Nyári zápor

Esőcseppek csillognak a napfényben,

a gesztenye lombja táncol a szélben.

Friss Föld illata száll, mint a madár,

nyári zápor ölel, simogatva, mely oly vidám.

Arcomra hull a lágy, ölelő eső,

gyermekkort idéz, ami szívemben emlékként él.

Mezítláb futottam a tócsák vizén,

nevettem a széllel, és élveztem minden percét.

A levegő tiszta, a Nap rám nevet,

szellő simít végig mezőt, hegyeket.

A zápor elcsitul, s míg a táj felragyog,

minden cseppben ott él a természet, s mosolyog.

Nyár szíve

A mezők fölött forró párát fúj a szél,

nyár-üstben izzik minden falevél.

De bennem tó tükröz – mély, kék nyugalomban,

melyet a csend kavicsai karcolnak titokban.

A Nap korongja lassan aranyhídra lép,

s a Föld szívéből felbugyog az élet-ének.

Kezedbe adnám most a csönd vizét,

hogy lehűtse lázadó szíved tüzét.

És ott, ahol a fény és árnyék összeér,

szárnyat bont a remény, akár a fehér

pillangó, mely halkan rád hajol –

nyár szíve ez, örök és ragyogó.

Csokor a léleknek (lélekvers)

Egy csokor virágra vágyom,

nem csak színekre, nem csak illatokra,

hanem arra, aki hozza,

aki szívből szedi,

minden szálban ott él a szeretet,

az ő érzései, gondolata.

A pipacs piros lángja,

a vadkamilla selymes fehérje,

és a kis kék szál,

amit sosem tudok megnevezni –

de mindig imádtam.

Ez a csokor több, mint szín és forma,

többet mond minden szónál.

Az illata a természet csodája,

benne él az érintés,

a lélek könnyed ölelését hordozza,

nem csupán szirmok és levelek,

hanem szeretettel átitatott lélekfonalak.

Nem elég a szépség,

nem elég az illat –

az adó lelkét keresem,

az ölelés lágy jelenlétét,

amit csak egy igazán törődő kéz adhat.

Egy csokor virág –

egy lágy üzenet,

egy dallam, melyet csak a szív hall meg,

nem emberi fülekkel,

hanem tiszta lélekkel,

amit a szív ír,

s amit a szél csendben továbbvisz,

a lélek útján –

és én vágyom rá, rád, aki adod.

Fájdalmas vihar

A szél ma nem csak fákhoz szólt,

bennem is átvonult a zaj –

csontjaim közt remegve szólt

egy régi, elfeledett jaj.

A háztetők fölött sikoltott,

mint elfojtott, mély sóhajok,

megcsavart mindent, ami mozdult,

s amit ősidők óta hordozok.

A fű hajolt, nem kérdezett,

a felhő nyúlt, de nem esett –

a fákat térdre vitte mégis,

s bennem valami megrepedt.

Nem kértem fájdalmat, de jött,

mint rég ismert, hűséges vendég,

szívem ajtaján becsapott,

s mögötte csend… megértés… rejtőzött.

Mert minden vihar mondani jön,

hogy amit rejtek, nem marad,

a változás nem könyörül,

de hoz: igazabb holnapokat.

Most, hogy csendesült a táj,

s a levegő tisztább –

érzem, hogy én is új erővel

lépek át a holnap kapuján.

Egykor szép volt minden...

Forrón hömpölyög a reggeli levegő,

az Alföld perzselő napsugara lágyan ráborul mindenre.

Szórja fényét, éget, mégis simogat —

a fák kitartanak, de a fű csendben föladja.

A madarak dalolnak, boldogságban úszva,

Robika, a kis papagáj, táncol a hangok között,

szótagokkal festi tele a levegőt,

mintha ő is a természet örök része volna.

Mollyka hempereg a harmatos fűben,

játszik, könnyed, szabad, boldogan.

A fák lombjai szélesen szétterülnek —

őrző árnyékot szőnek a perzselő tűz elől.

Negyven fok perzsel szinte minden nap,

forróság, ami nemcsak a testet mardossa,

hanem a lelket is lángra gyújtja,

próbára téve szívemet és lelkemet.

A természet megváltozott —

olyan lett, mint az emberek lelke.

A régi nyarak bársonyos esti varázsa

már csak apró fényként pislákol bennem,

a csöndes emlékek mélyén.

A csillagok már nem suttognak meséket,

vagy csak én távolodtam el tőlük?

A szél is ritkábban ringat,

de bennem még élnek azok a csillagfényes nyári éjszakák,

egy suttogó, lombok alatti este,

és az a halk, titkos mondat:

„Egykor szép volt minden.”

Július, a kis virág

Július nem robban be —

ő úgy érkezik, mint egy kis virág,

ami sokáig a föld alatt élt,

csendben, szinte láthatatlanul.

Nem sietett.

Nem kellett, hogy lássák.

Csak érlelődött,

és napfényről álmodott,

ölelésről, esőről,

az égről, amit még sosem látott.

És most…

egyszer csak kibújt.

Finoman, törékenyen, de mégis erősen.

Nem harsányan, nem kérkedve —

csak úgy, ahogy a lélek virágzik:

igazán.

A július is ilyen lesz.

Nem a világért, nem a zajért —

hanem azért, ami belül már készen áll.

A bennem élő kis virágért,

aki végre látni akarja a fényt, és

meg is látja.

Gondoskodás /Lélekből tanított szeretet/

Már őszbe hajlott a hajuk, amikor megérkezett a csoda.

A kis Csongor.

Szelíd, meleg tekintetével, apró tenyerével és azzal a halk, nesztelen lélegzettel, mellyel mintha a világ rejtett szépségét ismerte volna már születése előtt.

Édesanyja és édesapja hosszú éveken át vártak rá. Imákban, csendekben, reménytelenségek peremén – mígnem egy nap a lehetetlen megtörtént. A ház, amely addig túl csendes volt, új hangokkal telt meg: apró kacajjal, rugdalódzó lábakkal és játékokkal.

De számukra a nevelés nemcsak etetés, altatás és mosolygós képek sora volt, hanem szent tanítás is – napról napra, mozdulatról mozdulatra.

Főként az édesapa hitte, hogy a gyermek lelkét a természet nyitja meg igazán.

Így hát, amikor csak tehették, kézen fogták Csongort, és kivitték az erdőbe, patakpartra, mezőre. Nem siettek – sosem. A férfi lehajolt egy bogárhoz, félrehajtotta a fűszálakat, és türelemmel mesélt:

– Nézd csak, kisfiam… itt él egy bogár. Így rejtőzik.

Egyik ősz végi délután, amikor az avar már aranyba hajlott, egy sebesült pillangóra találtak. Az eső még csillogott a szárnyán. Az apa gyengéden emelte a tenyerébe.

Csongor, éppen hároméves volt, kíváncsian közelebb hajolt.

– Miért nem repül, apa?

– Talán elfáradt, vagy megázott. Látod? Ha finoman tartjuk, nem ijed meg. Nem szorítjuk – csak segítünk neki szeretettel.

Az apró kéz azonnal követte a mozdulatot: két ujjhegy éppen csak súrolta a törékeny szárnyat. Figyelte a szép pillangót.

A férfi szeme megtelt könnyel. Nem szólt – csak érezte, hogy ami akkor ott történt, az már nem csupán tanítás. Hanem egy átadás. Egy örök kód: a gyengédségé. A gondoskodásé.

És amikor a pillangó percekkel később lassan megrebbent, majd tovatáncolt az avar felett – az édesapa tudta, hogy valami nagyon fontos dolog történt azon a napon.

Nem a világ változott meg – csak egy kisfiú szíve nyílt meg.

Ma reggel...

Ma reggel nem sietek.

Nem vagyok már ugyanaz,

aki tegnap voltam.

A csendből érkezem —

és abból a fényből,

amit csak az lát,

aki túlélte az éjszakát.

Felkelek.

De nem a testem

ébred elsőként,

hanem a bennem

szunnyadó hit.

Lassan,

mint a Nap,

aki még hezitál,

érdemes-e előbújni.

De előbújik.

Én is.

Sejtjeim emlékeznek:

valahol egy új mosoly vár rám,

egy új mondat,

amit még sosem mondtam ki,

vagy sosem hallottam.

A harmatcseppek csillognak

a fák levelein,

a reggeli szellő lágyan

ringatja a lombokat,

madarak éneke hívogat,

a természet finom világa vár rám,

amit látni és érezni kell.

