ahogy egymásba simul a csendem és a csended.
Az idő megáll — nem kérdez, nem dönt,
csak nézi, ahogy két lélek felismeri önmagát a másikban.
Te ott állsz — nem testtel, hanem emlékkel,
árnyék nélkül, fényből, hangtalan sóvárgással.
Én pedig közelebb hajolok, s te engeded —
csak lélek tud ennyire közel menni,
mert ha nem érlek el, szomorú lelkem sírni kezd.
Arcod nem érinti az arcom,
mégis minden csókod rajtam marad;
szempillád egy sóhaj, amely elém hull,
és én elkapom, mielőtt a földre érne —
mert ami a tiéd, az az enyém elveszni nem tud.
Két tollpihe tánca vagyunk a szélben —
egymáshoz simulunk, majd elrebbenünk,
de akármerre sodor a sors kegyelme vagy kegyetlensége,
úgy térünk vissza egymáshoz, mint a fény a hajnalhoz.
Nem lehetünk — mégis vagyunk.
Nem érhetünk össze — mégis összeérünk.
És ha elválaszt is ezer élet, ezer test, ezer név,
a tánc újra elkezdődik,
valahányszor a lelkünk megérzi a másik lélegzetét.
Mert ami egyszer felismerte önmagát a másikban,
az soha többé nem felejti el.
Ez a mi igazunk.
Ez a mi végzetünk.
Ez — a lelkek tánca.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése