Az én kívánságom

Nem kérek idén karácsonyra csillogást,

nem vágyom nagy szavakra, sem ajándékokra.

Csak azt szeretném, hogy megnyugodjon minden –

a szívemben, és azok között, akiket szeretek.

Egy terített asztalt látok magam előtt,

ahol nem számít a tökéletesség,

csak az, hogy jó együtt ülni,

és senkinek ne fájjon semmi, ami régen volt.

Kérek egy estét, ahol nincsen sietség,

ahol a csend nem félelmet jelent,

hanem biztonságot, otthonosságot,

egymásra figyelést.

És vágyom egy sétára is a friss hóban:

minden lépés roppanjon a talpam alatt,

a fenyők ágairól lassan hulljon a hó,

és a csillagok fényét tükrözze a fehér táj.

És ne egyedül járjam azt az utat.

A levegő legyen tiszta,

a hideg pirosítsa ki az arcomat,

és jóleső csend járja át a gondolataimat –

semmit nem kell megoldani,

csak haladni előre a hóban.

Ha megkapom ezt a sétát a friss hóban,

és egy békés estét azokkal, akiket szeretek –

a karácsony a szívembe megérkezett.

Ennyit kérek.

www.muzsakkonyvtara.hu

Szánkó és kacagás

Havas dombon siklik a szán,

cseng a kacaj, messzire száll.

Piros arcok, vidám futás,

csizmák alatt hóroppanás.

Mint kis csillag száll a nevetés,

szél viszi szét, messzire már.

Csúszik a szánkó, hull a hó,

minden perc most csoda-jó.

Lebbenti a szél a kis kabátot,

száll a sapka, jeges kesztyű.

Földre bukfenc, aztán tovább,

mosoly száll, ez megér egy csodát.

Kutya rohan, integetnek a kis kezek,

a szívben nincs más – csak szeretet.

Gyermeki játék – ez nem álom,

szárnyal tőle a gyermek a szánon.

Havas dombon repül a szán,

szívükben él örökké tán.

Ha egyszer felnő a kicsi kéz, a láb –

az emlék a szívben örökké él tovább.

https://www.muzsakkonyvtara.hu

Hómezők varjai

Fekete tollak rajzolják a fehér csendet,

tél szívében lépked három vándor.

Fagyott ágak alatt él a kitartás,

a szél csak jár tovább a tájon, hang nélkül.

A hó minden lépésüket megjegyzi,

a táj hallgat, tele van történettel.

Szárnyukban ott él sok emlék,

amit azok értenek, akik kitartóak.

Van, aki repül tovább a felhők alá,

a többiek hóban őrzik egymás melegét.

Várnak, élelmet keresnek, talán találnak.

Kárognak, miközben a jeges szél tollukat borzolja szét.

A havas tájba egyszer újra élet költözik,

a varjak ösztönösen tudják – így jó.

Ők együtt maradnak a zord télben,

példát mutatnak annak, aki csak nézi őket csendben.

https://www.muzsakkonyvtara.hu/

Gyermeki szív

Megállt a kislány, csöndbe simulva,

nem nézte ruháját, csak a szemét,

a reszkető kezeket nem ítélte,

csak látta benne az elveszett reményt.

Rózsa pihent apró tenyerében,

vörösen, élőn, tiszta ragyogással,

átadta annak, aki ott kuporgott,

szavak nélkül is szelíd biztatással.

A férfi lassan nyúlt a virágért,

félve, reszkető, hideg ujjakkal,

ahogy keze a rózsához ért,

megrendült benne egy régi dallam.

A szívében finom fény ébredt újra,

nem a virág szirmai miatt,

hanem mert valaki rá tudott nézni,

úgy, ahogy régen, amikor volt benne igazi élet.

Az emberek mentek tovább körülöttük,

sehova sem nézve, csak előre gyorsan,

ott, abban a törékeny pillanatban

egy gyermek lelke gyógyított sebet a némaságban.

www.muzsakkonyvtara.hu

A szelíd érkezés

Egyetlen lélegzet áll a lét fölött,

megpihen a csoda szárnya.

Nem menekül semmi elől,

most elfér benne a csend és bája.

A lepke érintése könnyű, mégis súlyt ad

annak, amit eddig nem neveztünk néven.

A színek lassan kinyitják a teret,

ahová csak bizalom léphet be egészen.

Az a béke érkezik meg,

amit nem kell bizonyítani senkinek.

Nem kér helyet,

mégis teret teremt,

és bennünk nyitja ki az otthonát.

A nagy tanítások néha észrevétlenek:

egy szárny, egy rezzenés, egy pillanat.

Nem visz semerre, mégis elmozdít belül,

és onnantól nincs visszaút régi önmagunkhoz.

…és attól a perctől kezdve tudjuk:

van bennünk hely a szépségnek — örökre.

Ihlet

Gőzölög előttem a csésze,

a tej lassan összekeveredik a barna kávéval,

és bennem is megmozdul valami,

amit még nem neveztem nevén, de már közeledik.

A cukor elsimul, eltűnik,

ahogy az első gondolat is beépül a napba.

Minden korty közelebb hoz valamit,

ami régóta vár a papír szélén.

A szavak leülnek mellém,

nem hangosan, csak biztosan.

A papír figyel, mert érzi,

hogy most történik meg az, amit keresek.

A toll a kéz alatt engedelmes,

nem kérdez, csak követ.

Egy csésze kávé — és kibomlik bennem az igaz,

amit máskor nem találok meg ilyen könnyen.

Amikor az utolsó korty is elfogy,

a vers már ott van előttem,

éppen úgy, ahogy lennie kell —

kávéillatból születve.

Nem lát engem senki

Nem lát engem senki.

Átnéznek rajtam, mintha fényből lennék,

nem hagyok árnyékot a földön,

nem hagy nyomot a léptem.

Mosolygok, mert azt tanultam,

hogy aki tart másokat, az nem remeghet —

de belül néha elfárad a szív,

ha mindig ő az erős.

Nem kérdezi senki, hogy bírom.

Nem kérdezi senki, ki tart meg engem.

Csak azt, hogy adok-e még,

van-e még bennem egy újabb csoda.

Nem lát engem senki.

Pedig ott vagyok minden sorban,

minden ölelés mögött,

minden percben.

Nem kérek tapsot, nem kérek hálát,

nem várok vállveregetést —

de talán majd egyszer lesz egy pillanat,

amikor valaki végre a szívembe lát.

Addig is maradok, aki vagyok:

szívből adó, igaz ember.

Nem eltűnök — hanem ragyogok,

akkor is, ha nem látják, hogy ki vagyok.

Szintén megtekinthető a Múzsák Könyvtára weboldalon.

Olvasáshoz kattints ide.

Maradj még

Vörösen lélegzik a pohárban a bor,

fénye fölött ezüst hídra lép a Hold.

A percek lassan nyílnak, belénk simul a mámor,

s a szívet megtalálja Ámor.

A vágy körénk hajol, nem kérdez, csak figyel,

szerelmesen átölel.

A bor illatából heves történet születik,

s csókkal megpecsételődik.

Parázslik a levegő, lelkünk egymásra talál,

a pillanat csak a miénk,

szívünk halkan suttogja: maradj még,

s érzem, hogy melletted igazán élhetek én.

A lelkek tánca

 

Nem érint a kéz, mégis remeg a bőr,

ahogy egymásba simul a csendem és a csended.

Az idő megáll — nem kérdez, nem dönt,

csak nézi, ahogy két lélek felismeri önmagát a másikban.

Te ott állsz — nem testtel, hanem emlékkel,

árnyék nélkül, fényből, hangtalan sóvárgással.

Én pedig közelebb hajolok, s te engeded —

csak lélek tud ennyire közel menni,

mert ha nem érlek el, szomorú lelkem sírni kezd.

Arcod nem érinti az arcom,

mégis minden csókod rajtam marad;

szempillád egy sóhaj, amely elém hull,

és én elkapom, mielőtt a földre érne —

mert ami a tiéd, az az enyém elveszni nem tud.

Két tollpihe tánca vagyunk a szélben —

egymáshoz simulunk, majd elrebbenünk,

de akármerre sodor a sors kegyelme vagy kegyetlensége,

úgy térünk vissza egymáshoz, mint a fény a hajnalhoz.

Nem lehetünk — mégis vagyunk.

Nem érhetünk össze — mégis összeérünk.

És ha elválaszt is ezer élet, ezer test, ezer név,

a tánc újra elkezdődik,

valahányszor a lelkünk megérzi a másik lélegzetét.

