A régi kendő

Mara órák óta gyalogolt felfelé a hegyi ösvényen. A kövek alatt tompán reccsentek a fenyőtűk, a levegőben nyári meleg és érett föld illata ült. A nap már lement, de az ég még tartotta a kék fényét. A szakadékhoz vezető út régen is ilyen volt: keskeny, meredek, néhol veszélyesen csúszós. Mara gyerekként sosem jöhetett ide egyedül. Most viszont egyedül jött — sőt, évek óta először mert idejönni.

A szemén ott volt a régi kendő.

A család ragaszkodott hozzá, hogy viselje, valahányszor a sziklák felé közeledett.

Azt mondták neki:

„Nem kell látnod ezt a helyet. Jobb, ha megkímélünk.”

Ő pedig hitt nekik.

Gyerekként még nem értette, mit nem kell látnia, csak azt, hogy az anyukája nagyon hiányzik.

Azt mondták: lezuhant. Meghalt.

Egy viharos napon elragadta a szél.

Nem maradt utána semmi.

Mara egész életében úgy nőtt fel, hogy senki nem beszélt róla. Ha kérdezett, elterelték. A család szűk volt, hideg és szigorú. Nem szerettek a kérdésekre válaszolni.

Most viszont felnőtt — és már nem hitte el a régi történeteket. Ott, mélyen érezte, valami nem stimmel a történettel.

Felért a gerincre, ahol a táj hirtelen megnyílt. A szakadék úgy húzódott előtte, olyan volt, mint amikor a föld kettéreped. A mélyben lassan mozgó víz terült el, halkan. Semmi vihar, semmi rémisztő zaj — csak csend honolt.

Mara megtorpant.

A kendő alatt érezte, hogy a szeme mögött feszültség dolgozik.

Nem akarta tovább várni, kerülni a valóságot.

Megfogta a kendő szélét, és lassan levette.

A fény először furcsán bántotta a szemeit, aztán a világ kitisztult előtte. Látta a sziklákat, a mélyen futó vizet, a fölötte húzódó fennsíkot — mindent, amit eddig nem láthatott.

És akkor… meglátott valakit.

A túloldalon egy nő állt.

Nem mozgott sokat.

Csak figyelte őt.

Mara először nem hitt a szemének.

A nő haja hosszú és barna volt, arcán mélyebb vonások, szemében erős zöld árnyalat. Olyan tekintet, amely nem idegen, hanem ismerős.

Nagyon is valódi, igaz.

A nő lassan lépett egyet a perem felé.

A hangja, mikor megszólalt, rekedt volt, mint aki évek óta nem használta volna.

— Mara.

A lány torka összeszorult.

— Nem lehet… — suttogta.

A nő szeme megtelt nedvességgel.

— De igen. Én vagyok az, édesanyád! Élek.

Mara megdöbbenve állt.

A mellkasa fel-felrándult.

Nem tudta, sírjon-e, és közben mély levegőt próbált venni.

A nő lassan folytatta, a hangja óvatos volt:

— Nem haltam meg azon a napon. El kellett mennem. Valakitől meg kellett védenem téged.

Mara megkövülten hallgatta.

A családban soha nem ejtettek szót arról, hogy bárki bántani akarná őket.

A hazugság súlya most egyben zuhant rá.

— Ki volt az? — kérdezte halkan.

A nő lesütötte a szemét.

— A férfi, akit te apának hittél.

Mara lélegzete elakadt.

A gyomrába hideg fájdalom hasított.

Az anya lassan beszélt, minden mondat mögött ott volt az évek fájdalma.

— Tudtam, hogy ha ott maradok, téged sem hagyna békén. Azt akartam, hogy esélyed legyen normális életre. A család azt mondta, hogy így lesz a legbiztonságosabb: ha azt hiszed, halott vagyok. Nem engedték, hogy lássalak, hogy írjak neked. Azt mondták, el kell vágnom minden kapcsolatot, mert különben visszajön érted. Féltettelek, kislányom.