Ahogy a nap felragyog

a horizonton,

úgy bontakozik ki

bennem egy új világ.

Üdvözlöm a napot,

mely szívemhez szól.

Ha kérhetek... /lélekvers/

Ha kérhetek,

csak annyit kérek:

hadd legyek mindig csend –

és önmagam.

Hadd maradjak nyugodt,

mint hajnalban a tó,

melyet nem fodroz sem vihar,

sem szó.

Ne billentsen ki sem ember,

sem zaj,

legyen bennem az egyensúly,

mint hegygerincen a Nap,

mikor még nem süt –

csak van.

Adni tudjak – mindig,

ha valakinek kell.

Ha csak egy mosoly,

egy ölelés,

egy halk: jól vagy? –

legyen belőlem kenyér.

Barátokat, tiszta szívűeket,

akik nem formálni akarnak,

csak látni,

ahogy vagyok –

és szeretni.

Ne vegyenek,

hozzátegyenek.

Mint harmat a virághoz,

napfény a fűhöz –

csak úgy.

És ha lehet…

egy helyet is kérek,

hol nincs más,

csak fák, madarak

és a szél.

Hol a csend nem magány,

hanem ölelés.

És ott legyek én –

és Mollyka, a kiskutyám.

Ahol az élet már nem álom,

hanem valóság.

A Nap puszijai

Lili hatéves volt, amikor először indult versenyre. Nem tudta pontosan, mit is jelent ez – csak azt, hogy sok idegen lesz, zsűri, taps, meg az anyukája könnyei, amiket mindig gyorsan letöröl. Pedig Lili nem félt. Ő inkább érezte a világot, nem méricskélte.

A hajába belekapott a szél, miközben kilépett a házuk kis udvarára. A fű még harmatos volt, mezítláb futott végig rajta, ahogy szokott. A kert sarkában egyetlen fehér margaréta bólogatott – pontosan úgy, ahogyan Lili is szokott, amikor megköszöni a Napnak a reggelt. Letépte a szirmot, finoman, mintha egy titkot tartana a kezében.

– Téged elviszlek – suttogta a virágnak.

Szeplős kis arcán megcsillant a fény, mintha a Nap puszijai lennének a sok pici szeplő. A gödröcske a mosolyában olyan volt, mintha a Nap is belé akart volna bújni. A virágot a kis táskájába rejtette, mintha talizmán lenne – vagy egy barát, aki nem hagyja magára.

Mire az iskolába ért, a terem már zsibongott. Rajzverseny volt aznap, az országos döntő. A többiek színes ceruzákat, új festékkészleteket hoztak. Lili egy fakó, régi tolltartót szorongatott – de a színei még lélegeztek. Nem volt benne piros. Az előző héten elveszett.

A feladat egyszerű volt:

Rajzold le, ami a szívedben van.

A többiek házakat, állatokat, nyaralásokat rajzoltak. Lili viszont lehunyta a szemét, és emlékezni kezdett. Arra a napra, amikor a nagymamája elment.

A lapra finom, puha vonalakkal kezdett rajzolni: egy rétet, közepén egy öreg fát. A fa alatt egy kislány ült, virággal a kezében. A szeme könnyes volt, de mosolygott. A felhők fölött pedig egy arc jelent meg – napsugárból szőve.

Amikor letette a ceruzát, halkan kimondta:

– Szeretlek, Nagyi!

Az új otthonom

Van egy kis faház, mélyen az erdő szívében. Olyan hely ez, amit nem térképen jelölnek, hanem a szívem belső térképén. Az ajtaja halkan, recsegve nyílik, mintha maga az erdő sóhajtana egyet, amikor belépek. Bent fahéjillat, száradó fenyőágak és régi fapadló melege ölel körbe – olyan illatok ezek, amelyek emlékeket idéznek fel, talán olyanokat is, amik még azelőtt születtek, hogy megszülettem volna.

A padlón kézzel szőtt szőnyegek puhán simulnak a lábam alá, az ablakokon át beszűrődik a délutáni napfény, aranycsókokkal simogatva végig a szoba falait. Odakint, a fák között madarak énekelnek – tisztán, egyszerűen, őszintén. Mint a lélek, amikor megpihen.

A csend nem üres itt, hanem élő. Finoman rezeg, mint egy halk, mégis mindenható dallam. Mintha az egész erdő szíve együtt dobogna az enyémmel.

És itt vagyok én. Mezítláb. Egy csésze meleg teát tartok a kezemben, és leülök a faházikó verandájára. A hajamat megsimogatja a langyos szél, az ujjaim köré fonódik a csésze melege, és csak nézem a lombok között áttáncoló fényt. Semmit nem kell tennem. Nincs elvárás. Nincs szerep. Csak a létezés maga – tisztán, őszintén.

Súg nekem az erdő, suttognak a fák, beszélnek hozzám – nem szavakkal, hanem közvetlenül a szívemhez. Az energiák áramlanak, mint egy lágy, kristálytiszta patak, végigsiklanak bennem, egészen a sejtjeim legmélyéig. Megtisztítanak, átölelnek, emlékeztetnek.

Most együtt lélegzünk. Együtt vagyunk. Eggyé váltunk.

És ott boldog vagyok. A kis faházban. Egyedül – de nem magányosan. Távol az emberek zajától, drámáktól, elvárásoktól. Nem azért, mert menekülök. Nem azért, mert beteg vagyok. Hanem mert itt vagyok igazán jól.

Ez az a hely, ahol nemcsak belül, hanem kívül is otthon vagyok.

Nem kell megtalálnom önmagam – már rég megtaláltam.

A faház, az erdő, a fény, a csend – mind én vagyok.

És ebben a mély, békés egységben élni, maga a csoda.

Égnek nyíló virágok

A távoli hegyek sötét kontúrja még alszik az égre boruló pirkadat alatt, de már ott lüktet bennük a fény születésének ígérete. A csúcsok mögül előbújó nap első sugarai lassan átszűrődnek a sziklák résein, mintha a világmindenség titkát próbálnák felfedni – egy pillanatot, ahol a csend és a fény egymásba olvadnak.

Odalent, egy smaragdzöld teknő ölelésében rejtőzik egy tó – tükre még mozdulatlan, mint aki őrzi a csillagok utolsó álmát. Körülötte lankák gördülnek le a hegy oldalán, a nyári fű aranyszálai hajladoznak a reggeli szél szelíd ujjai alatt.

A tekintetem egyre közelebb ereszkedik, s ott, a fény irányába forduló lejtőn – mintha angyalok hintették volna el őket – csillámló virágok nyílnak. Fehér szirmaikon harmatgyöngyök ülnek: apró csillagok, melyeket az ég felejtett rajtuk hajnalra. Ritka és védett szépségek ők, a természet halk imái, melyek nem harsányak – csak tiszták és igazak.

Lélegzetvételre késztetnek. Ahogy föléjük hajolok, nemcsak a Föld illatát érzem, hanem valami ismeretlenül ősit is: egy érzést, hogy valaha már láttam őket. Talán álmomban, talán egy másik időben – vagy ott, ahol a lélek nem ismer határokat.

Egy virágot sem szakítanék le – nem tudnám megtenni. Ezek nem nekünk nyílnak, hanem az Égnek. Ahogy nézem őket, egy darabjuk belém költözik, és ahogy közeledem hozzájuk, úgy közeledik a csend is hozzám – egy emlékezés, hogy az élet legszebb pillanatai azok, amelyeket nem lehet birtokolni, csak csodálni.

Az erdő bennem él /lélektörténet/

Az erdő nem csupán otthonom – ő én vagyok. A szívem ritmusát a fák lombjai visszhangozzák, a lelkem minden apró rezdülését a gyökerek megértéssel ölelik körbe. Amikor hajnalban a Nap fénye hangtalanul átsiklik a lombok között, nem csak látom az erdő ébredését – érzem, hogy én is újra megszületek vele együtt.

Ez a csend, ami itt van… más, mint bárhol máshol. Nem üres, nem fájó. Ez a csend megtart, betakar, mint egy rég várt ölelés, ami végre megérkezett. Ebben a csendben a szívem is másképp ver – lassabban, mélyebben, hálával telve.

A fákhoz beszélek – nem hangosan, hanem belül. És ők válaszolnak. Egy szellőmozdulat, egy árnyjáték a törzseken – és már tudom, mire gondolnak. Nincsenek kérdések, csak válaszok vannak. Olyan válaszok, amiket nem is tudtam, hogy keresek.

Az erdei ösvényen járva nem haladok valahová – hanem visszatérek önmagamhoz. Minden nap egy újabb emlékeztető: nem kell többnek lennem, nem kell bizonyítanom. Elég, hogy vagyok. Ebben a jelenlétben, ahol semmi sem sürget, megszületik a valódi szabadság.

Ahogy mezítláb lépek a harmatos fűbe, érzem, ahogy az élet belém szivárog. A moha puhasága alatt ott dobog a Föld szíve, együtt az enyémmel. Az apró virágok, a reggeli madárdal, a szél érintése – mind valami ősi ismerősséget idéznek fel bennem. Mintha mindig is itt lettem volna. Mintha a lelkem minden darabja ide tartozott volna, még mielőtt megszülettem.

És amikor este leülök a kis fából épült házam apró teraszára, valami egészen különös béke árad szét bennem. A fák árnyai hosszúra nyúlnak, az utolsó napsugarak meleg arannyal simítják végig a lombokat, a törzseket, a világ lelkét. Én pedig csak ott ülök, egyedül, mégis teljesen együtt mindennel.

A testem ellazul, a lelkem elcsendesül. A tücskök esti muzsikája körbeölel, a szél finoman belesuttog a hajamba. A kis terasz nem nagyobb, mint egy négyzetnyi menedék – de nekem ez a világ közepe. Innen nézem, ahogy az erdő álomba merül, és én is egyre mélyebben magamba szállok.

Nem kell kimondanom: otthon vagyok.

Elég, ha érzem.

Az erdő nem kívül van.

Az erdő bennem él.

Szívem dala útra kél /lélekvers/

Lélegzem. Csend ül a tájon,

fák hajolnak szél ölébe,

susogó lomb közt énekelnek

madarak a reggel fényébe.

Szívem dala útra kél,

fújja, viszi messze a szél,

elér minden nyitott szívhez,

ki él, s befogadásra kész.

Itt ülök a terasz sarkán,

ágak libbennek, táncot járnak,

beszélgetnek a széllel halkan,

mint rég ismert, jó barátok.

Gesztenyefa virága hull,

szórja a szél, mint az emléket,

a Nap elbújik a felhők mögé,

mégis fény ragyog a létben.

Levendula illat száll a térben,

szinte szavakat suttog csendben.

Fehér liliom áll egyedül,

mint királynő – büszkén, szelíden.

S minden – fa, virág, szél és fény –

összhangban él, ragyogva bennem.

Most nem kérdezek, nem szólok,

csak vagyok.

És érzem: ez az élet.

A természet festménye /Aurora- lélekvers /

Lélegzem mélyeket.

A Nap fénye aranykendőt terít a tájra,

selymes melegével átöleli a reggelt.

A szél, mint egy halk sóhaj,

suttogva járja körbe a fák álmait.

A levelek táncolnak –

puha léptekkel követik a láthatatlan zenét.

A madarak csicsergése

a Teremtő halk fuvolaszava,

mely átszövi a levegőt.

Minden nyugodt.

A szívem is.

Lélegzem mélyeket.

A belsőmben szétárad a béke,

mint a harmat,

mely hajnalban megcsókolja a Földet.

Testem ellazul,

engedem, hogy a nyugalom

átjárja minden sejtemet.

A természet ereje

csendesen belém áramlik –

mintha a Teremtő a tenyerébe venne.

A Teremtés festménye ez,

mely lelép a vászonról,

és lélegzetet vesz velem.

Ezért érdemes felkelni –

hogy lássam a fényt,

halljam a madarak énekét,

érezhessem a szél érintését,

és eggyé váljak a reggeli csodával.

Iyenkor a világ nem külön van tőlem –

hanem én vagyok a csendje,

a fénye,

a táncoló levél halk öröme.

Májusi reggel

Nem sietek,

csak nézem, mit mond a fény,

mit suttog a levegő,

mit rejt a kávé íze.

A reggel nem kér semmit —

csak hogy legyek benne

egészen.

Galamb turbékol,

madarak csicseregnek,

mind apró örömök az ég alatt.

A hűvös levegő áttetsző és tiszta,

mint egy frissen írt levél

a természet kezéből.

Kutyám mellettem ásít —

álmosan, hűségesen,

még ő is tudja,

ez a reggel szent.

