A következő címkéjű bejegyzések mutatása: út. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: út. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. április 3., péntek

Hazahív a szív



A gólya visszatér – fehérbe öltözött remény,
szárnyán ring a tegnap, s szíve a fészkében dobban.
Kémények fölé hajol, mint régi, hű barát,
megszólítja bennünk az otthon dallamát.
Csőrében nem ág van, hanem egy darab idő,
gyerekkorunk fénye, egy el nem múló erő.
Lépte a fészekben úgy koppan, mint a szó,
amit kimondani mindig csak hazatérve jó.
Mi is útra kelünk – láthatatlan, mély körben.
Visszahív egy illat, egy hely,
mert bennünk önmagát hívja vissza a múlt.
A föld átölel, mint türelmes, halk anya, a szív örök otthona.
A gólya ezt tudja, bennünk is dobban a hívás,
ezért tér vissza újra és újra,
ösztönösen tudja,
mert a szíve az útmutatója.

2026. március 15., vasárnap

Aurora Amelia Joplin Írói bemutatkozás

 


Kedves Olvasóim és Követőim!


Köszönöm szépen, hogy lehetőséget kaptam a bemutatkozásra.
Aurora Amelia Joplin írói néven alkotok. 2002-ben kezdtem el írni. Az élet egy hosszabb szünetet hozott, majd egy komoly betegség után újra visszataláltam az alkotáshoz. Ekkor az írás mellett a festés is ismét fontos részévé vált az életemnek.
Négy gyermek édesanyja vagyok. Az életem, a tapasztalataim, az érzéseim és a belső utam mind ott élnek abban, amit leírok vagy megfestek.
Számomra az alkotás lélegzet, belső szükséglet, és annak a világnak a hangja, amely bennem él.
Létrehoztam a Múzsák Könyvtára irodalmi közösséget, amely Facebook-csoportként indult, majd egy saját weboldallal is bővült. A csoportban folyamatosan készítek inspirációs játékokat, amelyek sokaknak adnak ötletet, lendületet és fejlődési lehetőséget az alkotás útján.
Több alkalommal pályázatokat is életre hívtam a csoportban, amelyekből PDF- és e-book kötetek születtek. A Múzsák Könyvtára közösség alkotásaiból eddig öt antológiát készítettem nyomtatott, e-book és PDF formában.
Fogadjátok szeretettel az egyik versemet:
Az ihlet bennem él
Az ihlet hozzám gyalog érkezik, utcazajon, csöndeken, félrenézett pillanatokon át.
Ott van a kávé gőzében, a bőr emlékezetében, egy mondatban, amit valaki soha ki sem mondott, és abban is, amit én csendben végighordoztam.
Engem a világ érint meg.
Egy lehulló levél, egy rosszul sikerült nap, a testem bölcs válasza, amikor figyelek rá, és a szívem türelme, amikor vár.
Az ihlet nálam jelenlét – megérkezik, amikor valóban élek.
Írok, mert átfut rajtam az élet, mert minden élmény kaput talál bennem.
Mert a fájdalom is tud szépen beszélni, és az öröm is képes halk maradni.
Én abból teremtek, ami van, és attól válik többé.
Az ihlet én magam vagyok. Ahogy lépek, ahogy látok, ahogy maradok.
Ahogy hagyom, hogy a világ belém írja magát, és én visszaírom őt – szelíden, igazul, emberi hangon.
(Folytatás)
Az írásaim mellett saját köteteim is megjelentek.
