Eltűnt

Elizabeth és Mark szenvedélyes együttlét után ellazulva feküdtek az ágyban. Elizabeth biztos volt benne, hogy a szerelmükből házasság lesz. Ennyi év után is nagyon szerették egymást. Gömbölyödő pocakját megsimogatta. Hogyan mondja el Marknak? Gondolta, most alkalmas a pillanat.

– Drágám, szerelmünknek gyümölcse lesz. – mondta Elizabeth.

– Ezt most komolyan mondod? – csattant fel Mark.

– Igen! -válaszolt Elizabeth meglepődve a dühös Marknak.

– Én nem akarok gyereket! Ha nem veteted el, örökre eltűnök az életedből! – mondta dühtől feldúlva Mark.

Gyorsan felöltözött, az ajtót jól becsapta, és elment.

Elizabeth sírva borult a párnára. Soha többet nem látta gyermeke apját. Örökre eltűnt az életükből.

Vörös fájdalom

Mint a sivatagban perzselő Nap, úgy égett a fájdalom minap,

Homokszemekként fújja a szél a fájdalmakat szerteszét,

Megválni tőlük a szívnek sokszor oly nehéz,

A fájdalmak súlya nehéz, szinte kőkemény.

Szikráznak a perzselő forró nyári levegőben,

Vörösen izzanak a sivatagi meleg örvényben,

Újjászületnek a mennyei angyalok ölében,

A teremtés-szeretet örök fénykörében.

A földi létezés

Az élet néha sötét barlanggá válik,

Hideg nyirkos levegőként áramlik,

A fájdalomtól szenvedő ember

a sötétben él, még a fénytől is fél.

Sötét vihar tombol a lelkében,

Villámok cikáznak az elméjében,

Legbelül kiabál, segítségért kiált,

Szerető szíve figyelemre talál.

A fénysugár bevillan a szívébe,

Angyalok suttognak a fülébe,

A fájdalom sötét hernyója eltűnik,

Fényes pillangóként újjászületik.

A sötétség, és fény házastárs,

A jó, és rossz csak játszótárs,

A földi létezés fájdalma nem lesz más,

Mint csodás földi tapasztalás.

A szív szava

 

Írta: Aurora Amelia Joplin és Rose Logan

 

(Aurora Amelia Joplin)

 

Augusztus vége volt, fülledt meleg már kora reggel. Még egy kis szellő sem áramlott be az ablakon. Amanda az ágyon feküdt és azon gondolkodott, hogyan mondja meg az anyjának, hogy terhes. Még csak tizenhét éves és tanulnia kell. Azt sem tudja a két fiú közül melyik lehet a gyermeke apja. Otthon minden káosz, anyja folyton részeg. Jönnek mennek a férfiak a házban. Nem is érdekli az anyját mi van vele, el van a saját világában. Meg kell találnia azt a pillanatot amikor józan, és lesz rá pár perc figyelme. Nem tarthatja meg hogyan nevelné fel? Szeretné a szíve mélyén, mert lenne, akit szerethetne, és lenne, aki szeretné. Ilyen helyen, ahol most él nem szülhet gyereket. Miből élne meg? Meggondolatlan volt, hitt a fiúknak, a szép szavaknak, igen elcsábították. Annyira jól esett neki, hogy szerették, és ölelték. Naivan viselkedett, de már nem tud ezen változtatni. Tanult belőle. Hallotta, hogy az anyja felkelt és kávét főz. Megpróbálja elmondani neki, hiszen a babát el kell vetetnie. Ebben csak az anyja tud segíteni, van benne tapasztalata. Félt, hogy kiabálni fog vele, de elébe állt.

 

– Anya! Beszélnünk kell. Bajban vagyok! Terhes vagyok! – mondta félve Amanda.

 

– Na, még csak ez hiányzott. Miért nem vigyáztál? Ki az apja? – válaszolt mérgesen az anya.

 

– Nem tudom. Két fiúval voltam. – mondta a lány.

 

– Meg akarod tartani? Hogyan nevelnéd fel? Vagy el akarod vetetni? – kérdezgette az anyja.

 

– Ha elveteted nem biztos, hogy lehet még valaha gyereked. Ha megtartod fel kell nevelni. Ez komoly dolog, egy életre szóló. Az iskolát is be kellene fejezned. Van még egy lehetőség. Kihordod és intézetbe adod, onnan ki kerül egy családhoz, lehet jó helyre kerül a baba, és szépen felneveli az a család amelyikhez kerülhet, ha kiveszik az intézetből. Kérsz segítséget, és támogatnak addig, amíg meg nem szülsz. Gondold át, te döntesz. – magyarázta el anyja a lehetőségeket.