Mara szeme megtelt könnyel, de most nemcsak fájdalommal — értetlenséggel, dühvel, és valami mély, szétáradó szeretettel is.

— Anya… — remegett a hangja.

— Tudom — mondta az asszony. — Tudom, mennyi mindent kellett egyedül cipelned. Anyai szeretet nélkül kellett felnőnöd. Így maradhattál életben. A család engem elüldözött. Elvettek téged tőlem erőszakkal. Egyedül gyenge voltam. Így éltem itt, a fennsíkon. Soha nem mentem messzire. Nem bírtalak magadra hagyni. Vártam, hogy egyszer idejössz, és újra együtt lehetünk, ha megérted, mi történt.

Mara körbenézett.

A szakadék széles volt. Nem lehetett átugrani.

De a túloldalon, kissé távolabb, egy keskeny természetes kőhíd húzódott — alig láthatóan, benőve fűvel, növényekkel. Nyilván régen használták.

Az anya észrevette, hogy Mara oda néz.

— Ott tudsz átjönni — mondta halkan. — Onnan indultam el én is.

Mara megtántorodott egy pillanatra, de aztán elindult.

A lábai bizonytalanul vitték.

A torka égett.

De minden lépése arról szólt, hogy van valami, ami fontosabb a félelemnél.

Az anya közben lassan elindult a híd felé a saját oldalán.

Mindketten óvatosan jártak, a sziklán apró kavicsok gurultak le.

A víz alant halk morajlással mozgott.

Amikor Mara rálépett a kőhídra, végigbizsergett benne az idegesség.

A híd keskeny volt.

A régi, mohás köveken érezni lehetett az időt, de tartottak.

Az anya is rálépett a túloldalról.

Anya és lánya lassan közeledett egymáshoz.

Amikor egymás elé értek, Mara megállt.

A teste remegett.

Az anya is megállt, olyan közel, hogy már érezni lehetett a jelenlétének melegét.

Mara végül megszólalt, halkan, sírással teli hangon:

— Annyira hiányoztál… annyira akartam hinni, hogy élsz. Bent éreztem. A szívemben.

Az anya szeméből kicsordult a könny.

— Én pedig minden nap azért éltem, hogy egyszer újra lássalak, és magamhoz szoríthassalak.

Mara ekkor már nem bírta tovább.

A teste előrelendült, és az anya karjai kitárultak.

A kőhíd közepén összeölelkeztek — szorosan, remegve, úgy, ahogy csak azok tudnak, akik túl sok éven át voltak távol egymástól.

A lány feje az anya vállára borult, az anya pedig úgy tartotta, mintha visszakapta volna azt, amit soha nem akart elveszíteni: drága kislányát.

A könnyek végigfolytak mindkettejük arcán.

Nem kellett hozzá szó.

Az a pillanat mindent megváltoztatott.

Végül Mara megszorította az anya kezét.

— Most már hazamegyünk — mondta halkan.

Az anya bólintott.

— Igen, kicsim. Most már igen.

Így álltak ott a kőhíd közepén, két ember, akiket sok-sok év választott el egymástól — most újra fizikailag is egymáshoz tartoztak.

A szakadék többé nem köztük volt, hanem mögöttük.

A lassú elengedés

A híd alatt lassan úszott el a fény,

mint egy szó, amit senki nem mondott ki még.

A szél a kabátod szélét vitte tovább,

s én úgy maradtam ott, mint part a folyó partján.

A kezem még őrizte a kezed lenyomatát,

mint a hó az éjszaka lépteit – halkan, szavak után.

De reggelre olvadt minden, ami tegnap volt igaz,

és már csak a csend tudta, hol kezdődik a hiány.

A szívem benned álmodott még néhány napig,

mint fa a lombot, mielőtt végleg elhullajtja mind.

Most üres az ág, de nem kérdez semmit már:

A szívem nem felejt — csak más ritmusban ver tovább.

Ott, ahol a gyertyák beszélnek

Ma csend van. A világ lélegzete elakad,

a temető fölött ködfátyol szalad.

Lámpások gyúlnak, mint halk imák,

s a szélben sóhajt a sok virág.

Emléked bennem, mint halk zene,

nem szűnik soha, csak elpihen benne.

A múlt ma újra testet ölt,

mint árnyék, mely a fényből szőtt.

Gyertyák könnye csorog a kőre,

mintha a szívem hullna a földre.

Minden lángban ott vagy te,

minden fény egy üzenet belőle.

Elmentél, mégis itt maradtál,

a szélben, a csendben, a fák alatt már.

Ha behunyom szemem, hallom hangod,

ahogy rám borítja a múlt az alkonyt.

És tudom, hogy nem vég az út,

csak másik part, hol a fény tovább fut.

Ott vársz talán, egy másik térben,

ahol nem fáj semmi — csak a béke él bent.

A test és a lélek párbeszéde

Hit kísér ma is, mikor a test fájdalmát érzem.

Szeretet szövődik körém, mint láthatatlan takaró,

és erőt ad, hogy a bizalom szívem mélyén megmaradjon.

A kitartás lassan lélegzik bennem,

mert tudja: nem mindig rohanás az út.

Néha meg kell állni – pihenni, figyelni,

hogy a természet csendje gyógyítóan simuljon rám

a zajos mindennapokban.

Egy séta, egy szellő, egy falevél lebbenése –

mind visszahozza a mosoly emlékét.

A munka, a nehéz súly, a sűrűség csak része az egésznek,

hiszen ott a könnyedség ígérete is:

egy halk nevetés, egy apró mozdulat,

amelyben feloldódik a fájdalom.

Minden napban ott a kettősség –

zaj és csend, súly és fény, fájdalom és gyógyulás.

És mégis: bennem marad a bizonyosság,

hogy a szív mindig hazatalál.

A testem hordozza a fájdalmat,

minden mozdulatban ott lüktet a sajgás.

Mint emlékeztető, hogy gyarló és törékeny a test,

mégis: a lélek erősebb a múló kínnál.

Szeretet borítja be a tagjaimban feszülő terhet,

és miközben érzem a sűrűséget,

a bizalom szelíden suttog:

„Ez is elmúlik, ahogy minden vihar tovatűnik.”

Néha a súly olyan nehéz,

hogy szinte beleroskadok,

de tudom: a lelkem magasabbra emel,

mint a test korlátai.

Mint madár, amely vérző szárnnyal is próbál repülni,

én is keresem a fényt,

és minden mozdulatban ott a vágy: újra felszállni.

Mert a fájdalom nem az ellenségem –

csak a tanítóm, aki arra hív,

hogy még mélyebben szeressem magam.

Hogy minden sajgásban megtaláljam a gyógyulás magját.

Mint apró gyertyaláng a sötét szobában,

újra és újra fellobban a szeretet fénye,

és megtanít: a könnyedség nem kívülről jön,

hanem belül fakad, a szív mélyéből.

És amikor a fájdalom legerősebben lüktet,

akkor érzem igazán: élek.

Mert aki érez, az kapcsolódik –

a testhez, a földhöz, az éghez,

és végül önmagához.

A hit, a szeretet, az erő és a bizalom

több, mint szavak –

ezek az én csendes imáim,

amelyek átölelik a napjaimat,

és felemelnek, amikor a súly túl nagy.

A szív jelez

A nap még melegen simogatta az udvart, amikor elindultam. Molly, a trikolór skót kiskutyám árnyékként követett a kapuig. Megsimítottam a selymes bundát, tenyerem alatt apró remegés futott végig, és súgtam neki:

– Sietek haza, Mollykám.

 Ő halk nyüszítéssel válaszolt, mintha a szavaim a szívéig értek volna. Szíve már akkor remegett, mert érezte: valami készülődik, a vihar már az árnyékban lapult, és a levegő nehéz lett, akár egy visszafojtott sóhaj.

 Az ég késő estére szinte feketévé vált. A szél süvített az ablakok mellett, a fák ágai vadul csapkodtak, ágak ropogtak, és a villámok fénycsóvája szinte az arcomba vágott minden alkalommal, amikor végig szántották az eget. Szorítottam a kormányt, szívem mintha összehúzódott volna, mert tudtam: Mollykám retteg a mennydörgéstől. Sejtettem, hogy baj lesz, ha nem érek haza időben.

 Az eső pergő ritmusa dobolt az autó tetején, mintha apró ujjbegyek kopogtak volna rajta türelmetlenül. A gumik csúsztak a sárban, minden kanyarban a szívem szinte megállt. Többször meg kellett állnom, mert a zuhogás sűrű függönye mögött szinte semmit sem láttam.

 Molly eközben a kerítés felé futott, mancsa alatt cuppogott a sár, teste reszketett, farkát szorosan a lába közé húzta. A mennydörgés elől menekült, a villámlástól – ösztönei hajtották. Ahogy átugrotta a kerítést, minden izma beleremegett; csak a biztonságot kereste, de a félelem elragadta. Csak futott és futott, mintha nem lenne visszaút.

 Mire a kapuhoz értem, éreztem, baj van. Az udvar üres volt. Molly sehol. Szívem kihagyott egy ütemet. A kerítés mellett sáros mancsnyomok – Molly átugrotta.

– Molly! Hol vagy? – kiáltottam, hangom megtört, akár a viharban recsegő faág. A gyomromban mintha kövek gyűltek volna. Minden zugot bejártam, kerestem, de hiába – az estéim nehezek voltak, súlyosak, mint az elárvult udvar csendje.

 Hiányzott minden nesz: a labda koppanása, amikor játszott, a halk nyüszítés, amivel hozzám bújt. Elviselhetetlen volt nélküle. Reggelente üres volt a ház; nem ébresztett a vidám ugatás, nem éreztem az orra hűvös érintését az arcomon.

– Él még… érzem a szívemben – suttogtam, miközben könnyeim potyogtak, és a mellkasomat nyomta az aggodalom.

 Napokig jártam a környéket, plakátokat ragasztottam, telefonáltam, mindent megtettem, hogy megtaláljam. Jutalmat is felajánlottam annak, aki visszahozza.

– Hallod a hangom, kicsim? – kérdeztem sokszor a sötétedő utcákon, de csak a szívem fájdalma válaszolt. Álmaimban hallottam az ugatását, éreztem őt, láttam lelki szemeim előtt, ahogy a füle mozdul lélegzetvételekor. A sejtés lassan reménnyé érlelődött bennem, amely minden reggel új erőt adott a kereséshez.

 Már eltelt egy hét. Nem adtam fel. A közeli város felé indultam. A párás reggelben minden zaj felerősödött: a madarak riadtan röppentek fel, a föld nedves illata megtöltötte az orromat. A tisztás szélén megpillantottam őt!

– Molly! Kiskutyám! Te vagy az! – kiáltottam.

 Ahogy meglátott, farkát hevesen csóválta, ugrálni kezdett. A félelem és a megkönnyebbülés egyszerre látszott a szemében, minden lépésével közelebb jött hozzám.

– Molly! – kiáltottam, és futva öleltem át.

 Ő nyüszítve ugrált, hangja mintha egyszerre sírt és nevetett volna, miközben könnyeim végigfolytak az arcomon.

– Itt vagy… itt vagy végre! – suttogtam, és nem tudtam abbahagyni a sírást. Ő a mellkasomhoz fúrta a fejét, nyalogatott. Megviselt, lefogyott volt, de minden rezdülésében ott lüktetett a hála.

 Autóba tettem, azonnal állatorvoshoz vittem. Az út minden egyes kátyújánál, minden fékezésnél őt figyeltem, de Molly minden mozdulatomra reagált, éreztem a bizalmát.

 Az állatorvos megvizsgálta Mollyt.

– Megviselt, de szerencsére egészséges – mondta, miközben simogatta a fejét.

 Molly hálásan nyalogatta a kezemet, mintha szívének minden köszönete ezen a gesztuson keresztül áradt volna felém. A bundája újra fényes volt, a szeme csillogott – és a szívem végre megnyugodott.

 Otthon, boldogan összebújva, újra együtt voltunk. És akkor értettem meg igazán: a szív sosem téved, ha jelez. A sejtés belőle születik, és néha még a legmélyebb félelemből is képes reményt fakasztani.

 

 

Múltban rekedve

A férfi ott ült a szikla szélén. A nap lassan bukott alá a horizont mögé, sugarai széttört aranyként terültek szét a tenger vizén. A mellkasában valami nehéz szorítás ébredt, amikor lenézett maga elé: a régi fényképezőgépre és a széthullott fotókra, amelyek a földön hevertek.

Kezébe vett egyet. A kép szinte égett az ujjai alatt. Ő volt rajta, és Ő. Az a nő, akinek a nevetése könnyű volt, mint a szél, és akinek ölelése otthon volt, bármilyen messzire is sodorta az élet. A férfi szeme elhomályosult, és egy pillanatra úgy érezte, hogy újra ott áll mellette. Hallotta a hangját, érezte az illatát, azt a halk nevetést, amit csak neki tartogatott.

– Miért kellett elmenned? – suttogta a naplementének, de a válasz csak a tenger morajában oldódott fel.

A fotókat sorban vette a kezébe: egy közös utazás, egy csók a partra simuló hullámok között, egy ölelés a hideg esőben, ahol akkor is mosolyogtak, mert együtt voltak. Minden képben ott lüktetett az élet, és minden képben ott szakadt fel újra a hiány.

Az emlékek nem halványultak – ellenkezőleg. Olyan elevenek voltak, mintha nem is a múlt darabjai lennének, hanem a jelen valósága. Mintha bármelyik pillanatban visszaléphetne közéjük. Mintha egyetlen mozdulat, egyetlen döntés elég lenne ahhoz, hogy visszakapja Őt.

De tudta, hogy nem.

A fényképek nem nyílnak kapuként a múltba. Csak szilánkok, amelyeket a szív vérző keze markol magához, mert nem tudja elengedni.

A nap lassan lebukott, és az ég aranyló fénye vörösbe fordult. A férfi szeme megtelt könnyel, és végül engedte, hogy kifolyjon belőle minden, amit addig őrzött.

– Nem bírlak elengedni – mondta ki, remegő hangon. – Mert te voltál az életem.

És ott, a szikla szélén, miközben a tenger végtelen hullámai a partot mosták, a férfi megértette: néha a múltban rekedünk, mert az volt az egyetlen idő, amikor igazán éltünk.

A padon maradt kendő

Észak-Olaszország, 1954

A hegyek mögött lassan ébredezett a hajnal, a kövek közül már kibújt a fény. A levegőben frissen sült kenyér illata keveredett a harmattal, és Emília, mint minden reggel, elindult a park felé. A kisfia még aludt, arcát édes álom érintette, ő pedig óvatosan betakarta, mielőtt kilépett volna a csendbe.

A pad, amelyen ülni szokott, a gesztenyefa alatt állt. A fa törzse repedezett volt, mint az idő. A férje mindig itt várta, amikor még élt. A háború elvitte, a tengeren túl maradt, és soha többé nem tért vissza. Még most is hallotta a hangját, amikor a szél végigsuhant a lombok között.

Emília kezében ott volt a halványkék kendő, amit utoljára tőle kapott. Selyem, kissé megkopott, mégis szent ereklyeként őrizte. Ujjai közé csúsztatta, mintha ezzel tarthatná életben a múltat. A szíve régóta csöndben dobogott, csak a kisfia miatt vert tovább.

Egyik délután, amikor különösen fáradt volt, a padon hagyta a kendőt. Nem szándékosan, csak épp annyira elmerült az emlékekben, hogy nem vette észre. Másnap, amikor visszatért, ott találta – gondosan összehajtva, a pad közepére téve. Nem tudta, ki hajtotta össze. Egy pillanatra azt hitte, talán maga a sors hajtotta össze a kendőt, hogy tudassa vele: nincs egyedül.

A következő napon szándékosan ott hagyta újra. És megint ugyanúgy összehajtva találta, mellette egy szál fehér virággal.

A harmadik délutánon, mikor odaért, egy férfi ült a padon. Negyvenes évei fölött járhatott, kezében tartotta a halványkék kendőt és a fehér rózsát. Amikor felnézett, Emília megpillantotta az arcát, a férfi barna szemeiben melegség és nyugalom csillant.

Emília maga is megmozdult, ahogy Lorenzo tekintetét keresztezte. Szép, telt arcát a gondosan fésült sötétbarna haj keretezte, a vállára omló hullámok között néhány aranybarna szál csillogott a napfényben. Mélykék szeme tisztán és élénken ragyogott, telt ajkai finoman ívelt mosolyt ígértek, bőre világos, kissé napbarnított árnyalatú. Egyszerre sugárzott benne a nőies elegancia és a természetes báj, miközben a halványkék kendő finoman kiemelte tekintetének ragyogását.

– Az öné, signora? – kérdezte csendesen, olasz akcentusában valami különös lágyság volt.

Emília bólintott, a hangja elakadt, mint amikor túl sok idő után szólal meg valaki.

– Köszönöm, hogy megőrizte – mondta végül, és lehajtotta a fejét.

A férfi mosolygott.

– Nem csak megőriztem… vártam is, hogy visszajöjjön érte. Egy ideje készülök erre a pillanatra – mondta, és bemutatkozott. – Lorenzo.

Leültek egymás mellé. Nem beszéltek sokat, csak csendben figyelték egymást, zavartan.

A kendő ott feküdt kettejük között, mint egy híd múlt és jelen között. Emília úgy érezte, valami csendesen megmozdul benne, valami, amit régóta eltemetett. Nem a múltat akarta elfelejteni, csak végre élni akart – nem csak emlékezni.

Ahogy egyre többször találkoztak, beszélgettek, Lorenzo halk nevetése lassan átjárta a nő szívét. Emília is nevetett végre – könnyedén, tisztán, és a nevetés olyan volt, mint a friss tavaszi szél. A falak, amelyek félelemből és fájdalomból épültek benne, elkezdtek eltűnni. A szeretet fénye áttört rajta, mert megengedte.

És egyik napon, amikor a nap lebukott a dombok mögött, Lorenzo finoman felé nyúlt. Nem szólt semmit, csak megfogta Emília kezét. A nő hagyta. A szívében először nem a fájdalom, hanem a melegség hullámzott végig — halk, emberi, gyógyító.

Amikor megszólalt a harang, Emília tudta: nem a múltat veszítette el, hanem a jövőt találta meg.

A szív eltemet

A lány szeme könyörgőn tapadt a férfira.

– Mondd meg… miért? Miért mész el? – kérdezte, hangja reszketett.

A férfi egy pillanatra lehajtotta a fejét. Látszott rajta, hogy küzd a csenddel, de amikor megszólalt, a mondat olyan volt, mint egy penge, amely mindent szétvág:

– Mert találtam valakit, aki jobb és több, mint te.

A lány szíve egyetlen ütemet vert, aztán mintha megszűnt volna létezni. A szavak nem hagytak helyet sem kérdésnek, sem mentségnek. Elég volt ez az egy mondat ahhoz, hogy minden ígéret, minden érintés, minden közös emlék porrá váljon.

