Én csak a csendben nézem majd, hogyan ír az ég rád aranyló dallamot.
Megmutattam, mi az álom – de a tied más képet fest,
Mégis ott lesz benned minden hajnal, mely ölelésemben kelt.
Megtanítlak élni lassan, ahogyan virág bont szirmot a szélnek,
Tudom, hogy nem az én léptem lesz az, melyet tovább viszel.
De minden lépésed mögött ott szól majd lágy zeném,
Mint mélyen őrzött emlék-csillag, el nem vesző fény.
Ha egyszer messze érsz, túl hegyeken, vágyakon,
Én nem leszek már út – de a szavam suttogva mindig felemel.
Hiszem, benned lesz a kezdet, a halkan mondott szó:
„Szeretlek, kincsem” – mely éltet, s segíti további lépted.
Minden repülésedben ott lesz a szívmeleg, mit tőlem kaptál,
Minden álmodban egy szál virág, mely az anya-kertből szállt rád.
Minden életmozdulatodban a gyöngéd pillanat,
Mikor először szóltál hozzám – s bennem felragyogott a Nap.
Kapu vagyok, melyen átlépve a világod kitárul.
Ahogy nősz és távolodsz, én nem tűnök el, csak hagyom:
Legyél Te az egész történet – s szárnyalj szabadon.
És mégis… minden repülés,
minden álom,
minden élet-lendület
magában hordja halk, szeretetteljes lenyomatát annak,
ahogyan tőlem tanultál meg szeretni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése