A semmi

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A létezés csodája

születik a semmiből,

hol nincsen súly, csak könnyedség,

nincsen idő, csak a tiszta lét,

az egység és a fény.

Minden egy, minden szabad,

mint a szél, mely csak lengedez,

csak táncol.

A tudatosság fényes hajnal,

egy rezdülés, amely mindent ölel,

és benne minden él.

A semmi – az a szent hely,

ahol minden megszületik,

ahol a szabadság létezik.

Ott vagyunk mind,

ott vagy mindig,

a létezés könnyű titkában.

Eggyé válok a semmivel,

a határtalanság ölelésében.

Minden vagyok, és mégis semmi,

szétszórt fény.

Szabad vagyok, mint a szél,

mint a csend, a mindent átölelő végtelen fény.

Álarc mögött

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Farsangi éj, hol minden arc gazdát cserél,

álarcok csillannak pislákoló fényözönben.

Kavarog a tánc, nevetés zsong,

de legbelül a csend titkokat bont.

Játszunk és nevetünk, sodor a zene,

de kit rejt a maszk, ki a lélek gazdája?

Ha lehull a lepel, mit lel odabent?

Sötét árnyékot, fényt, igaz emberi lényt?

Az álarc mögött mindent szabad,

álmodhatsz rangot, szerepet, hatalmat.

De mikor a hajnal átvág az álmokon,

kivel találkozol azon a hajnalon?

A ragyogó maszk könnyed, de súlya, mint a kő,

mert elrejti azt, mi igaz, mi valódi élő.

Könnyebb táncolni, könnyebb takarni,

mint vállalni azt, ki igazán te vagy.

Véget ér a farsang, az álarc lehull,

a terem elcsendesül, hajnal érint,

s ott áll az ember, tükörbe néz,

és vajon mit lát? A valódi énjét?

Vagy a hamis tükörképét?

Miért?

Miért hull a könny, mint egy megtört égbolt,

melynek súlyát senki sem érti?

Szívem rianásai szólnak, de a szeretteim nem értik.

Hangtalan záporban állok,

s kérdezem: vajon más vagyok?

A bánat fojtogat,

mintha idegen földre születtem volna,

ahol minden lélek egy nyelven szól,

csak én beszélek a szív csendjén.

Talán hiba vagyok,

egy eltévedt dallam egy régi zenében?

Sírva próbálok magyarázni,

de minden szavam visszhang,

csak a semmi felel,

és a szívem, mely lassan megszakad.

Miért nem értenek?

Talán azért, mert más vagyok,

mert a mélységet látom, ahol ők a felszínt?

Mégis, a könnyeim között,

a fájdalom rejtekén,

ott lapul valami,

valami, amit ők nem látnak.

Egy szív, mely érzi az eget,

a csendet, a mindent.

De vajon elég ez?

Vagy csak egyedül maradok,

mint egy elszakadt árnyék,

mely sosem kapja vissza a fényét?

Múlt könnyei

(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem.)

Fájdalom ölelt át sok éjjelen,

Vak szerelem volt az életem.

Könnyek hullottak, halkan, némán,

Álmok foszlottak csillagfény-éjszakán.

Szívemen és szememen köd fátyol ült,

Örök ködben léteztem,

Még ha fájt, is szerettem,

Minden lélegzetet miatta vettem.

Becsapott szavak mély sebet hagytak,

Összetört a szívem, mit elragadtak.

Múltam titkai suttogva fájnak,

De már nem rabjai a csalfa vágynak.

Álmomból végül felébredtem,

A hajnal fényében reményt leltem.

Könnyeim már a múlt, tovatűnt,

S a szívem újra fényre gyúlt.

Álom vagy valóság?

(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)

Csak álom volt, mit életnek hittem?

Ha felébredek, vajon mit érzek szívemben?

Békét, fényt vagy sötét árnyat,

Szebb jövőt, mi mindent áthat?

Reméltem, hogy más világ vár,

Hol nem bánat és fájdalom jár,

De ha ugyanaz köszönt rám,

Mit ér ez a csúf valóság?

Hiszen nem éltem, csak vártam,

Fényt kerestem, homályban jártam.

De most kérlek, mondd meg nékem:

Álom volt csak, vagy valós élet?

Ha álom volt, hát égi fény,

Ha valóság, szomorú tény.

Álmodom tovább, csendben, bátran,

S valóság kél a csodák álmában.

Istennel beszélgettem

(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem )

Egy gyönyörű, napsütéses nyári reggelen történt, amikor a kedvenc helyemen ültem, egy hatalmas, öreg fa alatt. Az ágak lágyan hajladoztak a szélben, és a nap aranyló sugarai megpróbáltak áttörni a könnyű, fodrozódó felhőkön. A sugarak játékos színekben táncoltak az égbolton, mintha festő ecsetje simogatta volna az eget. Merengve figyeltem ezt a reggeli csodát, és mélyen magamba szívtam a friss levegőt. Az illata tiszta volt, mint maga az élet. Olyan érzés kerített hatalmába, amelyet nehéz megfogalmazni – nem volt benne sem félelem, sem bánat, de öröm és szeretet sem. Egyszerűen csak volt. Egyfajta szabadságérzet, amely mindentől független.

 Ebben az állapotban ültem ott, a fa törzsének támaszkodva, amikor a föld illata és a fű puha érintése áthatotta lényemet. Behunytam a szememet, és ellazultam, minden gondom szertefoszlott. Végre nem éreztem a belső küzdelmeimet. Hosszú ideje harcoltam önmagammal, de most végre nyugodt voltam.

 Hirtelen valami megváltozott körülöttem.A levegő sűrűbbé vált volna, mégis könnyebb lett volt belélegeznem. A szél megszűnt, de a csend sem volt teljes; halk, alig hallható susogás járta át a teret. Nem tudtam eldönteni, hogy a fa ágai beszélnek-e hozzám, vagy a szél játszik a gondolataimmal.

 Kinyitottam a szemem, és akkor vettem észre, hogy valaki áll a közelemben. Nem hallottam lépteket, és biztos voltam benne, hogy az előbb még senki nem volt itt. Az alak egy ösvényen közeledett, amelyet addig nem is láttam. Lassú, könnyed lépésekkel haladt, mintha minden lépése tökéletesen illeszkedne a természet ritmusába. A levegő megtelt egy ismeretlen illattal, amely egyszerre emlékeztetett a frissen vágott fűre, virágokra és valami megfoghatatlan tisztaságra.

 Ahogy közelebb ért, tisztán láttam: egy idősebb férfit. Haja hófehér, kissé göndör, arca finom vonású, mégis méltóságteljes. Szemében valami egészen különleges fény ragyogott. Ez a fény azonnal megragadott; nem láttam még ilyet. Nem ijesztő volt, hanem inkább megnyugtató.

 A férfi megállt néhány lépésnyire tőlem. Nem szólt semmit, de jelenléte betöltötte az egész teret. Nem tudtam megmagyarázni, de az érzés, hogy valami rendkívülivel van dolgom, egyre erősödött bennem. Felálltam, zavaromban lesimítottam a ruhámat, és óvatosan megszólaltam:

– Elnézést, de… ismerjük egymást?

 A férfi lassan elmosolyodott. A mosolya huncut volt, de mégis atyai szeretettel teli.

– Te szoktál itt ücsörögni, igaz? Szép helyet választottál.

 A kérdés meglepett. Ez a hely az én titkos menedékem volt, ahol soha senkivel nem találkoztam.

– Igen, ez a kedvenc helyem. De... hogy került ide? – kérdeztem.

 A férfi nem válaszolt azonnal. Várakozón nézett rám, mintha azt akarná, hogy magamtól találjak választ.

– Talán mindig is itt voltam. Csak most vettél észre – mondta végül halkan.

 Ez a válasz még jobban összezavart. Egy pillanatra a földre néztem, majd újra ráemeltem a tekintetem. A levegő körülötte szinte vibrált, mintha egy láthatatlan energia burkolta volna be. Nem tűnt valóságosnak, mégis ott állt, megkérdőjelezhetetlenül.

 – Maga… kicsoda? – kérdeztem halkan.

 A férfi előrébb lépett, most már egészen közel állt hozzám. Tekintete annyira tiszta és őszinte volt, hogy képtelen voltam elszakadni tőle.

– Nézz mélyen magadba, Annabella. Ugye, érzed? Mondd ki, amit a szíved már tud.

 Ahogy a szemébe néztem, minden gondolatom eltűnt. Úgy éreztem, magába szippantott. Ő volt az erdő, az ég, a világmindenség. És én is. Benne minden ott volt. Akkor megértettem. Ő Isten.

 Leültem, és ő is mellém ült. Nem kérdezett, csak jelen volt, és pontosan tudta, mi zajlik bennem. Egy pillanatra azt hittem, talán meghaltam, és most a másik világban vagyok. Mintha a gondolataimat hallotta volna, megszólalt:

– Nem haltál meg. Sőt, most fogsz igazán élni! Eddig csak túléltél, Annabella. Nem éltél. Keresés és tanulás volt az eddigi utad. A fájdalom és a szenvedés tanítottak, az örömök – bár kevesebb volt belőlük – szintén célt szolgáltak. De most eljött az idő.

 – Milyen idő? – kérdeztem döbbenten.

 – Az idő, hogy élj – felelte. – Hogy beteljesítsd, amiért itt vagy a Földön.

 – De én nem értem, miről beszél – mondtam tanácstalanul.

 – Figyelj befelé, Annabella. Pontosan tudod – válaszolta.

 Behunytam a szemem, és éreztem, ahogy Isten megfogja a kezem. Melegséget árasztott, amely átjárta a testemet. Képek jelentek meg előttem: láttam magamat, ahogy egy kávézóban ülök. Az illatok, a zajok, minden olyan valóságos volt. Egy szomorú, megviselt nő ült velem szemben. Beszélgettünk. Én hallgattam, ő pedig könnyes szemmel mondta el az életét. Éreztem, hogy belőlem árad a szeretet és a fény, amelyek lassan elérnek hozzá is.

 – Ez az én utam, a jövőm? Ez a feladatom? – kérdeztem.

 – Már eddig is ezt tetted – mondta Isten. – Csak nem tudtál róla. Azért jöttem, hogy tudatosítsd önmagadban.

 Éreztem, hogy igaza van. Megértettem, hogy az önmagam iránt érzett szeretet nélkül mindez nem lett volna lehetséges. Isten szavai mélyen megérintettek:

– Az önzetlen, isteni szeretetet adod tovább. Tanítani fogsz másokat. Lesznek, akik megtalálnak téged. Lesz, akit te fogsz meghallani, amikor hív. Ez az isteni szeretet. Segíteni, adni másoknak. Már nem akarsz elvenni senkitől semmit. Van bőven energiád. Önmagadból merítesz. Elérted. Azért is vagyok itt. Most már tudod. Ez a te utad.

 A szavai után még egy ideig csendben ültünk. Aztán megérintette az arcomat, kedvesen, atyai szeretettel, és hirtelen eltűnt.

 Magamhoz térve azon tűnődtem, vajon álmodtam-e. De amikor körülnéztem, megláttam valamit. Ott, ahol ült, egy hófehér virág nőtt a földből. Ragyogott, illata pedig betöltötte a levegőt. Már biztos voltam benne: Istennel beszélgettem.

 

Lélek testvérek

Az éjszaka csendje mindkét világra leereszkedett. Amira New Yorkban, a város nyüzsgése után egy csendes, sötét szobában feküdt. Lassan álomba merült, és lelkének fénye egy másik dimenzióba emelkedett. Tokióban Keiko, a cseresznyefák árnyékában pihenő nő, szintén álomra hajtotta a fejét. Lelkük elszakadt a fizikai világtól, és találkozott egy olyan helyen, amely túlmutatott tér és idő korlátain.

A birodalom, ahol találkoztak, szinte túl gyönyörű volt ahhoz, hogy valóságos legyen. A földet gyémántként ragyogó homok borította, és minden "lépésük" alatt apró fények táncoltak. Az ég lilás-rózsaszín színeiben kavargott, mintha a hajnal és az alkony összeölelkezett volna. Az aranyló levelekkel borított fák között egy kristálytiszta folyó hullámzott, amely a végtelenségbe tűnt.

Amira lelke sugárzó volt, mint a nap első sugarai, melyek áttörnek a hajnal fátylán. Fénye aranyban és mély borostyánban ragyogott, szelíd melegséggel árasztva el mindent maga körül. Keiko lelke ezzel szemben a hold ezüstös fényében ragyogott, sejtelmes kék és ezüst árnyalatokkal táncolva. Lelkük egymás felé lebegett, mintha vonzaná őket valami, ismeretlen erő.

Amira hangja lágyan csendült:

– Szia! Érzed ezt? Mintha mindig is ismertük volna egymást.

Keiko lelke körül halványan villant a fény, mintha mosolygott volna.

– Szia! Igen. Olyan, mintha az időn és téren túl mindig is kapcsolódtunk volna. De miért vagyunk itt?

A folyóparton álló hatalmas kristálykönyv lassan megnyílt, és aranyló szavak jelentek meg a lapjain. A két lélek közelebb lebegett, és együtt olvasták:

„A lelkek, amelyek tiszta szándékkal keresik egymást, mindig megtalálják az utat. Az élet értelme nem más, mint egymásra találni, megérteni, és megosztani a fényt.”

Amira fénye halványan rezdült, mintha sóhajtott volna.

– Az élet értelme... néha annyira távolinak tűnik. Olyan, mintha folyton keresném, de sosem találnám meg.

Keiko halk, derűs fénye körülölelte őt.

– Talán azért, mert nem a célt kell keresni. Hanem azt, hogy mit és kit találunk az úton. Nézd csak – mutatott a könyvre.

Egy újabb szöveg jelent meg:

„Minden lélek egyedi, és mindenkinek feladata van. De a legnagyobb küldetés az, hogy megtanuljunk együtt ragyogtatni a fényt, a szeretetet.

Amira és Keiko lelkének fénye összefonódott, mintha táncra keltek volna. A beszélgetésük egyre mélyült, miközben a birodalom csillogó tája visszhangozta szavaikat.

– Vajon miért találkoztunk? – kérdezte Amira.

– Talán azért, hogy emlékeztessük egymást arra, hogy nem vagyunk egyedül – felelte Keiko. – Mindig van valaki, aki ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, és ugyanazokat a válaszokat keresi.

A folyó hullámai halk dallamot suttogtak körülöttük, mintha az univerzum egyetértett volna. A két lélek lassan körbefonta egymást, fényeik egyetlen, ragyogó áramlássá váltak.

– Tudod, mit hiszek? – kérdezte Amira. – Hogy a lelkek között nincs távolság. Csak az idő. És néha az is eltűnik.

Keiko fényesen ragyogott, mint a hold, amikor teljes pompájában világít.

– Ha igaz, amit mondasz, akkor mindig találkozni fogunk. Akár itt, akár máshol.

Ahogy a birodalom lassan elhalványult, és az álomból valóságba tértek vissza, mindketten tudták, hogy valami fontosat hagytak ott, amelyet sosem fognak elfelejteni.

És amikor a valóságban, Japán egy apró kávézójában, teljesen véletlenül egymás szemébe néztek, nem voltak szavak, csak egy halk suttogás a lelkük mélyén: „Tudtam, hogy újra találkozunk.”

Egy pillanatra csendben álltak, majd egyszerre léptek közelebb. Nem volt szükség magyarázatra vagy kérdésekre. Keiko szelíden megszólalt:

– Szia Amira!

– Mintha mindig is ismertelek volna.

Amira bólintott, könnyek csillogtak a szemében.

– Szia Keiko!

– Mert lélkek testvérek vagyunk, még ha az életünk külön utakon is jár.

És boldogan megölelték egymást. Fényeik most először érintették egymást a valóságban is. Az álombéli birodalom ígérete valóra vált. A híd, amely lelkük között épült, most már a földi létezésemben a valós életben, is örökre összekötötte őket.

Új esztendő, új lélegzet

( A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem. )

Január elseje, az új esztendő első lélegzete,

a reggel friss, mint a harmatcsepp,

az égbolton a tegnap fénye még dereng,

de már tisztul – remény költözik helyébe.

Csend ül a világ peremén,

az ünnep lüktetése már távol.

Most minden lassú, méltóságteljes,

mint egy frissen bontott napló lapjai.

Új kezdet, tiszta ígéretek,

szavak és tettek még érintetlenek.

Körülöttünk az év tágra nyitott ablak –

bármerre lépj, bármit, de alkoss!

Hidd el, az évben rejlik az ígéret,

hogy lehet több, mint puszta napok sora.

Ne félj írni a történetet!

Merj színt vinni, merj nagyot álmodni!

Hozzon a napokba nevetést,

a szívekbe békét, szeretetet,

csillogást a szemekbe,

és áldást minden embernek!

Január elseje – új év első napja,

itt állsz a küszöbén.

Hát lépj be bátran, szelíd mosollyal,

és legyen ez az év csupa fény!

Álmodozó Angyal

(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem.)

Szeretnék kapni illatos rózsát,

Melynek szirmai őrzik a szívem titkát,

Szép szavakat, melyek elsöprő erővel,

A lelkemig hatnak, s örökre nyomot hagynak.

Ölelést, mint tavaszi, lágy szellőt,

Mely éltet, akár a földet érintő gyönge zápor,

Megbecsülést, mint aranytükör,

Mi visszaveri tiszta szándékom fényét.

Édes csókot, mint reggeli harmat,

Mely ébreszti a virágot, és szívemet melegíti,

És ha még hozzáteszel egy kis varázst:

Szerelmet, mely szívemet öleli egy életen át.

Álmodozom, mert a lelkemnek oly jó,

Ilyenkor könnyű és boldog vagyok,

Felhők közt suhanok, és szabadon álmodok,

Örökre álmodozó angyalként maradok.

Ráfáel angyal ajándéka

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A város ünnepi díszben állt, a karácsonyi fények színes ragyogása átitatta a havas utcákat. Az emberek sietve haladtak el egymás mellett, tekintetükben tükröződött az év végi rohanás és az ünnepi várakozás fáradtsága. Egyesek vidámak voltak, mások szótlanul vonszolták magukat a hidegben.

Egy elhagyatott utcasarkon egy kopott kabátos férfi ült egy gyűrött pléden. Az emberek alig vetettek rá egy pillantást; csupán egy újabb hajléktalannak tűnt, aki a város peremén él. Valójában azonban ő Ráfáel volt, Isten angyala, akit azért küldtek, hogy szeretetet és fényt hozzon a világba. Az ő dolga nem az ítélkezés volt, hanem a csendes jelenlét, amely reményt adhatott.

Mielőtt testet öltött volna, még az Égben beszélt Istennel:

– Uram, miért küldesz engem a Földre embernek? Az emberek nem ismernek fel, és talán meg sem állnak mellettem. Hogy segíthetnék nekik?

Isten elmosolyodott, de a mosolyában mélységes bölcsesség rejtőzött.

– Ráfáel, az emberek nem mindig látják, hogy mi segíti őket, de ettől még nem vagy ott hiába. Egyetlen apró pillanat is elég lehet, hogy valaki szívében újra gyúljon a remény. Bízz bennem, és figyeld, mit hoz a szeretet ereje.

Most, az utca zajában és a hóesésben ülve, Ráfáel ezekre a szavakra gondolt. Már órák óta figyelte a járókelőket, de senki nem állt meg. Egyszer azonban egy nő közeledett lassan.

A nőt Margaretnek hívták. Finom, elegáns vonásai ellenére olyan benyomást keltett, mint aki nem a külvilágban él, hanem a saját belső világában bolyong. Egy kis fehér kutya sétált mellette, de Margaret nem beszélt hozzá, nem játszott vele – mintha csak az árnyéka lenne.

A kutya váratlanul megállt Ráfáel előtt, és nyüszítve, barátságosan odabújt hozzá. Margaret először észre sem vette, de amikor meglátta a férfit, zavartan megállt.

– Ne haragudjon, nem szokott így viselkedni – mondta halkan.

Ráfáel mosolyogva nézett fel rá.

– Talán megérezte, hogy valakinek szüksége van egy kis figyelmességre.

Margaret tétovázott, majd lassan leült mellé a járdaszegélyre. A hó csendesen hullott körülöttük.

– Maga miért van itt? – kérdezte Margaret szinte suttogva, miközben az arcát nem emelte fel.

– Talán azért, hogy meghallgassak valakit, aki már régen nem mondott ki semmit, ami igazán a szívében van – felelte Ráfáel. – Maga miért olyan szomorú?

Margaret egy pillanatig nem válaszolt, majd nehezen megszólalt:

– Évekig álmodtam egy karrierről, egy életről, amelyben az emberek tisztelnek. Orvos lettem. Egy napon egy műtét során hibáztam. Egy férfi, akit megmenthettem volna, meghalt. A hiba az enyém volt, és azóta nem tudok a tükörbe nézni. Nem gyakorlom már a hivatásomat, pedig ez volt az életem értelme.

A nő hangja megtört, és elcsuklott.

– Azóta semmi sem számít. Csak létezem.

Ráfáel mélyen nézte őt.

– És azt gondolja, hogy az a hibája határozza meg, ki maga? Margaret, az emberek nem azért kapnak tehetséget, hogy tökéletesek legyenek, hanem hogy adhassanak másoknak. Ön már sokakat megmentett, de most meg kell tanulnia újra szeretni magát, hogy folytathassa.

Margaret szemei megteltek könnyel.

– Hogyan kezdhetném újra?

– Úgy, hogy elhiszi, a szeretet, amelyet másoknak ad, nem függ a múltjától. Apró lépésekből épül fel minden. Nem kell azonnal nagy dolgokat tennie. Csak kezdje el.

Margaret lassan bólintott, majd gyengéden megszorította Ráfáel kezét.

– Köszönöm. Nem tudom, ki maga, de ma este visszaadott valamit, amit elveszítettem.

Ahogy elbúcsúztak, Margaret lassan folytatta útját. A férfi szavai még mindig ott csengtek a fejében, de most már valami változott. A hópelyhek gyönyörűen hullottak a földre, érezte, hogy valami újra elkezdődött benne. Az érintés, amit az angyaltól kapott, mintha egy ismeretlen fényt gyújtott volna a szívében. Egyedül ment tovább a hóesésben, de nem érezte már annyira elhagyatottnak magát, mint korábban. A magány, ami eddig körülvette, mintha már nem lenne olyan súlyos, mintha a vállairól lekerült volna egy teher.

Ahogy végre hazaért, belépve a lakásába, egy furcsa, megnyugtató érzés fogta el. Mintha érzett volna egy kis békét a szívében, mintha a sötét zugok, amelyek eddig elzárták a világ elől, most kinyíltak volna. Már nem érezte azt, hogy mindennek vége. A férfi szavai megadták neki az erőt, hogy elhiggye: kezdheti újra. Talán az élet nem tökéletes, de érdemes újra próbálkozni.

Másnap reggel Margaret új lendülettel indult neki a napnak. A kórházban önkéntesként segített a rászorulóknak, és ételt osztott a hajléktalanoknak. Még soha nem érezte magát ennyire élőnek.

Ráfáel, mikor végre visszatért az Égbe, boldogsággal telve pillantott a Távoli Világra. Örült, hogy a világ egy apróbb, de fontos változáson ment keresztül.

Bár a szeretet gyakran láthatatlan, hatása sosem marad el.

Tudta hogy munkája nem mindig látványos, nem mindig azonnal érzékelhető. A szeretet, mint a fény, néha láthatatlan, de hatása végigkíséri az embereket, akik egyszer csak felismerik. Nem kellett nagy dolgokat tennie, csak elindulnia, hogy másokban fényt gyújtson.

Isten lágyan ránézett, és szavai tele voltak szeretettel.

– Látod, Ráfáel? A szeretet, amit adtál, mint a fénysugár, elérte a legmélyebb zugokat is. Munkád nem volt hiábavaló; a világ, még ha kicsit is, de jobb lett általa. Az a fény, amit magadban hordoztál, már mások szívében is ragyog.

Adventi gyertyák üzenete

Első gyertya, a hitnek lángja,

halkan ég egy csendes hála.

Az ígéretet hozza elénk,

melyben Isten szól: mindig remélj!

Második gyertya, a remény fénye,

szívünk titkos, mély regénye.

Hogy minden sötét egyszer elmúlik,

és új hajnal bontja szívünk reményét.

Harmadik gyertya, az öröm szava,

rózsaszín lángja szív vigasza.

Karácsony közel, ujjongj, lélek,

örvendezz annak, mi elér téged!

Negyedik gyertya, a szeretet lángja,

szíveket fonja be imájába.

Ez hozza a békét, csendet, csodát,

s nyitja a Mennyek kapuját.

Mind a négy gyertya most együtt lobog,

hitet, reményt, örömöt ad, s ragyog.

Szeretet fénye a sötétet űzi,

világunk lelkét karácsonyra fűzi.

Különös idegen

(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)

A nap már lebukott a dombok mögött, amikor Violette felszállt a késő esti vonatra. Harmincas évei végén járt, hosszú, barna haja rendezetlenül omlott vállára, arca fáradt volt, mégis szép. Kék szemei mélyen árulkodtak arról, hogy valami régóta nyomasztja. Magányosnak tűnt, de nem a környezetétől volt elzárkózva, hanem önmagától. Egy kopott hátizsákot cipelt, benne alig néhány holmi és egy bőrkötéses napló, amit úgy szorított, mintha egy része ebben az egyszerű tárgyban lakozott volna.

Amikor helyet foglalt az ablak mellett, gondolatai mélybe húzták. Az utóbbi időben mindenki azt mondta neki, hogy változtatnia kellene az életén, új célokat keresnie, de valahogy nem ment. Úgy érezte, eltévedt az életében, mintha egy állomáson ragadt volna, ahonnan nem indul több vonat.

„Hová tartok most? Csak menekülök, vagy remélem, hogy valami csoda történik? De vajon a csodák megtalálnak, ha közben én sem tudom, mit keresek?”

A vonat lassan zakatolni kezdett, az ablakon túl a táj sötétségbe burkolózott. Violette elővette a naplóját, és a szokásos módon írni kezdett, amikor halk köhintést hallott.

– Elnézést, szabad itt?

Violette felpillantott, és meglepődött. Egy magas, jóvágású férfi állt előtte. Harmincas évei végén járhatott, de kortalan kisugárzása volt. Mintha egyszerre lett volna fiatal és bölcs. Hullámos, fekete haja tökéletesen rendezetlenül omlott a homlokába, sötét szemei szinte világítottak a halvány vonatfényben. Fekete bőrkabátot viselt, amitől kissé titokzatosnak tűnt, de mosolyában volt valami megnyugtató. Kezében egy egyszerű papírpohár kávé volt.

– Persze, nyugodtan – mondta.

A különös idegen leült, de mielőtt beszélni kezdett volna, körbenézett. Olyan volt, mintha valamit fürkészne a levegőben. Előhúzott egy régi, antik zsebórát, és megforgatta az ujjai között.

– Tudja, ez a vonat nem mindennapi.

– Ezt hogy érti?

Az idegen hátradőlt, és mosolygott.

– Az ilyen késő esti járatok mindig azoknak valók, akik keresnek valamit. Nem tudom, hogy maga mit keres, de az arcán látom, hogy keresi.

Violette megmerevedett. A különös idegen olyan pontosan olvasta őt, mintha a naplójába nézett volna.

– Talán igaza van. De azt sem tudom, mit keresek. Egyszerűen csak... elvesztem.

A férfi bólintott, majd finoman megérintette az asztal peremét, mintha egy ritmust követne.

– Tudja, nem az a baj, ha eltévedünk. Az a baj, ha meg sem próbáljuk keresni az utat. Mindenki azt hiszi, hogy az állomás számít. Pedig néha a legnagyobb csoda maga az utazás.

Violette elgondolkodott. Az idegen szavai szokatlanul mélyek voltak, mintha nem csak őt, hanem valami nagyobb igazságot is megcéloztak volna.

– Maga olyan, mintha... többet tudna erről a vonatról. Ki maga?

Az idegen halkan felnevetett, de nem volt gúnyos a nevetése, inkább valami ősi derű áradt belőle.

– Csak egy utas. Akárcsak maga. Csak annyi a különbség, hogy én tudom, hová tartok.

– De mégis... kicsoda maga?

Az idegen mosolya mélyebb lett, és Violette úgy érezte, mintha egyszerre lenne megnyugtató és felkavaró.

– Egy útitárs. Talán több is annál. De a nevek néha kevésbé fontosak, mint az, amit hátrahagyunk.

Valami különös kisugárzás áradt belőle, olyan megfoghatatlan nyugalom, amit még sosem tapasztalt. Az idegen egyszerre tűnt halandónak és valami többnek, mintha a jelenlétével többet látna a világból, mint mások.

A vonat hirtelen lassítani kezdett, majd megállt. Violette kinézett az ablakon, de semmi nem látszott, csak az alagút mély sötétsége.

– Mi történik? Nem kellett volna még megállnunk?

Az idegen az órájára pillantott, majd felállt.

– Az idő néha megáll. Főleg akkor, ha döntést kell hoznunk.

– Mit akar ezzel mondani?

Az idegen közelebb hajolt hozzá. Az illata fenyőre és friss levegőre emlékeztette Violettát, mintha egy hegytetőn állna.

– Maga válaszokat keres. De a válaszokat nem mások adják. Néha el kell tévednünk, hogy rátaláljunk. Most viszont itt kell leszállnom.

– De hát itt nincs állomás!

Az idegen hátralépett, és elmosolyodott.

– Néha a legfontosabb állomások nem a térképen vannak.

Ezzel eltűnt a kocsi másik végében. Violette utána indult, de már csak a zsebórát találta ott, amit az ülésen hagyott.

A vonat újra elindult, és egy kicsiny állomáson állt meg. A táblán ez állt: „Új Kezdet”. Violette szinte ösztönösen leszállt. Az állomás mellett egy ösvény vezetett az erdőbe, ahol halvány, aranyszínű fény derengett. Valami vonzotta oda, mintha egy láthatatlan kéz irányítaná.

Ahogy elindult, érezte, hogy a zsebórát szorítja. A mutatók nem mozogtak, mégis úgy tűnt, mintha minden perc jelentőségteljesebb lenne, mint eddig.