Megremegett, de nem sírt. Nem adott a férfinak könnyet, nem adott hangot a fájdalomnak. Csak állt mozdulatlanul, miközben ő felvette a kabátját, és kinyitotta az ajtót. A zár tompa kattanása olyan volt, mint egy végítélet: pecsét a történetük végén.

A lány lassan az ablakhoz lépett. Nézte a távolodó alakot, amíg a köd el nem nyelte. Tenyerét az üveghez simította, de az hideg maradt – akárcsak az a mondat amit mondott neki, örökre beleégett a lelkébe.

Végül amikor a csend rázárult a szobára, megszületett benne a gondolat, amely úgy mart, mint a méreg:

A csalódás: amikor a szív eltemeti azt, ami még élni akar.

Anyai csend

Mit tehetsz, ha fáj?

Ha nem értékelnek anyaként, csak elvárnak.

Ha nem látnak, csupán követelnek,

fogalmuk sincs, mit cselekszenek.

Csendben hallgatod őket,

nyújtott kezed, szíved-lelked.

Nem vársz semmit, csak hogy szeressenek,

hogy néha egy jó szót ejtsenek.

Cserébe a szavaikkal marnak,

te pedig csak hallgatsz.

Elfordulsz, és potyog a könnyed…

Elfutnál, mert az lenne a legkönnyebb.

De anyai szíved megbocsát.

Látod, a bölcsesség tőlük messze áll.

Talán majd, ha nem leszel,

ölelnének, soha el nem engednének.

Majd akkor lehet feleszmélnek,

hogy anyai szereteted nélkül milyen nehéz az élet.

De már késő lesz, hisz az élet rövid,

a test elporlik,

az anyai ölelés többé nem létezik.

Az angyal ölelése /Igaz történet. /

Volt idő, amikor a sötétség olyan sűrűn vett körül, hogy egyetlen pici fényt sem láttam benne. Úgy éreztem, mintha elnyelt volna egy hideg, hangtalan éjszaka, amelyben nem maradt más, csak a fájdalom és a magány. Fiatal anya voltam, három apró gyermek édesanyja, s mégis egyedül álltam, támasz és megértő szó nélkül.

Az éjszakák csendjében térdre hullva imádkoztam. Könnyek között, reszkető szívvel könyörögtem útmutatásért, kapaszkodóért, hogy legyen erőm másnap is felkelni, mosolyogni, ölelni a gyermekeimet.

És akkor, egy ilyen könnyekkel telt imádság közben történt. A szívem körül hirtelen finom melegség bontakozott ki. Mintha láthatatlan szárnyak hajoltak volna fölém, s mintha egy fényfonat lágyan körülölelt volna. A sötétségben először éreztem, hogy a remény mégis él.

Nem láttam őt, de tudtam, hogy ott van. Az angyal. Sugárzó szeretete átjárta a lelkemet, és megértette velem, hogy sosem vagyok egyedül. Az imám meghallgatásra talált, s választ kaptam nem szavakban, hanem a szeretet érintésében.

Könnyeim tovább hullottak, de most már nem a kétségbeesésből, hanem a hála tiszta forrásából. Tudtam, hogy aki egyszer megérezte az angyal ölelését, annak szívében örökre ott marad a fény.

Mert az angyalok mindig velünk vannak. Csendben, láthatatlanul, s mégis annyira közel, hogy a szívünkben bármikor megérezzük őket.

Aznap éjjel, amikor letöröltem könnyeimet, óvatosan betekintettem a gyermekeim szobájába. Ott aludtak békésen, édesen. A félhomályban meg mertem esküdni, hogy szárnyak suhogását hallom, s a szobát betöltő csendben ott állt velünk a fény őrzője. Tudtam, nem csak engem, hanem őket is vigyázza.

Lyra és a fény köve

Egy apró völgyben élt Lyra, aki minden reggel a patakhoz sétált, hogy hallja a víz titkos dallamait. Egy nap egy fénylő kövecskét talált, ami melegséget árasztott. A kövecske vezette őt egy eldugott tisztásra, ahol a szél simogatta, és egy aranyló könyvet talált, tele történetekkel, amelyekben a bánat mindig gyengéd örömbe fordult.

Lyra rájött, hogy a kövecske emlékezteti: még a nehéz pillanatokban is van egy hely a szívnek, ahol nyugodtan pihenhet. Ahogy a patak partján ült, hallgatta a víz csobogását, és lassan érezte, hogy a fájdalom elcsendesül, mintha a természet ölelte volna át.

Beomlott szentély

Vannak napok

Melyek oly nehezek,

mintha kövek zúdulnának rám

emlékeim hegyeiről.

Fáj a test, lüktet a fájdalom,

mint rozsdás harang kongása,

s én kint ülök a sötét éjben,

hol tücskök apró lantokon zenélnek.

Várok, hogy könnyebb legyen,

könnyeim, mint harmatcseppek,

lassan felszáradnak a hajnal szélén.

Talán álomra hajthatom fejem,

hol csillagokból szőtt takaró

ringatja fáradt lelkem.

Ez az egyedüli csendes szenvedés,

mit az évek sora reám mért.

A test a templomom,

mely sajnos sok év alatt beomlott,

mint kőből rakott szentély,

melyet az idő erdői benőttek.

Gyógyítani lassan tudom,

egyedül nehéz a dolgom.

Az éj leple alatt testemnek suttogom:

„Gyógyulj, mert szeretlek nagyon,

s talán egyszer újra felépítelek

a hajnal fényeiből.”

Árnyék és fény

A faluban azt suttogták, hogy ha egyszer a Hold teljesen az árnyék mögé kerül, valami végérvényesen megváltozik. Nem a világban – hanem bennünk.

Aznap éjjel az emberek a dombtetőn gyűltek össze, a levegő vibrált a feszültségtől. A Hold lassan vörösbe fordult, mintha vért sírna. A gyerekek sírtak, az öregek imádkoztak, de Anna csak némán állt, a szívében egyetlen gondolattal:

– Ha tényleg eljön a vég, bárcsak még egyszer láthatnám őt a Hold fényénél.

És akkor, a sötétség közepén – ott állt előtte. Az a férfi, akit évekkel korábban elveszített. A szerelme. Nem álom volt, nem látomás: érezte a jelenlétét, a tekintetét, a mosolyt, amit soha nem tudott elfelejteni. A Hold vörös fénye alatt minden valóságosnak tűnt.

– Anna szerelmem! Nem maradhatok – suttogta a férfi. – Csak amíg a Hold újra felragyog.

– Annyira hiányzol! Megszakad a szívem! – mondta izgatottan Anna.

– Tudom! De legalább utoljára láthatjuk egymást. Szeretlek! – súgta oda Annának.

Anna térdre rogyott, és zokogva kapaszkodott volna belé, de nem érhetett hozzá. Csak a szemeik találkoztak, csak a lelkük érintkezett egyetlen, lopott pillanatra. A Hold árnyéka köréjük vonta a világot, mintha az egész univerzum figyelné ezt az örök búcsút.

Aztán a Hold fénye lassan visszatért. Az árnyék hátrált, a vörös szín halványodott, és vele együtt a férfi alakja is elenyészett. Mintha soha ott sem lett volna.

Anna egyedül maradt a csillagok alatt, könnyekkel az arcán. A többiek örültek, hogy véget ért a fogyatkozás. Ő viszont tudta: elveszítette másodszor is. És ez a második veszteség fájdalmasabb volt, mint az első, mert soha többet nem láthatja.

Mert a Hold árnyéka nem csak elnyeli a fényt – elrabolhatja azt, amiért a szívünk a legerősebben dobog.