Múltban rekedve

A férfi ott ült a szikla szélén. A nap lassan bukott alá a horizont mögé, sugarai széttört aranyként terültek szét a tenger vizén. A mellkasában valami nehéz szorítás ébredt, amikor lenézett maga elé: a régi fényképezőgépre és a széthullott fotókra, amelyek a földön hevertek.

Kezébe vett egyet. A kép szinte égett az ujjai alatt. Ő volt rajta, és Ő. Az a nő, akinek a nevetése könnyű volt, mint a szél, és akinek ölelése otthon volt, bármilyen messzire is sodorta az élet. A férfi szeme elhomályosult, és egy pillanatra úgy érezte, hogy újra ott áll mellette. Hallotta a hangját, érezte az illatát, azt a halk nevetést, amit csak neki tartogatott.

– Miért kellett elmenned? – suttogta a naplementének, de a válasz csak a tenger morajában oldódott fel.

A fotókat sorban vette a kezébe: egy közös utazás, egy csók a partra simuló hullámok között, egy ölelés a hideg esőben, ahol akkor is mosolyogtak, mert együtt voltak. Minden képben ott lüktetett az élet, és minden képben ott szakadt fel újra a hiány.

Az emlékek nem halványultak – ellenkezőleg. Olyan elevenek voltak, mintha nem is a múlt darabjai lennének, hanem a jelen valósága. Mintha bármelyik pillanatban visszaléphetne közéjük. Mintha egyetlen mozdulat, egyetlen döntés elég lenne ahhoz, hogy visszakapja Őt.

De tudta, hogy nem.

A fényképek nem nyílnak kapuként a múltba. Csak szilánkok, amelyeket a szív vérző keze markol magához, mert nem tudja elengedni.

A nap lassan lebukott, és az ég aranyló fénye vörösbe fordult. A férfi szeme megtelt könnyel, és végül engedte, hogy kifolyjon belőle minden, amit addig őrzött.

– Nem bírlak elengedni – mondta ki, remegő hangon. – Mert te voltál az életem.

És ott, a szikla szélén, miközben a tenger végtelen hullámai a partot mosták, a férfi megértette: néha a múltban rekedünk, mert az volt az egyetlen idő, amikor igazán éltünk.

A padon maradt kendő

Észak-Olaszország, 1954

A hegyek mögött lassan ébredezett a hajnal, a kövek közül már kibújt a fény. A levegőben frissen sült kenyér illata keveredett a harmattal, és Emília, mint minden reggel, elindult a park felé. A kisfia még aludt, arcát édes álom érintette, ő pedig óvatosan betakarta, mielőtt kilépett volna a csendbe.

A pad, amelyen ülni szokott, a gesztenyefa alatt állt. A fa törzse repedezett volt, mint az idő. A férje mindig itt várta, amikor még élt. A háború elvitte, a tengeren túl maradt, és soha többé nem tért vissza. Még most is hallotta a hangját, amikor a szél végigsuhant a lombok között.

Emília kezében ott volt a halványkék kendő, amit utoljára tőle kapott. Selyem, kissé megkopott, mégis szent ereklyeként őrizte. Ujjai közé csúsztatta, mintha ezzel tarthatná életben a múltat. A szíve régóta csöndben dobogott, csak a kisfia miatt vert tovább.

Egyik délután, amikor különösen fáradt volt, a padon hagyta a kendőt. Nem szándékosan, csak épp annyira elmerült az emlékekben, hogy nem vette észre. Másnap, amikor visszatért, ott találta – gondosan összehajtva, a pad közepére téve. Nem tudta, ki hajtotta össze. Egy pillanatra azt hitte, talán maga a sors hajtotta össze a kendőt, hogy tudassa vele: nincs egyedül.

A következő napon szándékosan ott hagyta újra. És megint ugyanúgy összehajtva találta, mellette egy szál fehér virággal.

A harmadik délutánon, mikor odaért, egy férfi ült a padon. Negyvenes évei fölött járhatott, kezében tartotta a halványkék kendőt és a fehér rózsát. Amikor felnézett, Emília megpillantotta az arcát, a férfi barna szemeiben melegség és nyugalom csillant.