A 200 Lélekcsepp című verseskötetem e-book formában érhető el a Google Play Könyvek oldalán:
A Csoda és Happy kalandjai című mesekönyvem négy nyelven jelent meg. Magyar nyelven a Lulu oldalán, angolul, németül és spanyolul pedig az Amazonon érhető el.
A történetet és az illusztrációkat is én készítettem, hiszen a festés is fontos része az életemnek.
Szeretném megmutatni a Pamcsi család mesémből, a Mó nagy dudorja című mesét. Ezeket a meséket 0-3 éves gyermekeknek írtam, és írom.
Pamcsi család – Mó nagy dudorja
A Pamcsik a szélfűházban éltek a virágos réten.
Sütött a nap, a madarak énekeltek, és a szellő finoman ringatta a virágos rétet.
A kis Pamcsik a réten játszottak.
Mó nagyon eleven kis Pamcsi volt.
Nagyon szeretett gurulni.
– Nézzetek csak! – nevetett Mó.
– Gurulok! Gurulok!
És gurult.
Gurult a réten.
Gyorsan gurult.
Nagyon gyorsan gurult.
Miri nézte.
– Jaj, de gyorsan gurulsz!
Milu is nézte.
– Vigyázz, Mó!
– Vigyázz!
Mó még gyorsabban gurult.
Gurult…
gurult…
gurult…
A réten egy kidőlt fa feküdt.
De már késő volt.
BUMM!
Mó nekigurult a fának.
– Jaj! – mondta Mó.
Mó megfogta a homlokát.
Egy könnycsepp gurult le az arcán.
Nagy dudor nőtt a homlokán.
A pamacsa piros lett.
Miri és Milu gyorsan odagurultak hozzá.
– Jól vagy, Mó? – kérdezték aggódva.
Mó megsimogatta a homlokát.
– Túl gyorsan gurultam – mondta Mó.
– Csak gurultam, gurultam.
A három kis Pamcsi hazagurult a szélfűházhoz.
Lumi mama aggódva nézett rájuk.
– Jaj, Mó! Mi történt?
– Nekigurultam egy fának – mondta Mó.
Lumi mama puha gyógyfüves borogatást készített.
Mó lefeküdt a kis ágyába.
Puha virágszirom párnájára hajtotta a fejét.
Lumi mama óvatosan rátette a borogatást.
– Jaj, Mó, nagyot gurultál – mondta halkan.
Mó a mama szemébe nézett.
– Fájt egy kicsit – mondta.
Lumi mama megsimogatta a fejét.
– Itt vagyok veled – mondta gyengéden.
– Mindjárt jobb lesz.
Mó odabújt Lumi mamához.
Lumi mama átölelte.
– Nagyon szeretlek, Mó – súgta.
Mó mosolygott.
– Én is szeretlek, mama.
A pamacsa lassan újra sárga lett.
Mó lehunyta a szemét.
A hold fénye bevilágított az ablakon.
A szélfűház lágyan ringatózott a virágos réten.
(Folytatás)
Jelenleg a Pamcsi család mesesorozatot írom. Ez egy teljesen új, általam megalkotott mesevilág, saját mesecsaláddal, egyedi szereplőkkel és kedves történetekkel.
A Pamcsik lila bundájú, sárga pöttyös kis lények, akik gurulva közlekednek a virágos réten. A farkuk végén lévő pamacs színe az érzéseiket tükrözi. 0-3 éves gyermekeknek írom.
Az első 12 rész már elérhető, és tervem, hogy a Pamcsi család mesesorozat, valamint egy saját novelláskötetem is nyomtatott és online formában megjelenjen.
S végül egy novella tőlem. Ebben a történetben az egyedi, sajátos világomból is megmutatok egy darabot.
Az emlékek őrzője – Aurora Amelia Joplin
Aseriel olyan helyen ébredt, amelynek ideje mérhetetlen volt. A cella falai simák voltak, se kőből, se fémből, inkább egy átmeneti anyagból, amely elnyelte a hangot. Amikor megmozdult, lépése visszhangtalan maradt, mintha a tér előre tudta volna, hogy válasz fölösleges. Az ajtón zár helyett puszta felület húzódott, és már ez az apró részlet elég volt ahhoz, hogy Aseriel megérezze: itt a megszokott rend másként működik.
Reggel egy őr lépett be, ránézett, majd zavartan kérdezte meg, mikor került ide. Aseriel nyugodtan válaszolta, hogy három éve. Az őr hitetlenkedve rázta a fejét, mert az emlékei szerint előző nap még üres volt a cella. Őszinte zavara világossá tette: itt az idő csúszik el körülötte, és a világ emlékezete törik meg, nem benne.
Másnap egy másik őr érkezett, aki közölte vele, hogy a kivégzés másnap esedékes. Aseriel rákérdezett az okra, mire az őr a papírra pillantva azt mondta: az iratok szerint nincs oka az életben maradásra. A mondat üresen koppant, mintha maga sem hinné el.
Este egy civil ruhát viselő nő lépett be. A hangja tárgyilagos volt, amikor kimondta Aseriel nevét, majd hozzátette: ő az egyetlen, akinek az emlékei nem igazodnak a jelenhez. Amit Aseriel emlékezik, az már túl van azon, amit a világ maga mögött hagyott.
Ebben a pillanatban halvány fény futott végig a falon, és egy ajtó rajzolódott ki ott, ahol addig sima felület húzódott. A nő elsápadt, mert az ajtónak láthatatlannak kellett volna maradnia. Aseriel ekkor értette meg bizonyossággal, hogy itt nem őt tartják bezárva, hanem azt, amire még emlékezik.
Az ajtó kilincse lassan megmozdult, mintha belülről érintené meg valaki. A tér megfeszült, majd megnyílt, és az ajtó túloldalán egy gyermek állt. Pontosan olyan idős volt, amilyen Aseriel akkor, amikor először megértette, mit jelent emlékezni. A gyermek ránézett, és azt mondta: ő az, akit Aseriel itt hagyott, hogy a világ továbbmehessen.
A cella határai elmosódtak, a falak élni kezdtek, mintha a hely sosem lett volna végleges. A gyermek elmondta, hogy ha Aseriel átlép, mindenki visszakapja azt, amit elveszített. Aseriel rákérdezett a saját sorsára, mire a válasz csendesen, mégis biztosan érkezett:
– Te végre elengedheted mindazt, amit eddig egyedül hordoztál.
Aseriel lehunyta a szemét, és arcok, nevek, pillanatok futottak át rajta, mindaz, amit hosszú időn át egyedül vitt magával. Amikor kinyitotta a szemét, átölelte a gyermeket, és a fény szétáradt, csendesen és pontosan, mintha mindig is erre várt volna.
Odakint az emberek egy pillanatra megálltak. Valaki kimondott egy rég elfelejtett nevet, valaki hazatalált, valaki sírni kezdett ok nélkül. Másnap a börtön helyén üres tér maradt, falak és ajtók nélkül, csupán egy hely, ahol jó volt megállni.
Aserielről később kevesen beszéltek, mert amikor próbálták, ugyanaz az érzés érte el őket: mintha valaki vigyázna rájuk. És néha, egészen ritkán, amikor az embernek hirtelen eszébe jut valami fontos, amit majdnem elveszített, akkor tudja: Aseriel emlékezik helyette.
Köszönöm, hogy velem tartottatok ebben a kis bemutatkozásban. Remélem, történeteim és meséim örömet hoztak az olvasás pillanataiban.

Kell a fény, kell a szeretet



Én magam vagyok az út,
csillagporból szőtt ösvény az éj vizén.
Lépteim alatt fény pattan,
mint mikor a sötét Ég
csendben csillagot terem.
Mennem kell a kanyargós úton,
néha egy ív túl mélyre fordul,
néha egy lépés bizonytalan.
De az ösvény bennem él,
minden léptem jelentőséggel él.
Kell a fény, kell a szeretet,
mint sötét után a hajnal,
mint tengernek a part.
Embernek lenni e sűrű világban
oly nehéz,
mint ködben keresni az irányt.
De a szív mélyén mindig lobban
egy csendes, élő láng.
Kell a fény, kell a szeretet,
kell az együttérzés melege,
hogy a lélek lélegezni tudjon,
hogy a szív tovább dobbanjon.
Mert minden tapasztalat
egy apró fénycsepp,
mely az éj bársonyára hull.
És a fénycseppekből
lassan megszületik az út,
egy csillogó, kanyargó ösvény
a sötéten át.
Kell a fény, kell a szeretet –
mert ebből bont szárnyat az élet,
és ebből ragyog tovább az út.

2026. február 19., csütörtök

Nyírfák között



A nyírfák közt haladok, fény tapad léptemhez,
mintha az út figyelne, visszanézne rám csendesen.
A Föld alatt lassú dobbanás tanít új ütemet,
szívem hozzá igazítja minden lélegzetemet.
Lépésem üzenet, amit a csönd megért,
a levegő megtelik azzal, amit kimondani kész.
Megérint a levelek rezdülete.
Ahogy megyek, a világ bennem válik úttá,
nem visz sehová, mégis bennem lesz múlttá.
A végén már tudom: a táj csak tükör volt.
Bennem lassul az élet üteme.

2025. december 10., szerda

Ma



Ébred a reggel, szelíd derű,
könnyű a csend, ma oly egyszerű.
Fény simul rám, mint halk ölelés,
elindul bennem egy kedves nevetés.
Színt kap a perc, a szív felnevet,
lassan kibont egy apró kis teret.
Ma minden út egy kicsit simább,
és örömmel lépek egy új napba tovább.

2025. október 12., vasárnap

Szív szimfónia



Olyan vagyok, mint az ősz maga,
színek tánca, búcsú dala.
Piros, arany, barnába hajló,
minden árnyalatban szívbe szálló.

Egyedül szállok, mint a falevél,
mely titkot visz, s nem beszél.
Hol landolok – ki tudja azt?
Az út sodor, az út szabad.
Talán nem is kell tudni, hol a vég,
csak hagyni, hogy ringasson a lét.
Egy fuvallat jön – karjába zár,
egy pillanat, s újra magány vár.
De szép ez így, hatalmas csoda,
érzések tánca, szív szimfónia.
Mint őszi lomb közt a napfény árnya –
bennem él minden szín varázsa.

2025. október 11., szombat

Boldog születésnapot, Nagyfiam



Te voltál az, ki megtanított szeretni,
te voltál az, ki tudott ölelni.
Tanítottál, s én is téged,
így nőttünk együtt, egymás fényében.
Büszke Édesanyád voltam, s vagyok,
minden napban ott vagy, ragyogsz.
Mindent adtam, mit csak tudtam,
szívemből szőttem fényt az utadban.
Bízom, hogy mindez hasznodra lesz,
a tudást, mit benned hagytam, őrizd meg.
Áldásom küldöm, minden léptedhez,
hogy béke és derű övezze életed.
Kívánom szívem minden rezdülésével,
életed teljen örömben, békében.
Boldog születésnapot, drága Fiam,
szívemből szívedben hagytam egy darabot,
hogy vezessen tovább az utadon.

2025. szeptember 12., péntek

Kristályforrás



Az éj sötétje fölött szálltam,
csillagok súgták az isteni bölcsességet.
Minden homály lágyan engedett,
mint kapu, melyet fény tár ki.
Nem féltem – szárnyaim vezettek,
ölelte hátam az égbolt.
Egy fény-ösvény tárult ki lassan,
s bennem minden megnyugodott.
Elém ragyogott a tiszta otthon,
helyet találtam benne.
Ott volt a forrás, kristályvízben,
melyben öröklét tükrözte fényét.
Én ittam belőle, nem szomjra,
hanem hogy lelkem felragyogjon.
Így értettem meg: az út örök,
s a fény kísér, bárhol is járok.

2025. augusztus 22., péntek

Lenni – vagy nem lenni



Lenni, mint hajnal, mikor fényre lel a táj,
minden csepp árnyban csillag-arcot talál.
Nem lenni, csak köd, mi mindent elfed,
hol a szív is hallgat, s álom se lebeg.
Lenni, gyökér, mi földből erőt szív,
széllel táncoló lomb, s mindent kibír.
Nem lenni, csak sivatag, hangtalan por,
hol vágy is kihűl, s az út ködbe simul.
Lenni, örök híd, mi fényből ível át,
két világ között ringatja álmát.
Nem lenni, árnykép, mely önmagától fél,
de aki élni mer, az csodára lel.

2025. július 13., vasárnap

Valaki mindig fogja a kezed



A köd úgy borult a tájra, mintha emlékekből szőtt fátyol ereszkedett volna a világra. A Nap alacsonyan ült a horizonton, fénye aranyló ösvényt rajzolt az égre emelkedő útra, mely sehol nem ért véget – csak haladt, egyenesen a ragyogás szívébe. Egyetlen alak állt az úton. Magányosnak tűnt, mégis valami láthatatlan erő ölelte körül.
– Most induljak el? – suttogta halkan a nő. Hangját alig hallotta meg bárki, mégis válasz érkezett. Belülről. Mélyről.
– Igen. Már régóta vártunk rád.
Nem volt ott senki. De ő mégis érezte, hogy: nem egyedül van. Az út mentén apró, pislákoló fények gyúltak. Mint kis csillagok a földön. Mintha minden egyes lépéséhez valaki gyufát gyújtott volna a sötétben, hogy lássa, merre menjen.
– Kik vagytok ti? – kérdezte.
– Mi vagyunk azok, akik mindig fogtuk a kezed, mikor azt hitted, senki sincs melletted. Mi vagyunk a könnycseppekben oldódó szeretet, a csöndes imák válaszai. Angyalok vagyunk. Néha emberi alakban, máskor csak egy érzésként, egy gondolatként.
Lépkedni kezdett. Az út alatt semmi nem volt, csak a puha, aranyszínű felhők, melyek lebegve őrizték a mélységet. Mégsem félt.
– Miért kellett ennyit egyedül lennem? – kérdezte. Szemei megteltek könnyel.
– Mert az emberi lélek a magányban válik igazán önmagává. Ott hallja meg a szív valódi hangját. Ott találkozik velünk is.
Aztán hirtelen a felhőkből kibukkant egy emlék. Egy férfi arca. Nevetett. A nő megállt.
– Ő... ő miért ment el? Miért vettétek el tőlem?
Csend. Majd egy újabb hang – más, mélyebb, mint a többi:
– Nem vettük el. Ő vállalta, hogy előremegy. Az ő keze is itt van most. Csak te nem érzed mindig.
A nő leguggolt az út szélére. Letépett egy apró virágot a sziklaperem mellől – nem is tudta, hogyan nőhetett ott. Kezébe vette. Reszketett az ujja, ahogy megsimogatta a szirmokat.
– Minden fájdalmat túléltem. Minden veszteséget. De néha... csak azt szeretném, ha valaki megölelne.
És akkor megtörtént. Nem látható karok ölelték körül. Fény ömlött a testére, lágy, meleg, és egy pillanatra úgy érezte, újra gyermek. Ott volt minden ölelés, amit elfelejtett, minden „szeretlek”, amit sosem mondtak ki, de mégis benne volt minden szembenézésben, minden elengedésben.
– Tovább kell menned. Még nem ért véget. A cél közel van – de nem ott, ahol keresed.
– Hol van akkor?
– Ott, ahol önmagadban végre teljes leszel. Ott, ahol már nem keresel, csak vagy.
A nő ismét elindult. A Nap fénye egyre erősebben ragyogott előtte, már alig látta a következő lépést. Az út keskenyedett, a szél sírni kezdett, mintha a hegyek mesélnék fájdalmaikat. De a nő nem állt meg.
Az utolsó mondat már csak gondolatként csengett benne:
– Valaki mindig fogja a kezed. Akkor is, ha nem látod. Akkor is, ha úgy tűnik, senki sincs.
És az út – egyszer csak...

2025. május 12., hétfő

A belső vulkán /lélekvers/



Vulkán ébredt bennem,
nem kérdezett, csak robbant.
Mint a hegy gyomrából
kitörő őserő,
szétrepesztette bennem a régit.
Hangok törtek át,
vad örvény lett a csendből,
mint szélvihar,
mely a fák emlékét rázza meg.
Fájt a világ bennem,
és én fájtam a világnak.
De amikor elcsitult,
valami új lett bennem:
Erő,
mint folyóban rejlő sodrás;
lélek,
mint tisztuló forrás;
és béke,
mint harmat az ébredő mezőn.
Majd megérkezett
az első öröm:
mint fény,
mint áramlás —
irányt mutató út
a szívemen át.
Nem tudtam, hová tartok,
csak azt, hogy mozdul
bennem az út.
Mint egy sugár,
mely megtalálja a
réseket a sötéten át —
és ez elég volt:
léptem tovább.

2025. április 15., kedd

Az élet hullámai



Az élet egy fonál, a semmiből szövődik,
kezdet és vég között titkos kapocs.
A lélek vándor, ki útját nem látja, mégis megy,
mert maga az út az élet, a tapasztalás.
Minden reggel új nap bontja ki fényét,
árnyéka mindig követ.
A boldogság szellő, mi átsuhan a bőrön,
a fájdalom vihar, mi lassan oszlik el,
de mindig ott ragyog egy csillag, hogy vezessen.
Az emberi szív, mint viharvert hajó,
újra és újra vitorlát bont a szélben,
mert minden érzés, mi átjár, újabb tanítás,
s az élet tengerén ezerfelé vezet az út.
Az idő hullám, mi partot sosem ér,
minden pillanat egy elillanó árnyék.
A lélek tükör, mi fényt tükröz vissza,
az élet lángja lobog – míg van, ki őrz

2025. március 26., szerda

Lőrinc bátyó



"Nem Pesten történt, amit hallotok,
ott ily regényes dolgok nem történnek."
Hanem egy poros úton, valahol az Alföld szívében, ahol Lőrinc bátyó, az öreg szekeres éppen hazafelé tartott. A négy ökre komótosan lépkedett, a nap pedig már alacsonyan járt, aranyló fényt hintve a földekre.
Egyszer csak egy poros ruhájú fiatalember ugrott elő a bokrok közül.
– Bátyám! Könyörgöm, segítsen!
A fiú arca kipirult, lélegzete szaggatott volt, mintha órák óta futna. Lőrinc bátyó végigmérte, de nem kérdezett semmit, csak intett a szekér hátsó ponyvája felé.
– Ugorj!
A fiú már alig bújt el, amikor az út kanyarulatánál pandúrok tűntek fel. A lovaik tajtékzottak, arcuk kemény volt.
– Hé, öreg! Nem látott erre egy fiatalembert? Szökevény, bujdosó!
Lőrinc bátyó lassan megrázta a fejét.
– Nem láttam én senkit, csak az utat magam előtt.
A pandúrok gyanakodva méregették a szekeret, de az öreg olyan nyugodtan ült a bakon, hogy végül továbbvágtattak. A fiú csak akkor mert előbújni, amikor már a távolban elhalt a patkók kopogása.
– Megmentett, bátyám – suttogta hálásan. – De miért?
Lőrinc bátyó elmosolyodott, és suhintott egyet az ostorral.
– Itt, ahol az emberek ismerik egymás nyomorúságát, mindig akad egy, aki segítő kezet nyújt.
A szekér döcögve indult tovább, és a fiú tudta: új esélyt kapott az élettől.

2025. március 25., kedd

Egyedül


Ész szépet ígér,
szív mélyet remél,
valóság néha kér,
az út kanyarog,
csak hallgat, nem beszél,
az élet zenél, hegedül,
dönteni kell – egyedül.