A szeretet virága

 

A reggel langyos fényei puhán szűrődtek át a kert lombjai között, s a harmatcseppek még gyöngyként ültek meg a fűszálak hegyén. Tomika óvatos léptekkel közeledett a házhoz. Kezében egy fonott kosár, benne a tavasz színes csodái: sárga, rózsaszín, ibolyakék és hófehér virágok. Minden egyes virágot ő maga válogatott a kertjükből – gondosan, figyelmesen, szeretettel.

Az ajtón belépett, s ott állt az édesanyja. A haja kócosan omlott a vállára, arca fáradt volt, mégis gyönyörű. Mert volt valami a mosolyában, amit sem az idő, sem a gondok nem tudtak elhomályosítani. Az a fajta szépség volt ez, amit csak a szeretet festhet meg: az anyai szív csendes, örök ragyogása.

– Neked szedtem, anyukám – nyújtotta át a kosarat Tomika. – Mert te vagy az én mindenem.

Az édesanya átvette a kosarat, és az arcához emelte. Mélyen beleszippantott a virágok illatába, aztán lehajolt a kisfiúhoz, és megsimogatta az arcát. Az érintése finom volt és lágy. Olyan simogatás, amit csak egy szerető édesanya keze tud adni – benne volt az összes mese, altató, vigasztalás és némán viselt aggodalom.

Tomika ekkor megszólalt, halkan:

– A virágokat úgy válogattam, mint ahogyan te szeretsz: színesen, illatosan, gyengéden. Tudod… ezek a virágok olyanok, mint te. Mert te mindig szép vagy. Nem azért, mert mások mondják. Hanem mert a szíved tesz téged széppé, anyukám.

Az anya szeme megtelt könnyel. De nem szomorúsággal – hanem azzal a mély, szinte kimondhatatlan hálával, amit csak egy anya érezhet. A kosarat a szívéhez szorította, s azt mondta Tomikának:

– A világ legszebb virága sem ér fel azzal az illattal, amit te hozol nekem minden nap: a szereteteddel, azzal, hogy vagy nekem. Olyan boldog vagyok, hogy vagy nekem.

És akkor, ott, a kora reggel csendjében, egy anya és gyermeke között csendesen a szeretet virága kivirágzott. Soha nem hervad el, nem szárad el – örökké ott marad láthatatlanul, de érezhetően, mindkettejük szívében.

Édesanya szíve /Anyáknapi vers. /

Volt sok küzdelmes, virrasztott éjszaka,

amikor a fáradtság csendben átölelt,

és könnyeim, mint nesztelen esőcseppek,

az udvar csöndjében találtak menedékre.

 

Ölemben mesék születtek,

puha szavakból, végtelen türelemből fonva,

s minden dobbanó szívdallamom értük szólt,

értük lobbant, mint halk, örök mécses a sötétben.

 

Nem számított a kimerültség,

nem számított a néma fájdalom,

mosolyt festettem az arcomra,

és szelíden ringattam tovább a gyermekeimet.

 

Életemnél is jobban szerettem őket,

óvtam, védtem, mint a hajnal első sugarát,

minden nap, minden perc ajándékká vált,

mert anyjuk lehettem – a legnagyobb csoda számomra.

 

Tanítottam őket, nemcsak a betűk tengerében,

hanem a lélek igaz útjain is,

s engedtem, hogy szabadon szárnyaljanak,

mögöttük rejtve mindig a szeretettel kikövezett utak.

 

Ma is ott vagyok nekik:

láthatatlan támasz, hűséges fény a lelkükben,

megszámlálhatatlan ölelés, kimondatlan imádság,

örökké szerető, mindig várakozó szív.

 

Édesanya vagyok – adva, remélve,

könnyekkel, mosollyal, végtelen hittel.

Ez vagyok én.

Ez az én örök ünnepem.