Emília maga is megmozdult, ahogy Lorenzo tekintetét keresztezte. Szép, telt arcát a gondosan fésült sötétbarna haj keretezte, a vállára omló hullámok között néhány aranybarna szál csillogott a napfényben. Mélykék szeme tisztán és élénken ragyogott, telt ajkai finoman ívelt mosolyt ígértek, bőre világos, kissé napbarnított árnyalatú. Egyszerre sugárzott benne a nőies elegancia és a természetes báj, miközben a halványkék kendő finoman kiemelte tekintetének ragyogását.

– Az öné, signora? – kérdezte csendesen, olasz akcentusában valami különös lágyság volt.

Emília bólintott, a hangja elakadt, mint amikor túl sok idő után szólal meg valaki.

– Köszönöm, hogy megőrizte – mondta végül, és lehajtotta a fejét.

A férfi mosolygott.

– Nem csak megőriztem… vártam is, hogy visszajöjjön érte. Egy ideje készülök erre a pillanatra – mondta, és bemutatkozott. – Lorenzo.

Leültek egymás mellé. Nem beszéltek sokat, csak csendben figyelték egymást, zavartan.

A kendő ott feküdt kettejük között, mint egy híd múlt és jelen között. Emília úgy érezte, valami csendesen megmozdul benne, valami, amit régóta eltemetett. Nem a múltat akarta elfelejteni, csak végre élni akart – nem csak emlékezni.

Ahogy egyre többször találkoztak, beszélgettek, Lorenzo halk nevetése lassan átjárta a nő szívét. Emília is nevetett végre – könnyedén, tisztán, és a nevetés olyan volt, mint a friss tavaszi szél. A falak, amelyek félelemből és fájdalomból épültek benne, elkezdtek eltűnni. A szeretet fénye áttört rajta, mert megengedte.

És egyik napon, amikor a nap lebukott a dombok mögött, Lorenzo finoman felé nyúlt. Nem szólt semmit, csak megfogta Emília kezét. A nő hagyta. A szívében először nem a fájdalom, hanem a melegség hullámzott végig — halk, emberi, gyógyító.

Amikor megszólalt a harang, Emília tudta: nem a múltat veszítette el, hanem a jövőt találta meg.

A szív eltemet

A lány szeme könyörgőn tapadt a férfira.

– Mondd meg… miért? Miért mész el? – kérdezte, hangja reszketett.

A férfi egy pillanatra lehajtotta a fejét. Látszott rajta, hogy küzd a csenddel, de amikor megszólalt, a mondat olyan volt, mint egy penge, amely mindent szétvág:

– Mert találtam valakit, aki jobb és több, mint te.

A lány szíve egyetlen ütemet vert, aztán mintha megszűnt volna létezni. A szavak nem hagytak helyet sem kérdésnek, sem mentségnek. Elég volt ez az egy mondat ahhoz, hogy minden ígéret, minden érintés, minden közös emlék porrá váljon.

Megremegett, de nem sírt. Nem adott a férfinak könnyet, nem adott hangot a fájdalomnak. Csak állt mozdulatlanul, miközben ő felvette a kabátját, és kinyitotta az ajtót. A zár tompa kattanása olyan volt, mint egy végítélet: pecsét a történetük végén.

A lány lassan az ablakhoz lépett. Nézte a távolodó alakot, amíg a köd el nem nyelte. Tenyerét az üveghez simította, de az hideg maradt – akárcsak az a mondat amit mondott neki, örökre beleégett a lelkébe.

Végül amikor a csend rázárult a szobára, megszületett benne a gondolat, amely úgy mart, mint a méreg:

A csalódás: amikor a szív eltemeti azt, ami még élni akar.

Anyai csend

Mit tehetsz, ha fáj?

Ha nem értékelnek anyaként, csak elvárnak.

Ha nem látnak, csupán követelnek,

fogalmuk sincs, mit cselekszenek.

