Puha tér

Lágyul az este,

álommá a csend,

könnyű a lélegzet,

minden jelen.

Nem kell a szó már,

nem kell a fény,

elringat hangtalanul

a puha tér.

Finoman lassul,

szelíd a fény,

semmi nem kér most,

mindent

megért.

A Hold bennem

Nem az égen kezdődik.

Nem ott, ahol a fény eléri az árnyékot.

Hanem bennem.

A Hold akkor ébred,

amikor elhallgat minden gondolat,

és a lélegzet egy pillanatra megáll.

Csend ez.

Nem üres.

Tele van emlékezéssel.

A Hold tudja,

hányszor kezdődött már újra minden.

Hányszor engedtünk el,

és hányszor tartottunk túl sokáig.

Nem kérdez.

Nem magyaráz.

Csak jelen van.

És a jelenlétében

a sötét többé nem fenyeget,

csak mélység lesz —

ahová vissza lehet térni.

Egyszer azt hittem,

a Hold távol van.

Hogy el kell érnem.

De a Hold közelebb jött.

Nem kívülről.

Belülről.

Onnan, ahol a mellkas mögött

egy puha tér nyílik,

ahol a lélek lassan felébred,

és hazamegy önmagához.

Akkor értettem meg:

Nem én néztem a Holdat.

A Hold nézett engem.

Mindig is.

Anyai szív lenyomata

Megtanítlak repülni – s ha szárnyad másfele visz,

Én csak a csendben nézem majd, hogyan ír az ég rád aranyló dallamot.

Megmutattam, mi az álom – de a tied más képet fest,

Mégis ott lesz benned minden hajnal, mely ölelésemben kelt.

Megtanítlak élni lassan, ahogyan virág bont szirmot a szélnek,

Tudom, hogy nem az én léptem lesz az, melyet tovább viszel.

De minden lépésed mögött ott szól majd lágy zeném,

Mint mélyen őrzött emlék-csillag, el nem vesző fény.

Ha egyszer messze érsz, túl hegyeken, vágyakon,

Én nem leszek már út – de a szavam suttogva mindig felemel.

Hiszem, benned lesz a kezdet, a halkan mondott szó:

„Szeretlek, kincsem” – mely éltet, s segíti további lépted.

Minden repülésedben ott lesz a szívmeleg, mit tőlem kaptál,

Minden álmodban egy szál virág, mely az anya-kertből szállt rád.

Minden életmozdulatodban a gyöngéd pillanat,

Mikor először szóltál hozzám – s bennem felragyogott a Nap.

Kapu vagyok, melyen átlépve a világod kitárul.

Ahogy nősz és távolodsz, én nem tűnök el, csak hagyom:

Legyél Te az egész történet – s szárnyalj szabadon.

És mégis… minden repülés,

minden álom,

minden élet-lendület

magában hordja halk, szeretetteljes lenyomatát annak,

ahogyan tőlem tanultál meg szeretni.

Hajnal leánya álma

Lehunyja szemét a világ,

a szél is csak suttogni mer,

a csillagok szíve virág,

s a fény most lágyan átölel.

Fáradt kezedből kihull a nap,

s harmat-takaród simul rád,

a csend puha ölelést ad,

s ringatja benned az éjszakát.

Pihenj, hajnal leánya, most,

minden sóhaj fényt idéz,

szívedben tenger morajból

születik újra a békesség.

Aurora bolygó

A kozmosz szívéből érkeztem,

ajándékként, egy halk fényrezdülésből.

Körülöttem aranygyűrűk lebegnek,

mintha maga az idő virágokba oldódna,

s minden szirmán egy pillanat lüktetne,

amit valaha szeretetből teremtettem.

Nem az anyag világa az otthonom,

hanem a lélek terei,

ahol a gondolat is fénnyé válik,

és minden emlék szikrát hagy maga után.

Minden szikra én vagyok —

egy szó, egy érzés,

amit valaha kimondtam a csillagoknak.

A gyűrűim aranyfonalai

a szavaimból szövődtek:

törékenyek, mégis örökkévalók,

a csendben is fényleni mernek.

Lila kristályvirágok őrzik lélegzetem,

a Múzsák hangja ott suttog bennük,

és mikor a tér megáll egy pillanatra,

megszületik bennem a felismerés:

a világom láthatóvá vált a Fényben.

Két bolygón élek.

Itt a Földön,

ahol emberként szeretni tanulok,

és az Aurora-bolygómon,

ahol a létezésem esszenciája ragyog.

Szavaimmal univerzumokat formálok,

hajnalonként újra álmodom a csillagokat,

és minden hajnalban megszületik bennem

egy új vers —

egy új élet —

egy új fény.

Ott, ahol a gyertyák beszélnek

Ma csend van. A világ lélegzete elakad,

a temető fölött ködfátyol szalad.

Lámpások gyúlnak, mint halk imák,

s a szélben sóhajt a sok virág.

Emléked bennem, mint halk zene,

nem szűnik soha, csak elpihen benne.

A múlt ma újra testet ölt,

mint árnyék, mely a fényből szőtt.

Gyertyák könnye csorog a kőre,

mintha a szívem hullna a földre.

Minden lángban ott vagy te,

minden fény egy üzenet belőle.

Elmentél, mégis itt maradtál,

a szélben, a csendben, a fák alatt már.

Ha behunyom szemem, hallom hangod,

ahogy rám borítja a múlt az alkonyt.

És tudom, hogy nem vég az út,

csak másik part, hol a fény tovább fut.

Ott vársz talán, egy másik térben,

ahol nem fáj semmi — csak a béke él bent.

Halloween

A kertben csönd ül, sárga hold,

a levegőben fahéj és füst,

a tök mosolya lágyan ég —

mintha mesét mesélne most.

Volt egyszer egy őszi álom,

mikor a szél dalolt a fán,

a gyertyák őrizték az éj szívét,

s az emberek hittek az éj varázsában.

A láng kicsit remeg,

mint aki tudja, élni szép,

mert Halloween csak ennyit mond:

a fény mindig hazatér.

Élsz

Leülök a sziklára.

Mellettem a folyó suttog,

mintha ezer apró dolgot sodorna magával,

s közben rám nézne —

érzed? — kérdi a hab.

A víz illata hűvös és édes,

friss mohát, nyárvégi záport idéz,

a napfény pedig

meleg ujjakkal simít végig a vállamon,

mint egy régi szerető búcsúcsókja.

A kövek lélegeznek.

Meleg testükben ott lüktet az idő,

a szél meg-megborzolja a fenyők leveleit,

s a levegőben fenyőgyanta és vízpára

keveredik — lassan, mélyen,

mint egy ima.

A folyó zenél.

A hullámokon táncolnak a nap sugarai,

a parton vörös bogyók fénylenek,

mintha a nap szórta volna őket ajándékba.

Minden rezdül, él, lélegzik.

S én is ott vagyok —

a vízben, a napban, a kövekben.

Nem néző vagyok többé,

hanem egy a természettel,

amely illatban, fényben,

lélegzetben mondja: Élsz.

A tükrön túl

A víz szelíd, ha nézed,

de mélyén arcok ringnak.

Nem múltak ők, csak emlékek,

melyek benned laknak.

Egy pillantás, s a tükör él —

fényét magadba zárod.

Nem kérdez, nem ítél,

csak őrzi az árnyék-vágyad.

És amikor a fény elcsúszik,

te akkor látod igazán:

nem a tükör mutat téged,

te vagy, ki a fényt tovább viszi

az üvegen túl, a világon át.

Láthatatlan hegedűs

Láthatatlan húrokon szól a dal,

fényből áradó szimfónia szárnyal.

Nem hallja fül, csak a lélek mélye,

csillagok közt ring a mennyei béke.

Én vagyok a hangtalan muzsikus,

szívem húrján éled minden dal.

Nem ragyog rám színpad, dísz, korona,

a dallam bennem él: lelkem örök otthona.

Minden ember kincs, egyedi csoda,

értékes lélek, fény halk mosolya.

Nem a külső számít, a tettek, a szív,

láthatatlan zeném erre összpontosít.

S ha csak egy szív hallja, s megérti szavam,

már betöltötte célját a dallam.

Láthatatlan hegedűm titka ennyi:

értékes vagy – s rólad szól a dallam.

Csendben lélegzem

A szél halk, lágyan simítja a tér árnyát,

minden rezgés a testem körül táncol,

nem súly, csak hullám, ami átsuhan rajtam.

