Fehér köd ül a tájon,
nem mond semmit, mégis beszél.
Mintha egy halk emlék sétálna
a fák között — törékeny, szépséggel.
Nem rejt el, csak elringat,
mint kendő, mely vállra hull.
Lassú, puha megmaradás,
ahol minden mozdulat halkul.
A pad is vár — nem kérdez.
A fa is áll — nem dönt helyetted.
Most minden
csak csendben akar lenni veled.
A köd nem zár el:
inkább beljebb visz.
Ahova a szó már nem ér el,
csak a szív — hangtalanul,
egyetlen röpke pillanatig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése