Hajnal leánya álma

Lehunyja szemét a világ,

a szél is csak suttogni mer,

a csillagok szíve virág,

s a fény most lágyan átölel.

Fáradt kezedből kihull a nap,

s harmat-takaród simul rád,

a csend puha ölelést ad,

s ringatja benned az éjszakát.

Pihenj, hajnal leánya, most,

minden sóhaj fényt idéz,

szívedben tenger morajból

születik újra a békesség.

Aurora bolygó

A kozmosz szívéből érkeztem,

ajándékként, egy halk fényrezdülésből.

Körülöttem aranygyűrűk lebegnek,

mintha maga az idő virágokba oldódna,

s minden szirmán egy pillanat lüktetne,

amit valaha szeretetből teremtettem.

Nem az anyag világa az otthonom,

hanem a lélek terei,

ahol a gondolat is fénnyé válik,

és minden emlék szikrát hagy maga után.

Minden szikra én vagyok —

egy szó, egy érzés,

amit valaha kimondtam a csillagoknak.

A gyűrűim aranyfonalai

a szavaimból szövődtek:

törékenyek, mégis örökkévalók,

a csendben is fényleni mernek.

Lila kristályvirágok őrzik lélegzetem,

a Múzsák hangja ott suttog bennük,

és mikor a tér megáll egy pillanatra,

megszületik bennem a felismerés:

a világom láthatóvá vált a Fényben.

Két bolygón élek.

Itt a Földön,

ahol emberként szeretni tanulok,

és az Aurora-bolygómon,

ahol a létezésem esszenciája ragyog.

Szavaimmal univerzumokat formálok,

hajnalonként újra álmodom a csillagokat,

és minden hajnalban megszületik bennem

egy új vers —

egy új élet —

egy új fény.

Ott, ahol a gyertyák beszélnek

Ma csend van. A világ lélegzete elakad,

a temető fölött ködfátyol szalad.

Lámpások gyúlnak, mint halk imák,

s a szélben sóhajt a sok virág.

Emléked bennem, mint halk zene,

nem szűnik soha, csak elpihen benne.

A múlt ma újra testet ölt,

mint árnyék, mely a fényből szőtt.

Gyertyák könnye csorog a kőre,

mintha a szívem hullna a földre.

Minden lángban ott vagy te,

minden fény egy üzenet belőle.

Elmentél, mégis itt maradtál,

a szélben, a csendben, a fák alatt már.

Ha behunyom szemem, hallom hangod,

ahogy rám borítja a múlt az alkonyt.

És tudom, hogy nem vég az út,

csak másik part, hol a fény tovább fut.

Ott vársz talán, egy másik térben,

ahol nem fáj semmi — csak a béke él bent.

Halloween

A kertben csönd ül, sárga hold,

a levegőben fahéj és füst,

a tök mosolya lágyan ég —

mintha mesét mesélne most.

Volt egyszer egy őszi álom,

mikor a szél dalolt a fán,

a gyertyák őrizték az éj szívét,

s az emberek hittek az éj varázsában.

A láng kicsit remeg,

mint aki tudja, élni szép,

mert Halloween csak ennyit mond:

a fény mindig hazatér.

Élsz

Leülök a sziklára.

Mellettem a folyó suttog,

mintha ezer apró dolgot sodorna magával,

s közben rám nézne —

érzed? — kérdi a hab.

A víz illata hűvös és édes,

friss mohát, nyárvégi záport idéz,

a napfény pedig

meleg ujjakkal simít végig a vállamon,

mint egy régi szerető búcsúcsókja.

A kövek lélegeznek.

Meleg testükben ott lüktet az idő,

a szél meg-megborzolja a fenyők leveleit,

s a levegőben fenyőgyanta és vízpára

keveredik — lassan, mélyen,

mint egy ima.

A folyó zenél.

A hullámokon táncolnak a nap sugarai,

a parton vörös bogyók fénylenek,

mintha a nap szórta volna őket ajándékba.

Minden rezdül, él, lélegzik.

S én is ott vagyok —

a vízben, a napban, a kövekben.

Nem néző vagyok többé,

hanem egy a természettel,

amely illatban, fényben,

lélegzetben mondja: Élsz.

A tükrön túl

A víz szelíd, ha nézed,

de mélyén arcok ringnak.

Nem múltak ők, csak emlékek,

melyek benned laknak.

Egy pillantás, s a tükör él —

fényét magadba zárod.

Nem kérdez, nem ítél,

csak őrzi az árnyék-vágyad.

És amikor a fény elcsúszik,

te akkor látod igazán:

nem a tükör mutat téged,

te vagy, ki a fényt tovább viszi

az üvegen túl, a világon át.

Láthatatlan hegedűs

Láthatatlan húrokon szól a dal,

fényből áradó szimfónia szárnyal.

Nem hallja fül, csak a lélek mélye,

csillagok közt ring a mennyei béke.

Én vagyok a hangtalan muzsikus,

szívem húrján éled minden dal.

Nem ragyog rám színpad, dísz, korona,

a dallam bennem él: lelkem örök otthona.

Minden ember kincs, egyedi csoda,

értékes lélek, fény halk mosolya.

Nem a külső számít, a tettek, a szív,

láthatatlan zeném erre összpontosít.

S ha csak egy szív hallja, s megérti szavam,

már betöltötte célját a dallam.

Láthatatlan hegedűm titka ennyi:

értékes vagy – s rólad szól a dallam.

Csendben lélegzem

A szél halk, lágyan simítja a tér árnyát,

minden rezgés a testem körül táncol,

nem súly, csak hullám, ami átsuhan rajtam.

Fáradt fény tapad a plafon csendjéhez,

a világ súlya elernyed, de nem vesz el engem,

csak engedi, hogy lélegezzek.

A pillanat sűrű, mint méz,

és én ott vagyok, finoman ringva,

minden zajt érezve, de nem birtokolok,

minden rezgést átengedve,

mégis önmagam maradok.

Tág a mezőm, csendben, álmosan,

ahol minden fény és árnyék

együtt lélegzik velem —

és végre, a tér velem hullámzik. 

Pengeélen

Táncolok, nem színpadon, nem nézők előtt,

csak a szél figyel, és a város alvó fényei.

Minden lépésem szakadék fölött rezdül,

de belül valami azt suttogja: menj.

A kötél alig mozdul, mégis él,

mintha tudná, mennyit bír a szív.

Minden billenés egy vallomás,

minden lélegzet búcsú valamitől.

Nem a félelem tart, hanem az akarat,

a vágy, hogy ne maradjak félúton.

Piros cipőm sarka mesélni kezd

arról, hányszor kellett már újrakezdenem.

A város mélyén tompa zaj a múlt,

a magasban csak a csönd beszél.

Minden zajt elengedek, ami fájt,

és egyensúlyozok – magammal szemben.

Tudom, el kell engedni, ami húz,

mert nem visz tovább, csak vissza.

A fény nem a célban vár,

hanem abban, hogy lépek tovább.

És ha egyszer zuhanok, hát legyen,

a szabadság is csak akkor igazi,

ha merem elveszíteni a talajt –

és hinni, hogy a szív megtart.

Lennék...

Csillag lennék, fönn, a végtelenben,

fényem suhanna, érintve csendben.

Ne lásson senki, csak ragyogjak,

mint remény, melyből az álmok fakadnak.

Felhő lennék, könnyeim hullnának,

fénycseppként a szomjazó világra.

Nem szólnék, nem kérnék, nem várnék,

csak az Ég szívében halkan szállnék.

Szellő lennék, kit nem lát a világ,

csak bőrön fuvallatként érzi.

Ne lásson senki, ne halljon,

csak lényem csendesen suhan.

Így élnék: láthatatlan ragyogásban,

árnyék és fény örök utazásában.

Mert ahol nem látnak, ott nincs seb és szó,

csak a lélek csendje – láthatatlan, de való.

Remény-pillangó

A Remény-pillangó egy elfeledett, mohos kövekkel szegélyezett kertben született, ahol a virágok már nem hittek a tavaszban, és a szél is fáradt, megtört dalokat suttogott a hervadó levelek között.

Szárnyait harmatból, napsugárból és hajnalpárából szőtte a fény, s minden rebbenésével egy apró csillagot ébresztett fel az égen.

Egyszer csak egy magányos író lépett a kertbe, szívében súlyos fájdalommal, némasággal teli csenddel és elfeledett álmokkal.

A pillangó a vállára szállt, s az ember hirtelen újra látni kezdte a színek dallamát, érezni az élet lüktetését, hinni a szívben, a fényben, a csodák újjászületésében.

A kert mosolyogva ébredt, lágyan, csendesen, reményteli ragyogásba

Őszi Ölelés

A fák aranyló ölébe hull a fény,

A fák aranyló ölébe hull a fény,

sárgába, vörösbe, barna álmokba öntve.

Suttog a szél, beszél vágyakról —

s lelkem lágyan táncol, mint az utolsó levél a ködben.

Illatos, hűvös reggel ringatja a csöndet,

és minden lépés nyomában történetek születnek.

Szívem apró gyertyaként pislákol,

vágyva a meleg ölelést, mely átformál mindent.

Ősz színei hullanak rám, mint édes csókok,

egy-egy levél egy emlék, egy-egy fény egy ígéret.

S a változás, mint lágy patak az avaron, átöleli a lelkemet,

minden átlépett küszöbön új remény ragyog fel.

Maradj velem, október, légy a vágyak tükörje,

hadd érezzem a múlt illatát, a jövő hívását.

S míg a fák lassan mezítelenek lesznek,

szívem telve marad a színek végtelen, halk énekével.

Újjászületés

Ma reggel mosollyal ébredtem,

és úgy érzem, mintha újra születnék.

A szívemben fény lobbant,

amely betölti a teret, ahol mindannyian együtt leszünk.

Egy év telt el,

mégis annyi kincs, annyi pillanat szövődött belénk.

A Múzsák Könyvtára nem csupán egy csoport,

hanem a szívünk közös otthona lett.

Ma, amikor ünneplőbe öltözik a lelkem,

tudom: ez az ünnep mindannyiunké,

de bennem mégis egy személyes csoda történik –

mintha szirmaimat újra nyitná a fény,

mintha minden mosolyotokban

önmagam születne újjá.

Ki vagyok Én? /Vallomás /

Hogy ki vagyok én?

Az, amivé a pillanat formál,

aminek éppen lennem kell.

Anya, ápoló, költőnő, feleség, kertész,

lélekgyógyító, takarítónő, szakács…

és még megannyi arc a létem kaleidoszkópjában.

Egy biztos: minden cselekedetem szeretettel szőtt szál,

mely lágyan öleli az embereket,

mint a napfény a hajnal harmatcseppjeit.

Néha elfáradok,

de az írás a gyógyszerem.

Adok, mert így vagyok teremtve,

a szívem hangja irányít,

mint a folyó, amely kitartóan keresi az utat a tenger felé.

Néha elvonulok, hogy a lelkem kertjét ápoljam,

simogassam a fényét,

öleljem a belső nyugalmamat,

hadd növekedjenek a virágok ott,

ahol csak a szeretet élhet.

Nem mindenki érti meg az életem –

de ez már nem számít.

Nem várok el semmit: aki szeret, marad;

aki nem, elmegy.

Ez az élet rendje: nem lehet mindenki az életem része.

Változom, ahogy az emberek is változnak,

és megtanultam, hogy a szelek, amelyek visznek,

néha elhordják, ami már nem szolgálja a lelket.

Egyet tudok, s ki is mondom:

A szeretet a fény,

mely mindenki szívében ott él,

mint a csillagok, melyek őrzik az eget,

és ragyognak akkor is, amikor senki sem látja.

Fény szavakban

Életem az írás –

mint szomjas földnek az éltető víz,

szavaim gyökérként kapaszkodnak,

s lombként nyúlnak a fény felé.

Ha írok, szárnyam nő,

csodás világokat járok,

hol a csend is dalol,

és a fény szavakban ölt testet.

Minden betűmben ott vagyok,

szívem dobbanása rejlik bennük,

s mikor papírra hullnak,

tiszta forrásként fakadnak a sorok.

Kis csillagokat hagyok az éjszakában,

apró fényeket a verseim ölén –

hadd vezessenek másokat is,

hadd legyenek híd a szívek között.

Írásom az öröklét lehelete,

szelíd vallomás és lángoló igazság,

s míg szavaim utat találnak,

én magam is hazatalálok bennük.

Lelkünk összeér

A szívemen lakat csillog,

ősi titkok őre rég,

de egy érzés, mint halk dallam,

szelíden nyitotta szét.

Lakat voltam, zár és őrség,

te voltál a kulcs nekem,

s a bezárt, sötét világban

fény gyúlt benn a lelkemen.

Érzés szőtte át az éjjet,

válladra hajtom fejem,

s minden dobbanás mesél most:

csak szeress — ennyit jelent.

A szívem nem játékszer,

kincs, mit hegek díszítenek,

s amikor a tiédhez ér,

együtt lüktet — veled, velem.

Csak csendben ülj ide mellém,

hallgassuk a szívverést,

ahogy lelkünk összeér,

s szavak nélkül beszél.

Kristályforrás

Az éj sötétje fölött szálltam,

csillagok súgták az isteni bölcsességet.

Minden homály lágyan engedett,

mint kapu, melyet fény tár ki.

Nem féltem – szárnyaim vezettek,

ölelte hátam az égbolt.

Egy fény-ösvény tárult ki lassan,

s bennem minden megnyugodott.

Elém ragyogott a tiszta otthon,

helyet találtam benne.

Ott volt a forrás, kristályvízben,

melyben öröklét tükrözte fényét.

Én ittam belőle, nem szomjra,

hanem hogy lelkem felragyogjon.

Így értettem meg: az út örök,

s a fény kísér, bárhol is járok.

Álomhintó

Álomhintón suhanj messze,

csillagfény ül két szemedre.

Csillagpor hajadban ragyog,

álmaidban ringatnak felhőhabok.

Hajnal dala óvón ringat,

szívem küld most csöndes csókot.

Szeretetből szőtt takarót,

fényből készült, puhát, ragyogót.

Égi háború

Az ég sötét vászna reszket,

Villámok cikáznak, fénylő kardként.

Dörgés dübörög, mint harci dobok hangja,

A szél üvölt, a felhők rohamoznak.

Minden csapás feszültséggel telik,

Mint parázsló szikrák az égi csatában.

A fény villódzik, a sötét hullámzik,

A természet ereje nem kér bocsánatot.

A harag elül, csend lassan születik,

Villám nyoma szikrázik a lélekben.

Égi háború végre elcsitul,

Sötét és fény szívünkben táncol, lobog.

Oltalom angyala

Ha könnyeid az éjben csendben potyognak,

Az angyalok akkor is mindig ott vannak.

Oltalmaznak, lágyan, szelíden védenek,

Ha mindezt te nem is érzed, ők akkor is szeretnek.

Árasztják rád fényük tiszta ragyogását,

Szárnyukkal átölelve, figyelmesen őriznek.

Suttogják halkan a tiszta, szent szavakat:

Nyisd ki a szíved, s az majd utat mutat.

Ha éj borul rád, s álmod vigyázza csend,

Halkan kísérnek, csendesen vezetnek.

Fényük, mint hajnal, ha sötétben jársz,

Reménnyel vezet, hogy mindig hazatalálj.

Ha utad homály fedi, s félelem kísér,

Az oltalom szárnya mindig hazakísér.

S mikor szíved újra bátran dobban,

Angyalok mosolyognak rád boldogan.