Seléna láthatatlan kertje

Volt egyszer egy kert, amelyet csak este lehetett megtalálni. Nappal nem volt látható, mégis ott rejtőzött valahol. Amikor az emberek elhalkultak, és a házak ablakaiban sorra kialudtak a fények, a kert lassan megnyílt.

Seléna minden este ide érkezett. Megállt a kapuban, és egy pillanatig csak nézte maga előtt a tájat. Sötét haja a vállára hullott, az arcán pedig ott volt az a szomorúság, amelyet nappal gondosan eltakart. Ahogy belépett, a kert esti illata körülölelte. A tó fölött ezüstös pára lebegett, a füvek között apró fehér virágok bújtak meg, a fák lombjai között lágy szél fújdogált. Ilyenkor mindig úgy érezte, hogy benne is elcsitul valami. A fájdalom ugyan ott maradt, mégis veszített a súlyából.

A kert közepén egy kis tó pihent. A víz felszíne mozdulatlan volt, mint egy tükör.

Seléna leült a partjára.

A vízben csillagok ragyogtak, pedig az ég még alig sötétedett. Néha úgy látta, hogy egy-egy csillag a mélyből emelkedik fel, mintha a tó őrizne valamit.

Aznap este azonban az egyik csillag magasabbra emelkedett a többinél. Fényesebb volt, tisztább, közelebbinek tűnt. Lassan kiemelkedett a vízből, majd megállt Seléna előtt, nagyon közel.

Seléna csak nézte.

– Szia Seléna! Te mindig visszatérsz ide – szólalt meg a csillag.

– Igen – felelte Seléna. – Itt érzem jól magam. Nyugodt vagyok. És mindig azt érzem, hogy van itt valami, ami rám vár. Valami jó.

A csillag fénye finoman ragyogott.

– Jól érzed. Ma szeretnék visszaadni neked valamit, amit jó ideje elveszettnek hittél.

Seléna lassan közelebb hajolt.

– Mit adhatsz te nekem, kis csillag? – kérdezte meglepődve.

A csillag még közelebb lebegett. Egy apró fénycsepp vált le róla, és Seléna tenyerébe hullott. A víz körülötte azonnal elsimult.

Seléna lassan összezárta az ujjait.

Abban a pillanatban eltűnt körülötte a kert, a tó. Hirtelen ott volt a régi emlékben.

Egy szoba bontakozott ki előtte. Meleg fény szűrődött be az ablakon, az alkony utolsó sugarai simították a falakat.

Seléna egy ágy mellett állt.

Az ágyban az édesanyja feküdt.

Az arca sápadt volt, mégis békés. Seléna ezt nem tudta hová tenni. Csak azt látta, hogy az a kéz, amely annyiszor simította meg a haját, most mozdulatlanul pihen a takarón.

Odament hozzá, és óvatosan megfogta a kezét. Még volt benne melegség.

– Anya… itt vagyok veled – mondta halkan. A hangja megremegett.

Az asszony lassan kinyitotta a szemét. Fáradt volt a tekintete, de amikor Selénára nézett, megtelt szeretettel.

– Tudom – válaszolta gyengén. – Mindig itt voltál mellettem.

Seléna sírt.

– Nagyon félek – suttogta. – Azt szeretném, hogy maradj még.

Az édesanyja halványan elmosolyodott, és gyengén megszorította a kezét.

– Minden veled marad, amit adtam neked – mondta halkan. – Azt senki sem veheti el tőled. Az én kislányom vagy. Én adtam életet, én neveltelek fel. Belőlem lettél.

Seléna lehajtotta a fejét.

– Bele sem merek gondolni, milyen lesz, amikor már nem hallhatlak, és nem foghatom meg a kezed.

Az asszony sokáig nézte őt. A tekintetében melegség volt.

– Ott leszek abban, ahogy élsz tovább. Abban, ahogy szeretsz. Abban, ahogy néha rám gondolsz. És abban is, amikor majd egyszer úgy simítasz meg valakit, ahogyan én simogattalak meg téged.

Seléna sírva mosolyodott el.

