Virágzó nő

Mi, nők,

a hajnal első fényei vagyunk,

gyöngyharmatos rózsák egy titkos kert ölében.

Szirmainkban ezer illat rejlik –

lágy jázmin, vágyakozó orgona,

tavaszban ébredő akác,

és néha fűszeres, vad levendula,

ha a szél más irányból fúj.

Olyanok vagyunk,

mint egy gondosan ápolt virágmező.

Ha szeretsz minket, virágzunk,

ha figyelsz ránk,

az illatunk belengi az életed.

De ha elfeledsz minket,

száradni kezdünk csendben,

és egy nap már nem tudod,

hol veszett el az illat,

amitől te is boldog voltál.

Odaadunk mindent,

de csak annak, aki nem tép le,

hanem gyönyörködik.

Aki nemcsak lát,

hanem érez.

Aki akkor is ölel,

ha könnyeink a földre hullnak,

vagy ha éppen csípősen szólunk –

mert hisz bennünk,

még a viharainkban is.

A nő nemcsak test,

nemcsak arc –

ő a kert, a napfény, az eső,

ő az illat, amit nem lehet elfelejteni.

És ha a lelkét is szereted,

nemcsak a testét –

akkor látni fogod:

minden egyes nap

újra kivirágzik érted.

Az élet hullámai

Az élet egy fonál, a semmiből szövődik,

kezdet és vég között titkos kapocs.

A lélek vándor, ki útját nem látja, mégis megy,

mert maga az út az élet, a tapasztalás.

Minden reggel új nap bontja ki fényét,

árnyéka mindig követ.

A boldogság szellő, mi átsuhan a bőrön,

a fájdalom vihar, mi lassan oszlik el,

de mindig ott ragyog egy csillag, hogy vezessen.

Az emberi szív, mint viharvert hajó,

újra és újra vitorlát bont a szélben,

mert minden érzés, mi átjár, újabb tanítás,

s az élet tengerén ezerfelé vezet az út.

Az idő hullám, mi partot sosem ér,

minden pillanat egy elillanó árnyék.

A lélek tükör, mi fényt tükröz vissza,

az élet lángja lobog – míg van, ki őrz

Szabad-e locsolni?

A reggel napsugarai gyöngéden simogatták a székely falut. A friss, tavaszi szél végigsuhant a tornácokon, meglebbentette a muskátlis ablakok csipkefüggönyeit, és megérintette a lányok ünneplőbe font haját. Ma különös fényben ragyogott minden.

Húsvét második napján az idő is ünneplőbe öltözött.

Rebeka a nagymama kézzel hímzett kötényét simította le ujjaival, miközben a fiatal lányok izgatottan sutyorogtak mellette. Tudták, hogy hamarosan megérkeznek a fiúk nevetve, verset szavalva, a vállukon hozott vödörrel, melyben a patak friss vize nem csupán hűsítő játék, de áldás is volt.

A kapu nyikordulva nyílt. A legények ott álltak kalapban, mellényben, mintha a múlt egy pillanatra újra élővé vált volna. Egyikük előrelépett, megemelte a hangját:

– Szép reggelt kívánok!

– Szabad-e locsolni?

A lányok kacagva bólintottak, és már zúdult is a víz, ívben, lendülettel, ahogy apáik tanították.

Az udvar megtelt kacagással, csuromvizes kötényekkel, piros arcokkal. A nevetés túlszárnyalta a csobbanások hangját. A kerítés mögül idős szomszédok figyelték őket mosolyogva, a múlt tükröződött a szemükben.

A nagymama is kilépett a tornácra, tenyerében pár tojás és egy sütemény. Nem szólt semmit, a mosolya mondott el mindent. Az emlékek tovább éltek. A hagyomány nem múlt el, csak átalakult, nevetéssé, vízcseppé, fonott hajtincsbe rejtett tiszteletté.

A víz elillant, de az illata ott maradt. Frissesség, újrakezdés, és összetartozásként. Mint a tavasz, a szeretet.

Egy kérdés megmaradt, amit évről évre újra feltesznek, s a válasz mindig csak egy lehet:

– Szabad.

Nem vagyok egyedül

Van egy állapot, ami átjár, könnyedén áramlik, és ott semmi sem fáj. A testem, a lelkem, az elmém és a vágyaim mind tiszták. Nincs bennük szenny, nincs bennük negatív ragacsosság – csak könnyedség és fény. Ez egy olyan hely, ahol a létezés maga tiszta, könnyed, és minden érzés a szeretet fényében születik. Mintha minden része lenne egyetlen egységnek, egy összhangnak, ami bennem és körülöttem él. Egység van, összefonódik minden velem. Nincs határ, nincs különállóság – csak a tiszta, fájdalommentes létezés. Csak a vagyok.

Ez az állapot olyan, mintha nem lenne semmi, ami kibillentene, mintha minden, ami körülöttem van, az én részem lenne. Mintha én is része lennék a mindenségnek, és minden átjárna: a szeretet, a fény, a tisztaság. Könnyedén létezni ebben a harmóniában, mint a vízben úszó hal, aki nem küzd, nem erőlködik – egyszerűen csak van. Boldogan létezik. Nem küzd, nem fél, hiszen negatív érzések nem is léteznek számára. Nincsenek.

