Hazahív a szív

A gólya visszatér – fehérbe öltözött remény,

szárnyán ring a tegnap, s szíve a fészkében dobban.

Kémények fölé hajol, mint régi, hű barát,

megszólítja bennünk az otthon dallamát.

Csőrében nem ág van, hanem egy darab idő,

gyerekkorunk fénye, egy el nem múló erő.

Lépte a fészekben úgy koppan, mint a szó,

amit kimondani mindig csak hazatérve jó.

Mi is útra kelünk – láthatatlan, mély körben.

Visszahív egy illat, egy hely,

mert bennünk önmagát hívja vissza a múlt.

A föld átölel, mint türelmes, halk anya, a szív örök otthona.

A gólya ezt tudja, bennünk is dobban a hívás,

ezért tér vissza újra és újra,

ösztönösen tudja,

mert a szíve az útmutatója.

www.muzsakkonyvtara.hu

Újra itthon, újra tavasz

A tavaszi levegő illata még szinte szűz volt – friss, harmatos, tele új ígéretekkel. A rózsaszín virágok kinyíltak, mintha csak őket várták volna. A ház tetején, a vén cserepek között ott állt a fészek, és benne újra egymás mellett a szerelmes gólyapár.

Megérkeztek. Hosszú volt az út – ezer mérföldnyi emlék, fáradt szárnycsapások, viharok és csillagfények vezették őket haza. De most már itt vannak. Egymás mellett álltak újra, a szél lágyan borzolgatta fekete-fehér tollukat, a napfény pedig piros csőrükön csillant meg.

Nem kellett szólniuk. A minden beszélt helyettük – a virágzó bokrok, a melegedő égbolt, a fészek, mely régi történetúket őrzi: a szerelmük történetét.

A tavasz velük kezdődött. És úgy bújtak össze a tetőn mint első alkalommal : szerelmesen.