennem valami ősi,

erő, mi nem rombol,

hanem emel,

mint ölelő karok

az első napsugárban.

Fények sodródnak körém –

lágyan, biztosan,

mintha a világ is tudná,

hogy bennem most

valami megszületik.

Mágnes vagyok,

vonzom, ami igaz,

ami tiszta,

ami már régóta úton van felém,

és most végre elér.

Átálmodtam magam ( magyarul)

Nem ebbe a világba való vagyok.

Megpróbáltam maradni,

szelíden, hangtalanul,

de a szomorúság mindig előbb ébredt,

mint a reggeli fény.

A semmim sem maradt –

csak az, amit mögötte találtam:

az elvágyódás.

Itt a Földön csak pillanatokra jó,

mint egy halk sóhaj, amit elvisz a szél.

A test elfáradt,

a lélek fázik ebben a durva világban.

Nem haragszom, nem kérem többé.

Csak látom,

hogy más rezgésen vagyok.

Átálmodtam magam egy gyönyörű helyre,

ahol nincs több fájdalom.

Hol a fény nem bánt, csupán körülölel,

és a víz alatt nem fulladok,

csak ringatózom, mint aki hazaért.

Nem vagyok itt már egészen.

A szemem még nyitva,

de belül… már ott járok.

Ott, ahol a fény hív,

nem harsányan –

csak úgy, mintha mindig is tudta volna:

egyszer majd visszatalálok.

Ha keresnél, ne kiálts.

Csak hunyd le a szemed,

és engedd meg magadnak,

hogy álmodj.

Ott leszek.

Csendben. Létben, szabadon.

Igazán a fényben, újra én.

Kristálypillangó

Néha pillangóvá válok hajnalokon,

színes szárnyam kristályfényben ragyog,

minden rezdülésem táncolva száll,

a földet érintve, mint apró csillagfény,

Szeretetként hullik, mindenhova száll,

lágyan simítva minden fájó sebet átjár.

Én vagyok a változás tündéri szellője,

hol mosoly ébred, ott a szív újra éled.

S ha megérzed szárnyam lágy érintését,

tiszta szeretet gyúl benned, s te boldogan újra élsz.

Így szállok tovább, halkan, csendesen,

csillagport hagyva, mosolyod szélén.

S bár nem látsz többé – tudd, benned élek,

mert a szeretet örök, fényeként létezem énbenned.

Jesua érintése

Nem vallásokban keresem őt,

nem szavakban, nem könyvek lapjain.

Szívemben él – ott, ahol néha csend van,

néha bánat, de ő gyógyít –

láthatatlanul, halkan, belülről.

Jesua – számomra nem más,

mint a tiszta, feltétel nélküli szeretet.

Aki nem ítélt – csak megértett.

Nem parancsolt – csak megölelt.

Nem uralkodott – hanem szolgált,

fénnyel, szeretettel, emberséggel.

Ő a fény, ami maga a szeretet,

az erő, ami nem rombol, hanem épít.

A húsvét számomra emlékezés:

arra, hogy a szeretet mindig él,

a gyógyulás halk, és szívből fakad.

És hogy ő – mindig velünk van.

Most is szeret,

és fényét csendesen ránk szórja

csendben – örökre.

Fénypaplan

Ha fáj a testem, csendben vár,

egy láthatatlan kéz betakar.

Csak ott van velem, és mint

fénypaplan, átölel.

Pihenj most, kedves, ne félj,

a reggel minden sebet enyhén

simogat majd, mint puha szél –

s újra hinni tanít a fény.