A tűz és a víz csókja

Lángból születtem, te jégből érkeztél,

szívemre fagyva mégis felégtél.

Szikra lett minden kimondott szavad,

forróság ringatta jeges arcodat.

Én perzseltem, te hűtöttél puhán,

mint hajnalcsillag az est oldalán.

A szívem lobban, tiéd megpihen,

s a két erő most eggyé lesz velem.

Olvadsz ajkamon, s én égve várlak,

a vágyak tengerén a szívek találkoznak.

Hullám és láng egy táncban forr össze,

hol véget ér, ott kezdődik az örökre.

Nem oltasz el, és én sem égetlek,

csak őrzünk egymásban szent tüzeket.

Te könny vagy rajtam, én fény az árnyban,

szerelmünk izzik az örök világtáncban.

Lyra és a fény köve

Egy apró völgyben élt Lyra, aki minden reggel a patakhoz sétált, hogy hallja a víz titkos dallamait. Egy nap egy fénylő kövecskét talált, ami melegséget árasztott. A kövecske vezette őt egy eldugott tisztásra, ahol a szél simogatta, és egy aranyló könyvet talált, tele történetekkel, amelyekben a bánat mindig gyengéd örömbe fordult.

Lyra rájött, hogy a kövecske emlékezteti: még a nehéz pillanatokban is van egy hely a szívnek, ahol nyugodtan pihenhet. Ahogy a patak partján ült, hallgatta a víz csobogását, és lassan érezte, hogy a fájdalom elcsendesül, mintha a természet ölelte volna át.

Vicces krokodil

A krokodil felvette a kalapját – és rájött, hogy túl nagy.

– Jaj, nem látok! – kiáltotta, miközben a macska nevetett.

– Próbálj meg táncolni benne! – kuncogott a béka, miközben ugrándozott a tó partján.

A krokodil megpördült, a kalap majdnem leesett, a galambok kacagtak, a mókusok fotóztak, és egy csiga lassan lemaradt a látványról.

– Vigyázz, a kalap! – figyelmeztette a mókus.

– Csak stílusos akció! – válaszolta a krokodil, miközben a vízpermet csillogott a napsütésben.

A krokodil pörgött, meg-megcsúszott, és beleesett a tóba, a halak meglepődve ugrabugráltak.

– Na, ez volt a legőrültebb kalapnap! – nevetett, miközben a kalap a fején maradt, és még a békák tapsoltak hozzá.

Harmónia – a víz és szél dala

A fény ujja a lombok között játszik,

arany port szór a víz fodraira,

és a vízesés fehér fátyla

szelíden öleli a köveket.

A part mentén

gólyahírek sárga mosolya ring,

harangvirágok lilás csengése

érinti a szél fülét,

páfrányok mélyzöld legyezői

őrködnek, mint ősi barátok.

A víz illata friss,

mint hajnalban a hegyek lélegzete,

és benne van a Föld csendje,

a virágok édes ígérete,

a fenyők gyantás, meleg emléke.

Itt minden szín egy húron pendül,

minden levél a dallam része,

a víz és a szél

láthatatlan zenekara

játszik az égbolt kékje alatt.

Ez a hely maga a harmónia,

ahol a lélek

megtalálja önmagát,

és együtt lélegzik mindennel.

Szabad-e locsolni?

A reggel napsugarai gyöngéden simogatták a székely falut. A friss, tavaszi szél végigsuhant a tornácokon, meglebbentette a muskátlis ablakok csipkefüggönyeit, és megérintette a lányok ünneplőbe font haját. Ma különös fényben ragyogott minden.

Húsvét második napján az idő is ünneplőbe öltözött.

Rebeka a nagymama kézzel hímzett kötényét simította le ujjaival, miközben a fiatal lányok izgatottan sutyorogtak mellette. Tudták, hogy hamarosan megérkeznek a fiúk nevetve, verset szavalva, a vállukon hozott vödörrel, melyben a patak friss vize nem csupán hűsítő játék, de áldás is volt.

A kapu nyikordulva nyílt. A legények ott álltak kalapban, mellényben, mintha a múlt egy pillanatra újra élővé vált volna. Egyikük előrelépett, megemelte a hangját:

– Szép reggelt kívánok!

– Szabad-e locsolni?

A lányok kacagva bólintottak, és már zúdult is a víz, ívben, lendülettel, ahogy apáik tanították.

Az udvar megtelt kacagással, csuromvizes kötényekkel, piros arcokkal. A nevetés túlszárnyalta a csobbanások hangját. A kerítés mögül idős szomszédok figyelték őket mosolyogva, a múlt tükröződött a szemükben.

A nagymama is kilépett a tornácra, tenyerében pár tojás és egy sütemény. Nem szólt semmit, a mosolya mondott el mindent. Az emlékek tovább éltek. A hagyomány nem múlt el, csak átalakult, nevetéssé, vízcseppé, fonott hajtincsbe rejtett tiszteletté.

A víz elillant, de az illata ott maradt. Frissesség, újrakezdés, és összetartozásként. Mint a tavasz, a szeretet.

Egy kérdés megmaradt, amit évről évre újra feltesznek, s a válasz mindig csak egy lehet:

– Szabad.

Hattyúk szerelme

A tó víztükre lassan aranylik a lemenő nap fényében.

Két hattyú siklik egymás mellett – mozdulataik tükröződnek a vízen.

Nincs zaj, csak a víz halk fodrozódása,

és tolluk lágy susogása, ahogy egymáshoz érnek.

Tollazatuk hófehéren ragyog,

mint a nap utolsó sugara, mely csak őket érinti.

Karcsú nyakuk finoman hajlik egymás felé,

szárnyaik alatt a víz sima, nyugodt tükörként feszül.

Fejüket egymás felé hajtják,

minden mozdulatukban ott a hűség – az örök összetartozás.

A nap lassan lebukik,

a hattyúk mégis ott maradnak,

egy hófehér párként a tó aranyszín vásznán,

mint örök eskü a víz tükrén.

Szerelmük – csendes ígéret,

mely örökre szól a vízen, mint a víz moraja.

Földanya

Márta egy reggelen egy elbűvölő helyen találja magát, ahol a fák magasra nyúlnak, és a tó vize szelíden tükrözi a kék égboltot. A hely neve: Hallstatt, egy kis falu Ausztriában, a hegyek lábánál, mely a természet szépségét és erejét egyaránt őrzi.

Márta leült a tóparton, és hosszan nézte a víz szelíd hullámzását. Ekkor egy halk, mély hang szólalt meg belülről, mintha a Föld maga beszélne hozzá.

– Üdvözöllek, kedves Márta. Nem véletlen, hogy ide vezérelted lépteidet. Hallstatt a világ egy eldugott szeglete, ahol minden lélek megpihenhet. – mondta Földanya.

– De csodálatos itt minden… A fák, a víz, az egész táj. Miért olyan tökéletes itt minden? – kérdezte Márta.

– Mert én vagyok minden egyes levél, minden egyes fuvallat, minden egyes csepp víz. A Föld a legnagyobb kincs, amit valaha is birtokoltok. Az emberek elfeledték, hogy az én karjaim között élnek. De itt, ezen a helyen, ahol a hegyek megölelik a tavat, még hallani a szavaimat. A négy elem – a Föld, a Víz, a Tűz és a Levegő – mind együtt dolgoznak a harmóniában. Minden egyes élőlény a részem – válaszolta Földanya.

– De hogyan tudjátok mindezt fenntartani? Hogyan működik ez a csoda? – kérdezte ismét Márta.

– A négy elem egyensúlyban tartja a világot. A Föld adja a támaszt, a víz frissít, a tűz melegít, a levegő pedig éltet. Mindegyik más-más szerepet játszik, de együtt teszik lehetővé az életet. Amikor valami zűrös történik, például a víz elapad, vagy a tűz elvadul, akkor az egyensúly megbomlik. Az emberek gyakran megfeledkeznek erről az egyensúlyról – adta meg az újabb választ Földanya.

– Miért hallom mindazt, amit mondasz nekem? – kérdezte újból Márta.

– Mert a szíved tiszta, Márta. Látod a világ csodáit, és figyelsz rájuk. Nem mindenki képes erre. Te pedig most, hogy eljöttél ide, itt hagyhatod, hogy a természet magához öleljen, hogy megtaláld a harmóniát magadban is – válaszolta Földanya.

– De mit tehetek én, hogy segítsek?

– Az első lépés mindig a figyelem. Ha figyelsz, megérted a világot. Aztán, ha érzed a kapcsolatot, amit velem, a Földdel ápolsz, akkor tisztelettel bánsz vele. Az emberek, akik tisztelik a Földet, visszakapják a csodát. A fák, a vizek, az erdők mind hálásak lesznek, ha törődsz velük – magyarázta Földanya.

– Tehát nem csak élni kell, hanem tisztelni és szeretni is?

– Pontosan. A tisztelet mindenben ott van. A Föld a kincs, de ti magatok is azok vagytok. Ne feledjétek, hogy a természet az, ami mindannyiotokat táplálja – fejezte be Földanya.

– Köszönöm szépen, Földanya. – köszönte meg Márta.

– Szívesen. – válaszolta Földanya.

Márta elmerengett a szavakon, a csendben, csak a tó halk hullámzása volt hallható. Oly sok mindent megértett. A tisztelet és szeretet a természet iránt élete mindennapjai részévé váltak.

Homok István Varga és Aurora Amelia Joplin közös verse.

 

A tengerparti homokban lábnyomok alszanak,

Kristályszemekben a nap fénye ragyog,

Hullám simítja el emlékeinket,

A tenger mélyén örökre elalszanak.

Szirének dala kavarog tengeri szélben,

hatására a mélyben homokszemek élednek,

varázsolnak újra fővényt a partnak,

ahol lábaink párban újra lépkednek.

A tenger őríz ezer titkos mesét,

melyben a múlt és jövő együtt él,

hullámok suttogják, a szív szeretetét,

s a homokban néha a napfényben megszólalnak.

Szirénem lettél így, Te drága Nő,

azóta ott töltök órákat napokat,

várom hogy megszólalj hullámok hangján,

ez a hang, csak ez mi örökké csalogat.