nem kívülről, hanem belőlem indul,
mint suttogó fény a mellkas mögött,
lassan, puhán, hangtalanul nyílva.
Rózsa – mély, bársonyos melegség,
egy halk titok, ami a bőrön marad.
Jázmin – könnyű, fénylő lebegés,
a hajnal első, észrevétlen lélegzete.
Akác – édes, lusta délutáni béke,
régi biztonság, amit nem kell kimondani.
Levendula – száraz, tiszta csend,
ahogy a gondolat egyszer csak lenyugszik.
A szantál melege mélyen él,
nem illat, hanem puha tűz,
a lélek hátsó, csendes szobájában.
És amikor lélegzem,
nem az orrom emlékszik,
hanem én egészben:
a bőröm, a mellkasom,
mindenem — egészen.
Az illat több.
Mindennél több.
Az az otthon,
amit nem házban,
nem kertben, nem mezőn találunk meg —
hanem a mellkas mögött,
a szívben.
Mert minden ember szívének
van egy saját illata —
és azt érezni lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése