Gondoskodás /Lélekből tanított szeretet/

Már őszbe hajlott a hajuk, amikor megérkezett a csoda.

A kis Csongor.

Szelíd, meleg tekintetével, apró tenyerével és azzal a halk, nesztelen lélegzettel, mellyel mintha a világ rejtett szépségét ismerte volna már születése előtt.

Édesanyja és édesapja hosszú éveken át vártak rá. Imákban, csendekben, reménytelenségek peremén – mígnem egy nap a lehetetlen megtörtént. A ház, amely addig túl csendes volt, új hangokkal telt meg: apró kacajjal, rugdalódzó lábakkal és játékokkal.

De számukra a nevelés nemcsak etetés, altatás és mosolygós képek sora volt, hanem szent tanítás is – napról napra, mozdulatról mozdulatra.

Főként az édesapa hitte, hogy a gyermek lelkét a természet nyitja meg igazán.

Így hát, amikor csak tehették, kézen fogták Csongort, és kivitték az erdőbe, patakpartra, mezőre. Nem siettek – sosem. A férfi lehajolt egy bogárhoz, félrehajtotta a fűszálakat, és türelemmel mesélt:

– Nézd csak, kisfiam… itt él egy bogár. Így rejtőzik.

Egyik ősz végi délután, amikor az avar már aranyba hajlott, egy sebesült pillangóra találtak. Az eső még csillogott a szárnyán. Az apa gyengéden emelte a tenyerébe.

Csongor, éppen hároméves volt, kíváncsian közelebb hajolt.

– Miért nem repül, apa?

– Talán elfáradt, vagy megázott. Látod? Ha finoman tartjuk, nem ijed meg. Nem szorítjuk – csak segítünk neki szeretettel.

Az apró kéz azonnal követte a mozdulatot: két ujjhegy éppen csak súrolta a törékeny szárnyat. Figyelte a szép pillangót.

A férfi szeme megtelt könnyel. Nem szólt – csak érezte, hogy ami akkor ott történt, az már nem csupán tanítás. Hanem egy átadás. Egy örök kód: a gyengédségé. A gondoskodásé.

És amikor a pillangó percekkel később lassan megrebbent, majd tovatáncolt az avar felett – az édesapa tudta, hogy valami nagyon fontos dolog történt azon a napon.

Nem a világ változott meg – csak egy kisfiú szíve nyílt meg.

Cinike, a kis cinke

A tél hidege csípte az arcomat, ahogy azon a csendes napon sétáltam a hóval borított ösvényen. A nap halvány fénye aranyló csóvákat vetett a megfagyott világra. A lábam alatt ropogott a hó, és a levegő mozdulatlan csendje szinte élettelennek tűnt. Már épp visszafordultam volna, amikor megláttam őt.

Egy apró kis madár feküdt a hóban. Tollai szürkéskékek voltak, sárga mellkasa pedig úgy derengett a fehér hóban, mint egy halvány napsugár. Közelebb léptem. Az apró cinke mozdulatlanul feküdt, kivéve, hogy az egyik szárnya alig észrevehetően remegett. Lehajoltam hozzá, és gyenge csipogás ütötte meg a fülemet.

– Szegénykém – suttogtam, miközben óvatosan a tenyerembe vettem. A kis teste reszketett, és a szemei bágyadtan néztek rám.

Hazavittem.

Amint beléptem az otthonomba, a meleg átölelt mindkettőnket. Egy puha rongyot kerestem, és fészket készítettem neki egy régi kosárban. Kis tálkába vizet és magokat tettem elé. A cinke eleinte csak figyelt, mintha nem tudná eldönteni, bízhat-e bennem. Az apró szemek fürkésztek, majd lassan, nagyon óvatosan kortyolt egyet a vízből.

Már az első este észrevettem, hogy Cinike gyenge, és néha aprókat tüsszentett, mintha a hideg átjárta a kis testét. Aggódva figyeltem, ahogy a rongyba bújva reszketett.

– Ó, drágám, te megfáztál – suttogtam, miközben a rongyot szorosabbra igazítottam körülötte.

Körültekintően gondoskodtam róla: langyos vizet adtam neki, és igyekeztem melegen tartani. Néha még mézes vizet is kínáltam neki, remélve, hogy az erőt ad a kis barátomnak. Napról napra figyeltem, ahogy a gyengeség lassan eltűnik belőle. Egy reggel, amikor a kosárba néztem, Cinike már nem reszketett – kíváncsian csipogott, és apró szárnyait próbálgatta.

– Legyen a neved Cinike – mondtam mosolyogva, amikor a vállamra repült. – Ugye tetszik?

A napok lassan teltek, és Cinike egyre erősebb lett. Eleinte csak a kosár szélén egyensúlyozott, de ahogy megerősödött, egyre bátrabban repkedett a szobában. Olyan volt, mint egy kis szárnyas csoda, aki reménnyel töltötte meg a szívemet a hideg téli napokon.

– Na, mit szólsz, Cinike? – kérdeztem egyszer, amikor az ujjamra telepedett. – Ugye nem is olyan rossz itt?

Csipogott egyet, és a fejét oldalra billentette, mintha válaszolna. Jó barátok lettünk. Cinike minden reggel csipogásával ébresztett, és esténként, amikor olvastam, a vállamra szállva szunyókált.

Ahogy a tél lassan tavaszba fordult, elérkezett az idő, hogy elengedjem őt. Tudtam, hogy helye a szabadban van, a madarak között. Egy meleg áprilisi reggelen kivittem az udvarra. Cinike eleinte csak nézett rám, mintha nem akarná elhinni, hogy most elmehet.

– Repülj, kis barátom – mondtam halkan.

Egy pillanatra a kezemre szállt, és apró csőrével megcsipkedte az ujjam, mintha búcsúzna. Aztán kinyitotta szárnyait, és elrepült. Néztem, ahogy egyre magasabbra emelkedik, és eltűnik a fák között.

Nem gondoltam volna, hogy újra látom, de másnap reggel ismerős csipogás ébresztett. Cinike az ablakpárkányomon ült, és mintha mosolyogva köszöntött volna. Így telt a tavasz és a nyár. Mindennap visszatért hozzám, néha csak egy pillanatra, néha hosszabb időre.

Egy napon, késő nyáron, Cinike nem egyedül érkezett. Egy másik cinkével szállt az ablakomhoz, mögöttük pedig három pelyhes fióka rebbent. A szívem megtelt örömmel, ahogy figyeltem őket.

– Hát így van ez – suttogtam magamnak, miközben mosolyogva néztem a kis madárcsaládot. – Köszönöm, Cinike.

És abban a pillanatban, a napfényben táncoló tollas apróságokat figyelve, tudtam, hogy valami csodálatos dolog történt az életemben. Cinike megmutatta, hogy a legkisebb lények is képesek hatalmas boldogságot hozni.

Anyai kéz

Mily gondoskodó egy anyai kéz,

Ápol, szeret, cirógat,

Ha kell megfegyelmez,

Ölelésével szeretve védelmez.

Anyai kéznél szebb nincsen,

Hisz értünk van minden percben,

Szeressük és vigyázzunk-e kézre,

Anyai kéz mennyei angyali érintés.

Egyszer majd nem lesz,

Az anyai kéz elmegy,

A kéz többé nem simogat,

Már csak örök emlék marad.