A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fájdalom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fájdalom. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. február 15., szombat

Lüktető élet


A szikla rideg és mozdulatlan, ám én megtörtem a csendjét. Bíbor szirmaimmal dacolok az idővel, törékenynek tűnve, mégis rendíthetetlenül. Minden reggel a hajnal első sugarával nyújtózom, gyökereimet mélyen a kemény talajba fúrva, hogy még egy napig megélhessem a csodát.

 A szél gyakran próbára tesz, mintha azt kérdezné: „Hogyan lehetsz itt?” Mégis minden vihar után magasabbra emelkedem. Az eső, amely másokat elmos, nekem erőt ad. A nap, amely perzsel, engem éltet.

 A sziklák között lenni nem könnyű. Mégis itt találtam meg önmagam. Itt értettem meg, hogy a szépség nem csak gyengédségből születik. A szirmokban ott van minden megélt fájdalom, minden győzelem, minden remény, minden várakozás, hogy egyszer valaki rám talál.

 Egy magányos vándor, ha meglát, talán megáll egy pillanatra. És ha figyelmesen néz, megláthatja a lüktető életet bennem – azt, ami nem adta fel. Mert bár a világ rideg lehet, a szív mégis dönthet úgy, hogy szeret és remél.

 Mert ahol sziklák közt is virág sarjad, ott az élet sosem adja fel, és én ennek az életnek a szirma vagyok.

 


2025. február 4., kedd

Összetört álom



( A képet mesterséges intelligencia készítette.)


A nap már lemenőben volt, a tenger felülete aranylón csillogott, ahogy a hullámok lustán nyújtóztak a part felé. A levegő sós illata keveredett a friss lime és kókusz aromájával. A tengerparti bungalók verandáján mécsesek égtek, lángjaik táncot jártak a lágy esti szélben. A fák között apró lámpások függtek, halvány fényük sejtelmesen világította meg a fehér homokot.
Emma a sekély vízben állt, a finom homok terült el a lábai körül, ahogy a hullámok átölelték. Hosszú, gesztenyebarna haját felfogta, de néhány tincs kiszabadult, és finoman az arcához tapadt a párás levegőben. Ruhája könnyű selyem, narancssárga, mint a napfelkelte első fényei. Tekintete nyugodt volt, de a szívében izgatott lüktetés vert gyökeret.
A parton, néhány méterre tőle, Kristóf egy fa alatt állt, lazán begombolt ingben, mezítláb, kezében egy üveg borral. Szőke haja kócos volt a szélben, tekintete sötéten figyelte Emmát. Mindig volt benne valami titokzatos, valami, amitől Emma úgy érezte, sosem tudja teljesen kiismerni.
— Gyere ide! — hívta a férfi rekedten.
Emma mosolyogva lépett ki a vízből, a selyemruha nedves szegélye a bőréhez tapadt. Kristóf egy poharat nyújtott neki. Az ujjuk összeért, és a lány bőrén forróság futott végig.
Leültek a homokba, háttal a végtelen tengernek. Kristóf lassan cirógatta Emma kezét, majd finoman megérintette az arcát.
— Tudod, hogy ez a hely olyan, mint egy álom? — suttogta Emma.
— Te vagy az álom — válaszolt Kristóf, majd közelebb hajolt, ajkai puhán érintették a lányét.
A csók mély volt, lassú és ismerős, mégis minden alkalommal új. Emma szíve zakatolt, ujjai Kristóf tarkójára siklottak, és elvesztek egymásban, mintha az idő is megállt volna.
Aztán hirtelen, egészen halk, alig hallható rezgés törte meg a csendet. Kristóf zsebében mozdulatlanul fekvő telefonja megremegett egy pillanatra. Olyan halk volt, hogy Emma szinte nem is érzékelte, inkább csak a férfi reakciója tűnt fel neki. Kristóf keze megfeszült a hátán, a csók egy röpke másodpercre megszakadt. De aztán, mintha mi sem történt volna, Kristóf folytatta.
Emma egy pillanatig gondolkodott, mondani akart valamit, de a férfi érintése újra magával ragadta. A telefon néma maradt. Talán csak egy jelentéktelen üzenet volt. Talán semmi fontos.
De az idő nem állt meg. És az éjszaka sem tarthatott örökké.
Másnap reggel Emma lassan ébredt. A nap fénye aranyló csíkokban esett a hófehér lepedőkre. Kristóf oldalt feküdt, de nem nézett rá. A mobilját szorította, és az arcán egy furcsa árny suhant át.
— Minden rendben? — kérdezte Emma álmosan.
Kristóf összerezzent, majd azonnal elmosolyodott. De Emma észrevette, hogy a mosoly nem ért a szeméig.
A férfi gyorsan felült, a lepedő összegyűrődött a mozdulattól.
— Csak egy hívás... semmi fontos.
Emma ösztönösen érezte, hogy hazudik. A szívében valami halkan megroppant, ahogy Kristóf távolabb húzódott tőle.
A férfi felállt, keresztbe font karokkal nézett ki az ablakon.
— Emma… nem tudtam, hogyan mondjam el… — kezdte halkan.
A lány légzése elakadt. A bőrén még mindig ott égett az előző éjszaka minden érintése, minden csók, minden suttogás.
Kristóf mélyet sóhajtott.
— Valaki mást szeretek. Beleszerettem egy másik nőbe. Nem akartam neked fájdalmat okozni. Egy ideje találkozgatunk. Ne haragudj. Nagyon nehéz ez most nekem is. Téged is szeretlek, de ő az igazi.
A szavak kíméletlenül csapódtak Emma mellkasába. A világ egyszerre szűk lett és fullasztó.
A szél meglibbentette a függönyt, behozva a tenger illatát. De most nem volt álomszerű. Csak sós és keserű, akár a könnyek, amelyek Emma torkában rekedtek.
Kristóf mozdulatlanul állt, mintha várná, hogy a lány mondjon valamit. De mit lehet mondani ilyenkor?
Emma lassan felállt. Egy pillanatra nézte a férfit – azt a férfit, akiről azt hitte, az övé lehet.
Aztán elmosolyodott.
Kristóf meglepetten nézett rá.
— Mi az?
Emma megrázta a fejét.
— Semmi. Csak... hirtelen olyan világos lett minden.
A szemei csillogtak, de nem a könnyektől. Hanem a felismeréstől.
A férfi úgy tűnt, mintha várna valamire. De Emma már tudta. A férfi sosem volt az övé igazán. Az álom, amit ő épített köré, csak egy illúzió volt, amit a vágy szőtt bele a valóságba. Ő túlzottan bízott abban, hogy az ő szeretete elég lesz a férfi számára. De most, ahogy ott állt, rájött, hogy az igazság más. Ő volt az, aki túlzottan ragaszkodott ahhoz, hogy egy olyan kapcsolatban éljen, ami már a kezdetekkor is törékeny volt.
Megkerülte Kristófot, és odalépett az erkélyhez. A tenger még mindig ott volt, változatlan, hatalmas és gyönyörű. Egy pillanatra lehunyta a szemét, mély levegőt vett, és érezte a sós levegőt, a nap melegét a bőrén.
A tenger felé fordulva Emma elhúzta a haját az arcából. Az reggeli napfény fényei lassan belesimultak a hullámokba, mintha valami elúszott volna, ami már nem térhet vissza.
Ahogy ott állt, a férfi már nem volt ott. Elment.
Az idő nem adhatja vissza azt, amit már elvett.
Emma megértette, hogy a fájdalom egy új kezdetet hoz magával. És bár a szíve még fájt, tudta, hogy nem állhat meg – az életet tovább kell élni, lépésről lépésre.

2025. január 31., péntek

Tűz-Angyal

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Lángok emelkednek,
szikrák táncolnak az égben,
a Tűz Birodalmába lépek.
A kapu tárul előttem,
csupán egy vöröslő ölelés.
Ahogy beléptem,
minden, ami emberi, eloszlik,
és a tűz átformál,
mint a tűző nap, mely éget,
de formálja a földet.
A földi test elhamvad,
a lélek könnyedén emelkedik,
mint szálló arany füst,
angyali szárnyakra lel.
A lángok nem égetnek,
csupán szelíden karolnak,
mint egy szerető kéz,
mely örökre átölel.
Itt, a tűzben,
minden, ami fáj, eltűnik.
A test elporlad,
de a lélek örök.
És amikor már nem marad semmi,
csak a fény és a csend,
angyalok karja ölel,
és már nem vagyok más,
csak a Tűz Angyala,
a végtelen lángok tiszta szívében.

2025. január 23., csütörtök

Félember



(A kép saját alkotás.)

A halál nem szörnyeteg, csak csend,
a földi lét halk elengedése.
Fájdalom, szenvedés lassú oszlása,
mint árnyék, ami végül elhalványul.
Lennék rózsaszirom, mit a szél magával visz,
szellő, mely nyomot sem hagy maga után,
egy falevél, amit az ág könnyek nélkül ereszt,
esőcsepp, mely elvegyül a Föld ölében,
hópehely, aki boldogan olvad –
bármi, csak nem ember.
Mert ha nem szeretnek, mi értelme az életnek?
Üres marad minden nap,
mintha szívem helyén csupán
egy kő volna.
A szeretet ott van mindenben, tudom,
egy fűszálban is, ha szívem nyitva áll.
És adok, mert van miből,
de néha kell, hogy kapjak is:
egy mosolyt,
egy ölelést,
egy érintést, ami megerősít.
Mégis, ha ez hiányzik,
mi értelme az útnak?
Talán csak az elmúlás könnyűsége vár,
a szellő szárnyán lenni valami más.
Bármi lennék, csak nem ember,
hiszen szeretet nélkül mindenki csak félember.

2025. január 14., kedd

Szabadulás


Elizabet az ablaknál állt, tekintete a szürke, eső áztatta utcára meredt, ahol a vízcseppek lassan folytak le az üvegen, mintha könnyek lennének. Az utca kihaltnak tűnt, csak egy elázott macska osont a szemetesek között. A konyha csendje nyomasztóan körülölelte, és a falióra monoton ketyegése minden más zajt elnyomott, mintha az idő maga is megrekedt volna. Ujjai között egy porceláncsészét forgatott – az utolsó ajándékot, amit Tamástól kapott, még azokban a napokban, amikor a szeretetük őszintének tűnt.

