Égi háború

Az ég sötét vászna reszket,

Villámok cikáznak, fénylő kardként.

Dörgés dübörög, mint harci dobok hangja,

A szél üvölt, a felhők rohamoznak.

Minden csapás feszültséggel telik,

Mint parázsló szikrák az égi csatában.

A fény villódzik, a sötét hullámzik,

A természet ereje nem kér bocsánatot.

A harag elül, csend lassan születik,

Villám nyoma szikrázik a lélekben.

Égi háború végre elcsitul,

Sötét és fény szívünkben táncol, lobog.

Az ősz első fénye

Elmúlt egy nyár,

túl forró volt már,

izzó parazsat lehelt

a Nap a tájra,

de a hajnalok –

mint titkos menedékek –

halk szellőben fürösztöttek.

Tücskök hegedűje kísérte

a virágok mézillatú sóhaját,

s a csillagok tánca,

a Hold fátylas,

titokzatos ragyogása

nyugtatott,

mikor a nappal perzselt.

Most itt vagy, szeptember,

az ősz első szívdobbanása,

színes elmúlás

és csendes elengedés

gyönyörű, szelíd arca.

Esőillattal jössz,

lágy cseppekkel fested

az ébredő földet,

s falevelek táncolnak a szélben,

mintha mindegyik

egy búcsúzó üzenet volna a nyártól –

a fák színes levelei

még egyszer felnevetnek,

mielőtt az álomba merülnek.

Szeretem ezt a békét,

e lassú, aranyló leheletet,

mikor minden pihenni készül,

mikor a világ halkan mondja:

Köszönöm, hogy voltál, nyár –

de most jöjj, szeptember,

színezd át a lelkemet

csendben, szelíd fényekkel.

Lyra és a fény köve

Egy apró völgyben élt Lyra, aki minden reggel a patakhoz sétált, hogy hallja a víz titkos dallamait. Egy nap egy fénylő kövecskét talált, ami melegséget árasztott. A kövecske vezette őt egy eldugott tisztásra, ahol a szél simogatta, és egy aranyló könyvet talált, tele történetekkel, amelyekben a bánat mindig gyengéd örömbe fordult.

Lyra rájött, hogy a kövecske emlékezteti: még a nehéz pillanatokban is van egy hely a szívnek, ahol nyugodtan pihenhet. Ahogy a patak partján ült, hallgatta a víz csobogását, és lassan érezte, hogy a fájdalom elcsendesül, mintha a természet ölelte volna át.

Őszi séta

Fúj a szél, tisztít,

táncolnak szívembe falevelek –

suttogó üzenetek a levegőben.

A Nap színe halványul,

aranyhíd húzódik az Ég és a Föld között.

Sétálok,

melege lágyan ölel,

mint emlékek selymes szárnyai,

simogat – bársonyos, kellemes.

Eszembe jut:

gyermekként ősszel sétáltam,

a Föld illata és az avar suttogása

mesélte az erdő rejtett kincseit.

Gondtalan, őszinte, tiszta voltam –

a fák lombjai, mint régi barátok,

mosolyogtak rám a szél táncában.

Faleveleket gyűjtöttem,

könyvekben préseltem –

mindegyik apró csoda volt,

illatuk a Föld és a fák emlékeinek hordozója.

Boldog voltam, ha egy gyönyörűt találtam,

mint aki a Földtől ajándékot kapott,

és a szívem fénylő csillaggá változott.

Ennyi is elég volt –

egy falevél,

hogy öröm legyen bennem.

Jó érzés felidézni a gyermeki létet,

mely ártatlan, őszinte,

mint az erdő rejtett kincsei,

mint a természet ölelő karjai.

Nyárbúcsú

Búcsúzik a nyár,

a Nap fénye lágy arannyal simítja a kertet,

míg a reggel hűvös lehelete

selymesen érintve üdvözöl.

A fák levelei lassan színt váltanak,

mintha álmaikat festenék

aranyba, vörösbe,

sárgába, mint a mesébe.

A gesztenyék koppanva hullnak,

mint apró titkok,

melyeket az ősz

a földnek halkan suttog.

Nyár és ősz együtt jár,

mint ölelkező testvérek,

kis időt töltenek még együtt,

hogy megosszák a fényt,

a színeket, az illatot,

s a nyár és az ősz utoljára

egyszerre újra felragyog.

A természet lenyűgöző ereje

most bennünk rezeg,

ahogy nézzük:

a mindennapok is így változnak –

árnyból fénybe,

nyárból őszbe,

búcsúból születik a jövő szépsége.

