Hópehelyből szőtt levél

Diótörő áll előttem a téli fényben halkan,

kezében hópehelyből szőtt levél pihen éppen.

Nem kérdez semmit, mégis értem őt:

csendben ad át valamit, amit régóta őrzött.

A levél könnyű, mint egy pillanatnyi csend,

mégis súlyt hordoz: benne egy élet-igent.

Hópehely-levél, álom karácsony éjjelén,

finom üzenetekkel, csöndek mélyén.

Olvasva érzem: nyílik bennem tér,

mozdul valami, lassan helyére ér.

A Diótörő figyel, nem sürget, nem szól,

az üzenet válaszol helyette.

Hópehelyből szőtt levél engem átölel,

csendben új fénybe emel.

Nem ígér csodát, mégis más lett az éj:

az életem állt össze bennem eggyé.

www.muzsakkonyvtara.hu

Csendben ring a téli táj

Hó alatt a táj most mélyen alszik,

cinege trillája finoman hallatszik.

Tél ölelésében szelíden ring a táj,

s hópelyhek táncolnak a szél karján.

Fák közt suttogást hordoz a szél,

pelyhek útján fényt simít az Ég.

A cinege figyel, szíve ritmust talál,

s a tél csöndjében új dallamokra vár.

Hóvilág fölött tiszta fény rezzen,

minden lélek pihen éppen.

A cinege halkan dalol tovább,

s mi hallgatjuk a kis csodát.

www.muzsakkonyvtara.hu

Anyai szív

Elteltek az évek olyan gyorsan,

hogy csak az tudja igazán,

aki gyermeket nevelt fel:

mennyi erő, mennyi csendben hordozott teher,

mennyi fáradt nap, elnyúló hét

és rengeteg megélt esztendő marad mögötte.

Egy anya csak ad –

egyedül küzd, mégis tovább viszi a napokat,

segítség nélkül is kitart,

mert az anyai szív akkor is teszi a dolgát,

amikor már a teste súlyosan fárad.

A gyerekek elmennek… felnőnek,

az élet messzire viszi őket,

de néha még visszanéznek,

rád pillantanak egyetlen halk emlékre,

arra a fényre, amit tőled kaptak valaha.

Anya a szívét is odaadná,

még a gyermek fájdalmát is magára venné,

ereje fölé hajolva,

míg végül a teste elnehezül,

s csendben jelzi: túl sok volt már ez a teher.

Egyedül marad – mert ilyen az élet,

örök körforgás, amely sosem ér véget.

Ezt megérti minden nő,

aki már végigélte:

milyen mélységeken vezet át az anyai szív,

mennyi kimondatlan történetet őriz magában

a végtelen szeretet jegyében.

www.muzsakkonyvtara.hu

Talán egyszer...

Ma reggel egy vékony fény kúszott be a szobámba,

megállt a függöny szélén.

Ránéztem, és arra gondoltam:

talán egyszer újra örömmel fogadom.

Gyerekkoromban

kíváncsian, tele energiával indult a napom.

Most ez az érzés eltűnt,

úgy, hogy észre sem vettem – vajon hová tettem?

Nem tudom, mikor vált hiánnyá,

csak néha hiányzik.

Mint egy elfelejtett emlék,

ami várja, hogy újra elővegyék.

Még nem ébredek úgy, mint régen,

de bennem van a hit, hogy lassan visszatér a fény,

és újra megtalálom a reggelek örömét.

Szerelmes leszek az életbe. Újjászületve.

Egy perc...

Lenni egy perc – néha ennyit ad az élet,

mégis beleremeg minden, amit érintesz.

Apró mozdulat vagy, fénycsík a levegőben,

mégis nyomot hagysz, mert adtál magadból

valami tisztát, maradandót.

Szerettél úgy, hogy a szívedet nem féltetted,

s aki megérezte ezt, őrzi még a helyét.

A test elfárad egyszer, de a lélek nem fárad el –

csak leteszi a terhet, mint aki végre megérkezett.

A csend ilyenkor mélyebb:

nem üres, hanem megtelt tapasztalással.

Az elmondhatatlanból rend kerekedik,

az elmúlásból megértés fakad.

S amikor az élet eloldódik rólad,

nem zuhan, nem fáj, nem távozik sietve –

csak felszáll lassan, könnyedén,

mint a hópihe, amely egyetlen pillanatra

még felragyog az égen.

Ahogy elolvad a fényben,

már tudod: nem veszett el semmi.

Csak hazatalált oda, ahová mindig is tartozott.

A mindenségbe.

www.muzsakkonyvtara.hu

Megérkezett a Mikulás

Hull a hó a kis utcára,

Mikulás lép a hóba.

Piros zsákja csörren, zörren,

csoki lapul benne bőven.

Kis csizmák sorban állnak,

a Mikulásra tisztán várnak.

Izgatott már minden gyermek,

aludni is alig mernek.

Reggel aztán boldogan,

csizmát nézik álmosan.

Boldogság és kacagás,

megérkezett a Mikulás!

www.muzsakkonyvtara.hu

Ma

Ébred a reggel, szelíd derű,

könnyű a csend, ma oly egyszerű.

Fény simul rám, mint halk ölelés,

elindul bennem egy kedves nevetés.

Színt kap a perc, a szív felnevet,

lassan kibont egy apró kis teret.

Ma minden út egy kicsit simább,

és örömmel lépek egy új napba tovább.

A szelíd Hit

Nem siet most az idő, csak simít,

lágyan lelassítja a gondolatot,

ahogy közeledik a karácsony,

a szív lassan hazatalál a melegbe.

A hit nem mond semmit hangosan,

csak leül mellénk a csendben,

s engedi, hogy átérezzük:

hittel könnyebb élni a világban.

Az emlékek is velünk lépnek be halkan,

most nem terhet, hanem meleget hoznak,

emlékeztetnek arra, amit egyszer megéltünk:

tudunk szeretni, és szeretve lenni.

Talán ez Advent első üzenete:

lassan kitárni a szív ajtaját,

s beengedni a hit angyalát,

hogy szívből érezhessünk egy újabb csodát.

Nincs Szó

Nincs szó, ami elmondaná, honnan érkezik.

Nincs szó, ami megmagyarázná, miért éppen akkor.

Nincs szó, ami felfoghatná, hogyan válik bizonyossá.

Nincs szó, ami szétszedné - mert egység, nem kérdés.

Nincs szó, ami kimondaná azt, ami túlmutat a testen.

Nincs szó, ami leírná, hogyan ismer rá a lélek a lélekre.

Nincs szó, ami elrejtené, ha egyszer megszólal belül.

Nincs szó, ami megállítaná azt, ami öröktől van.

Nincs szó, ami birtokolná, mert nem birtokolható.

Nincs szó, ami kérné, mert nem kell neki válasz.

Nincs szó, ami ígérné, mert nem múlékonynak született.

Nincs szó, ami elvenné - mert nem ember adja.

Nincs szó, ami visszafordítana, ha már felismerted.

Nincs szó, ami elnémítaná, ha a szív egyszer válaszolt.

Nincs szó, ami elválasztana attól, amit belül tudsz.

Nincs szó - mert amikor szól, a szívcsengés szent és végleges.

www.muzsakkonyvtara.hu

Régi képek

Régi képek közt halad a fény,

mintha idő simítaná végig könnyedén.

Elkopott sarkok, repedt keretek,

mégis él bennük minden szeretet.

Arcok sorakoznak egymás mellett,

csendbe zárt múlt, derű és keserv.

A gyerekmosoly apró csoda,

a felnőtt-tekintet mély otthona.

Nem mond semmit egyik sem, mégis beszél,

arról, ki mennyit bír, és mi mennyit ér.

Egyetlen sóhaj elfér bennük,

és minden érzés visszatalál bennünk.

A múlt nem kér, csak halk marad,

mégis velünk jár minden napokat.

Ahogy múlnak évek, szavak, idők,

emlékek, arcok fakulnak - de a szívünkben ott maradnak.

Nem változik rajtuk semmi már,

de gondolatainkban élnek tovább.

Mert a szívünk

őrzi őket - addig, míg mi emlékezünk, szívünkből emlegetjük.

És bár nincsenek már velünk úgy, ahogyan régen,

lépteik csendje ma is mellénk ér a szélben.

Hiányuk fáj - mégis ajándék, hogy voltak,

mert amit szeretettel adtak, örökké bennünk marad.

Testük elmúlt, de a kötelék nem,

mert ahol szeretet született, nincs vég sosem.

Az idő csak változtat, el nem vesz -

mert ami szeretettel élt, tovább él bennünk mint egész.