Érzem ezt az állapotot, és szeretném, hogy mindig itt legyen, hogy minden pillanatomat átjárja. De ebben a világban, amely sokszor nehéz és fájdalmas, ahol mindenki elvenni akar, az emberek elnyomják a tisztaságot és a szeretetet a szívükben. Mégis tudom, hogy léteznek tisztaszívű emberek. Sokan elbújnak, akik a tisztaságot és a szeretetet érzik, mert érzékenyek ebben a durva világban. Ott rejlik mindenki szívében: a fény, a tisztaság és a szeretet ott él. Tudom: nem vagyok egyedül.

Ültessünk szeretetet

A szeretet talán utat tör végül,

s a szívekben elcsitul a vész,

eltűnik éhség, háború és kín,

s az ember emberként él, nem rabszolgaként.

Mindenkit egyenlő jog illet meg –

bárhova is szülessen a földre le,

bőrszín, nyelv vagy hit ne legyen határ,

csak a lélek, mi benned és bennem ugyanazt dobogja.

Ne legyen már gyermek, ki sírva ébred,

ki kenyér helyett félelmet eszik,

ne legyen kéz, mely más életet eltipor,

mert az erő nem adhat jogot bántani mást.

Dolgozzon mindenki méltósággal,

ne kényszerrel, hanem örömmel,

a munka ne bilincs legyen, hanem szárny,

mely emel, s az életet ünneppé varázsolja.

Legyen otthon, legyen bőség, legyen csend,

legyen béke, mit nem tör meg fegyver,

a világ legyen közös kert mindannyiunknak –

ahol a jog nem kiváltság, hanem maga az élet.

És ha egyszer majd kérdik tőlünk:

– Mit tettél a világ jobbá tételéért? –

mondhassuk mosollyal, szívből, őszintén:

– Szeretetet ültettem, mert hittem benne még.

Jesua érintése

Nem vallásokban keresem őt,

nem szavakban, nem könyvek lapjain.

Szívemben él – ott, ahol néha csend van,

néha bánat, de ő gyógyít –

láthatatlanul, halkan, belülről.

Jesua – számomra nem más,

mint a tiszta, feltétel nélküli szeretet.

Aki nem ítélt – csak megértett.

Nem parancsolt – csak megölelt.

Nem uralkodott – hanem szolgált,

fénnyel, szeretettel, emberséggel.

Ő a fény, ami maga a szeretet,

az erő, ami nem rombol, hanem épít.

A húsvét számomra emlékezés:

arra, hogy a szeretet mindig él,

a gyógyulás halk, és szívből fakad.

És hogy ő – mindig velünk van.

Most is szeret,

és fényét csendesen ránk szórja

csendben – örökre.

Kísértésből édes szerelem

A sziklák peremén ültek. A világ két végén.

Ő – öltönyben, komoran, a pokol tüzei mögött, csontvázak és elszenesedett virágok között.

Ő – fehér ruhában, angyalok oltalmában, virágok és fény ölelésében.

Kettejüket egyetlen végtelen tenger választotta el.

– Azt hittem, nem jössz el – szólalt meg Helmina halkan, tekintete a naplementébe veszett.

– Tudtam, hogy vársz rám – felelte Azarel, hangjában ott bujkált valami lágy, valami tilos.

A tenger alattuk hömpölygött, mintha két világ határa lenne. Az angyalok csendben figyeltek, a démonok már morajlottak. A kísértés édesen és veszélyesen lüktetett a levegőben.

– Itt nem lehetünk együtt – suttogta Helmina.

– Ott sem – mutatott maga mögé Azarel –, ahol én élek.

– Akkor miért vagy mégis itt?

Azarel közelebb hajolt a szakadék pereméhez.

– Mert minden nap rólad álmodom. És az álom édesebb, mint bármelyik bűn. És bűnösebb, mint bármelyik vágy.

Helmina szíve megdobbant. A ruháján megcsillant a nap utolsó sugara.

– Ha átléped ezt a határt… nem lesz visszaút – mondta, de hangjában nem volt több tiltás, csak félelem.

– Ha nem lépem át, belehalok – felelte Azarel, és felállt. Lépett egyet előre, majd megállt a mélység peremén. – Csak mondd, hogy van esély. Egy ölelés. Egy csók. Egy pillanat.

Helmina szemébe könny szökött. Megfordult, ránézett, és szavak nélkül nyújtotta a kezét.

A tenger alant felmorajlott. A démonok hátráltak, az angyalok arcán mosoly jelent meg.

Azarel elrugaszkodott.

És a pillanat, amely a bukást ígérte, lebegéssé változott. Szél kapta fel, és a szeretet ereje vitte át.

Amikor elérte Helminát, karjai szorosan köré fonódtak. Az első csók édes volt, mint a méz, és forró, mint a pokol lángjai. A nő ruhája alá a tűz és a fény keveredett, míg az övé alá a hűs fényesség. Az ellentétek nem kioltották, hanem egymásba olvasztották őket.

A két világ határán, a felhők fölött, ahol nincs törvény, csak vágy – ott született meg az édes szerelem.

És a kísértés nem bűn lett, hanem áldás.