Nem az égen kezdődik.
Nem ott, ahol a fény eléri az árnyékot.
Hanem bennem.
A Hold akkor ébred,
amikor elhallgat minden gondolat,
és a lélegzet egy pillanatra megáll.
Csend ez.
Nem üres.
Tele van emlékezéssel.
A Hold tudja,
hányszor kezdődött már újra minden.
Hányszor engedtünk el,
és hányszor tartottunk túl sokáig.
Nem kérdez.
Nem magyaráz.
Csak jelen van.
És a jelenlétében
a sötét többé nem fenyeget,
csak mélység lesz —
ahová vissza lehet térni.
Egyszer azt hittem,
a Hold távol van.
Hogy el kell érnem.
De a Hold közelebb jött.
Nem kívülről.
Belülről.
Onnan, ahol a mellkas mögött
egy puha tér nyílik,
ahol a lélek lassan felébred,
és hazamegy önmagához.
Akkor értettem meg:
Nem én néztem a Holdat.
A Hold nézett engem.
Mindig is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése