Most elmondom /lélekvers/

Szétreped a maszk.

Nem dühből, nem erőből

— csak egyszerűen elenged.

Nem tud tovább tartani.

Már nem tudja elrejteni az arcom.

Az igazi arcom.

A régi énem… félt.

Félt önmaga lenni.

Millió elvárásnak próbált megfelelni,

mert úgy hitte, akkor szerethető.

Felöltöttem mindent,

amit mások rám akasztottak.

Szavakat, szerepeket, viselkedési mintákat.

Mintha ruhákat húztam volna magamra

olyanokat, amik nem illettek rám.

Szűkek voltak, kényelmetlenek,

néha nagyok, formátlanok, csúnyák.

Nem az enyéim voltak.

És a cipők…

Túl nagyok voltak.

Bukdácsoltam bennük.

De viseltem őket, mert azt mondták,

így kell, így helyes.

Sokáig hittem, hogy ez az élet.

Hogy ez vagyok én.

De most elengedem.

Mindent, ami nem az enyém.

A régi én...

mint füst — elasztikus, gomolygó —

még utánam nyúl,

de én elengedem.

Hadd menjen. Lassan. Végleg.

És ott állok.

Mezítláb. Maszk nélkül.

Nem kell eljátszanom semmit.

Nem kell megfelelnem senkinek.

Nézek. Csodálkozom.

Ismerős vagyok… és mégis új.

Ez vagyok. Az igazi.

És most végre megkérdezhetem magamtól:

milyen színű ruhát szeretnék?

Milyen formájú cipő illik hozzám?

Nem azért, hogy tetsszek,

hanem hogy otthon legyek magamban.

Most már boldog vagyok.

Mosolygok.

Belső békében,

szeretettel figyelem önmagam.

És kiválasztom azt, ami szép.

Azt, ami kényelmes.

Azt, ami engem tükröz.

Mert tudom, ki vagyok.

Az élet hullámai

Az élet egy fonál, a semmiből szövődik,

kezdet és vég között titkos kapocs.

A lélek vándor, ki útját nem látja, mégis megy,

mert maga az út az élet, a tapasztalás.

Minden reggel új nap bontja ki fényét,

árnyéka mindig követ.

A boldogság szellő, mi átsuhan a bőrön,

a fájdalom vihar, mi lassan oszlik el,

de mindig ott ragyog egy csillag, hogy vezessen.

Az emberi szív, mint viharvert hajó,

újra és újra vitorlát bont a szélben,

mert minden érzés, mi átjár, újabb tanítás,

s az élet tengerén ezerfelé vezet az út.

Az idő hullám, mi partot sosem ér,

minden pillanat egy elillanó árnyék.

A lélek tükör, mi fényt tükröz vissza,

az élet lángja lobog – míg van, ki őrz

A tükör

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Karolina a tükör előtt állt, tekintetét saját szemeibe mélyesztve, mintha egy elveszett álom foszlányait keresné önmagában. Szíve mélyén valami megmozdult – egy régóta eltemetett, fájdalmasan gyönyörű érzés. Nemcsak a külsejét látta, hanem mindazt, amin keresztülment: a sebeket, a reménytelen éjszakákat, azokat a pillanatokat, amikor a szeretet lángja halványulni látszott.

A tükör sima felszínére meredve egy másik világ sejlett fel. Egy hely, ahol az álmok életre keltek, ahol a szív szárnyra kapott, és a szeretet mindent betöltött. A tükör túloldalán egy végtelen, napfényes mező bontakozott ki, ahol ő és egy kedves lélek kéz a kézben sétáltak. Az álom tiszta és áttetsző volt, mintha nem pusztán vágyakozás lenne, hanem egy mélyen őrzött emlék.

A mező virágokkal borított földjén Karolina mezítláb állt a puha fűben. A nap sugarai aranyfényű fátyolként ölelték körül, mintha a fény minden fájdalmát elnyelné. Szíve könnyűvé vált, a régóta cipelt terhek lassan eloszlottak. Ahogy körbefordult az álombéli tájon, érezte a változás erejét.

Ez a látomás nem csupán menedék volt, hanem egy lehetőség. Egy jel, hogy az élet minden sebet begyógyít, ha engedi. Egy bizonyosság, hogy a szív képes a fájdalmat szeretetté formálni, és újra megnyílni a világ felé.

Ahogy visszatért a tükör képéhez, könnyek gördültek végig az arcán. Nem a bánat könnyei voltak, hanem a felismerésé: a valódi átalakulás belülről indul. Még ha a külvilág változatlan marad is, a lelkében új fény lobbant. Egy fény, amelyet sem a múlt, sem a fájdalom nem olthat ki.

Lassan megérintette a tükör hideg felületét, és ujjai alatt a hűvösség lassan meleget árasztott. A szívében béke született. Elmosolyodott. Tudta, hogy az álmok olykor elhalványulnak, de a szeretet forrása mindig ott rejlik a lélek mélyén.

És ahogy ott állt, tekintetében a remény fénye csillant – egy csendes üzenet, hogy a szeretet soha nem tűnik el, csupán más formában tér vissza. Az álom nem csupán emlék volt, hanem útmutató, amely elvezette a valódi élethez. Egy élethez, ahol a szeretet örökre vele marad.

Lélek fénye

Éljük napjainkat, mit a hajnal fénye,

A fájdalom árnya, a szív titkos tükre,

Bár szomorúságtól vérzünk a mélyben,

Mégis élni vágyunk e vad, szép fényben.

A szív úgy szeret, mint egy égő csillag,

Ne temesd el soha, ápold és álmodj,

Ébreszd fel a vágyat, a szenvedélyt, tüzet,

Hisz minden szív hordoz egy szép üzenetet.

Nem szabad hagyni, hogy kialudjon,

A szívben ápolni kell, hogy nehogy elmúljon.

Ha nem teszed meg, kirekeszt a sötét,

Elveszel a múltban, a sötét alagútban.

A múlt már elmúlt, csak emlékekben él,

De szép jövő vár rád, ha szíved újra él,

Sötétben ne félj, hisz a fény mindig él.

Szeress és nevess, éld az életed.

Nevess ki a bánatot, tedd félre a gondot,

Éld meg a pillanatot, hisz csodát hoz holnap.

Minden reggel új esély, új hajnal fakad,

Szárnyaljon szíved, s boldogságra fakad.

Az idő tükre

Az idő tükre fényt vetít felém,

mely ráncokban őrzi a múlt szelét.

Minden emlék egy színes festmény,

melyből születik a költemény.

Bölcsesség szőtte, mint életfonál,

mely köti a múltat a jelenhez.

A tükörbe nézve látom magam,

belül mindig fiatal maradok.

A ráncok közt mély bölcsesség rejlik,

tudás és tapasztalat, mi éltet.

Mint álmok szárnyán repül a pillangó,

az élet színeit felfedi nékem.

A tükrön át látom a világot,

hol boldogság és bánat együtt jár.

Minden nevetés egy csillaggyümölcs,

mely éjjel ragyog, szívem fénye már.

A tükör nem mindent mutat,

az igazságot a lélek érti.

Mert ami látható, az csak felszín,

a mélyben rejtőzik a szeretet.

Így hát megélem a nap csodáját,

elmerülök a pillanat mélyén.

Az idő tükre bár mást is mutat,

én akkor is járom a saját utam.

Minden egyes lépés új szimfónia,

a szív dobbanása a jelen dallama.

A nevetés olyan, mint a szellő,

a szeretet fonál körbefon engem.

Így megélem az élet ajándékát,

és tudom, hogy a lélek fiatal.

Mert a lélek tükre örök és szép,

az idő szőtte életünk meséjét.