Mert ami egyszer felismerte önmagát a másikban,

az soha többé nem felejti el.

Ez a mi igazunk.

Ez a mi végzetünk.

Ez — a lelkek tánca.

Csábító csokoládé

Csoki hív — mert édes, mézes,

nem kérdez, csak jön felém,

mosoly bújik ajkam szélén:

„Na jó… egy falat még.”

Olvad lassan, lágyan benn,

mint szívemben a szerelem,

dió omlik, kakaó íze vár,

minden porcikámra rátalál.

Nem édesség — varázslat ő,

csábító, titkos, erő,

ha egyszer hozzám ér, megcsókol,

nincs menekvés, elrabol.

Ha szívem fáradt, fáj,

a csoki mindig mellém áll,

ringat, vigaszt ad, szeret,

s újra élni hív, megnyugtat.

Így történik újra, újra,

minden este, mindig újra

megfogadom — ma vége van…

de mégis… mégis…

ellenállhatatlanul —

újra magához láncol.

Engedd

Engedd, hogy válladra hajtsam fáradt fejem,

ahol a világ zaját végre elfeledem.

Engedd, hogy csókom puhán arcodra simuljon,

s szíved dobbanása bennem visszhangra találjon.

Engedd, hogy illatod bőrömben megmaradjon,

kísérjen minden hajnalon és minden alkonyon.

Mert te vagy a levegő — a láthatatlan éltető,

nélküled a lét csak árnyék, néma, színtelen idő.

Ha egyszer távol lennél, még akkor is éreznélek,

mert a lelked ott marad bennem — csendben, mélyen.

Nem kérek mást az élettől, csak egy percet,

amikor megint hozzád bújhatok…

és szívemet tieddel összefonhatom.

Szeretett Magyar Nyelv

Magyar nyelven szólal meg az ajkam,

a lélek mi bennem él,

mint mély forrás, mely réteken át

tiszta, ősi dalt zenél.

A magyar szó: kincs,

szívben érő aranykalász,

melyet őseim szíve hagyott rám,

s ma is bennem sarjad tovább.

Hangja puha, mégis erős,

mint a szél, ha végigsimít a fákon;

minden szóban ott rezeg

a múlt, a jelen, a szavak iránti szeretet.

A magyar nyelv bennem otthon,

hazám illata és évszaka,

egy nyíló szó, melyben benne van

a csend, az ima, a szívem szava.

És amikor ajkam megszólal,

látom: e Föld emlékezik.

A lélek, mi bennem él,

a magyar szavakkal rezdül és remél.

S adom tovább, versben, alkotásban,

mint fák között futó hajnalfény,

mert minden magyar szó egy szikra,

mely bennem él, s már nem csak az enyém.

Továbbadom annak, aki hallja,

szívéből visszacsendül a szó,

mert a nyelvünk élő fáklya,

öröklött, ragyogó.

S adom tovább dallamát,

a rezgést, mely mélyen átölel,

hogy a magyar szó ne vesszen el,

másokban is éljen, ébredjen fel.

Mert aki magyarul szól,

fényes örökséget hord magában,

és én annyit teszek:

lelkemből szavakat, verseket teremtek.

Szív illata

Szeretem, ahogy az illat körbevesz,

nem kívülről, hanem belőlem indul,

mint suttogó fény a mellkas mögött,

lassan, puhán, hangtalanul nyílva.

Rózsa – mély, bársonyos melegség,

egy halk titok, ami a bőrön marad.

Jázmin – könnyű, fénylő lebegés,

a hajnal első, észrevétlen lélegzete.

Akác – édes, lusta délutáni béke,

régi biztonság, amit nem kell kimondani.

Levendula – száraz, tiszta csend,

ahogy a gondolat egyszer csak lenyugszik.

A szantál melege mélyen él,

nem illat, hanem puha tűz,

a lélek hátsó, csendes szobájában.

És amikor lélegzem,

nem az orrom emlékszik,

hanem én egészben:

a bőröm, a mellkasom,

mindenem — egészen.

Az illat több.

Mindennél több.

Az az otthon,

amit nem házban,

nem kertben, nem mezőn találunk meg —

hanem a mellkas mögött,

a szívben.

Mert minden ember szívének

van egy saját illata —

és azt érezni lehet.

Fehér köd

Fehér köd ül a tájon,

nem mond semmit, mégis beszél.

Mintha egy halk emlék sétálna

a fák között — törékeny, szépséggel.

Nem rejt el, csak elringat,

mint kendő, mely vállra hull.

Lassú, puha megmaradás,

ahol minden mozdulat halkul.

A pad is vár — nem kérdez.

A fa is áll — nem dönt helyetted.

Most minden

csak csendben akar lenni veled.

A köd nem zár el:

inkább beljebb visz.

Ahova a szó már nem ér el,

csak a szív — hangtalanul,

egyetlen röpke pillanatig.

Puha tér

Lágyul az este,

álommá a csend,

könnyű a lélegzet,

minden jelen.

Nem kell a szó már,

nem kell a fény,

elringat hangtalanul

a puha tér.

Finoman lassul,

szelíd a fény,

semmi nem kér most,

mindent

megért.

Arc története

Volt egyszer egy arc,

amely nem a jelenből született,

hanem rétegekből:

megélt életekből,

eltemetett hangokból,

megőrzött sóhajokból.

A bőrödön nem ráncok futnak,

hanem mondatok,

távoli tengerpartok átmosott homokírásai,

ahol régen álltál mezítláb,

ahol valaki egyszer a nevedet mondta,

és te megfordultál.

A szemhéjad alatt

csillagok tanúskodnak arról,

hányszor törted össze a szívedet

csendben.

Mert nem volt kinek odaadni a történetet,

aki nem félt volna

a mélységtől, ami te vagy.

De most…

Most újra olvasod magad.

Nem félsz.

Nem húzol vonalat a mondatokra.

Nem akarod elrejteni,

mit hordozol.

Mert tudod már:

a szavak nem sebek,

hanem fények,

amik még nem találtak haza.

És lassan,

ahogy lélegzel,

a régi mondatok elcsitulnak,

a betűk visszasimulnak a csontjaidhoz,

és a bőröd tiszta lesz,

mint a hajnal első perce.

Ami megmarad:

az nem fájdalom.

Az:

igazság.

A Hold bennem

Nem az égen kezdődik.

Nem ott, ahol a fény eléri az árnyékot.

Hanem bennem.

A Hold akkor ébred,

amikor elhallgat minden gondolat,

és a lélegzet egy pillanatra megáll.

Csend ez.

Nem üres.

Tele van emlékezéssel.

A Hold tudja,

hányszor kezdődött már újra minden.

Hányszor engedtünk el,

és hányszor tartottunk túl sokáig.

Nem kérdez.

Nem magyaráz.

Csak jelen van.

És a jelenlétében

a sötét többé nem fenyeget,

csak mélység lesz —

ahová vissza lehet térni.

Egyszer azt hittem,

a Hold távol van.

Hogy el kell érnem.

De a Hold közelebb jött.

Nem kívülről.

Belülről.

Onnan, ahol a mellkas mögött

egy puha tér nyílik,

ahol a lélek lassan felébred,

és hazamegy önmagához.

Akkor értettem meg:

Nem én néztem a Holdat.

A Hold nézett engem.

Mindig is.

A víz szava

A víz nekem nem egyszerű elem.

Nem tárgy, amit érinteni lehet,

hanem lélegzet:

az élet első rezdülése,

ahol minden kezdődik.

A víz az emléke a kezdetnek.

Ő hordozza az őst, az első fényt,

amikor még nem volt szó,

csak lassú ringás,

mint anya szíve alatt a csend.

Ha nincs víz, nincs élet.

Nem sarjad levél, nem ébred szív,

nem indul útnak a lélek hajója.

A víz az út. A víz a híd.

A víz hordoz mindent.

Amikor hozzáérek,

mintha valaki visszaérne hozzám.

A bőrön túl, a csontok mélyén,

ott, ahol az ősi emlékeink pihennek,

ahol a kezdet ma is lélegzik.

A víz bennem is él.

Nem kívül, nem külön — én vagyok.

Átfolyik rajtam az idő,

és mégis: megtart.

A víz gyógyít.

Nem kérdez, nem ítél,

nem kér cserébe semmit.

Csak ölel.

És visszavisz a forráshoz,

ahol a fény először ébred,

szavak nélkül.

A vízben hazatalálok.

Mindannyiszor.