– De én még annyi mindent szeretnék mondani neked.

– Akkor mondd el a szívedben – felelte az édesanyja. – Onnan minden eljut hozzám.

A szobában olyan csend lett, hogy Seléna szinte belesajdult. Az édesanyja keze lassan elernyedt Seléna kezében. Az ablaknál a fény elhalványult.

Még fogta a kezét, mert valami gyermeki, kétségbeesett része azt remélte, hogy amíg el nem engedi, addig ez a pillanat nem válik semmivé.

Abban a percben valami összeroppant benne. A mellkasában olyan fájdalom feszült, amelyre akkor még szavakat sem talált.

Az emlék lassan halványulni kezdett.

Seléna kinyitotta a szemét.

Újra a kertben ült.

A keze még mindig zárva volt, és most már érezte benne azt az apró, meleg fényt. Sokáig csak ült mozdulatlanul, aztán alig hallhatóan megszólalt.

– Most már értem… Valójában sosem veszítettem el egészen.

– Amit szeretetből kaptál, az megmarad a szívedben, az emlékeidben – felelte a csillag.

Seléna lassan kinyitotta a tenyerét. A fény szétáradt rajta, végig a karján, egészen a szívéig, és ott maradt benne.

– Akkor édesanyám még mindig velem van? – kérdezte.

– Ott él minden szívdobbanásodban – válaszolta a csillag.

Seléna szeme megtelt könnyel, de ezek a könnyek már mások voltak. Fájtak is, mégis volt bennük vigasz.

A tó felszíne finoman megmozdult, és egy pillanatra ugyanaz a kéz érintette meg az övét – ismerősen, szeretettel, gyengéden.

Seléna lehunyta a szemét.

A levegő körülölelte, a fák halk zúgása mélyebbé vált.

Ekkor a kert közelebb hajolt hozzá, szinte észrevétlenül, és magához vette az álmát.

Amikor reggel lett, a kert újra eltűnt. De ami ott történt, vele marad egész életén át.

Azóta, amikor este lehunyja a szemét, már tudja az utat oda és vissza.

Esténként egy apró csillag felragyog benne.

www.muzsakkonyvtara.hu

Boldog születésnapot, Nagyfiam

Te voltál az, ki megtanított szeretni,

te voltál az, ki tudott ölelni.

Tanítottál, s én is téged,

így nőttünk együtt, egymás fényében.

Büszke Édesanyád voltam, s vagyok,

minden napban ott vagy, ragyogsz.

Mindent adtam, mit csak tudtam,

szívemből szőttem fényt az utadban.

Bízom, hogy mindez hasznodra lesz,

a tudást, mit benned hagytam, őrizd meg.

Áldásom küldöm, minden léptedhez,

hogy béke és derű övezze életed.

Kívánom szívem minden rezdülésével,

életed teljen örömben, békében.

Boldog születésnapot, drága Fiam,

szívemből szívedben hagytam egy darabot,

hogy vezessen tovább az utadon.

Anyaszív üzenete – Fiam születésnapjára

Mikor először megpillantottalak,
szememben megjelentek az öröm könnyei.
Ott voltál a karjaimban –
egy csöppnyi élet,
melyben ősi szeretet derengett.
Akkor zártalak örökre a szívembe,
s azóta ott vagy – örök helyeden.

Mindig érzékeny voltál.
Szemedben a jóság szelíd fénye égett,
és már gyermekéveidben is
úgy szerettél,
ahogyan csak a legnemesebb lelkek tudnak.
A szeretet, mely Veled született,
ma is beragyog mindent, amerre jársz.

Büszkén néztelek végig az úton –
ahogy léptél, botlottál, emelkedtél.
S ma, amikor felnőtt férfiként állsz előttem,
szívem még inkább megtelik fénnyel.
Nálad tisztább, igazabb embert
el sem tudnék képzelni.
Büszke vagyok rád –
és hálás, hogy az édesanyád lehetek.

Köszönöm az ajándékot,
amit Te jelentettél nekem:
hogy abból a kis életből,
akit egykor szívem alatt hordoztam,
egy csodálatos ember lett.

S most, e jeles napon,
csak ezt kívánom:
hogy minden álmod, vágyad
beteljesüljön –
mert méltó vagy rá,
mert megérdemled.

Boldog születésnapot,
drága fiam.
Szeretlek örökkön-örökké.

Anyai öleléssel – Édesanyád.

A szív szemével

Volt egyszer egy kisfiú, Levente, aki vakon született. Soha nem látta a napfényt, a kék eget, édesanyja arcát – mégis tudta, hogy a világ szép. Mert a szívével látott.

Amit a szeme nem érzékelt, azt a lelke pótolta: hallása, szaglása, ízlelése – mind kifinomult, érzékeny csatornák lettek számára. Az illatok voltak a kedvencei. Megtanulta megkülönböztetni a reggeli harmat frissességét a levendula illata nyugalmától, vagy az eső illatát a forró nyári köveken. A világ neki hangokból, szagokból és szeretetből állt.

Szülei szerették őt tiszta szívvel, de nem tudtak annyit keresni, hogy kifizessék azt a különleges beavatkozást, ami esélyt adhatott volna a látásra. A remény élt csak a számukra.

Levente soha nem panaszkodott. Inkább ő vigasztalta az édesanyját:

– Anyu, kérlek, hidd el, rendben van így. Nem látok, de érzem, hogy szeretve vagyok. Tudom, ti mindent megtettetek értem. Köszönöm, hogy vagytok.

Édesanyja sokat sírt, amikor senki nem látta. Fájt neki, hogy a fia nem láthatja a világ szépségeit.

– Hogyan fogsz boldogulni, ha egyszer már nem leszek itt? – suttogta, miközben esténként mesét olvasott neki.

De Levente mindig nyugodtan, csendes erővel válaszolt:

– Anya, én látok. A lelkemmel. És te tanítottál meg erre.

Az évek teltek. Levente húszéves lett. Mélyen érzett, és a lelki szemei előtt mindenki arca kirajzolódott. A hangokból tudta, ki fél, ki örül, ki őszinte. Nem sajnálta magát, és soha nem várt többet az élettől, mint amit megkapott. Minden pillanatért hálás volt.

Egy hajnalon azonban valami megváltozott.

Hirtelen éles, szúró fájdalom hasított mindkét szemébe. Felült az ágyban, könnyei záporoztak. Még soha nem érzett ekkora fájdalmat – és mégis, valami meleg, puha jelenlét ölelte körül. Egy hang szólt hozzá, halk volt, de erős, akár egy belső harangszó:

– Levente, nyisd ki a szemeidet. Meggyógyultál. Én vagyok az őrangyalod. Születésedtől fogva melletted voltam. Lelked fénye vezette a sorsod. Nem láttál, mégis hittél. Nem láttál, mégis vigasztaltál másokat. Most itt az idő, hogy lásd is azt, amit eddig csak éreztél. Kérlek, taníts másokat. Mondd el, milyen a világ a szív szemével.

A hang elcsendesedett. A melegség eltűnt. Levente remegve nyitotta ki a szemét.

És látott.

Látta a szobája falait, az ablakon át beszűrődő fényt, a kezeit. Felállt. Elbotladozott a tükörig, és ott – először életében – meglátta önmagát. A könnyei újra eleredtek, de most az örömtől.

Kisétált a konyhába. Édesanyja ott készítette a reggelit. Levente percekig csak nézte, ahogy mozdul, ahogy a haján megcsillan a fény, és ahogy szorgoskodik. Szépnek látta a finom ráncait. Mert áradt belőle a szeretet. Ő tanította meg mindenre. A szeretetével.

– Levente! Kisfiam! Hogy kerültél ide egyedül? Elesel! Miért nem szóltál?

– Anya... látok! Látlak téged! Meggyógyultam.

– Ez... ez nem lehet... igaz?

– De igen. Csoda történt. Vagy valami annál is több. Nem számít, hogyan. Itt vagyunk. Együtt.