Fáradt fény tapad a plafon csendjéhez,

a világ súlya elernyed, de nem vesz el engem,

csak engedi, hogy lélegezzek.

A pillanat sűrű, mint méz,

és én ott vagyok, finoman ringva,

minden zajt érezve, de nem birtokolok,

minden rezgést átengedve,

mégis önmagam maradok.

Tág a mezőm, csendben, álmosan,

ahol minden fény és árnyék

együtt lélegzik velem —

és végre, a tér velem hullámzik. 

Pengeélen

Táncolok, nem színpadon, nem nézők előtt,

csak a szél figyel, és a város alvó fényei.

Minden lépésem szakadék fölött rezdül,

de belül valami azt suttogja: menj.

A kötél alig mozdul, mégis él,

mintha tudná, mennyit bír a szív.

Minden billenés egy vallomás,

minden lélegzet búcsú valamitől.

Nem a félelem tart, hanem az akarat,

a vágy, hogy ne maradjak félúton.

Piros cipőm sarka mesélni kezd

arról, hányszor kellett már újrakezdenem.

A város mélyén tompa zaj a múlt,

a magasban csak a csönd beszél.

Minden zajt elengedek, ami fájt,

és egyensúlyozok – magammal szemben.

Tudom, el kell engedni, ami húz,

mert nem visz tovább, csak vissza.

A fény nem a célban vár,

hanem abban, hogy lépek tovább.

És ha egyszer zuhanok, hát legyen,

a szabadság is csak akkor igazi,

ha merem elveszíteni a talajt –

és hinni, hogy a szív megtart.

Lennék...

Csillag lennék, fönn, a végtelenben,

fényem suhanna, érintve csendben.

Ne lásson senki, csak ragyogjak,

mint remény, melyből az álmok fakadnak.

Felhő lennék, könnyeim hullnának,

fénycseppként a szomjazó világra.

Nem szólnék, nem kérnék, nem várnék,

csak az Ég szívében halkan szállnék.

Szellő lennék, kit nem lát a világ,

csak bőrön fuvallatként érzi.

Ne lásson senki, ne halljon,

csak lényem csendesen suhan.

Így élnék: láthatatlan ragyogásban,

árnyék és fény örök utazásában.

Mert ahol nem látnak, ott nincs seb és szó,

csak a lélek csendje – láthatatlan, de való.

Remény-pillangó

A Remény-pillangó egy elfeledett, mohos kövekkel szegélyezett kertben született, ahol a virágok már nem hittek a tavaszban, és a szél is fáradt, megtört dalokat suttogott a hervadó levelek között.

Szárnyait harmatból, napsugárból és hajnalpárából szőtte a fény, s minden rebbenésével egy apró csillagot ébresztett fel az égen.

Egyszer csak egy magányos író lépett a kertbe, szívében súlyos fájdalommal, némasággal teli csenddel és elfeledett álmokkal.

A pillangó a vállára szállt, s az ember hirtelen újra látni kezdte a színek dallamát, érezni az élet lüktetését, hinni a szívben, a fényben, a csodák újjászületésében.

A kert mosolyogva ébredt, lágyan, csendesen, reményteli ragyogásba

Őszi Ölelés

A fák aranyló ölébe hull a fény,

A fák aranyló ölébe hull a fény,

sárgába, vörösbe, barna álmokba öntve.

Suttog a szél, beszél vágyakról —

s lelkem lágyan táncol, mint az utolsó levél a ködben.

Illatos, hűvös reggel ringatja a csöndet,

és minden lépés nyomában történetek születnek.

Szívem apró gyertyaként pislákol,

vágyva a meleg ölelést, mely átformál mindent.

Ősz színei hullanak rám, mint édes csókok,

egy-egy levél egy emlék, egy-egy fény egy ígéret.

S a változás, mint lágy patak az avaron, átöleli a lelkemet,

minden átlépett küszöbön új remény ragyog fel.

Maradj velem, október, légy a vágyak tükörje,

hadd érezzem a múlt illatát, a jövő hívását.

S míg a fák lassan mezítelenek lesznek,

szívem telve marad a színek végtelen, halk énekével.

Újjászületés

Ma reggel mosollyal ébredtem,

és úgy érzem, mintha újra születnék.

A szívemben fény lobbant,

amely betölti a teret, ahol mindannyian együtt leszünk.

Egy év telt el,

mégis annyi kincs, annyi pillanat szövődött belénk.

A Múzsák Könyvtára nem csupán egy csoport,

hanem a szívünk közös otthona lett.

Ma, amikor ünneplőbe öltözik a lelkem,

tudom: ez az ünnep mindannyiunké,

de bennem mégis egy személyes csoda történik –

mintha szirmaimat újra nyitná a fény,

mintha minden mosolyotokban

önmagam születne újjá.

Ki vagyok Én? /Vallomás /

Hogy ki vagyok én?

Az, amivé a pillanat formál,

aminek éppen lennem kell.

Anya, ápoló, költőnő, feleség, kertész,

lélekgyógyító, takarítónő, szakács…

és még megannyi arc a létem kaleidoszkópjában.

Egy biztos: minden cselekedetem szeretettel szőtt szál,

mely lágyan öleli az embereket,

mint a napfény a hajnal harmatcseppjeit.

Néha elfáradok,

de az írás a gyógyszerem.

Adok, mert így vagyok teremtve,

a szívem hangja irányít,

mint a folyó, amely kitartóan keresi az utat a tenger felé.

Néha elvonulok, hogy a lelkem kertjét ápoljam,

simogassam a fényét,

öleljem a belső nyugalmamat,

hadd növekedjenek a virágok ott,

ahol csak a szeretet élhet.

Nem mindenki érti meg az életem –

de ez már nem számít.

Nem várok el semmit: aki szeret, marad;

aki nem, elmegy.

Ez az élet rendje: nem lehet mindenki az életem része.

Változom, ahogy az emberek is változnak,

és megtanultam, hogy a szelek, amelyek visznek,

néha elhordják, ami már nem szolgálja a lelket.

Egyet tudok, s ki is mondom:

A szeretet a fény,

mely mindenki szívében ott él,

mint a csillagok, melyek őrzik az eget,

és ragyognak akkor is, amikor senki sem látja.

Fény szavakban

Életem az írás –

mint szomjas földnek az éltető víz,

szavaim gyökérként kapaszkodnak,

s lombként nyúlnak a fény felé.

Ha írok, szárnyam nő,

csodás világokat járok,

hol a csend is dalol,

és a fény szavakban ölt testet.

Minden betűmben ott vagyok,

szívem dobbanása rejlik bennük,

s mikor papírra hullnak,

tiszta forrásként fakadnak a sorok.

Kis csillagokat hagyok az éjszakában,

apró fényeket a verseim ölén –

hadd vezessenek másokat is,

hadd legyenek híd a szívek között.

Írásom az öröklét lehelete,

szelíd vallomás és lángoló igazság,

s míg szavaim utat találnak,

én magam is hazatalálok bennük.

Lelkünk összeér

A szívemen lakat csillog,

ősi titkok őre rég,

de egy érzés, mint halk dallam,

szelíden nyitotta szét.

Lakat voltam, zár és őrség,

te voltál a kulcs nekem,

s a bezárt, sötét világban

fény gyúlt benn a lelkemen.

Érzés szőtte át az éjjet,

válladra hajtom fejem,

s minden dobbanás mesél most:

csak szeress — ennyit jelent.

A szívem nem játékszer,

kincs, mit hegek díszítenek,

s amikor a tiédhez ér,

együtt lüktet — veled, velem.

Csak csendben ülj ide mellém,

hallgassuk a szívverést,

ahogy lelkünk összeér,

s szavak nélkül beszél.

Kristályforrás

Az éj sötétje fölött szálltam,

csillagok súgták az isteni bölcsességet.

Minden homály lágyan engedett,

mint kapu, melyet fény tár ki.

Nem féltem – szárnyaim vezettek,

ölelte hátam az égbolt.

Egy fény-ösvény tárult ki lassan,

s bennem minden megnyugodott.

Elém ragyogott a tiszta otthon,

helyet találtam benne.

Ott volt a forrás, kristályvízben,

melyben öröklét tükrözte fényét.

Én ittam belőle, nem szomjra,

hanem hogy lelkem felragyogjon.

Így értettem meg: az út örök,

s a fény kísér, bárhol is járok.