Csendben hallgatod őket,

nyújtott kezed, szíved-lelked.

Nem vársz semmit, csak hogy szeressenek,

hogy néha egy jó szót ejtsenek.

Cserébe a szavaikkal marnak,

te pedig csak hallgatsz.

Elfordulsz, és potyog a könnyed…

Elfutnál, mert az lenne a legkönnyebb.

De anyai szíved megbocsát.

Látod, a bölcsesség tőlük messze áll.

Talán majd, ha nem leszel,

ölelnének, soha el nem engednének.

Majd akkor lehet feleszmélnek,

hogy anyai szereteted nélkül milyen nehéz az élet.

De már késő lesz, hisz az élet rövid,

a test elporlik,

az anyai ölelés többé nem létezik.

Az angyal ölelése /Igaz történet. /

Volt idő, amikor a sötétség olyan sűrűn vett körül, hogy egyetlen pici fényt sem láttam benne. Úgy éreztem, mintha elnyelt volna egy hideg, hangtalan éjszaka, amelyben nem maradt más, csak a fájdalom és a magány. Fiatal anya voltam, három apró gyermek édesanyja, s mégis egyedül álltam, támasz és megértő szó nélkül.

Az éjszakák csendjében térdre hullva imádkoztam. Könnyek között, reszkető szívvel könyörögtem útmutatásért, kapaszkodóért, hogy legyen erőm másnap is felkelni, mosolyogni, ölelni a gyermekeimet.

És akkor, egy ilyen könnyekkel telt imádság közben történt. A szívem körül hirtelen finom melegség bontakozott ki. Mintha láthatatlan szárnyak hajoltak volna fölém, s mintha egy fényfonat lágyan körülölelt volna. A sötétségben először éreztem, hogy a remény mégis él.

Nem láttam őt, de tudtam, hogy ott van. Az angyal. Sugárzó szeretete átjárta a lelkemet, és megértette velem, hogy sosem vagyok egyedül. Az imám meghallgatásra talált, s választ kaptam nem szavakban, hanem a szeretet érintésében.

Könnyeim tovább hullottak, de most már nem a kétségbeesésből, hanem a hála tiszta forrásából. Tudtam, hogy aki egyszer megérezte az angyal ölelését, annak szívében örökre ott marad a fény.

Mert az angyalok mindig velünk vannak. Csendben, láthatatlanul, s mégis annyira közel, hogy a szívünkben bármikor megérezzük őket.

Aznap éjjel, amikor letöröltem könnyeimet, óvatosan betekintettem a gyermekeim szobájába. Ott aludtak békésen, édesen. A félhomályban meg mertem esküdni, hogy szárnyak suhogását hallom, s a szobát betöltő csendben ott állt velünk a fény őrzője. Tudtam, nem csak engem, hanem őket is vigyázza.

Lyra és a fény köve

Egy apró völgyben élt Lyra, aki minden reggel a patakhoz sétált, hogy hallja a víz titkos dallamait. Egy nap egy fénylő kövecskét talált, ami melegséget árasztott. A kövecske vezette őt egy eldugott tisztásra, ahol a szél simogatta, és egy aranyló könyvet talált, tele történetekkel, amelyekben a bánat mindig gyengéd örömbe fordult.

Lyra rájött, hogy a kövecske emlékezteti: még a nehéz pillanatokban is van egy hely a szívnek, ahol nyugodtan pihenhet. Ahogy a patak partján ült, hallgatta a víz csobogását, és lassan érezte, hogy a fájdalom elcsendesül, mintha a természet ölelte volna át.

Beomlott szentély

Vannak napok

Melyek oly nehezek,

mintha kövek zúdulnának rám

emlékeim hegyeiről.

Fáj a test, lüktet a fájdalom,

mint rozsdás harang kongása,

s én kint ülök a sötét éjben,

hol tücskök apró lantokon zenélnek.

Várok, hogy könnyebb legyen,

könnyeim, mint harmatcseppek,

lassan felszáradnak a hajnal szélén.

Talán álomra hajthatom fejem,

hol csillagokból szőtt takaró

ringatja fáradt lelkem.

Ez az egyedüli csendes szenvedés,

mit az évek sora reám mért.

A test a templomom,

mely sajnos sok év alatt beomlott,

mint kőből rakott szentély,

melyet az idő erdői benőttek.

Gyógyítani lassan tudom,

egyedül nehéz a dolgom.

Az éj leple alatt testemnek suttogom:

„Gyógyulj, mert szeretlek nagyon,

s talán egyszer újra felépítelek

a hajnal fényeiből.”

Árnyék és fény

A faluban azt suttogták, hogy ha egyszer a Hold teljesen az árnyék mögé kerül, valami végérvényesen megváltozik. Nem a világban – hanem bennünk.

Aznap éjjel az emberek a dombtetőn gyűltek össze, a levegő vibrált a feszültségtől. A Hold lassan vörösbe fordult, mintha vért sírna. A gyerekek sírtak, az öregek imádkoztak, de Anna csak némán állt, a szívében egyetlen gondolattal:

– Ha tényleg eljön a vég, bárcsak még egyszer láthatnám őt a Hold fényénél.

És akkor, a sötétség közepén – ott állt előtte. Az a férfi, akit évekkel korábban elveszített. A szerelme. Nem álom volt, nem látomás: érezte a jelenlétét, a tekintetét, a mosolyt, amit soha nem tudott elfelejteni. A Hold vörös fénye alatt minden valóságosnak tűnt.

– Anna szerelmem! Nem maradhatok – suttogta a férfi. – Csak amíg a Hold újra felragyog.

– Annyira hiányzol! Megszakad a szívem! – mondta izgatottan Anna.

– Tudom! De legalább utoljára láthatjuk egymást. Szeretlek! – súgta oda Annának.

Anna térdre rogyott, és zokogva kapaszkodott volna belé, de nem érhetett hozzá. Csak a szemeik találkoztak, csak a lelkük érintkezett egyetlen, lopott pillanatra. A Hold árnyéka köréjük vonta a világot, mintha az egész univerzum figyelné ezt az örök búcsút.

Aztán a Hold fénye lassan visszatért. Az árnyék hátrált, a vörös szín halványodott, és vele együtt a férfi alakja is elenyészett. Mintha soha ott sem lett volna.

Anna egyedül maradt a csillagok alatt, könnyekkel az arcán. A többiek örültek, hogy véget ért a fogyatkozás. Ő viszont tudta: elveszítette másodszor is. És ez a második veszteség fájdalmasabb volt, mint az első, mert soha többet nem láthatja.

Mert a Hold árnyéka nem csak elnyeli a fényt – elrabolhatja azt, amiért a szívünk a legerősebben dobog.

Felemelés

A Nap aranyló fényben fürdette a mezőt, de a mély gödör alján minden árnyékba borult. A Föld illata keveredett a kétségbeesésével.

– Már azt hittem, senki sem talál rám – szólalt meg rekedten a lent rekedt férfi. Karjai gyengén kapaszkodtak a sötét falakba, de minden próbálkozása hiábavaló volt.

A gödör szélén egy másik férfi térdelt. Szemében aggodalom, szívében remény.

– András… miért nem szóltál, hogy ennyire fáj minden? – kérdezte halkan, miközben kezét nyújtotta.

– Nem akartalak terhelni, Péter… Azt hittem, kibírom. A veszteség… az üresség… csak elviselni kellett volna.

Péter szeme megtelt könnyel. Tudta, hogy András a felesége halála óta minden nap harcolt – kívül mosolygott, belül darabokra hullott.

– Nem kellett volna egyedül cipelned. – Péter hangja remegett, mégis erősen tartotta a kezét. – Én itt vagyok. Nem engedlek el.

András felnézett, és először látta meg igazán a fényt a felszínen – nem csak a napét, hanem a reményét.

– Félek, hogy nem tudok kimászni… – suttogta.

– Nem kell egyedül. Én felhúzlak. De ígérd meg, hogy ezután elmondod, ha baj van. Hogy hagyod, hogy melletted legyek.

Egy pillanatnyi csend, majd András könnyes szemmel bólintott. Ujjai szorosan fonódtak Péterére, s lassan, centiről centire elindult felfelé.

Mikor felértek, Péter átölelte barátját, erősen és biztosan, mint a Föld, amelyre újra rá lehet lépni.

– Látod? – súgta. – Egy igaz barát mindig képes felemelni, amikor már nem hiszel magadban.

A Nap áttört a felhőkön, és fénybe vonta a mezőt – ahogy a barátság ereje is képes beragyogni a legmélyebb sötétséget.

Gyöngyszemek az éjben

Hallgatom a tücskök zenéjét.

Késő éjjel

csodás koncertet adnak.

A nyár még tombol,

de a szél sarkán

halkan kopogtat az ősz.

Szeretem a nyári esték csöndjét,

a természet halk lélegzetét,

a csillagok ezüstös ragyogását,

a tücskök kitartó ciripelését.

Ahogy a nyár lassan múlik,

bennem elcsitul

egy régi fájdalom.

Könnyeim átalakulnak –

mint az évszak –

fájdalomból gyöngyszemekké,

gyöngyszemekből emlékké,

emlékből tapasztalattá.

Nem tudom, hová fér el

ennyi átélés,

ennyi gyöngy.

Talán a szívemben.

De nem számít.

Oly sok könny,

hogy már tenger születhetett

volna belőle,

mélyén fénylő gyöngyökkel.

Várom az őszt –

az avar mézszínű illatát,

a sokszínű fákat.

Imádom.

Fájdalomból gyöngyszemekké…

Ahogy a nyár elmúlik,

bennem is ragyog a fény.

Tudom,

az életem is ezután

sok színben,

és sok fényben

ragyog tovább.

Eltévedt csillag

Az éjszaka az úton lépkedtem, bőrönd a kezemben. A csönd úgy simult körém, mint egy régi, elfeledett dal. Fölöttem az ég fekete bársonyán millió apró fény ragyogott, s egyszer csak egy közülük előttem hevert a földön – apró, törékeny csillag. Lehajoltam hozzá.

– Hát te hogy kerültél ide? – kérdeztem meglepetten.

– Eltévedtem. Vágyom vissza… fel a családomhoz – felelte halkan.

Letérdeltem, felvettem, kinyitottam a bőröndöt. Csillagporos lett a kezem. Odabent múltam börtöneinek fájdalmai pihentek – terhek, amik rabságban tartottak. A kicsi csillag közéjük simult, és fényével fellobbantotta őket.

Mindketten hazataláltunk: én önmagamhoz, ő az égre.

Mosolyogva néztem utánuk, a csillag egy ragyogó villanással búcsúzott tőlem.

Fájdalmas vihar

A szél ma nem csak fákhoz szólt,

bennem is átvonult a zaj –

csontjaim közt remegve szólt

egy régi, elfeledett jaj.

A háztetők fölött sikoltott,

mint elfojtott, mély sóhajok,

megcsavart mindent, ami mozdult,

s amit ősidők óta hordozok.

A fű hajolt, nem kérdezett,

a felhő nyúlt, de nem esett –

a fákat térdre vitte mégis,

s bennem valami megrepedt.

Nem kértem fájdalmat, de jött,

mint rég ismert, hűséges vendég,

szívem ajtaján becsapott,

s mögötte csend… megértés… rejtőzött.

Mert minden vihar mondani jön,

hogy amit rejtek, nem marad,

a változás nem könyörül,

de hoz: igazabb holnapokat.

Most, hogy csendesült a táj,

s a levegő tisztább –

érzem, hogy én is új erővel

lépek át a holnap kapuján.

A tükörrepedés

Jon ülve maradt, míg a többiek énekeltek. Negyven éves lett. A gyertyák a tortán már majdnem végigégtek, mire valaki észrevette, hogy ő nem mosolyog. Nem sír. Nem mond semmit.