És ott, abban a konyhában, ahol egy életen át olvastak meséket, most ők lettek egy csoda történetének főszereplői. Mert aki elfogadja azt, ami van – aki szeret, hinni tud és nem adja fel –, annak egyszer a világ is felfedi a színeit. Csodák léteznek.

A szeretet virága

 

A reggel langyos fényei puhán szűrődtek át a kert lombjai között, s a harmatcseppek még gyöngyként ültek meg a fűszálak hegyén. Tomika óvatos léptekkel közeledett a házhoz. Kezében egy fonott kosár, benne a tavasz színes csodái: sárga, rózsaszín, ibolyakék és hófehér virágok. Minden egyes virágot ő maga válogatott a kertjükből – gondosan, figyelmesen, szeretettel.

Az ajtón belépett, s ott állt az édesanyja. A haja kócosan omlott a vállára, arca fáradt volt, mégis gyönyörű. Mert volt valami a mosolyában, amit sem az idő, sem a gondok nem tudtak elhomályosítani. Az a fajta szépség volt ez, amit csak a szeretet festhet meg: az anyai szív csendes, örök ragyogása.

– Neked szedtem, anyukám – nyújtotta át a kosarat Tomika. – Mert te vagy az én mindenem.

Az édesanya átvette a kosarat, és az arcához emelte. Mélyen beleszippantott a virágok illatába, aztán lehajolt a kisfiúhoz, és megsimogatta az arcát. Az érintése finom volt és lágy. Olyan simogatás, amit csak egy szerető édesanya keze tud adni – benne volt az összes mese, altató, vigasztalás és némán viselt aggodalom.

Tomika ekkor megszólalt, halkan:

– A virágokat úgy válogattam, mint ahogyan te szeretsz: színesen, illatosan, gyengéden. Tudod… ezek a virágok olyanok, mint te. Mert te mindig szép vagy. Nem azért, mert mások mondják. Hanem mert a szíved tesz téged széppé, anyukám.

Az anya szeme megtelt könnyel. De nem szomorúsággal – hanem azzal a mély, szinte kimondhatatlan hálával, amit csak egy anya érezhet. A kosarat a szívéhez szorította, s azt mondta Tomikának:

– A világ legszebb virága sem ér fel azzal az illattal, amit te hozol nekem minden nap: a szereteteddel, azzal, hogy vagy nekem. Olyan boldog vagyok, hogy vagy nekem.

És akkor, ott, a kora reggel csendjében, egy anya és gyermeke között csendesen a szeretet virága kivirágzott. Soha nem hervad el, nem szárad el – örökké ott marad láthatatlanul, de érezhetően, mindkettejük szívében.

Édesanya szíve /Anyáknapi vers. /

Volt sok küzdelmes, virrasztott éjszaka,

amikor a fáradtság csendben átölelt,

és könnyeim, mint nesztelen esőcseppek,

az udvar csöndjében találtak menedékre.

 

Ölemben mesék születtek,

puha szavakból, végtelen türelemből fonva,

s minden dobbanó szívdallamom értük szólt,

értük lobbant, mint halk, örök mécses a sötétben.

 

Nem számított a kimerültség,

nem számított a néma fájdalom,

mosolyt festettem az arcomra,

és szelíden ringattam tovább a gyermekeimet.

 

Életemnél is jobban szerettem őket,

óvtam, védtem, mint a hajnal első sugarát,

minden nap, minden perc ajándékká vált,

mert anyjuk lehettem – a legnagyobb csoda számomra.

 

Tanítottam őket, nemcsak a betűk tengerében,

hanem a lélek igaz útjain is,

s engedtem, hogy szabadon szárnyaljanak,

mögöttük rejtve mindig a szeretettel kikövezett utak.

 

Ma is ott vagyok nekik:

láthatatlan támasz, hűséges fény a lelkükben,

megszámlálhatatlan ölelés, kimondatlan imádság,

örökké szerető, mindig várakozó szív.

 

Édesanya vagyok – adva, remélve,

könnyekkel, mosollyal, végtelen hittel.

Ez vagyok én.

Ez az én örök ünnepem.

 

Levendula lány

Az öregasszony évek óta ugyanabban az időpontban ült ki a mező szélére, egy fonott kis székre. Ölében egy fonott kosár, benne néhány kézzel hímzett zsebkendő és egy levendulacsokor. A falu népe tisztelettel, de némi kíváncsisággal figyelte – senki sem tudta pontosan, miért ül ott minden évben némán, a virágok között.

Volt, aki úgy gondolta, az emlékezés vezeti oda. Más szerint valakit várt.

A valóság sokkal egyszerűbb – és szomorú is.

Egykor, réges-régen, azon a mezőn sokszor sétált egy fiatal lány, Leandra. A szél gyengéden játszott a hajával, mintha egy régi dallamot suttogna bele, nevetése ringatta a virágokat, ruhája úgy libbent, mintha a napfény maga ölelte volna körbe, és amikor a levendulák közé lépett, mintha a mező lánya lett volna.

Ő volt az édesanya gyermeke. Egyetlen gyermeke. Az a fajta lélek, aki úgy érkezik a világba, mint egy pillangó: rövid ideig él, de amit maga után hagy, az örökké megmarad.

Leandra tizennyolc évesen hagyta el ezt a világot – egy betegség csendesen elvette tőle a nyarakat, a sétákat, a nevetést.

De a mező nem felejtett.

És az édesanya sem. Minden évben, ugyanazon a napon, Leandra születésnapján kijött ide. A levendulák közé, ahol látta sétálni a lányt. És ilyenkor mindig megjelent egy pillangó. Mindig ugyanaz a halványlila, aranyló széllel a szárnyain. Leszállt a kosár szélére, megpihent egy virágon. Egy rövid ideig ott volt.

Egyszer egy kislány lépett mellé a mezőn.

– Néni, miért tetszik mindig ugyanoda ülni minden évben?

Az édesanya ránézett, és finoman elmosolyodott.

– Mert régen itt sétált sokat valaki, akit nagyon szerettem.

– Már nem sétál itt?

– Már nem... de ha figyelsz, néha még látni lehet, ahogy a levendulák hajladoznak. Mintha ő lépne köztük újra, és a szél viszi a nevetését. Lehet hallani.

A kislány meghallgatott minden szót, majd egy darabig csak nézte a virágokat. Végül halkan megszólalt:

– Én is itt fogok majd ülni, hogy emlékezzek rá.

Az édesanya ekkor lehajolt hozzá, és egy levendulaszálat tűzött a hajába.

– Akkor te is emlékező leszel, mint én.

És a falu népe végül már nem kérdezett. Csak megálltak csendben a mező mellett, levették a kalapjukat, vagy lehajtották a fejüket.

Mert tudták.

A levendula leánya ott van. Mindig ott lesz.

Tiszta szívek Karácsonya

Szegény család szomorkodik,

Karácsony este közeledik,

Hat gyerek várja izgatottan,

Szívük szakad meg a bajban.

Édesanya, okos asszony,

Összehívja a családot,

Elmondja a gyerekeknek:

Ajándékot készítsenek.

Színes papír, kis ragasztó,

Nem is kell más hozzávaló.

Egyet készít mindenki,

Ami majd a fát díszíti.

Meleg kalács sült illata,

Karácsony szép pillanata.

A díszek a fára felkerültek,

Kicsi szívek megörültek.

Hirtelen nagy fényesség lett,

A fa alatt ajándék lett,

Angyali üzenet érkezett,

Minden szem megkönnyezett.

A fán a díszek életre keltek,

Szívformává átöltöztek,

Szívvel, szeretettel készültek,

Sok csokivá teremtődtek.

Volt nagy öröm, kacagás,

Boldoggá vált a nagy család.

Szívük olyan tiszta volt,

Az angyal ezt tudta jól.

Tiszta szívek Karácsonya,

Angyal, ki mindezt jutalmazta.

Boldogan nézte a családot,

A szeretet mindent elvarázsolt.

Péter levele a Télapónak

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Péter egy elhagyatott kis házban élt a nagymamájával, egy hóval borított erdő szélén. A házuk távol volt mindentől. Nem voltak más gyerekek, akikkel játszhatott volna, és mivel édesanyja külföldön dolgozott egy-egy hosszabb időre, sokszor egyedül maradt. Péter mindig próbált erős lenni, próbált örülni a napnak, de néha az egyedüllét, anya nélkül elviselhetetlenül nehéz volt számára.

Mikor a tél igazán megérkezett, és a hópelyhek hangtalanul hullottak a földre, Péter minden este a kis asztalnál ült, és írt egy levelet Télapónak. Az ő kívánsága most más volt, mint a többi gyereké: ő nem játékot vagy csokit kért, hanem valami sokkal fontosabbat.

Egy este, mikor a lámpa fénye halványan világította meg a szobát, Péter újra papírt és a tollat vette a kezébe.

Kedves Télapó!

Most, hogy elérkezett a tél, ismét írok neked, mert szeretném, ha tudnád, mi a legnagyobb kívánságom. Én nem kérnék játékot, nem szeretnék csokit sem. Az én vágyam most más: azt szeretném, ha édesanyám és én végre együtt lennénk itt, a kis házunkban, és soha többé nem lenne olyan nap, hogy ő elmegy, és én egyedül maradok.

Tudom, hogy édesanyám dolgozni megy, és ő nagyon szeret engem, de olyankor sokáig egyedül maradok. Néha reggel, mikor felébredek, a ház csendes és üres, és az egyetlen hang, amit hallok, a hópelyhek lágy zörrenése a tetőn. És én... csak várom, hogy az ajtó nyíljon, hogy anyu belépjen, és azt mondja: „Péter, itt vagyok, soha nem hagylak el!” Azt kívánom, hogy egyszer ne kelljen várnom rá, hogy soha többet ne legyek egyedül.

Kérlek, Télapó, hozd el nekem azt, hogy ne legyen többé olyan nap, hogy egyedül maradok. Kérlek, hozd el azt a napot, amikor édesanyám azt mondja: „Most már mindig itt leszek veled, soha többé nem hagylak egyedül.”

Szeretettel:

Péter

Péter a levelet ügyesen összehajtotta, és az ablakpárkányra tette, ahová mindig elhelyezte, hogy Télapó megtalálja és biztosan elolvassa. Miután befejezte, elbújt a takarója alatt, és édesanyjára gondolt, aki reggelente mindig puszit adott a homlokára.

A következő reggelre, amikor Péter felébredt, valami különleges történt. Az ablakon át ragyogott a nap, és mikor kinézett, egy kis papírt talált az ablakpárkányon. A levelet, amit ő írt, valahogy visszaérkezett.

Meglepetésére az édesanyja állt a szoba ajtajában, kezében egy meleg takaróval és egy mosollyal.

– Szia Péter, kisfiam! Itt vagyok veled, és mostantól soha nem hagylak egyedül. Ígérem, hogy minden egyes nap itt leszek, hogy elmondjam, mennyire szeretlek, és minden reggel puszit adok a homlokodra! – mondta édesanyja, miközben odahajolt, megölelte, és egy nagy puszit adott a homlokára.

Péter szemei könnybe lábadtak, és a szíve egyszerre szorult össze és repült a boldogságtól. Mintha valami varázslat történt volna, és most valóra vált volna minden reménye. Hiszen ott állt előtte az édesanyja, és az ígéretekkel teli tekintetében ott volt minden, amit szeretett volna: a biztonság, a szeretet és a tudat, hogy soha többé nem lesz egyedül.

A szeretet és a bizalom valóra vált. Most már tudta, hogy a legnagyobb ajándék, amit valaha kívánt, valóra vált: az hogy, édesanyja hazatért, és ígéretet tett, soha többé nem hagyja őt magára.