Mikulás… itt vagy már?

A hópihék szállnak,

csengő cseng a szánon,

piros szánja suhan,

felhők havas habjain.

Csizmák sorba állnak,

Mikulásra várnak,

kandallóban fény lobog,

minden szív már mosolyog.

Manók pakolnak szépen,

suhan a szán az égen,

csoki, játék, kedv, nevetés,

minden gyerek ajándékot remél.

Reggel csoda vár,

Mikulás boldogan megy tovább,

üres lett a piros zsák,

minden csizmában ott lapul a sok finomság.

Szeretlek december

Szeretlek december, kedves hónap vagy nekem,

amikor a hó lassan betakarja a csendet,

a fenyőágak vállán fehér álom pihen,

s a csillagok messziről hazakísérnek halkan.

Szeretlek, amikor hosszúak az esték,

a tűz pattog, a világ lelassul,

kint a szél mesél a hómezők felett,

bent a szív megengedi a szeretet dallamait.

Szeretlek december, mert nem sietsz,

minden napod időt ad a léleknek,

minden éjszakád fénybe borítja az eget,

mintha a természet is átölelne engemet.

Szeretlek, mert oly szép vagy nekem,

valahányszor elfárad bennem az év,

te csendben újra megtartasz,

hogy érezhessem: élni jó, a szeretet örökké bennünk marad.

Finom fuvallat

Isten simogat

láthatatlanul,

ahogy a hajnal

megérinti a fűszál hegyét.

Nincs mozdulat, mégis van,

egy nesztelen jelenlét,

amit csak az ért,

aki fényből is tud olvasni.

Valaki jön,

és kedveset mond,

épp akkor,

amikor már lemondanál a csodáról.

Nem lép zajt,

csak melléd ül a csendben,

mintha mindig is ott lett volna.

Mert ő szeret,

mindig.

Nem harsányan,

nem látványosan,

csak úgy,

ahogy a régi templomkövek

őrzik a meleget

napnyugta után is.

Ott van veled,

amikor azt hiszed,

egyedül lélegzel.

Megsimítja fejed

finoman, puhán,

mint szél érinti a búzatáblát:

épp csak elég ahhoz,

hogy tudd,

valaki figyel rád.

Egyszer csak megérzed:

az arcodon végigfut

egy finom fuvallat.

Nem tudod megnevezni,

nem tudod elmondani,

de biztos vagy benne,

hogy nem a szél volt.

Hanem az Isten.

Ceruzadráma

Írtam a nagy jelenetet,

már majdnem kész is lett,

erre egy halk „reccs” szólt,

s a ceruzám ketté lett.

Megállt a gondolat,

néztem rá szomorúan,

a fél mondat ott vigyorgott,

mint aki rajtam mulat.

Elővettem másik ceruzát,

amely bírta a folytatást,

s ahogy kézbe simult szépen,

a történet ment is serényen.

Halad már a történet,

nem fenyeget semmi vész,

ha még egy ceruza feladja,

hát lesz belőle krónikás rész.

Az én kívánságom

Nem kérek idén karácsonyra csillogást,

nem vágyom nagy szavakra, sem ajándékokra.

Csak azt szeretném, hogy megnyugodjon minden –

a szívemben, és azok között, akiket szeretek.

Egy terített asztalt látok magam előtt,

ahol nem számít a tökéletesség,

csak az, hogy jó együtt ülni,

és senkinek ne fájjon semmi, ami régen volt.

Kérek egy estét, ahol nincsen sietség,

ahol a csend nem félelmet jelent,

hanem biztonságot, otthonosságot,

egymásra figyelést.

És vágyom egy sétára is a friss hóban:

minden lépés roppanjon a talpam alatt,

a fenyők ágairól lassan hulljon a hó,

és a csillagok fényét tükrözze a fehér táj.

És ne egyedül járjam azt az utat.

A levegő legyen tiszta,

a hideg pirosítsa ki az arcomat,

és jóleső csend járja át a gondolataimat –

semmit nem kell megoldani,

csak haladni előre a hóban.

Ha megkapom ezt a sétát a friss hóban,

és egy békés estét azokkal, akiket szeretek –

a karácsony a szívembe megérkezett.

Ennyit kérek.

www.muzsakkonyvtara.hu

Szánkó és kacagás

Havas dombon siklik a szán,

cseng a kacaj, messzire száll.

Piros arcok, vidám futás,

csizmák alatt hóroppanás.

Mint kis csillag száll a nevetés,

szél viszi szét, messzire már.

Csúszik a szánkó, hull a hó,

minden perc most csoda-jó.

Lebbenti a szél a kis kabátot,

száll a sapka, jeges kesztyű.

Földre bukfenc, aztán tovább,

mosoly száll, ez megér egy csodát.

Kutya rohan, integetnek a kis kezek,

a szívben nincs más – csak szeretet.

Gyermeki játék – ez nem álom,

szárnyal tőle a gyermek a szánon.

Havas dombon repül a szán,

szívükben él örökké tán.

Ha egyszer felnő a kicsi kéz, a láb –

az emlék a szívben örökké él tovább.

https://www.muzsakkonyvtara.hu

Hómezők varjai

Fekete tollak rajzolják a fehér csendet,

tél szívében lépked három vándor.

Fagyott ágak alatt él a kitartás,

a szél csak jár tovább a tájon, hang nélkül.

A hó minden lépésüket megjegyzi,

a táj hallgat, tele van történettel.

Szárnyukban ott él sok emlék,

amit azok értenek, akik kitartóak.

Van, aki repül tovább a felhők alá,

a többiek hóban őrzik egymás melegét.

Várnak, élelmet keresnek, talán találnak.

Kárognak, miközben a jeges szél tollukat borzolja szét.

A havas tájba egyszer újra élet költözik,

a varjak ösztönösen tudják – így jó.

Ők együtt maradnak a zord télben,

példát mutatnak annak, aki csak nézi őket csendben.

https://www.muzsakkonyvtara.hu/

Gyermeki szív

Megállt a kislány, csöndbe simulva,

nem nézte ruháját, csak a szemét,

a reszkető kezeket nem ítélte,

csak látta benne az elveszett reményt.

Rózsa pihent apró tenyerében,

vörösen, élőn, tiszta ragyogással,

átadta annak, aki ott kuporgott,

szavak nélkül is szelíd biztatással.

A férfi lassan nyúlt a virágért,

félve, reszkető, hideg ujjakkal,

ahogy keze a rózsához ért,

megrendült benne egy régi dallam.

A szívében finom fény ébredt újra,

nem a virág szirmai miatt,

hanem mert valaki rá tudott nézni,

úgy, ahogy régen, amikor volt benne igazi élet.

Az emberek mentek tovább körülöttük,

sehova sem nézve, csak előre gyorsan,

ott, abban a törékeny pillanatban

egy gyermek lelke gyógyított sebet a némaságban.

www.muzsakkonyvtara.hu

A szelíd érkezés

Egyetlen lélegzet áll a lét fölött,

megpihen a csoda szárnya.

Nem menekül semmi elől,

most elfér benne a csend és bája.

A lepke érintése könnyű, mégis súlyt ad

annak, amit eddig nem neveztünk néven.

A színek lassan kinyitják a teret,

ahová csak bizalom léphet be egészen.

Az a béke érkezik meg,

amit nem kell bizonyítani senkinek.

Nem kér helyet,

mégis teret teremt,

és bennünk nyitja ki az otthonát.

A nagy tanítások néha észrevétlenek:

egy szárny, egy rezzenés, egy pillanat.

Nem visz semerre, mégis elmozdít belül,

és onnantól nincs visszaút régi önmagunkhoz.

…és attól a perctől kezdve tudjuk:

van bennünk hely a szépségnek — örökre.

Ihlet

Gőzölög előttem a csésze,

a tej lassan összekeveredik a barna kávéval,

és bennem is megmozdul valami,

amit még nem neveztem nevén, de már közeledik.

A cukor elsimul, eltűnik,

ahogy az első gondolat is beépül a napba.

Minden korty közelebb hoz valamit,

ami régóta vár a papír szélén.

A szavak leülnek mellém,

nem hangosan, csak biztosan.

A papír figyel, mert érzi,

hogy most történik meg az, amit keresek.

A toll a kéz alatt engedelmes,

nem kérdez, csak követ.

Egy csésze kávé — és kibomlik bennem az igaz,

amit máskor nem találok meg ilyen könnyen.

Amikor az utolsó korty is elfogy,

a vers már ott van előttem,

éppen úgy, ahogy lennie kell —

kávéillatból születve.