A bátyja már a második pálinkánál tartott, amikor odalépett.

– Mi van veled, öcskös? Ez is csak egy nap. Negyven... hát most mi van? Jobb, mint ötven! – röhögött fel rekedten.

Jon lassan felállt. Kihúzta magát. A család hirtelen elhallgatott.

– Ez nem csak egy nap. Ez a nap, amikor rájöttem, hogy életem nagy részét nem én éltem. Hanem ti éltétek helyettem. És amikor másként akartam gondolkodni, élni, dönteni – csak támadás jött. Gúny, lenézés, halk sértések. Mert amit nem értetek, azt ellenségesnek látjátok.

Néma csend. A poharak megálltak a levegőben. Az anyja a szájához kapott.

– Ezt hogy érted? – kérdezte az apja, már indulatosan. – Mindent megadtunk neked!

– Pont ez a baj. Ti adtátok. Soha nem kérdeztétek, mit szeretnék én. És amikor próbáltam másként élni, ti bántani kezdtetek.

Másnap Jon eltűnt. Csak egy kézzel írt cetli maradt a lakás konyhaasztalán:

„Nem bírom tovább ezt a szeretetnek álcázott börtönt. Elmegyek. Mert ahol szeretet helyett támadás van, az nem az én otthonom. Itt csak túlélek. "

A család pánikba esett. Rendőrségi bejelentés, nyomkövetés, Facebook-posztok, aggódó telefonok.

De Jon eltűnt. Mint aki felszívódott a föld színéről.

Néhány hónappal később

Egy kis katalán faluban, tengerre néző romos házban új életet kezdett. Jon szakállas lett, karcsúbb, és valahogy... valódibb. Minden reggel a tengerparton futott. Esténként a helyi borospincében segített — a borász egy vak öregember volt, akinek nem volt szüksége a szemére, hogy lássa: Jon menekül.

– Honnan jöttél, fiú? – kérdezte egy este.

Jon csak ennyit mondott:

– A tükör másik oldaláról.

Az öreg bólintott. Nem kérdezett többet.

Egy év telt el.

A faluban szerették. Már volt egy kis galériája is, ahol rajzolt és kiállított — arcokat, maszkokat, tükröket. Minden kép mögött egy történet volt. Azoké, akik sosem mertek változtatni, változni.

A nyitónapon egy ismerős nő állt meg a küszöbön. Az anyja volt. Sápadt, összetört, de a kezében egy régi kép: Jon gyermekkori portréja.

– Elmondanád, ki ez? – kérdezte remegő hangon.

Jon ránézett. Nem haraggal. Nem fájdalommal. Csak mély, fáradt szeretettel.

– Ez az a fiú, akit ti neveltetek...

...és ez – mutatott magára – az a férfi, akit én teremtettem meg.

Az anyja sírni kezdett.

– Meg tudsz bocsátani?

Jon sokáig hallgatott. Majd így felelt:

– Nem haragszom. Mert már értem: a támadás nem rólam szólt. Hanem arról, hogy az én igazságom, amit éltem, túl sok volt nektek. És tükör voltam. Hiányoztál édesanyám, de jobb volt így. Neked az otthonod a család.

– És most hogy vagy fiam? – suttogta az anyja.

– Most jól vagyok.Végre élek. Szabadon. Úgy, ahogy mindig akartam.

– Értem, kisfiam. Élj úgy, ahogy neked tetszik. Csak hadd szeresselek, amíg élek.

A fiú közelebb lépett és megölelték egymást.

Az utolsó eper

 – Eper? – kérdezte.

– El akar­lak újra és újra csábítani – kacsintott a férfi, ujjával végigsimított a nő vállán.

A nő lehunyta a szemét.

– A fájdalom mindig ott van… ha el kell búcsúznom tőled. Szeretnék minden reggel melletted ébredni.

– Akkor bízz bennem, tudod, hogy szeretlek! Kis időt kérek még… – suttogta a férfi, és szenvedélyesen megcsókolta. A nő visszacsókolta.

Az este végén a nő összeszedte a szanaszét heverő ruháit, majd felöltözött.

– Holnap ugyanitt? – kérdezte a férfi.

– Évek óta várok rád. Reménykedtem. Soha nem hagyod el a feleséged. Az eper és a tejszínhab kevés volt a folytatáshoz – felelte könnyes szemmel, majd csendesen becsukta az ajtót.

Jégből lett szeretet (Lélekvers)

Hazugság-jég,

fájdalom-jég,

a múlt gyászának szikrázó csöndje.

Ahogy a Nap felkel bennem,

kékes-fehér falam megrojtosodik,

leválik egy súlyos darab.

Elengedés csobban a tengerbe,

s közben apró buborékokban felszáll a szeretet –

meleg, láthatatlan gőz.

Ott, ahol a jég eltűnik,

víz születik:

mozdulékony, szabad,

már nem sebez,

hanem hordoz.

S ott, hol a jég nyoma már csak emlék,

kivirágzik bennem egy csendes lét.

Tiszta víz tükrén új Nap nevet,

ölelő karja a szeretet.

Sötétség

A hajóteste nyögött a hullámok ostroma alatt. Az Ég aláhullott, a felhők haragja villámokként tört szét, és a tenger úgy emelkedett, mintha el akarná nyelni az egész világot.

A fedélzeten egy nő állt. A haja csuromvíz volt, arcára tapadt, szeme a horizontot fürkészte – de ott már semmi nem volt, csak a sötétség. A neve: Élaine.

Odabent, a mellkasában, valami lassan repedt meg. Mintha a vihar nemcsak odakint tombolt volna, hanem benne is. A szél, amely az arcába vágott, emlékeztette minden szóra, amit le kellett nyelnie. Minden könnyre, amit nem sírhatott el akkor, amikor még lehetett volna.

Szívében valami régóta szunnyadó remény lapult – hogy talán egyszer érezheti, milyen az, ha valaki nem fogva tartja, hanem megérti. Hogy nem a félelem határozza meg a lépteit, hanem a szabadság. Hogy nem a múlt béklyóiban él, hanem egy új élet hajnalában.

De most, ahogy a hajótestét tépték a hullámok, ez a remény úgy szertefoszlott, mint a hab a sziklákon.

A fedélközben egy fiú feküdt, Adrien – ő volt Élaine egyetlen kapaszkodója a világban. Az egyetlen ember, aki látta őt valódi fényében, anélkül, hogy elvenni akart volna belőle valamit. Adrien volt a csend az ő zűrzavarában, a mosoly az ő sebein. És most… haldoklott.

Élaine térdére roskadva fogta a kezét. A fiú bőre forró volt, de a keze már hideg. Egy utolsó, halk sóhaj szaladt át rajta, majd a csend örökre köré borult.

A nő halkan szólalt meg rekedt, összeszoruló hangon:

– Ne merészelj elhagyni engem... kérlek... még nem éltünk igazán... együtt.

A könnyei elvegyültek az esővel. Mégsem volt ugyanaz. Az eső az égből hullott. A könnyei a lelkéből.

Élaine megértette: nem a part a végcél. Soha nem is volt. A hajó, a vihar, az egész utazás… ez volt az életük. És ő most veszítette el azt, aki ezt értelmezhetővé tette.

– Meg kellett volna maradnunk a révnél… – suttogta maga elé. A hangját elfújta a szél, de a jelentése súlyként zuhant rá. A rév – a biztonság, az a kis békés pont, ahol még volt remény, mielőtt útnak indultak volna.

Amikor Adrien utolsó szava elhagyta az ajkát – „Te vagy a fény…” –, Élaine lelkében valami végleg megszakadt. Nem sikoltott. Csak nézett. Bele a semmibe.

Nem volt több kapaszkodó. Nem maradt cél.

Csak a tenger.

És ő, a hajó orrában, lassan felállt. A vihar újra felüvöltött, mintha maga a világ is együtt gyászolt volna vele.

A hajó végül eltűnt a látóhatár mögött.

És vele Élaine is – örökre.