Vagyok, aki vagyok

 

Voltam egykor fiatal, ki álmait majd megvalósítja,

Voltam szerelemtől ittas, szenvedélyes szerető,

Voltam aggódó édesanya, ki beteg gyermekét gondozza,

Voltam kétkezű munkás, mint a gép, ki bírja a munkát,

Voltam lélekgyógyász, ki a lelkeket gyógyítja,

Voltam jó feleség, ki a férjét támogatja, ha kell, életét feláldozza,

Voltam elesett, ki lelkét, testét felemésztette, a halál közelébe kerítette,

Voltam erős, mint a szikla, melyet semmi össze nem roppantja,

Voltam, ami csak tudtam, az életemet jól megírtam,

Az vagyok, aki vagyok,

álmodozó, és az is maradok!

Szeretet karjaiban

Mint lágy szellő, ha éjben útra kél,

Anya karjában a bánat tűnik el.

Az ölelésében csenddé válik a szél,

S a szívem újra otthonába tér.

Ölelése, mint álom, szelíd dal,

Mely szárnyra kel, mint vágyak lángja,

Anya karja, szent béke, nyugtató,

S szeretettel él, mi szívembe ered.

Mint tengerpart, hol lágyan ér a víz,

Anya karjában minden fájdalom szűnik.

Szívébe zárva ringat és elrepít,

Hol nincs, mi bánt, csak boldog álmom hív.

Az ölelésében megnyugszik a szív,

Mint puha párnán szunnyadó csoda.

Mert Anya öle mindig hív, szeret,

S szeretettel ad, mi szívembe ered.

Őszi könnyek

Gabriella végignézett a szobán, majd utoljára leült az ágyra. Végigsimított rajta. Kinézett az ablakon: gyönyörű, napsütéses ősz volt; színes falevelek hullottak. A szél felkapta őket, játszott velük. Gabriella könnyei is hullottak, mint a falevelek. Bánat és öröm keveredett bennük. Édesanyja benyitott.

– Kislányom, ne sírj! Új élet vár rád! Mi mindig szeretettel várunk haza – ölelte át.

– Tudom, Anya! Jó lesz külföldön is, de bármennyire is távol leszek, a szívem mindig haza húz, ahol Te vagy – zokogta.

Erre már az édesanyja könnyei is hullani kezdtek, mint az őszi falevelek a fáról.

Édesanya könnyei

Egy édesanya olyan, mint egy bástya,

A családjáért, ha kell, harcba szállna.

Oltalmazza őket, akár ereje felett,

Harcos a jelleme, küzdő a szelleme.

Ha eljő a csendes, nyugodt éjszaka,

Az összegyűlt szívfájdalom időszaka,

A bánat könnyei csendesen kitörnek,

Reggelre mosolyogva eltűnnek.

Édesanya anyai ösztöne győz,

A hit ereje mindig nagy erő!

Ha sír is, csendben, titokban éjjel,

Könnyeit a csillagok ragyogják be fénnyel.

Tudja, számára nincs lehetetlen,

A családi gond nem leküzdhetetlen,

A szeretet vára az édesanya,

Isteni csoda, a jóság Ő maga!

Hálás vagyok

 

Hálás vagyok az életért,

a sok kedves emlékért,

A boldogságos percekért,

Gyermekeim mosolyáért.

Hálás vagyok édesanyámnak,

Szerető gondoskodásának,

Aggódó, oltalmazó karjainak,

Sokatmondó bölcs szavainak.

Hálás vagyok magamnak,

A sokféle tapasztalásnak,

Életem rögös útját megjártam,

bölcsességként visszanézett rám.

Nem bánok semmit sem, mit átéltem,

Okkal történtek meg életemben,

Így lehettem az, ki most vagyok,

Szeretetből s hálából adhatok.

Volt, hogy sütött a Nap az életemben,

Sokat volt sötét is az ég felettem,

Volt, hogy mély gödörbe kerültem,

Könnyeimet letöröltem, hittel tovább léptem.

Ha gyermekeim szemébe néztem,

Erőm megnőttek énnékem,

Angyalok fogták a két kezem,

Utamon kísértek szüntelen.

Hálás is vagyok mindeneknek,

Hisz szeretet nélkül élni nem lehet,

Szeretet az, mi életben tart,

Mindent és mindenkit összetart.