És ekkor megértette. Szíve mélyén tudta, hogy a különös idegen, akivel beszélt, nem lehetett ember. Angyal volt, vagy talán valaki más – egy Bölcs Mester, aki azért jelent meg, hogy emlékeztesse: az élet útvesztőiben is ott van a fény.

Violette aznap este rátalált valamire, amit régóta keresett. A válaszokat megkapta, de idő kell, mire minden összeáll benne. A vonat messze zakatolt mögötte, de ő már nem nézett vissza. Az ösvény előtte volt – az ösvény, ami végre az övé volt.

Kristóf és a varázskönyv

(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)

Egy esős délután, miközben Kristóf a szobájában ült, kezébe vette azt a könyvet, amit a nagymamája adott neki. A borítón egy hatalmas, szárnyas oroszlán és egy csillogó ezüst kulcs volt, mintha egy titkot őriztek volna benne. Kristóf alig tudta leküzdeni a kíváncsiságát, így gyorsan kinyitotta.

Ahogy az első oldalt átfordította, egy hirtelen szélfúvás kíséretében mintha egy szivárvány ölelte volna körbe, ragyogó fényekkel. Kristóf szinte azonnal egy másik világban találta magát.

Először csak a színek ragadták meg: a fák zöldje csillogott, mint a smaragd, a virágok szirmai aranyban és kékben játszottak, mintha éltek volna. Az ég pedig nem egyszerű kék volt, hanem szivárványszínű, és egy hatalmas, lila nap ragyogott benne. Kristóf nem tudott mit kezdeni a látottakkal, de valami azt súgta, hogy nyugodtnak kell maradnia. Minden, amit látott, a könyvből lépett elő.

Hirtelen egy apró, zöld manó ugrott elé, aki kék köpenyt viselt, és hatalmas, szőrös szemüveget hordott.

– Üdvözöllek, Kristóf! – mondta a manó vidáman. – A könyv elvezetett hozzád! Segítened kell nekünk!

– Hogy hívnak téged? – kérdezte Kristóf, miközben csodálkozva nézte a manót.

– Fivorán vagyok, a fény varázslója. – válaszolta a manó, miközben egy mosollyal intett. – A könyv, amit olvasol, nem csak egy történet, hanem egy titkos kapu. A világunk egyensúlyát fenyegeti egy gonosz varázsló, aki ellopta a legfontosabb kulcsot, ami az egész világunkat összetartja. Neked kell visszaszerezned, Kristóf!

Kristóf először azt hitte, hogy ez csak egy játék, de amikor megpillantotta a távolban a rémisztő, fekete várat, ahol a gonosz varázsló rejtőzködött, észrevette, hogy itt már nem csupán egy mese szereplője. Ő lett a hős, aki elindulhatott a veszélyes küldetésére.

Az út során egy másik varázslatos lény, egy beszélő, aranyszínű madár csatlakozott hozzá, aki segített neki eligazodni a könyv világában.

– A varázsló egy titkos labirintusban rejtette el a kulcsot. De vigyázz, Kristóf! Ha elveszíted a hitet, örökre elveszhetsz a történetben! – figyelmeztette a madár.

Kristóf mindent megtett, hogy sikerrel járjon. Útközben találkozott egy barátságos óriással, aki óvta őt a sötét erdőben, egy vízi tündérrel, aki csillagokat adott neki, hogy világítsanak az úton, és egy okos rókával, aki a legbonyolultabb rejtvényeket is megoldotta. De mind közül a legfontosabb tanulságot Fivorántól kapta, aki azt mondta:

– A legnagyobb varázslat a képzeletedben rejlik. Ha hiszel a történetben, minden lehetséges!

Végül elérte a várat, ahol a gonosz varázsló őrizte a kulcsot. A harc heves volt, de Kristóf nem adta fel. A varázsló erősebb volt, mint bárki más, akivel valaha találkozott, de Kristóf szíve tiszta volt, és tudta, hogy a jóság ereje minden másnál erősebb. Egy utolsó varázslatot mondott, amit a madár és Fivorán tanított neki, és a varázsló megsemmisült, a kulcs pedig visszakerült a helyére.

Mikor visszatért a saját világába, a könyvet ismét a kezébe vette, de most már tudta, hogy ez nem csupán papír és tinta – hanem egy kapu a végtelen világokhoz.

Egy életre megszerette a könyveket, mert megtapasztalta, hogy minden egyes történet egy új kalandot rejteget, amely bárhol és bármikor elkezdődhet, ha hiszel benne. És Kristóf már tudta, hogy a képzelet az igazi varázslat, amivel bármit elérhet.