A Nap aranyló fényben fürdette a mezőt, de a mély gödör alján minden árnyékba borult. A Föld illata keveredett a kétségbeesésével.
– Már azt hittem, senki sem talál rám – szólalt meg rekedten a lent rekedt férfi. Karjai gyengén kapaszkodtak a sötét falakba, de minden próbálkozása hiábavaló volt.
A gödör szélén egy másik férfi térdelt. Szemében aggodalom, szívében remény.
– András… miért nem szóltál, hogy ennyire fáj minden? – kérdezte halkan, miközben kezét nyújtotta.
– Nem akartalak terhelni, Péter… Azt hittem, kibírom. A veszteség… az üresség… csak elviselni kellett volna.
Péter szeme megtelt könnyel. Tudta, hogy András a felesége halála óta minden nap harcolt – kívül mosolygott, belül darabokra hullott.
– Nem kellett volna egyedül cipelned. – Péter hangja remegett, mégis erősen tartotta a kezét. – Én itt vagyok. Nem engedlek el.
András felnézett, és először látta meg igazán a fényt a felszínen – nem csak a napét, hanem a reményét.
– Félek, hogy nem tudok kimászni… – suttogta.
– Nem kell egyedül. Én felhúzlak. De ígérd meg, hogy ezután elmondod, ha baj van. Hogy hagyod, hogy melletted legyek.
Egy pillanatnyi csend, majd András könnyes szemmel bólintott. Ujjai szorosan fonódtak Péterére, s lassan, centiről centire elindult felfelé.
Mikor felértek, Péter átölelte barátját, erősen és biztosan, mint a Föld, amelyre újra rá lehet lépni.
– Látod? – súgta. – Egy igaz barát mindig képes felemelni, amikor már nem hiszel magadban.
A Nap áttört a felhőkön, és fénybe vonta a mezőt – ahogy a barátság ereje is képes beragyogni a legmélyebb sötétséget.