Az ajtó csapódása kizökkentette gondolataiból. Tamás volt az, ahogy mindig: sietős léptek, hideg tekintet. Nem köszönt, csak ledobta a kabátját a kanapéra.
– Megint egész nap semmit nem csináltál? – kérdezte ridegen, miközben elővette a telefonját. – Legalább a vacsorát megfőzhetted volna.
Elizabet mély lélegzetet vett. A férfi szavai, mint mindig, most is sebeztek. „Szavaid, mint a kígyóméreg, gyorsan hatnak” – gondolta magában, miközben próbált higgadt maradni.
– Tamás, beszélnünk kell – mondta végül, hangja halk, mégis határozott volt.
Tamás felnézett, tekintetében bosszúság villant. – Már megint? Nem tudnád egyszerűen elfogadni, hogy ilyen vagyok?
Elizabet érezte, hogy a szívében valami megmozdul. Évek óta tűrt. Mindig ő volt az, aki bocsánatot kért, még akkor is, amikor semmi rosszat nem tett. Újra és újra megpróbálta megérteni Tamás dühét és ridegségét, magyarázatokat keresett, hogy miért lett a férfi, akit egykor szeretett, ennyire más. De most már tudta: nincs magyarázat. Tamás szavai, mint éles pengék, minden alkalommal újabb sebet ejtettek rajta, és ő hagyta. De most, ahogy az ablakból az esőt nézte, érezte, hogy valami megváltozott. Nem tudta tovább tűrni. Nem akarta.
– Nem, Tamás. Ez most más – mondta Elizabet, miközben érezte, hogy a torka elszorul, de a hangja mégis határozottan csengett. – Évek óta várom, hogy valami változzon, hogy te változz. De te csak egyre mélyebbre húzol magaddal. Nem akarom, hogy a szavaid újabb sebeket ejtsenek rajtam, nem akarom többé, hogy az életem minden nap egy küzdelem legyen.
Tamás először döbbenten nézett rá, majd a szája sarka gúnyos mosolyra húzódott.
– Ne nevettess, Elizabet. Nélkülem sehová sem fogsz jutni. Ki fog vigyázni rád? Mit érnél egyedül?
Elizabet szeme megtelt könnyekkel, de nem engedett.
– Azért, mert te sosem hittél bennem, Tamás, még nem jelenti azt, hogy én nem hiszek magamban. És most elmegyek.
Csendben összepakolta a legfontosabb dolgait, és még egyszer végigjárta a ház szobáit. Az emlékek, amelyek egykor boldogságot hoztak, most csak fájdalmat hagytak maguk után. Néhány perc múlva már az autójában ült, és a távolba hajtott, maga mögött hagyva mindent, ami bántotta. Az úton gondolatai cikáztak a fejében. Megkönnyebbült. Még nem tudta, hogy mi jön most, de tudta, hogy bármi is történik, többé nem lesz az, ami eddig volt. Végre kiszabadult a bántalmazó kapcsolat fogságából.
Hónapokkal később Elizabet a kertjében állt, ahol a frissen nyírt fű és a virágzó rózsák illata betöltötte a levegőt. A napfény gyengéden csókolta az arcát, míg egy pillangó szállt a közeli levendulabokorra. A rózsák, amelyeket múlt hónapban ültetett, most élénk színekben pompáztak: vörös, rózsaszín és hófehér bimbók szegélyezték az ösvényt. Ez a kert már nem csak egy hely volt – ez a békéje szimbóluma lett.
Egy barátnője, Anna, éppen akkor lépett ki a verandára két gőzölgő kávéval.
– Olyan békés itt – jegyezte meg Anna. – És te is sokkal nyugodtabbnak tűnsz.
Elizabet elmosolyodott, miközben letérdelt, hogy megtisztítson egy rózsatövet a gyomoktól.
– Tudod, sokáig nem hittem, hogy képes vagyok erre. Évekig azt gondoltam, hogy csak Tamással van értelme az életemnek. De most… most rájöttem, hogy a nyugalmat és a szeretetet csak magamnak adhatom meg.
Anna elmosolyodott, és Elizabet mellé guggolt.
– Megérdemled a boldogságot. És látom rajtad, hogy végre megtaláltad.
A napfényben fürdő kert egy új kezdetet jelentett. Elizabet szívében még mindig ott voltak a hegek, de ezek már nem fájtak. Inkább emlékeztették arra, hogy mennyi erő lakozik benne. Felnézett az égre, és hagyta, hogy a napfény átjárja az arcát. Hálát érzett – nem csak azért, mert megszabadult a fájdalomtól, hanem azért is, mert újra képes volt hinni önmagában. – Köszönöm! – suttogta halkan, mintha az égieknek, a világnak és önmagának mondaná egyszerre. A madarak csicsergése és a rózsák illata körülölelte, és végre tudta: most kezdődik az igazi élete.
A kert csendjét csak a madarak csicsergése törte meg, de ez a csend már nem nyomasztó volt. Ez a csend békét hozott.

2025. január 10., péntek

Miért?


Miért hull a könny, mint egy megtört égbolt,
melynek súlyát senki sem érti?
Szívem rianásai szólnak, de a szeretteim nem értik.
Hangtalan záporban állok,
s kérdezem: vajon más vagyok?
A bánat fojtogat,
mintha idegen földre születtem volna,
ahol minden lélek egy nyelven szól,
csak én beszélek a szív csendjén.
Talán hiba vagyok,
egy eltévedt dallam egy régi zenében?
Sírva próbálok magyarázni,
de minden szavam visszhang,
csak a semmi felel,
és a szívem, mely lassan megszakad.
Miért nem értenek?
Talán azért, mert más vagyok,
mert a mélységet látom, ahol ők a felszínt?
Mégis, a könnyeim között,
a fájdalom rejtekén,
ott lapul valami,
valami, amit ők nem látnak.
Egy szív, mely érzi az eget,
a csendet, a mindent.
De vajon elég ez?
Vagy csak egyedül maradok,
mint egy elszakadt árnyék,
mely sosem kapja vissza a fényét?