Az Ég könnyei

A Föld mohón itta az esőt,

szomjas talajként itta a cseppeket.

Én kiléptem, szívem kitárult,

mint az Ég, mely titokban könnyezik.

Kiáradt belőle a szomorúság –

folyt, folyt, mint az én könnyeim,

melyek az Ég könnyeivel eggyé váltak,

s minden bánat halk dallammá szelídült.

A fák lombjai ringtak a szél lágy karjaiban,

levelek táncoltak az égi tenger hullámain,

az ősz illata lágyan áradt,

simítva a múlt poros emlékeit.

A nagy forróság a múltba tűnt,

friss, tiszta lehelet szállt mindenbe,

új életet lehelt a földbe, a fákba, a szívembe,

és a szívem minden csepp könnyével az Égbe írt dal lett.

Tücsök-párna

A rét szélén, a csillagfény alatt egy tücsök puha mohapárnára hajtotta a fejét. A párna illatos volt, harmatcseppek ragyogtak rajta, mintha apró gyémántok szóródtak volna szét.

– De finom ez a párna, mintha felhőn aludnék! – sóhajtott álmosan és boldogan a tücsök.

A szél lágyan felelt:

– Én ringatom álmodat, csak csukd be a szemed.

– És én éneklek altató dalt hozzá – ciripelte a barátja.

– Akkor biztosan szép nyugtató álmom lesz – mosolygott a tücsök.

– Olyan szép, hogy még a hajnalnak is nagyon fog tetszeni – kuncogott a másik tücsök.

– Szebb, mint a hajnal fénye – suttogta halkan a szél, s a csillagok együtt kórusként ragyogtak felettük.

Gyöngyszemek az éjben

Hallgatom a tücskök zenéjét.

Késő éjjel

csodás koncertet adnak.

A nyár még tombol,

de a szél sarkán

halkan kopogtat az ősz.

Szeretem a nyári esték csöndjét,

a természet halk lélegzetét,

a csillagok ezüstös ragyogását,

a tücskök kitartó ciripelését.

Ahogy a nyár lassan múlik,

bennem elcsitul

egy régi fájdalom.

Könnyeim átalakulnak –

mint az évszak –

fájdalomból gyöngyszemekké,

gyöngyszemekből emlékké,

emlékből tapasztalattá.

Nem tudom, hová fér el

ennyi átélés,

ennyi gyöngy.

Talán a szívemben.

De nem számít.

Oly sok könny,

hogy már tenger születhetett

volna belőle,

mélyén fénylő gyöngyökkel.

Várom az őszt –

az avar mézszínű illatát,

a sokszínű fákat.

Imádom.

Fájdalomból gyöngyszemekké…

Ahogy a nyár elmúlik,

bennem is ragyog a fény.

Tudom,

az életem is ezután

sok színben,

és sok fényben

ragyog tovább.

Harmónia – a víz és szél dala

A fény ujja a lombok között játszik,

arany port szór a víz fodraira,

és a vízesés fehér fátyla

szelíden öleli a köveket.

A part mentén

gólyahírek sárga mosolya ring,

harangvirágok lilás csengése

érinti a szél fülét,

páfrányok mélyzöld legyezői

őrködnek, mint ősi barátok.

A víz illata friss,

mint hajnalban a hegyek lélegzete,

és benne van a Föld csendje,

a virágok édes ígérete,

a fenyők gyantás, meleg emléke.

Itt minden szín egy húron pendül,

minden levél a dallam része,

a víz és a szél

láthatatlan zenekara

játszik az égbolt kékje alatt.

Ez a hely maga a harmónia,

ahol a lélek

megtalálja önmagát,

és együtt lélegzik mindennel.

Nyári zápor

Esőcseppek csillognak a napfényben,

a gesztenye lombja táncol a szélben.

Friss Föld illata száll, mint a madár,

nyári zápor ölel, simogatva, mely oly vidám.

Arcomra hull a lágy, ölelő eső,

gyermekkort idéz, ami szívemben emlékként él.

Mezítláb futottam a tócsák vizén,

nevettem a széllel, és élveztem minden percét.

A levegő tiszta, a Nap rám nevet,

szellő simít végig mezőt, hegyeket.

A zápor elcsitul, s míg a táj felragyog,

minden cseppben ott él a természet, s mosolyog.

Nyár szíve

A mezők fölött forró párát fúj a szél,

nyár-üstben izzik minden falevél.

De bennem tó tükröz – mély, kék nyugalomban,

melyet a csend kavicsai karcolnak titokban.

A Nap korongja lassan aranyhídra lép,

s a Föld szívéből felbugyog az élet-ének.

Kezedbe adnám most a csönd vizét,

hogy lehűtse lázadó szíved tüzét.

És ott, ahol a fény és árnyék összeér,

szárnyat bont a remény, akár a fehér

pillangó, mely halkan rád hajol –

nyár szíve ez, örök és ragyogó.

Csokor a léleknek (lélekvers)

Egy csokor virágra vágyom,

nem csak színekre, nem csak illatokra,

hanem arra, aki hozza,

aki szívből szedi,

minden szálban ott él a szeretet,

az ő érzései, gondolata.

A pipacs piros lángja,

a vadkamilla selymes fehérje,

és a kis kék szál,

amit sosem tudok megnevezni –

de mindig imádtam.

Ez a csokor több, mint szín és forma,

többet mond minden szónál.

Az illata a természet csodája,

benne él az érintés,

a lélek könnyed ölelését hordozza,

nem csupán szirmok és levelek,

hanem szeretettel átitatott lélekfonalak.

Nem elég a szépség,

nem elég az illat –

az adó lelkét keresem,

az ölelés lágy jelenlétét,

amit csak egy igazán törődő kéz adhat.

Egy csokor virág –

egy lágy üzenet,

egy dallam, melyet csak a szív hall meg,

nem emberi fülekkel,

hanem tiszta lélekkel,

amit a szív ír,

s amit a szél csendben továbbvisz,

a lélek útján –

és én vágyom rá, rád, aki adod.

Fájdalmas vihar

A szél ma nem csak fákhoz szólt,

bennem is átvonult a zaj –

csontjaim közt remegve szólt

egy régi, elfeledett jaj.

A háztetők fölött sikoltott,

mint elfojtott, mély sóhajok,

megcsavart mindent, ami mozdult,

s amit ősidők óta hordozok.

A fű hajolt, nem kérdezett,

a felhő nyúlt, de nem esett –

a fákat térdre vitte mégis,

s bennem valami megrepedt.

Nem kértem fájdalmat, de jött,

mint rég ismert, hűséges vendég,

szívem ajtaján becsapott,

s mögötte csend… megértés… rejtőzött.

Mert minden vihar mondani jön,

hogy amit rejtek, nem marad,

a változás nem könyörül,

de hoz: igazabb holnapokat.

Most, hogy csendesült a táj,

s a levegő tisztább –

érzem, hogy én is új erővel

lépek át a holnap kapuján.

Egykor szép volt minden...

Forrón hömpölyög a reggeli levegő,

az Alföld perzselő napsugara lágyan ráborul mindenre.

Szórja fényét, éget, mégis simogat —

a fák kitartanak, de a fű csendben föladja.

A madarak dalolnak, boldogságban úszva,

Robika, a kis papagáj, táncol a hangok között,

szótagokkal festi tele a levegőt,

mintha ő is a természet örök része volna.

Mollyka hempereg a harmatos fűben,

játszik, könnyed, szabad, boldogan.

A fák lombjai szélesen szétterülnek —

őrző árnyékot szőnek a perzselő tűz elől.

Negyven fok perzsel szinte minden nap,

forróság, ami nemcsak a testet mardossa,

hanem a lelket is lángra gyújtja,

próbára téve szívemet és lelkemet.

A természet megváltozott —

olyan lett, mint az emberek lelke.

A régi nyarak bársonyos esti varázsa

már csak apró fényként pislákol bennem,

a csöndes emlékek mélyén.

A csillagok már nem suttognak meséket,

vagy csak én távolodtam el tőlük?

A szél is ritkábban ringat,

de bennem még élnek azok a csillagfényes nyári éjszakák,

egy suttogó, lombok alatti este,

és az a halk, titkos mondat:

„Egykor szép volt minden.”

Július, a kis virág

Július nem robban be —

ő úgy érkezik, mint egy kis virág,

ami sokáig a föld alatt élt,

csendben, szinte láthatatlanul.

Nem sietett.

Nem kellett, hogy lássák.

Csak érlelődött,

és napfényről álmodott,

ölelésről, esőről,

az égről, amit még sosem látott.

És most…

egyszer csak kibújt.

Finoman, törékenyen, de mégis erősen.

Nem harsányan, nem kérkedve —

csak úgy, ahogy a lélek virágzik:

igazán.

A július is ilyen lesz.

Nem a világért, nem a zajért —

hanem azért, ami belül már készen áll.

A bennem élő kis virágért,

aki végre látni akarja a fényt, és

meg is látja.

Gondoskodás /Lélekből tanított szeretet/

Már őszbe hajlott a hajuk, amikor megérkezett a csoda.

A kis Csongor.

Szelíd, meleg tekintetével, apró tenyerével és azzal a halk, nesztelen lélegzettel, mellyel mintha a világ rejtett szépségét ismerte volna már születése előtt.

Édesanyja és édesapja hosszú éveken át vártak rá. Imákban, csendekben, reménytelenségek peremén – mígnem egy nap a lehetetlen megtörtént. A ház, amely addig túl csendes volt, új hangokkal telt meg: apró kacajjal, rugdalódzó lábakkal és játékokkal.

De számukra a nevelés nemcsak etetés, altatás és mosolygós képek sora volt, hanem szent tanítás is – napról napra, mozdulatról mozdulatra.

Főként az édesapa hitte, hogy a gyermek lelkét a természet nyitja meg igazán.

Így hát, amikor csak tehették, kézen fogták Csongort, és kivitték az erdőbe, patakpartra, mezőre. Nem siettek – sosem. A férfi lehajolt egy bogárhoz, félrehajtotta a fűszálakat, és türelemmel mesélt:

– Nézd csak, kisfiam… itt él egy bogár. Így rejtőzik.

Egyik ősz végi délután, amikor az avar már aranyba hajlott, egy sebesült pillangóra találtak. Az eső még csillogott a szárnyán. Az apa gyengéden emelte a tenyerébe.

Csongor, éppen hároméves volt, kíváncsian közelebb hajolt.

– Miért nem repül, apa?

– Talán elfáradt, vagy megázott. Látod? Ha finoman tartjuk, nem ijed meg. Nem szorítjuk – csak segítünk neki szeretettel.

Az apró kéz azonnal követte a mozdulatot: két ujjhegy éppen csak súrolta a törékeny szárnyat. Figyelte a szép pillangót.

A férfi szeme megtelt könnyel. Nem szólt – csak érezte, hogy ami akkor ott történt, az már nem csupán tanítás. Hanem egy átadás. Egy örök kód: a gyengédségé. A gondoskodásé.

És amikor a pillangó percekkel később lassan megrebbent, majd tovatáncolt az avar felett – az édesapa tudta, hogy valami nagyon fontos dolog történt azon a napon.

Nem a világ változott meg – csak egy kisfiú szíve nyílt meg.

Ma reggel...

Ma reggel nem sietek.

Nem vagyok már ugyanaz,

aki tegnap voltam.

A csendből érkezem —

és abból a fényből,

amit csak az lát,

aki túlélte az éjszakát.

Felkelek.

De nem a testem

ébred elsőként,

hanem a bennem

szunnyadó hit.

Lassan,

mint a Nap,

aki még hezitál,

érdemes-e előbújni.

De előbújik.

Én is.

Sejtjeim emlékeznek:

valahol egy új mosoly vár rám,

egy új mondat,

amit még sosem mondtam ki,

vagy sosem hallottam.

A harmatcseppek csillognak

a fák levelein,

a reggeli szellő lágyan

ringatja a lombokat,

madarak éneke hívogat,

a természet finom világa vár rám,

amit látni és érezni kell.

Ahogy a nap felragyog

a horizonton,

úgy bontakozik ki

bennem egy új világ.

Üdvözlöm a napot,

mely szívemhez szól.

Ha kérhetek... /lélekvers/

Ha kérhetek,

csak annyit kérek:

hadd legyek mindig csend –

és önmagam.

Hadd maradjak nyugodt,

mint hajnalban a tó,

melyet nem fodroz sem vihar,

sem szó.

Ne billentsen ki sem ember,

sem zaj,

legyen bennem az egyensúly,

mint hegygerincen a Nap,

mikor még nem süt –

csak van.

Adni tudjak – mindig,

ha valakinek kell.

Ha csak egy mosoly,

egy ölelés,

egy halk: jól vagy? –

legyen belőlem kenyér.

Barátokat, tiszta szívűeket,

akik nem formálni akarnak,

csak látni,

ahogy vagyok –

és szeretni.

Ne vegyenek,

hozzátegyenek.

Mint harmat a virághoz,

napfény a fűhöz –

csak úgy.

És ha lehet…

egy helyet is kérek,

hol nincs más,

csak fák, madarak

és a szél.

Hol a csend nem magány,

hanem ölelés.

És ott legyek én –

és Mollyka, a kiskutyám.