 

Levendula lány

Az öregasszony évek óta ugyanabban az időpontban ült ki a mező szélére, egy fonott kis székre. Ölében egy fonott kosár, benne néhány kézzel hímzett zsebkendő és egy levendulacsokor. A falu népe tisztelettel, de némi kíváncsisággal figyelte – senki sem tudta pontosan, miért ül ott minden évben némán, a virágok között.

Volt, aki úgy gondolta, az emlékezés vezeti oda. Más szerint valakit várt.

A valóság sokkal egyszerűbb – és szomorú is.

Egykor, réges-régen, azon a mezőn sokszor sétált egy fiatal lány, Leandra. A szél gyengéden játszott a hajával, mintha egy régi dallamot suttogna bele, nevetése ringatta a virágokat, ruhája úgy libbent, mintha a napfény maga ölelte volna körbe, és amikor a levendulák közé lépett, mintha a mező lánya lett volna.

Ő volt az édesanya gyermeke. Egyetlen gyermeke. Az a fajta lélek, aki úgy érkezik a világba, mint egy pillangó: rövid ideig él, de amit maga után hagy, az örökké megmarad.

Leandra tizennyolc évesen hagyta el ezt a világot – egy betegség csendesen elvette tőle a nyarakat, a sétákat, a nevetést.

De a mező nem felejtett.

És az édesanya sem. Minden évben, ugyanazon a napon, Leandra születésnapján kijött ide. A levendulák közé, ahol látta sétálni a lányt. És ilyenkor mindig megjelent egy pillangó. Mindig ugyanaz a halványlila, aranyló széllel a szárnyain. Leszállt a kosár szélére, megpihent egy virágon. Egy rövid ideig ott volt.

Egyszer egy kislány lépett mellé a mezőn.

– Néni, miért tetszik mindig ugyanoda ülni minden évben?

Az édesanya ránézett, és finoman elmosolyodott.

– Mert régen itt sétált sokat valaki, akit nagyon szerettem.

– Már nem sétál itt?

– Már nem... de ha figyelsz, néha még látni lehet, ahogy a levendulák hajladoznak. Mintha ő lépne köztük újra, és a szél viszi a nevetését. Lehet hallani.

A kislány meghallgatott minden szót, majd egy darabig csak nézte a virágokat. Végül halkan megszólalt:

– Én is itt fogok majd ülni, hogy emlékezzek rá.

Az édesanya ekkor lehajolt hozzá, és egy levendulaszálat tűzött a hajába.

– Akkor te is emlékező leszel, mint én.

És a falu népe végül már nem kérdezett. Csak megálltak csendben a mező mellett, levették a kalapjukat, vagy lehajtották a fejüket.

Mert tudták.

A levendula leánya ott van. Mindig ott lesz.

Tiszta szívek Karácsonya

Szegény család szomorkodik,

Karácsony este közeledik,

Hat gyerek várja izgatottan,

Szívük szakad meg a bajban.

Édesanya, okos asszony,

Összehívja a családot,

Elmondja a gyerekeknek:

Ajándékot készítsenek.

Színes papír, kis ragasztó,

Nem is kell más hozzávaló.

Egyet készít mindenki,

Ami majd a fát díszíti.

Meleg kalács sült illata,

Karácsony szép pillanata.

A díszek a fára felkerültek,

Kicsi szívek megörültek.

Hirtelen nagy fényesség lett,

A fa alatt ajándék lett,

Angyali üzenet érkezett,

Minden szem megkönnyezett.

A fán a díszek életre keltek,

Szívformává átöltöztek,

Szívvel, szeretettel készültek,

Sok csokivá teremtődtek.

Volt nagy öröm, kacagás,

Boldoggá vált a nagy család.

Szívük olyan tiszta volt,

Az angyal ezt tudta jól.

Tiszta szívek Karácsonya,

Angyal, ki mindezt jutalmazta.

Boldogan nézte a családot,

A szeretet mindent elvarázsolt.

Péter levele a Télapónak

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Péter egy elhagyatott kis házban élt a nagymamájával, egy hóval borított erdő szélén. A házuk távol volt mindentől. Nem voltak más gyerekek, akikkel játszhatott volna, és mivel édesanyja külföldön dolgozott egy-egy hosszabb időre, sokszor egyedül maradt. Péter mindig próbált erős lenni, próbált örülni a napnak, de néha az egyedüllét, anya nélkül elviselhetetlenül nehéz volt számára.

Mikor a tél igazán megérkezett, és a hópelyhek hangtalanul hullottak a földre, Péter minden este a kis asztalnál ült, és írt egy levelet Télapónak. Az ő kívánsága most más volt, mint a többi gyereké: ő nem játékot vagy csokit kért, hanem valami sokkal fontosabbat.

Egy este, mikor a lámpa fénye halványan világította meg a szobát, Péter újra papírt és a tollat vette a kezébe.

Kedves Télapó!

Most, hogy elérkezett a tél, ismét írok neked, mert szeretném, ha tudnád, mi a legnagyobb kívánságom. Én nem kérnék játékot, nem szeretnék csokit sem. Az én vágyam most más: azt szeretném, ha édesanyám és én végre együtt lennénk itt, a kis házunkban, és soha többé nem lenne olyan nap, hogy ő elmegy, és én egyedül maradok.

Tudom, hogy édesanyám dolgozni megy, és ő nagyon szeret engem, de olyankor sokáig egyedül maradok. Néha reggel, mikor felébredek, a ház csendes és üres, és az egyetlen hang, amit hallok, a hópelyhek lágy zörrenése a tetőn. És én... csak várom, hogy az ajtó nyíljon, hogy anyu belépjen, és azt mondja: „Péter, itt vagyok, soha nem hagylak el!” Azt kívánom, hogy egyszer ne kelljen várnom rá, hogy soha többet ne legyek egyedül.

Kérlek, Télapó, hozd el nekem azt, hogy ne legyen többé olyan nap, hogy egyedül maradok. Kérlek, hozd el azt a napot, amikor édesanyám azt mondja: „Most már mindig itt leszek veled, soha többé nem hagylak egyedül.”

Szeretettel:

Péter

Péter a levelet ügyesen összehajtotta, és az ablakpárkányra tette, ahová mindig elhelyezte, hogy Télapó megtalálja és biztosan elolvassa. Miután befejezte, elbújt a takarója alatt, és édesanyjára gondolt, aki reggelente mindig puszit adott a homlokára.

A következő reggelre, amikor Péter felébredt, valami különleges történt. Az ablakon át ragyogott a nap, és mikor kinézett, egy kis papírt talált az ablakpárkányon. A levelet, amit ő írt, valahogy visszaérkezett.

Meglepetésére az édesanyja állt a szoba ajtajában, kezében egy meleg takaróval és egy mosollyal.

– Szia Péter, kisfiam! Itt vagyok veled, és mostantól soha nem hagylak egyedül. Ígérem, hogy minden egyes nap itt leszek, hogy elmondjam, mennyire szeretlek, és minden reggel puszit adok a homlokodra! – mondta édesanyja, miközben odahajolt, megölelte, és egy nagy puszit adott a homlokára.

Péter szemei könnybe lábadtak, és a szíve egyszerre szorult össze és repült a boldogságtól. Mintha valami varázslat történt volna, és most valóra vált volna minden reménye. Hiszen ott állt előtte az édesanyja, és az ígéretekkel teli tekintetében ott volt minden, amit szeretett volna: a biztonság, a szeretet és a tudat, hogy soha többé nem lesz egyedül.

A szeretet és a bizalom valóra vált. Most már tudta, hogy a legnagyobb ajándék, amit valaha kívánt, valóra vált: az hogy, édesanyja hazatért, és ígéretet tett, soha többé nem hagyja őt magára.