2025. január 6., hétfő

Múlt könnyei



(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem.)


Fájdalom ölelt át sok éjjelen,
Vak szerelem volt az életem.
Könnyek hullottak, halkan, némán,
Álmok foszlottak csillagfény-éjszakán.

Szívemen és szememen köd fátyol ült,
Örök ködben léteztem,
Még ha fájt, is szerettem,
Minden lélegzetet miatta vettem.

Becsapott szavak mély sebet hagytak,
Összetört a szívem, mit elragadtak.
Múltam titkai suttogva fájnak,
De már nem rabjai a csalfa vágynak.

Álmomból végül felébredtem,
A hajnal fényében reményt leltem.
Könnyeim már a múlt, tovatűnt,
S a szívem újra fényre gyúlt.


Álom vagy valóság?


(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)

Csak álom volt, mit életnek hittem?
Ha felébredek, vajon mit érzek szívemben?
Békét, fényt vagy sötét árnyat,
Szebb jövőt, mi mindent áthat?
Reméltem, hogy más világ vár,
Hol nem bánat és fájdalom jár,
De ha ugyanaz köszönt rám,
Mit ér ez a csúf valóság?
Hiszen nem éltem, csak vártam,
Fényt kerestem, homályban jártam.
De most kérlek, mondd meg nékem:
Álom volt csak, vagy valós élet?
Ha álom volt, hát égi fény,
Ha valóság, szomorú tény.
Álmodom tovább, csendben, bátran,
S valóság kél a csodák álmában.

2024. december 12., csütörtök

A gyertya fénye

/A képet mesterséges intelligencia készítette /

A tél vastag, fehér takarót terített a kis falu fölé. A házak ablakai mögött meleg fények pislákoltak, az utcákon lassú léptekkel sétálgattak az emberek, és mindenki tudta, hogy egy különleges este közeleg: karácsony.
A falu szélén, a fenyőfák között, egy kis ház állt, amely egyetlen embernek adott otthont. Anna, a magányos nő, aki évről évre egyedül töltötte az ünnepeket. Fiatal korában egy boldog család tagja volt, de a sors kegyetlen folytán a férje és gyermekei egy balesetben örökre elhagyták őt. Azóta minden évben ugyanabban a magányos fájdalomban élte le az ünnepeket, hiszen nem tudott mit kezdeni a fájdalommal és az ürességgel.
Idén karácsonykor azonban valami más történt. Anna úgy érezte, mintha valami titkos erő hívogatná, hogy ne zárkózzon be teljesen a világtól. Valahogy olyan érzése volt, mintha a szeretet egy másik formában, más módon próbálna elérni hozzá. Reggel, miután felébredt, egy papírdarabka volt az ajtó elé téve, egy kézzel írt üzenettel:
„Ne feledd, a szeretet mindig ott van, ahol a szívek nyitottak.”
Anna elmosolyodott, de az üzenet mégis furcsa szomorúságot ébresztett benne. Miért éppen most? Miért most? De elhatározta, hogy nem hagyja figyelmen kívül ezt az apró jelet, és elindult, hogy megnézze a falu ünnepi készülődéseit.
A falu központjába érve a templom környékén gyülekező embereket látta, ahogy díszítenek, énekelnek, és mindenki mosolygott. A téren fenyőfa gyönyörűen ki volt díszítve, a gyerekek boldogan futkároztak körülötte. Anna megállt, és csodálkozva nézte őket, mikor egy ismerős hang szólította meg:
— Anna! Miért nem jössz el velünk az éjféli misére?
Az ismerős hang egy öregasszonytól jött, aki mindig segített neki, amikor szüksége volt valamire. Anna kicsit habozott, de végül úgy döntött, hogy elmegy. Talán most, talán ezen az estén valami más történhet.
A templom csendes, megnyugtató légkörében Anna leült, és az emberek körülötte mind mosolyogtak. A szívek itt, a templomban valahogy egymásra találtak. A pap imája, az éneklő hívek hangja, a gyertyák fénye mind-mind egy hatalmas, szeretettel teli ölelést alkotott.
Amikor elérkezett az este csúcspontja, a pap azt mondta:
— Ma este, mi a szeretet fényét gyújtjuk meg. A karácsony nemcsak a családról szól, hanem arról is, hogy mindenki, aki tiszta szívvel közeledik a másikhoz, megtalálja azt a fényt, amit keres.
Anna szemei megteltek könnyekkel, de nem a fájdalom, hanem az érzelmek áramlása miatt. A templom egyetlen nagy közösséggé vált, amelyben mindenki ott volt egymás számára, ahol a szeretet nem ismer határokat.
Ahogy az éjféli mise véget ért, és az emberek szétszéledtek, Anna nem indult haza. Inkább megállt a templom udvarán, és az éjszakai égboltra nézett. A csillagok fényesen ragyogtak, és egyetlen gondolat öntötte el a szívét: „A szeretet mindig ott van, csak meg kell engednünk, hogy megtaláljon.”
Ekkor hirtelen egy apró kéz érintette meg a vállát. Anna megfordult, és egy kislány állt ott, kezében egy kis kosár, benne egy gyertyával.
— Ez a gyertya önnek szól, hogy emlékezzen rá, hogy soha nem lesz egyedül, ha a szeretetet a szívében hordja.
Anna megölelte a kislányt, és úgy érezte, mintha egy darab a múltjából tért volna vissza. Az éjszaka csendjében, a fenyőfák között, a karácsony valódi fénye ragyogott fel benne. A szeretet mindig ott volt, csak ő maga zárkózott el előle.
Az este végén Anna hazaindult, de most már nem érezte magát magányosnak. A szíve megtelt azzal a szeretettel, amit mások ajándékoztak neki, és tudta, hogy a karácsony valódi lényege nem más, mint hogy a szívünk képes megnyílni mások felé, és így válhatunk mi is részeseivé a szeretet határtalan áramlásának.