 

Amanda visszament a szobájába és gondolkodott. Egy élet van a pocakjában. Döntött. Kihordja és bízik abban, hogy jó helyre kerül majd a kicsi. Anyja elkísérte, és meglepően támogatta, segítette Amandát. Az iskolát is folytatta terhesen. A pici szépen fejlődött, és elérkezett az ideje a szülésnek. Félt, és szomorú is volt mert tudta, mikor megszül akkor látja először, és utoljára. Az ő gyermeke, és a legjobbat akarja neki. A szíve mélyén érezte, lehet találkozni fog vele majd a jövőben. Gyönyörű kislánya született. Nagy fekete hajjal, egészségesen. Amit meglátott rajta az a kézfején lévő pici szív alakú anyajegy volt. Ennek végtelenül örült, mert, ha a jövőben találkozna vele erről fel tudja ismerni. A kislánynak a Jáde nevet adta. Elvették tőle és intézetbe került a kicsi. Hivatalosan is lemondott róla. Hazament a kórházból, megerősödött, befejezte az iskolát, és elkezdett dolgozni. Sokszor eszébe jutott a kislánya Jáde. Teltek az évek, élte az életét.

 

A kicsi Jáde is szépen fejlődőtt. Az intézetben élete a mindennapjait. Gyönyörű szép okos kislány lett belőle. Nagy szerencséjére egy ott dolgozó nevelő nő már akkor a szívébe zárta amikor odakerült. Úgy szerette, mint a saját lányát. Corának, mert így hívták a nevelőnőt nem volt saját gyermeke még csak férjnél sem volt soha. A kicsi Jádéval sokat foglalkozott, mindenre megtanította. Segítette a tanulásban is, sőt még a lelkivilágára is gondja volt. Esténként ott ült Jáde mellet és olvasta neki az esti meséket. Sokat játszottak együtt, mert Cora nevelőnő elvitte magával kirándulni, sétálni. Jadénak ő volt a pótanyukája, nagyon szerették egymást. Hirtelen elteltek az évek, és eljött a búcsú ideje. Jáde betöltötte a tizennyolcadik életévét, befejezte a tanulmányait. Mennie kellett az intézetből. Cora segített neki munkát és albérletet találni. Egy étteremben lett felszolgáló.

 

– Drága Jáde! Ugye meglátogatsz engem? Nagyon fogsz hiányozni nekem! – szólt kedvesen könnyeivel küszködve Cora.

 

– Ez nem kérdés, hiszen nekem te vagy az anyukám, és az is maradsz! Minden nap fel foglak hívni. Tudni fogod, hogy vagyok, és én is tudni akarom te, hogy vagy drága Cora néném! – válaszolta sírva Jáde.

 

Szorosan megölelték egymást és elbúcsúztak.

 

Jáde beköltözött az albérletébe, a kis bőröndjéből kipakolt, mivel nem volt túl sok mindene. Azon gondolkodott most mi lesz vele? Dolgozik, keres egy kis pénzt összegyűjti. Azon gondolkodik milyen lehet a valós élet? Holnap lesz az első napja az étteremben. Izgult, hiszen még soha nem dolgozott. Vajon hogyan fognak vele bánni? Milyen lesz a főnöke? Kedves? Ezer meg ezer gondolat cikázott a fejében. Nagy, nagy nehezen elaludt, de előtte felhívta a drága Corát, beszélgettek egy kicsit, Cora megnyugtatta, hogy biztosan minden rendben lesz, és aludjon nyugodtan.

 

 

(Rose Logan)

 

Eljött a másnap reggel Jáde álmosan lecsapta az ébresztő órát, 5:30. Még egyszer ránézett az órára á hirtelen tudatosult benne, hogy mennie kell dolgozni. Felpattant villámgyorsan, ki szaladt a fürdőszobába gyors zuhanyzás, öltözködés, kifutott a konyhába egy korty kávé,

 

– Júj ez hideg! – szisszent fel. Közben gyorsan lófarokba gumizta csodálatos ébenfekete haját. Kiviharzott ajtaján, le a lépcsőkön futott át a parkon keresztül megállt a zebra előtt, idegesen igazgatta haját. A kávézó a zebra túloldalán volt szerencsére. Végre a lámpa zöldre váltott, át-sietett gyorsan. Belépett a kávézóba. Egy érces hang így szólt:

 

– Elkésett, kislány. – mondta a hang.

 

– Sajnálom uram!

 

– Nem fordul elő többé. – válaszolta reszkető hangon Jáde.

 

Hátra rohant átöltözött, utána nekilátott a munkának. A rendelések felvételekor mindig kedvesen válaszolt és bájosan mosolygott a vendégekre. Hazaért 23:45 örült, amit főnöke mondott:

 

– Meg vagyok magával elégedve. – kislány. Emlékezett visszagondolva szavaira. Fáradtan ámbár boldogan lezuhanyozott és bezuhant ágyába altatni sem kellett. Másnap ugyanúgy indult a gyönyörű lány napja. Kora hajnal zuhanyzás, öltözködés, korty kávé rohanás le a lépcsőkön át a zebrán, gyors ruhacsere és beállt felszolgálni. Az idő kint esőre váltott. Már minden vendég elégedetten sietett haza az esőt látva. Csak egy kivételével ott ült a sarokban, újságját bújva néha-néha belekortyolt kávéjába. Jáde odament a fiatalemberhez, néma csendben várt egyszer csak így szólt:

 

– Parancsol még valamit? – kérdezte. Váratlanul a fiatal férfi felnézett az újságja mögül. Elakadt a szava a lányt látva maga előtt. Egy gyönyörű karcsú, ébenfekete hajú, csodaszép kék szemű lány állt várva, hogy végre megszólaljon. Jáde megismételte a kérdést.

 

– Kér még valamit? – mosolygott. A férfi sármos volt kék szemű barnás-szőke hajú jól szituált. Megbabonázta Jáde külseje. De feleszmélve kábulatából így szólt dadogva:

 

– Neem kérek semmit! – Köszönöm kisasszony. – válaszolta Matt. A férfi mégis csak meggondolta magát. Az éppen már távolodó Jádét látva.

 

– Kisasszony! – hangzott el a mondat onnan a távoli sarokból. A lány visszasietett az egyetlen vendéghez. – mosolygott és kedvesen megszólalt ismét.

 

– Mit parancsol uram? – kérdezte Jáde miközben tekintetük egymáshoz tévedt.

 

– Még egy kis kávét szeretnék, ha nem fárasztó. – kérte Matt kedvesen a pincérlányt.

 

– Ugyan uram! – nem tesz semmit ez a munkám. – felelte mosollyal az arcán. Visszasietett a pulthoz, a kávé még forró volt egy szempillantás alatt már a vendég előtt állt.

 

– Tessék uram, öntött a sármos férfi poharába kávét.

 

– Köszönöm! – mondta Matt kedvesen.

 

– Kérem kisasszony hozná a számlát? – kérte Matt udvariasan.

 

– Természetesen!

 

A fiatal férfi belekortyolt kávéjába, lerakott 1 dollárost az asztalra. Felállt az ajtó felé nézve elindult.

 

– Akkor a viszontlátásra – mondta a férfi visszanézett egy pillanatra a lányra.

 

Ahogy teltek múltak a hetek és hónapok, Jáde egyre jobban bele rázódott a munkájába, ha kellett kolléganőit is kisegítette, hogy helyettesítette őket. Főnöke is igazán meg volt vele elégedve. Az a bizonyos sármos fiatal férfi Matt minden egyes nap ott volt, egyre szorosabb lett a kapcsolatuk. Sokszor találkoztak a kávézón kívül is.

 

(Aurora Amelia Joplin)

 

Jade és Matt egyre több időt töltöttek együtt, mert komoly vonzalom alakult ki közöttük. Jádénak Matt volt az első szerelme, és furcsa érzések kezdték átjárni. Megismerték egymás mivel sokat beszélgettek. A fiú az édesapja vállalkozásánál dolgozott. Matt türelmes volt és ki várta mikor érhet Jádéhoz hozzá. Ahogy kísérte haza a lányt megkérdezte.

– Megengeded nekem, hogy megcsókoljalak? – kérdezte halkan Matt.

– Igen! – válaszolta a lány.

Összeforrtak az ajkaik. Első csókjuk édes volt, és mámorító. Szerelmesek voltak és nagyon kívánták egymást. A fiú tudta várnia kell, mert Jádénak ő az első. Annyira megszerette a lányt, nem akarta elveszíteni. Úgy érezte ő az igazi, és mást nem tudna elképzelni a gyermekei anyjának. Szép is, és okos érzékeny finom lelkű lány. Minden nap találkoztak. Jáde tudta most már készen áll arra, hogy Matt a karjaiban tartsa és szeresse. A fiú egy nap egy csokor rózsával várta a lányt. Jáde boldogan fogadta el a virágot. Matt hazakísérte. Boldogan olvadtak egybe. Finoman szerette Matt és a lehető legédesebben szerette ahogy egy férfi szerethet egy nőt. Lassan szépen készítette fel a lányt, csókokkal halmozta el. A lány szintén csókjaival árasztotta el Mattot. Boldog mosollyal ébredtek másnap. Szabadnaposak voltak, így élvezhették újra egymást, csodás napot tölthettek együtt. Jáde érezte ő az, akivel szeretné le élni az életét.

– Drága Jáde! Mit szólnál hozzá, ha hozzám költöznél? Nem kell albérletet fizetned. Minden reggel egymás mellett ébredhetnénk. – kérdezte a fiú.

– Nem is tudom. Nem hamar van még? – kérdezte a lány.

– Miért lenne hamar? Hiszen szeretjük egymást, és jól megértjük egymást. Próbáljuk meg, és majd látjuk, hogy mennyire vagyunk jól el minden nap együtt. – válaszolta Matt.

– Végül is igazad van. – mondta a lány.

Összeköltöztek. Jól el voltak együtt. Jáde továbbra is felszolgálóként dolgozott. Egy nap egy középkorú hölgy tért be az étterembe. Ébenfekete hajú jól öltözött nő szép ápolt arcú foglalt helyet egy asztalnál. Jáde odament és megkérdezte.

– Mit hozhatok? Mit parancsol a hölgy? – kérdezte mosolyogva, kedvesen Jáde.

– Szeretnék valami finomat ebédelni, egy pillanat és választok az étlapról. – válaszolta a hölgy.

Jáde elébe tette az étlapot a hölgynek, és akkor a hölgy meglátta Jáde kézfején a kicsi szív alakú anyajegyet. A szemei kikerekedtek, a szíve gyorsan elkezdett dobogni, a pulzusa szapora lett. Elfehéredett az arca. Jáde megkérdezte gyorsan:

– Hölgyem rosszul van? Hozhatok egy pohár vizet? Segíthetek? – kérdezte.

– Semmi baj, csak egy kicsit megszédültem. Elfogadom a vizet. – válaszolta a nő.

Amanda, mert ő volt a hölgy, felismerte a kislánya anyajegyét. Amanda boldog volt, és izgatott is egyben, hogy hogyan is közeledjen a lányához. Megtalálta! Mennyit kereste, kutatta éveken át. A férjével mindent megtettek. Amanda élete jól alakult. Férjhez ment egy jómódú férfihoz, aki nagyon szerette őt, és mindent megkapott tőle. Boldog élete lett, de gyermekük nem született. Nem sikerült teherbe esnie. Hosszú éveket, sok időt és fáradságot nem kímélve keresték Jádét. Nem találták meg. Most itt áll előtte az ő gyönyörű lánya. Nézte, csodálta, és a könnyeivel küszködött. Gyorsan kigondolta mit is tegyen.

– Meddig dolgozik kedves? Biztosan nagyon elfárad, hiszen elég forgalmas ez az étterem. – kérdezte Amanda a lányát.

– Most este nyolc óráig, ma hamarabb végzek, rövid műszakom van. Valóban forgalmas, és el is fáradok, de szeretem a munkámat.

– Azt látom olyan kedves, és figyelmes. Köszönöm szépen. – mosolygott Amanda, mivel megtudta meddig dolgozik Jáde. Ezt akarta.

– Ugyan, ez a munkám! Természetes számomra. – válaszolta a lány.

Amanda fizetett, jó kis borravalót adott. Mosolyogva elköszönt. Boldogan mondta el a férjének, hogy megtalálta a lányát. Estére készült, mert úgy döntött elébe megy, ha indul hazafele, ő ott lesz, és elkezd vele beszélgetni. Félt is, de tudta mindent el kell mondania neki. Vagy megbocsájt neki, amiért intézetbe adta, vagy nem. Gondolta lesz, ami lesz. Erre várt sok, sok éve. Amanda férje látta mennyire izgatott a felesége, és ő is vele ment. Nem engedte, hogy ő vezessen. Nem ment oda az étterem elé, de ott volt, és várta a fejleményt. Jáde végzett és kilépett az étterem ajtaján.

– Szia! Elnézést! Lenne pár perced a számomra Jáde? Nagyon fontos kérlek! – szólította meg Amanda

– Hogyne persze! Honnan tudja a nevemet? Nem mutatkoztunk be egymásnak amikor itt volt ebédelni az étteremben. – válaszolta meglepődve a lány.

– Sétáljunk egy kicsit, és mindent elmondok. Kérlek, hallgass végig, és eldöntöd mit is akarsz a jövőben velem kapcsolatban. – kérte Amanda.

– Rendben! – válaszolta tisztelettudóan, és kíváncsian Jáde.

– Tudod, én adtam neked a Jáde nevet. Az édesanyád vagyok. Most találtam rád. Az anyajegyed a kézfejeden, az, amiről felismertelek. Hosszú éveken át kerestelek, kutattam utánad. Tudom hibáztam, de akkor nem tehettem mást. Fiatal voltam, és nehéz körülmények között éltem. A legjobbat akartam neked, ami tőlem tellett. Gyönyörű lány lettél. Meg tudsz nekem bocsátani, hogy nem én neveltelek fel?

Jáde megszólalni sem tudott. Mélyen soha nem értette miért mondott le róla az édesanyja. Miért dobta el magától. Hiányzott neki az igazi otthon, a normális család. Az igazi anyai szeretet. Cora volt az, aki szerette, és vigyázott rá egészen addig amíg felnőtté nem vált. Egy kis dühöt érzett és a szíve hevesen kalapált. Vett egy mély levegőt és megszólalt:

– Először is megkérdezhetem, hogy szólíthatom? Nem várja el ugye, hogy két perc után anyának szólítsam? – válaszolta kicsit dühösen és élcelődve a lány.

– Nem dehogy! Amanda vagyok. – válaszolta az anyja.

– Szeretném hallani az egész életemet addig, amíg intézetbe nem adtál engem. Haragudtam mindig rád. Miért dobtál el engem? Miért nem kellettem neked? Millió kérdésem van. – kérdezgetett Jáde.

– Mindent elmondok neked, és válaszolok az összes kérdésedre. – mondta Amanda.

Szépen elkezdte elmondani az egész életét Amanda. Mindent megtudott Jáde. A végén már mindketten elsírták magukat. Jáde is elmondta hogyan nőtt fel, Cora mennyi szeretetet adott neki, és mennyire hálás neki ezért. Amanda hallgatta és nézte. Nem győzött betelni a lányával. Látta nem csak szép, de csupa szív, és okos is.

Későre járt, így elköszöntek egymástól. Megbeszélték holnap folytatják. Amanda meghívta Jádét az otthonába. Sok időt töltöttek együtt. Hiszen nem ismerték egymást. Sok közös volt bennük. Jáde nagyon megszerette az édesanyját, mivel csupa szív volt, már az első beszélgetéskor megbocsátott neki. Amanda megismerte Corát. Hálásan megköszönte neki, hogy gondját viselte a lányának. Jádénak lett egy szép családja.

Matt is örült, mert látta milyen boldog a párja. Édesanyja hihetetlenül örült, és Jáde is, hiszen újra együtt lehettek. Ugyan kimaradt sok-sok év, viszont, ami a hátralévő idő, amit együtt tölthetnek, az az igazán fontos. Három szerető szív, újra együtt dobog.

Gyöngyszemek X.

 

Szeretnék most nektek a megbocsájtásról írni, egy számomra, és úgy gondolom, nektek is fontos dologról. Mindezekre magam jöttem rá.

