Csendben, méltón /lélekvers/

Olyan vagyok, mint egy fa.

Gyökeret eresztettem a világba,

csendesen növekedtem –

szélben, fényben, esőben.

Erősödtem.

Megérintett a vihar,

megcsókolt a hőség,

perzselt a nyár tüze.

Tépázott a szél –

és mégis álltam.

Törzsemet barázdák rajzolják,

a repedések mesélnek rólam,

de már nem fájnak.

Sebekből dísz lett –

idő írt emléket belém.

És az arcomon –

a ráncok nem sebek.

Ők a mosoly nyomai,

a kimondott és

elhallgatott szavak,

az élet írásjelei.

Mint egy ősz hajszál,

emlékeztet halkan:

éltem. Szerettem.

Ágaim nőttek,

karjaim a fénybe hajoltak.

Terjeszkedtem,

jobbra, balra –

minden levél egy emlék.

Most már csak állok,

csendben, méltón.

Figyelek, és adok.

Oxigént a világnak,

szeretetet a körülöttem

élőknek.

Ha kell –

árnyékot a perzselő napban,

menedéket a madaraknak.

Pont olyan vagyok, mint egy fa.

Szeretném elérni a felhőket,

megérinteni egy pillanatra.

Törzsem vastagszik,

évgyűrűkben őrzöm az időt.

Lenn a mélyben –

gyökereim kutatják a csöndet.

Rejtekekben élnek a gyengék,

fák sóhaját hordja a csend.

Áramlik feléjük a lélek,

táplálék, energia,

láthatatlan szeretet.

Rejtve is adok –

mert így élek.

Adni.

Támogatni.

Erősíteni.

Fényt gyújtani azoknak,

akiknek már csak

árny maradt.

Megállni, ha más rohan,

meghallani a hangtalan

fájdalmat.

Kezet nyújtani némán –

mint egy fa az ég felé.

Erre születtem.

Mint egy fa.

Csak lenni.

Élni.

Gyökeret fonok szeretetbe,

levelet bontok reménynek.

A szél suttog helyettem

mindazt, mit a csend rejtene.

Ültessünk szeretetet

A szeretet talán utat tör végül,

s a szívekben elcsitul a vész,

eltűnik éhség, háború és kín,

s az ember emberként él, nem rabszolgaként.

Mindenkit egyenlő jog illet meg –

bárhova is szülessen a földre le,

bőrszín, nyelv vagy hit ne legyen határ,

csak a lélek, mi benned és bennem ugyanazt dobogja.

Ne legyen már gyermek, ki sírva ébred,

ki kenyér helyett félelmet eszik,

ne legyen kéz, mely más életet eltipor,

mert az erő nem adhat jogot bántani mást.

Dolgozzon mindenki méltósággal,

ne kényszerrel, hanem örömmel,

a munka ne bilincs legyen, hanem szárny,

mely emel, s az életet ünneppé varázsolja.

Legyen otthon, legyen bőség, legyen csend,

legyen béke, mit nem tör meg fegyver,

a világ legyen közös kert mindannyiunknak –

ahol a jog nem kiváltság, hanem maga az élet.

És ha egyszer majd kérdik tőlünk:

– Mit tettél a világ jobbá tételéért? –

mondhassuk mosollyal, szívből, őszintén:

– Szeretetet ültettem, mert hittem benne még.

Méltóságban

(A képet mesterséges intelligencia készítette)

Bennem él a csend, mely nem törik meg,

Mint szilárd szikla, mi nem omlik meg.

Én vagyok az, aki nem hajol meg,

Mert méltóságom sosem hagy el.

Nem számít, mit mondanak mások,

Lelkem szabad, s nem kötnek rácsok.

Egy lélek, mi tiszta, s szárnyalni akar;

A világ csak árnyék, mi néha takar.

Nem keresek dicsőséget, fényt,

Nem hajolok, még ha a sors kemény.

Erőm, bátorságom bennem van elrejtve,

Mint láng, mi lobog, hisz életre van keltve.

Nem a külső számít, hanem a fény,

Mely szívemből árad, tisztán, őszintén.

Ez a fény nem halványul soha,

Mely csillog a végtelen éj honán.

Az idő múlik, de bennem él,

A csend, mi elmondja, mit szívem remél.

Méltóságom nem csupán szavak,

Hanem az, mi emel, méltón szeretettel.