Vagyok, aki vagyok

 

Voltam egykor fiatal, ki álmait majd megvalósítja,

Voltam szerelemtől ittas, szenvedélyes szerető,

Voltam aggódó édesanya, ki beteg gyermekét gondozza,

Voltam kétkezű munkás, mint a gép, ki bírja a munkát,

Voltam lélekgyógyász, ki a lelkeket gyógyítja,

Voltam jó feleség, ki a férjét támogatja, ha kell, életét feláldozza,

Voltam elesett, ki lelkét, testét felemésztette, a halál közelébe kerítette,

Voltam erős, mint a szikla, melyet semmi össze nem roppantja,

Voltam, ami csak tudtam, az életemet jól megírtam,

Az vagyok, aki vagyok,

álmodozó, és az is maradok!

Szeretet karjaiban

Mint lágy szellő, ha éjben útra kél,

Anya karjában a bánat tűnik el.

Az ölelésében csenddé válik a szél,

S a szívem újra otthonába tér.

Ölelése, mint álom, szelíd dal,

Mely szárnyra kel, mint vágyak lángja,

Anya karja, szent béke, nyugtató,

S szeretettel él, mi szívembe ered.

Mint tengerpart, hol lágyan ér a víz,

Anya karjában minden fájdalom szűnik.

Szívébe zárva ringat és elrepít,

Hol nincs, mi bánt, csak boldog álmom hív.

Az ölelésében megnyugszik a szív,

Mint puha párnán szunnyadó csoda.

Mert Anya öle mindig hív, szeret,

S szeretettel ad, mi szívembe ered.

Őszi könnyek

Gabriella végignézett a szobán, majd utoljára leült az ágyra. Végigsimított rajta. Kinézett az ablakon: gyönyörű, napsütéses ősz volt; színes falevelek hullottak. A szél felkapta őket, játszott velük. Gabriella könnyei is hullottak, mint a falevelek. Bánat és öröm keveredett bennük. Édesanyja benyitott.

– Kislányom, ne sírj! Új élet vár rád! Mi mindig szeretettel várunk haza – ölelte át.

– Tudom, Anya! Jó lesz külföldön is, de bármennyire is távol leszek, a szívem mindig haza húz, ahol Te vagy – zokogta.

Erre már az édesanyja könnyei is hullani kezdtek, mint az őszi falevelek a fáról.

Édesanya könnyei

Egy édesanya olyan, mint egy bástya,

A családjáért, ha kell, harcba szállna.

Oltalmazza őket, akár ereje felett,

Harcos a jelleme, küzdő a szelleme.

Ha eljő a csendes, nyugodt éjszaka,

Az összegyűlt szívfájdalom időszaka,

A bánat könnyei csendesen kitörnek,

Reggelre mosolyogva eltűnnek.

Édesanya anyai ösztöne győz,

A hit ereje mindig nagy erő!

Ha sír is, csendben, titokban éjjel,

Könnyeit a csillagok ragyogják be fénnyel.

Tudja, számára nincs lehetetlen,

A családi gond nem leküzdhetetlen,

A szeretet vára az édesanya,

Isteni csoda, a jóság Ő maga!

Hálás vagyok

 

Hálás vagyok az életért,

a sok kedves emlékért,

A boldogságos percekért,

Gyermekeim mosolyáért.

Hálás vagyok édesanyámnak,

Szerető gondoskodásának,

Aggódó, oltalmazó karjainak,

Sokatmondó bölcs szavainak.

Hálás vagyok magamnak,

A sokféle tapasztalásnak,

Életem rögös útját megjártam,

bölcsességként visszanézett rám.

Nem bánok semmit sem, mit átéltem,

Okkal történtek meg életemben,

Így lehettem az, ki most vagyok,

Szeretetből s hálából adhatok.

Volt, hogy sütött a Nap az életemben,

Sokat volt sötét is az ég felettem,

Volt, hogy mély gödörbe kerültem,

Könnyeimet letöröltem, hittel tovább léptem.

Ha gyermekeim szemébe néztem,

Erőm megnőttek énnékem,

Angyalok fogták a két kezem,

Utamon kísértek szüntelen.

Hálás is vagyok mindeneknek,

Hisz szeretet nélkül élni nem lehet,

Szeretet az, mi életben tart,

Mindent és mindenkit összetart.