Aurora Amelia Joplin írónő verseit, novelláit, olvashatja a kedves olvasó. A veresekben a lélek és szeretet összefonódik, az írásokban az önszeretetről, önismeretről, egy jobb élet elérésről kaphat leírást, amelyek a szerző saját tapasztalataiból íródtak és jelenleg is íródnak.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: magyar vers. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: magyar vers. Összes bejegyzés megjelenítése
2026. március 1., vasárnap
Érett oltalom
A könny bennem eső, tisztára mos mindent,
sója a szívemnek lassan rendet teremt.
Nem számvetés ez, áthaladás velem,
csak fény marad ott, ahol fájdalom pihent.
Maszkok peregnek, mint málló vakolat,
egy arc marad végül, csupaszon, igaz.
A csend ilyenkor hangosabban szól,
mint száz kimondott, üres mondat.
Megállok egy belső, szilárd határnál,
figyelem, ki mit tesz, mit mond magáról.
A tett az iránytű, nem csal meg,
többet mond hangzatos szótól.
Adtam, hittem, és tanultam közben,
Talán sokat tettem?
Most távolság őriz, mint tiszta ösvény,
nem fal – érett oltalom.
Színekből szőtt nő
Színekből szőtt nő áll a fényben,
hallgat a semmi peremén.
Sem kéz, sem emlék nem tartja őt,
a színek mégis csendesen.
Feje lehajtva – belső figyelem,
mint tó tükrén ringó hajó,
védelem és sebezhetőség
egy színruhában összeforró.
Rétegzett fény a bőr helyén,
időből szőtt energia,
ami fájt, sötétebb árnyalat,
ami öröm volt, tiszta fény.
Ma kék az út, holnap arany,
mégis ugyanaz a dallam él,
élő változás árad szét körülötte,
mint vízen lebegő fénylevélből.
A Nő
A Nő reggeltől estig helytáll rendületlen,
anya, feleség, társ minden egyben.
Dolgozik, figyel, viszi a házat,
száz apró dolgot csendben elrendez.
Tanítja gyermekét szóra, csendre,
arra, mi fontos – jóra, rendre.
Érzékeny lelke mindent megérez,
ereje elfogy, de el nem ereszt.
Éjszaka sír, a Hold látja könnyeit,
virraszt gyermeke mellett.
Elfárad néha, türelme fogy,
de reggel újra ott áll, ahogy szokott.
Néha hisztis, mert nő,
de ölelésében a szeretete csak nő,
mely szívből fakad,
és soha, de soha ki nem apad.
2026. február 20., péntek
Illatok pihennek
Meleg levegő simul a bőrömre, lágyan,
illat lép át rajtam, hangtalanul.
Virágpor időzik egy lélegzetig,
és a derű belül mosolyra hajol.
Hajszálamat simogatja a reggel lehelete,
egy érintés emléke lassan elold.
A testem tudja a lassú megnyugvást,
vállamon illatok pihennek.
Jelen vagyok, áttetszőn, mint a szellő,
ahogy a virágok szirmához ér.
A Föld megtart, az Ég átemel,
bennem minden finoman élő.
Ez most illatból és suttogásból áll,
lassan hullámzik, és összeér.
Légi és földi egy mozdulatban,
ölelésébe beleolvadok.
2026. február 18., szerda
Néha /Megállás/
Holdfény pihen a tavon,
mint selyem a kézfejen,
a víz tükrében nyugszik az Ég,
lassú, áttetsző ütemben.
A jég alatt élet dereng,
finom, halk mozdulat,
mint amikor a szív már tudja,
hogy maradni szabad.
Ágak csöndje tartja az éjt,
karcsú, csöndes vonalak,
köztük a fény megpihen,
és mindent átalakít.
A pillanat könnyű és nyitott,
mint egy mély levegő,
ahol a létezés önmaga,
és néha meg kell állni,
hogy a fény utolérjen.
Ajándék
Az ajándék bennem mélyen égő fény,
csontjaim csöndjében lüktetőn remény,
nem tárgy, csak áradó, szelíd jelenlét,
mely benned is ébreszt egy alvó tüzet.
Mint föld alatt induló titkos patak,
mely kőszíven át is halkan utat tör,
nem kér jutalmat, nem vár érte semmit,
csak zölddé varázsolja a hallgatag hegyet.
Ha adok, nem fogyok, csak tágul az ég,
mint alkonyban mélyülő bíbor vidék,
mert ami bennem fény, benned is él –
és így lesz az ajándék örök, közös tér.
Csendben hátralépek
Szeretettel fordultam felé,
emberként álltam elé.
Nem fölényből, nem tanítani,
csak csendesen segíteni.
Nyújtottam a kezem – ő
eldobta.
S végül én lettem a rossz.
Jobb neki a saját fájdalmában,
nyalogatni sebeit magányában.
Az ismerős kín ölelő közeg,
a gyógyulás fénye vakító, idegen.
Fájt látnom, hogy szenved,
falak mögé zárta a szívét.
Mint egy sebzett állat a sűrű bozótban,
reszket a félhomályban,
fogát villantja, hogy távol tartsa a kezet,
mely gyógyítani jött – és szeret.
A szeretet veszély neki.
Mert vele jár a felelősség:
kilépni a szenvedésből,
és választani végre az életet – a fényt.
Fájdalmas látnom, hogy így marad,
de több lépést én már nem tehetek.
Ha zárt ajtók mögött őrzi önmagát,
csendben hátralépek – elengedem.
Idő sínei
Utazom oda, ahol a hajnal vár,
vállamon fény ül, meleg és tiszta,
a levegő lassan belém talál,
lélegzetem útlevél, pecsét rajta.
Utazom tovább, a táj bennem él,
mezők ringanak a szív ritmusán,
illat száll, mint halk levél,
érint az emlék, puhán, igazán.
Utazom csendben, sínek az idő,
a pillanat halkan mellém ül,
a fény beszél, és válaszol,
bőrömön az élet végigfut, mely oly gyönyörű.
Utazom álmomban, és ébren is még,
szemhéjam alatt színek zenélnek,
minden érkezés egy ölelés,
ahol a jövők összenevetnek.
Utazom kézben tartott meleggel,
ujjak rajzolnak rám lassú jelet,
a test emlékezik minden reggel,
ahol az út szeretetté lett.
Utazom haza, bárhová is érkezem,
mert bennem nyílik minden állomás,
a holnap csendje rám ismer halkan,
és az élet rám mosolyog tovább.
Beteljesülés
Amikor hozzám érsz,
a testem előbb válaszol, mint az eszem.
Forró vagy, türelmetlen,
én lassú és mély,
mégis bennem is megindul minden.
Te égetsz,
engedélyt kérni eszedbe sem jut.
Én körülveszlek,
oltani soha, inkább megtartani.
A csókunkban egyszerre él
a szenvedély, a gyöngédség.
Tűz és víz egymásnak feszül,
egyik sem akar hátralépni.
Minek is tenné?
Ez a szerelem beteljesülése.
– Tűz és víz egymásba ér.
Otthonná válik.
A fehér jelenlét
Hófehér galamb méltósággal van jelen.
Tollazata tiszta fehérség,
szárnyai Ég emlékezetét hordozzák,
létezése szelíd, alázata természetes.
Jelenléte körül a tér átrendeződik,
a fény finomabban ér földet,
mozdulatok lassabban születnek,
valami a helyére simul.
Szemében halvány derű pihen,
mint reggeli fény a fehér kövön,
amelyet árnyék már elkerül,
és megtartja világát.
A galamb közelsége
vele együtt a bizonyosság,
a tisztaság létezik,
a láthatón túl derengve, finoman jelenlévőn.
Időfonál
Tenyeremben az arcom –
lélekfonálból szőtt látomás,
széllel beszél a csend,
bennem érlelődik a tudás.
Áttetsző idő ring,
lassú, szelíd sodrás,
én vagyok a mozdulat,
az érkezés, indulás.
Hangom üvegfény,
benne megáll a szó,
szívem magja útra kel,
időn, téren át.
2026. január 27., kedd
Néha kell...
Rétegek mosolyognak egymásra –
málna piroslik krémfelhők között,
pisztácia zöldje halkan nevet,
csokoládé csorog, lassan, fényesen.
A tetején habcsók ring,
méz csillan rajta, mint nyári délután,
a napfény csókja.
Mikor beleharapok,
először öröm születik,
aztán roppanás, majd édes boldogság,
cukor és gyümölcs mosolyog rám.
Az íze meleg ölelés,
szívemen belül kis ünneplés,
boldogság a tányéron,
ez nekem egy vágyálom.
Öröm és kényeztetés.
Apró boldogság kockára vágva.
Néha kell –
a szívemet melegítse fel.
Új arc
Volt idő,
amikor tükörbe nézni
fájdalmasabb volt,
mint elfordulni.
Az arc idegen lett –
mintha túl sok mindent látott volna,
túl sok búcsút,
túl sok mélységet egymás után.
A mosoly megmaradt,
ám mögé költözött
valami kimondatlan.
A repedések lassan jelentek meg,
észrevétlenül.
Ott futnak végig
az emlékezés vonalai,
ahol egykor kérdések égtek,
de válasz sosem érkezett.
Mégis –
ez az arc megtanult szeretni igazán,
remegve is nyitva maradt.
A törések mentén
fény szivárgott be,
ahol fájdalom lakott,
most csönd ül a vonalakon.
Ez az arc már hordozza
mindazt, ami rajta áthaladt,
és ami közben megszületett.
Amikor ránézel,
talán a saját történeted néz vissza –
mert egyszer minden arc
átalakul attól,
hogy élni mer.
a múltból új arc érkezett.
Lenyomat
Lenyomat vagyok – a papíron maradok mélyen.
Átfolynak
a szavak rajtam.
Egy kéz hajol fölém –
tintája hajnalporból van.
Az idő megáll a toll hegyén,
ott, ahol a gondolat még alakul.
A papír halk víztükör,
benne arcom helyett érzések rezzennek.
A betűk egymást keresik,
mint eltévedt madarak az esti fényben.
A szavak már tudják,
mielőtt megszületnének, mivé válnak.
Engedem –
hogy gyengéden átírjon,
a szó engem ír tovább.
2026. január 16., péntek
Fehér palást
hópárnák pihennek az ágakon,
a világ lélegzete lassul,
az idő térdre ereszkedik.
Jégcsapok csillanó sora
régi telek hangját idézi,
gyermekkori reggelekét,
ahol a tél mesélni tudott.
A tiszta fehérség körülölel,
megérkezik a nyugalom,
kint a tájban, bent a szívben
egy pillanatban teljessé válik.
Halk hó hull az Alföldön –
ritka ajándék ez a perc,
a Föld emlékezni kezd
egy szelíd, régi ritmusra.
A hó akkor öröm volt,
súlytalan nevetés,
piros arc, gőzölgő lehelet,
felszabadult gyermeki lét.
Szeretem e fehér perceket,
ahol megáll a sietség,
és a világ újra elhiszi,
csendben szeretni elég.
Apró láng
csend őrzi, árnyék veszi vállra.
Apró lángja utat mutat,
akkor is, ha minden hallgat.
Kívül fénylik, benned él,
szív mélyéről válasz kél.
Ragyog a legsötétebb helyen,
ahol már kérdés sincs jelen.
A fény mindenhol jelen van,
a szív emlékezik, ki nem alszik.
Ott van a sötétség mögött mélyen,
benned él, és semmit sem kér.
Az már matt
A figurák hallgatnak,
mégis tudnak mindent.
A gyalog türelemre int,
a király felelősségre,
a vezér bátorságra tanít.
Itt minden lépés súlyt kap.
A kéz megáll egy pillanatra,
mert az út előre halad,
és minden döntés
alakot ölt a táblán.
A sakk figyelni tanít.
Arra, hogy az erő
csendben rendeződik.
Arra, hogy az idő
társul mellénk.
A tábla mentor.
Szavak nélkül vezet.
Aki tanul,
önmagához közelebb lép.
Amikor a figura elindul,
az ember is mozdul vele,
belül.
Lábnyom vagyok...
Lépteim mögött fény marad,
csendben izzó, halk nyomat.
Szó előtt is, szó után
jelenlétem útmutatás.
Ahol járok, ott derül,
a sötét félrehúzódik belül.
Hangom nélkül is adok,
magam vagyok a mondatok.
Versben, prózában,
egy tekintet tartásában,
amit mondok, amit élek,
őszintén osztom a térben.
Lábnyom vagyok fényben írva,
jelenlétté formált remény.
S remélem, nyomot hagyok –
valakiben tovább ragyogok.
Karácsonyi érintés
életem legszebb csöndje szólt,
egy év terhe bennem élt,
míg csillaggá vált a nehézség.
Kívül, belül próbák sora,
csalódás tanított új szóra,
kevés nap volt csak tiszta, szép,
mégis megtartott mindig a fény.
A semmiből formát hívtam elő,
teremtéssé lett minden erő,
önmagam született meg ott,
ahol a hit hanggá változott.
Fáradságos munka fénye él,
érték lett abból, ami enyém,
a karácsony tündére megérintett –
S szívemben a szeretet újjászületett.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)