Régi képek közt halad a fény,
mintha idő simítaná végig könnyedén.
Elkopott sarkok, repedt keretek,
mégis él bennük minden szeretet.
Arcok sorakoznak egymás mellett,
csendbe zárt múlt, derű és keserv.
A gyerekmosoly apró csoda,
a felnőtt-tekintet mély otthona.
Nem mond semmit egyik sem, mégis beszél,
arról, ki mennyit bír, és mi mennyit ér.
Egyetlen sóhaj elfér bennük,
és minden érzés visszatalál bennünk.
A múlt nem kér, csak halk marad,
mégis velünk jár minden napokat.
Ahogy múlnak évek, szavak, idők,
emlékek, arcok fakulnak - de a szívünkben ott maradnak.
Nem változik rajtuk semmi már,
de gondolatainkban élnek tovább.
Mert a szívünk
őrzi őket - addig, míg mi emlékezünk, szívünkből emlegetjük.
És bár nincsenek már velünk úgy, ahogyan régen,
lépteik csendje ma is mellénk ér a szélben.
Hiányuk fáj - mégis ajándék, hogy voltak,
mert amit szeretettel adtak, örökké bennünk marad.
Testük elmúlt, de a kötelék nem,
mert ahol szeretet született, nincs vég sosem.
Az idő csak változtat, el nem vesz -
mert ami szeretettel élt, tovább él bennünk mint egész.