Nagyon nehéz téma a megbocsájtás. Nem is beszélve arról, ez milyen hosszú, akár egy életen át tanulandó folyamat. Már egészen kicsi korunktól követünk el hibákat, rosszat csinálunk, amit tudjuk, nem szabadna, de mi akkor is ki akarjuk próbálni, azt a dolgot meg karjuk tapasztalni. Persze aztán kapunk is a szüleinktől, jó esetben esetleg csak szidást, számonkérést. Későbbiekben is döntünk rosszul, mert nincs meg a tudásunk akkor, az adott pillanatban, és a számunkra az úgymond rossz döntést hozzuk meg. Na, akkor jönnek lelkiismeret -furdalások és a bűntudat. Annyiszor rosszul döntünk, hibázunk, hiszen emberek vagyunk, tapasztalni jöttünk ide a Földre, tanulni. Így fejlődünk, a tudatosságunk, a lelkünk. Viszont nagyon nehéz elengedni a sok rossz döntés által okozott fájdalmakat. Hiszen van úgy, hogy megbántottunk egy szerettünket, és ő nem tud megbocsájtani, például ez évekig tud nekünk bánatot okozni. Egy valami biztos, ezeket csak cipeljük magunkkal, és csak rakódnak, rakódnak, olyan, mintha egy zsák követ hurcolnánk magunkkal minden pillanatban. Egy idő után megrogyunk, elfáradunk, és elmegy az életkedvünk is. Hogyne menne el, hiszen mi mindent cipelünk magunkkal nap mint nap! Nekem jó pár évembe telt, mire édesanyámnak meg tudtam bocsájtani. Ha olvastad, kedves Olvasó, az „Isten velem van” című írásomat, abból megismerheted az életem egy darabját. Rájöttem, ő csak ennyire volt akkor képes, szellemi, érzelmi tudása ennyi volt. Nem tudott engem szeretni, akkor nem volt rá képes. Saját fájdalmában volt elveszve. Még anyaként is sokszor elkapott a sírás, hogy mennyire hiányzott nekem az anyai szeretet! A gyermeki énem néha előjött felnőttként is. Ma már jó a kapcsolatom az anyukámmal. Nagyon sokat olvastam, és nagyon sok tanfolyamot végeztem az elmúlt harminc év alatt. Spirituális tanfolyamokat, angyal-tanfolyamokat, huszonévesen. Faltam a misztikus írásokat. Mai napig fejlesztem magam, olvasok, és alkalmazom a tanultakat. Egy biztos, kedves Olvasó, hogy az első lépés az- az, hogy magadnak kell MEGBOCSÁJTANOD! Tudom, ez furcsa, mert arra gondolsz, hát nem azoknak kell megbocsájtanom, akiket megsértettem, megbántottam? Igen, az is fontos, valóban. De nem az az első. Hogyan is tudnál megbocsájtani nekik, ha önmagadat utálod emiatt, és haragszol magadra? Tudna az tiszta szívből jönni, tudnál tiszta szívvel megbocsájtani nekik? Érezz bele ebbe! Hát nem. A legelső dolog saját magadnak megbocsájtani, mindent elengedni. Nekem az segített, és lehet segít neked is, hogy akkor, amikor azokat az úgymond rossz döntéseket hoztam abban az életszakaszomban, akkor olyan tudatossággal bírtam. Ennyit tudtam tenni, erre voltam képes, olyan érzelmi szinten voltam. Azóta fejlődtem, változtam, tanultam. Már teljesen más ember vagyok. Tehát, ha ezt tudatosítod, és elengeded azt a sok fájdalmat, megkönnyebbülsz. Néha visszatér egy-egy emlékérzés még évek múlva is, de ezek szépen elmennek, és leteszed a sok követ, amit a hátadon cipelsz, vagyis egyre kevesebb lesz a zsákban. Ez hosszú folyamat is lehet. Mindenkinél más. Hiszen mindenki mást él át, mást tapasztal meg. Nincs két egyforma élet, mint ahogy ember sem. Tehát az életed egyre jobb lesz, az egészséged is, erősebb leszel, és mosolygósabb. Remélem, tudtam egy két jó tanácsot adni. A lényeg az első dolog, hogy önmagadnak megbocsájtani. Ha elkezded szeretni önmagadat, már megbocsájtottál magadnak. Egyre jobb és könnyebb lesz az életed. Nehézségek mindig jönnek, de sokkal könnyebben tudod őket kezelni. Ajánlom a lélegzést, a napi tizenöt perc önmagadra figyelést és lazulást, a „Gyógyító álom” írásomat, melyet már hangos videóként is megtalálható.

Nagy ölelés: Aurora Amelia Joplin.

Isten velem van

Tizenöt éves lányként elővettem egy füzetlapot, és leírtam a szüleimnek, hogy miért döntöttem úgy, hogy véget vetek az életemnek. Könnyeimmel küszködtem, ahogy írtam a sorokat, a betűk csúnyákra sikeredtek, hiszen nem arra figyeltem, hanem a bennem levő fájdalmas érzésekre. Senkit sem érdekelt, hogy mi van velem, észre sem vették, mi történik bennem. Hiszen soha senki sem kérdezte meg tőlem, hogy vagyok. Nem kívánt gyermekként láttam meg a napvilágot. Anya, már amikor terhes volt velem, akkor is azt kívánta, bárcsak meg sem születnék. Örök titok marad talán, miért nem akart engem. Nagybátyámtól tudom, már a terhesség alatt elkezdett iszogatni. Annyira stresszes volt, hogy amikor már terhes volt velem, elkezdett hullani a haja, és amikor megszülettem, elveszítette a nagy haját. Teljesen megkopaszodott. Valamit titok lengett körbe engem, amit anyám magában hordozott, és szenvedett tőle. Gyönyörű, egészséges, nagy fekete hajjal és hófehér bőrrel, kerek, fekete szemekkel születtem meg, nagyon szép kislányként. Az éppen szükséges dolgokat megkaptam, de mintha idegen lettem volna, egy seb a testen, egy fekély, egy ölelést, egy jó éjt puszit sem, még jó szót sem kaptam. Legfeljebb tiszta ruhát. Otthon azt mondogatták nekem, nem vagyok elég ügyes, nem vagyok elég szép, duci vagyok, és a testvérem az okosabb és ügyesebb.