Ahol az élet már nem álom,

hanem valóság.

A Nap puszijai

Lili hatéves volt, amikor először indult versenyre. Nem tudta pontosan, mit is jelent ez – csak azt, hogy sok idegen lesz, zsűri, taps, meg az anyukája könnyei, amiket mindig gyorsan letöröl. Pedig Lili nem félt. Ő inkább érezte a világot, nem méricskélte.

A hajába belekapott a szél, miközben kilépett a házuk kis udvarára. A fű még harmatos volt, mezítláb futott végig rajta, ahogy szokott. A kert sarkában egyetlen fehér margaréta bólogatott – pontosan úgy, ahogyan Lili is szokott, amikor megköszöni a Napnak a reggelt. Letépte a szirmot, finoman, mintha egy titkot tartana a kezében.

– Téged elviszlek – suttogta a virágnak.

Szeplős kis arcán megcsillant a fény, mintha a Nap puszijai lennének a sok pici szeplő. A gödröcske a mosolyában olyan volt, mintha a Nap is belé akart volna bújni. A virágot a kis táskájába rejtette, mintha talizmán lenne – vagy egy barát, aki nem hagyja magára.

Mire az iskolába ért, a terem már zsibongott. Rajzverseny volt aznap, az országos döntő. A többiek színes ceruzákat, új festékkészleteket hoztak. Lili egy fakó, régi tolltartót szorongatott – de a színei még lélegeztek. Nem volt benne piros. Az előző héten elveszett.

A feladat egyszerű volt:

Rajzold le, ami a szívedben van.

A többiek házakat, állatokat, nyaralásokat rajzoltak. Lili viszont lehunyta a szemét, és emlékezni kezdett. Arra a napra, amikor a nagymamája elment.

A lapra finom, puha vonalakkal kezdett rajzolni: egy rétet, közepén egy öreg fát. A fa alatt egy kislány ült, virággal a kezében. A szeme könnyes volt, de mosolygott. A felhők fölött pedig egy arc jelent meg – napsugárból szőve.

Amikor letette a ceruzát, halkan kimondta:

– Szeretlek, Nagyi!

Az új otthonom

Van egy kis faház, mélyen az erdő szívében. Olyan hely ez, amit nem térképen jelölnek, hanem a szívem belső térképén. Az ajtaja halkan, recsegve nyílik, mintha maga az erdő sóhajtana egyet, amikor belépek. Bent fahéjillat, száradó fenyőágak és régi fapadló melege ölel körbe – olyan illatok ezek, amelyek emlékeket idéznek fel, talán olyanokat is, amik még azelőtt születtek, hogy megszülettem volna.

A padlón kézzel szőtt szőnyegek puhán simulnak a lábam alá, az ablakokon át beszűrődik a délutáni napfény, aranycsókokkal simogatva végig a szoba falait. Odakint, a fák között madarak énekelnek – tisztán, egyszerűen, őszintén. Mint a lélek, amikor megpihen.

A csend nem üres itt, hanem élő. Finoman rezeg, mint egy halk, mégis mindenható dallam. Mintha az egész erdő szíve együtt dobogna az enyémmel.

És itt vagyok én. Mezítláb. Egy csésze meleg teát tartok a kezemben, és leülök a faházikó verandájára. A hajamat megsimogatja a langyos szél, az ujjaim köré fonódik a csésze melege, és csak nézem a lombok között áttáncoló fényt. Semmit nem kell tennem. Nincs elvárás. Nincs szerep. Csak a létezés maga – tisztán, őszintén.

Súg nekem az erdő, suttognak a fák, beszélnek hozzám – nem szavakkal, hanem közvetlenül a szívemhez. Az energiák áramlanak, mint egy lágy, kristálytiszta patak, végigsiklanak bennem, egészen a sejtjeim legmélyéig. Megtisztítanak, átölelnek, emlékeztetnek.

Most együtt lélegzünk. Együtt vagyunk. Eggyé váltunk.

És ott boldog vagyok. A kis faházban. Egyedül – de nem magányosan. Távol az emberek zajától, drámáktól, elvárásoktól. Nem azért, mert menekülök. Nem azért, mert beteg vagyok. Hanem mert itt vagyok igazán jól.

Ez az a hely, ahol nemcsak belül, hanem kívül is otthon vagyok.

Nem kell megtalálnom önmagam – már rég megtaláltam.

A faház, az erdő, a fény, a csend – mind én vagyok.

És ebben a mély, békés egységben élni, maga a csoda.