A fű élénkzöld,

szinte beszél hozzám —

hogy ma is új,

varázslat érhet, s én

megengedem

hogy megtörténjen.

A természet lágy ölén

Ahogy sétálok, a fű egyre inkább körülölel, mintha mindent átölelne, amit csak érintek. A lábaim könnyedén simítanak végig a puha szálakon, és minden egyes lépésnél mintha egy új világ nyílna meg előttem. Az apró fűszálak éintese olyan, mintha én is része lennék annak, ami magával ragad. Minden egyes mozdulat teljessé teszi az érzést – az érintésük finom, mégis mély, ahogy az ég és a Föld közötti határvonalat megérzem a talpam alatt.

A mezítláb járásban van valami különleges, valami, ami megnyitja az érzékeimet. A hűvös fű és a meleg Föld váltakozása megnyugtatja a lelkem. Ahogy haladok előre, a nap melege finoman megérinti a bőrömet, és a fű minden egyes érintésével egyre inkább összhangba kerülök a tájjal, mintha a mindez csak értem létezne, hogy megtaláljam benne a nyugalmat. Az út, amit bejárok, nemcsak a lábaimat, hanem a lelkemet is gyógyítja, és minden lépés csak ad, boldogságot.

A fű érintése egy másik világba repít, egy világba, ahol gyermekkorom boldog pillanatai élnek. Emlékszem, hogyan futottunk a fűben. A nevetésünk visszhangzott, miközben birkóztunk, és újabb kacagást hozott. Mi, mezítláb, nem éreztük mást, csak örömet, a szabadságot. A fű puhasága mintha körülölelt volna minket, és minden boldogsága ott, abban a pillanatban élt. A fű illata, a bőrünkön az édes nyári meleg, mindez csodás volt. Ahogy most a fű alatt lépkedek, mintha újra ott lennék, abban a gyermeki könnyedségben, ahol az idő örökre megállt.

Otthonom a Föld

Az ég kék kendőjébe burkolózva

mosolyog rám a Föld, az otthonom.

Lélegző csoda, zöldellő csillag,

mely szívem alatt ringatózik csendben.

A reggel virágként bontja ki fényét,

a fák karjai az ég felé nyúlnak,

mint anyai kezek, oltalmat kérve-adva,

s lombjukban dalra kel a szél.

A völgyek sóhaja, a hegyek büszkesége,

mint ősöreg mesék suttogása,

bölcsességet rejt minden neszben,

s a tavak tükrében a Nap arany szívet rajzol –

megfesteni sem lehetne szebben e szépséget.

Az óceán szívverése a partokat öleli,

mint hű szerető, ki mindig visszatér.

A természet kincs – nem arany, nem ékkő,

hanem élet, mely velünk együtt lélegzik.

Óvjunk hát minden fűszálat, minden gyökeret,

mert a Föld nem csak hely, ahol élünk –

ő maga az Élet szövete,

mi pedig fonal vagyunk benne, lágyan és örökre.

Tavaszi reggel ölelése

A madarak hangja édesen cseng,

mint Földanya lágy mosolya a hajnal ködében,

amelyet a levegő friss illata kísér,

mintha az ébredő Föld egy gyönyörű világot kínálna.

A nap első fénye alig érint,

de már hív – suttogva, szelíden.

A fű mélyzöld palástként borul a Földre,

és friss, földes illata belengi a levegőt,

mintha minden fűszál egy-egy gondolat lenne,

amit a Föld oly régóta őriz.

A fák rügyeikkel díszítik az ágakat,

és a levelek nedves, friss illata szinte tapintható.

A virágok, mint egy buja kert,

édes, érett nektárjukat kínálják a méheknek,

míg az erdő, a Föld és a levegő összhangja

megannyi édes illatot lehel a világra,

mintha minden levegővétel a szeretetről dalolna.

A méhek szárnyai aranysugárként,

zümmögnek, miközben a virágok remegnek.

A levegőben szivárványos, édes illatok keringenek,

és minden újraszületne a pillanatban.

Hív a tavasz – simogató fuvallatként, amely a szívemet megérinti,

és bennem pulzál az élet:

őrült vágyakozás, hogy önmagam legyek,

hogy átérezzem a Föld csodáját,

és éljem meg a tavasz minden pillanatát.