Így már az óvodában úgy éreztem, hogy nem érek semmit, értéktelen vagyok. Nem mertem az emberek szemébe nézni, mert úgy éreztem, nem vagyok elég jó. Ezért kezdtem bezárkózni. A fiú testvéremet, na őt imádták a szüleim! Ő volt a mindenük. Mivel bátyám látta, hogyan bánik velem édesanyám, ő is hasonlóan bánt velem. Piszkált, gúnyolt napi szinten, sőt terrorizált, amikor csak tehette. Mindennap a fejemre tette a párnát és azzal fojtogatott, egészen addig míg majdnem megfulladtam. A szüleim ebből semmit sem láttak. Próbáltam segítséget kérni, de semmi választ nem kaptam. Később már meg sem próbáltam elmondani, mert láttam, semmi értelme, nem érdekli anyát. Pici lányként nem tudtam, nem értettem, miért bánt engem a testvérem, mindannak ellenére én szerettem őt. Volt, hogy este lerúgtam a takarót, és kiabáltam: Anya! Anya! Hátha odajön hozzám és betakar, hogy addig is érezzem az anyai szeretetet, de úgy be volt rúgva, hogy meg sem hallotta. Így hát kénytelen voltam én magam betakarózni, nem lehettem több, mint ötéves. Apa sokat dolgozott, de munka után késő estig, néha éjszakáig is kocsmában töltötte az idejét. Viszont ő szeretett, éreztem, a maga módján, néha pici koromban még az ölébe is vett. Ennyi emlékem van. Nem mertem beszélni, megszólalni, féltem. Lesütött fejjel jártam már óvodáskoromban is. Szégyelltem, hogy mit, azt nem tudom. Anya azt mondta, semmit sem szabad elmondani arról, ami itthon történik. Ezt az egy mondatot többször is elmondta, jól megjegyeztem. Később még az orvosoknak sem mertem, hiszen azt hittem, azzal rosszat teszek, pedig kérdezték, minden rendben van otthon?

Az iskolában sem mertem megszólalni, annyira félénk, érzékeny voltam. Jól tanultam, habár soha nem segítettek, és nem nézték meg, készen van-e a házi feladatom. Tíz évesen rendeltem meg a Nők Lapja újság hátoldalából kivágott megrendelőlapon a Két Lotti című könyvet. Ez volt életem első könyve, Imádtam! Hála az égnek, ezért anya nem haragudott. Nagyon sokszor kiolvastam. A könyvek voltak a barátaim, nagyon sokat olvastam később is. Imádtam szárnyalni, a történetekbe belebújni. Képes voltam hajnalig is olvasni. Sőt, az iskolapadba is elrejtettem, és órán is olvastam. Nem értettem, a szüleim miért isznak, miért az alkoholt választják, és miért nem szeretnek, figyelnek rám. Jó kislány voltam. Anya egyre jobban ivott, eltorzult az alkoholtól, beszélni sem tudott. Nyugtatóra ivott, ezt később tudtam meg Szégyelltem. Azt hittem, mindenki látja azt, amit én. Látta, érezte, hogy nem szeretem én sem őt, és sokat kiabált velem. Semmi sem volt jó neki.

Egyszer csak elkezdetem betegeskedni, egyre többet, és egyre jobban fájt a fejem. Apukám biztatására elvittek orvoshoz, vizsgálgattak évekig. Sok gyógyszert kellett szednem. Hónapokat töltöttem minden évben kórházban. Végül azt mondták, ez nem fizikai eredetű, hanem lelki. A sok gyógyszer sem tudta elnyomni a sok fájdalmat, amit a szívemben cipeltem. Ügy döntöttem tizennégy évesen, nem szedek többet be egy szemet sem, kidobtam őket a kukába. Fájdalomcsillapítót néha vettem be, de semmilyen nyugtatót soha többet. Ekkor már késő volt, kamasz lány lettem, teljesen bezárkóztam a szeretet nélküli, rideg élet, az anyai szeretet hiánya miatt. Hiszen senki nem volt mellettem, nem volt, aki csak egy jó szót szólt volna, aki megölelt volna, aki megsimogatott és megdicsért volna, ha jó jegyet vittem haza. Egy szót sem szóltak hozzám. Én egy érzékeny lelkületű kamaszlány voltam. Úgy gondoltam, nem kellek senkinek, nem vagyok értékes, nincs senkinek szüksége rám. Életemben egy ölelést sem kaptam, pedig még egy állat is megnyalogatja a kicsijét, de engem senki nem szeretett. Nem is tudtam milyen az, de mélyen vágytam rá. Szép kamaszlány lettem. Az otthoni helyzet egyre rosszabb lett, elviselhetetlen volt számomra látni azt, hogy hol az egyik, hol a másik szülőm fekszik részegen a lakásban. Nem tudtam senkihez sem fordulni, nem volt sem nagymamám, sem nagyapám, sem keresztanyám, senkim sem volt. Egyedül voltam magányosan a nagy fájdalmaimmal.

A fiúk elkezdtek felfigyelni rám, és udvarolgatni. Egyre többet mentem el otthonról. Továbbtanultam középsuliban, és lett egy barátnőm, de neki sem mertem elmondani a bennem lévő sok fájdalmat. Szerettem hozzájuk menni, oda is költöztem tizenöt évesen. Egy hónap után jött csak értem apa, addig fel sem tűnt senkinek, hogy nem vagyok otthon. Onnan jártam iskolába, ott senki nem bántott, kedvesek voltak velem a barátnőm szülei. Nem igazán érdekelt az iskola, mert nem szerettem a zárkózottságom miatt közösségbe járni. Egy szép nyári napon megszólított egy helyes barna fiú a strandon: Nem szeretnék-e este elmenni szórakozni vele. Tudtam ki ő, nagyon jóképű volt, úgy döntöttem, miért ne. Igent mondtam. Akkor este történt egy olyan dolog velem, ami mindent megváltoztatott a későbbiekben az életemben. Amikor először megöleltük egymást, egy olyan finom energia járt át mind a kettőnket, én nem is gondoltam, hogy létezik ilyen. Olyan volt, mint én. Érzékeny és finom jellemű. Egyre többet találkoztunk, és beszélgettünk.

Viszont már annyira elhatalmasodott rajtam a depresszió, a sok sötét fájdalom, hogy már ez sem segített. Nem tudtam mit kezdeni ezekkel a sötét érzésekkel. Nem akartam élni, készültem már arra, hogy valamilyen úton-módon elmegyek ebből a világból. Senkinek nem fogok hiányozni. Túl szeretetszegény családba születtem, nem illetem bele. Kikészítettem hatvanhat szem Andaxint, amit anya szedett, és erre ivott. Gondoltam, ez elég lesz arra, hogy örökre elaludjak. Be is vettem éjfél körül az összes szemet. Két nap múlva a kórházban ébredeztem, ki voltam kötözve, karjaim szinte feketék voltak a sok véraláfutástól a sok infúzió miatt. Mielőtt felébredtem, egy csodás helyen jártam, ahol fényesség volt, és nyugalom… meg szeretet. Valaki beszélt hozzám. Isten? Vagy Angyal? Azt nem tudom, Csak arra emlékszem, hogy olyan jó volt ott lenni. Amit mondtak, arra nem emlékszem, csak arra, hogy megnyugtattak. Végül, amikor kinyitottam a szemem, első tiszta gondolatom az volt, hogy Isten azt akarja, hogy éljek, és soha többé nem csinálok ilyet. Az orvos szólt anyának, hogy felébredtem. Ő fölém hajolt, és azt sziszegte: -Miért csináltad? Tiszta ideg vagyok! Szeretet nem volt a szavaiban. Csak problémát jelentettem neki. Nem voltak benne biztosak, hogy életben maradok. Két nap után hazaengedtek. Nem tudtam, hogy lesz tovább, de azt tudtam, valahogyan ki fog alakulni. Anya, apa semmit nem szóltak hozzám, nem kérdeztek semmit, hogy miért csináltam. Szüleim folytatták az életüket a szokott módon.

Viszont énbennem sok minden megváltozott. Mintha újjászülettem volna, mintha kaptam volna egy új életet. Igen, Istent kaptam meg magam mellé, meg a segítő angyalait. Soha nem hallottam Istenről, csak káromkodásként a szüleimtől. De most már nem voltam egyedül. Éreztem, hogy az Isten és az angyalok szeretete ott van velem, és fogják a kezem. Isten szeretete a szívembe költözött tizenöt évesen. Folytatás következik….