A belső börtön

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Saját börtönömben élek,
a falakat magam emeltem,
nem gyorsan, nem kapkodva,
tégláról téglára raktam össze
minden félelmem, minden kimondatlan fájdalmam.
Belül nagyon sötét van.
Néha azt hiszem, ez a biztonság,
hogy a falak megóvnak valamitől,
amit nem is ismerek, csak érzek,
mint egy távoli vihar morajlását.
De a rácsok hidegek,
ha hozzájuk érek,
fájdalom lüktet ujjaimban…
És mégsem húzom el őket.
Talán megszoktam ezt a hideget.
Talán azt hittem, ez az otthonom.
De néha rések támadnak.
Fény szökik be,
és emlékeztet, hogy valahol
más is van: nemcsak csend,
nemcsak magány.
Ma még itt vagyok,
de a fény már bennem ragyog,
a falak lassan omlanak,
és minden téglával,
ami leesik, közelebb kerülök magamhoz.

Hangok nélküli dallam




A domb tetején állt a fiú, kezében a furulyával, amit apjától kapott. „Játssz majd nekem, ha már nem leszek itt” – kérte apja utoljára. Most ott feküdt a hideg föld alatt, míg ő egyedül állt a szürke ég alatt.
Reszkető kézzel emelte a hangszert az ajkához. Az első hang rekedt és hamis volt, a szél elvitte. A dallam, amit egykor apjától tanult, most fájdalmasan csendült fel, tele kimondatlan szavakkal és elveszett reményekkel.
Ahogy a hangok elhaltak, könnyei patakzottak. A furulya a földre hullott, és a világ hirtelen néma lett. Csak a szívében visszhangzott a dallam – örökre.

2024. december 7., szombat

A dallam véget ért



Amikor Eliza leült a régi zongorához, a nap már rég eltűnt a horizont mögött. A szobát csak a halvány fények és a zongora hangjai töltötték be. Ujjai lassan végigsimítottak a billentyűkön, és egy-egy halk hang szólalt meg. A dallam, amit oly sokszor játszottak együtt, most másképp szólt. A férfi, aki egykor mellette ült, most csak egy emlék volt. Emlékezett arra a csodás nyári estére, amikor négykezest játszottak a zongorán, és a zene a szívük ritmusává vált. A kacagásukra, ahogy együtt nevettek, miközben a billentyűk között keveredtek a játékos ujjakkal. Emlékezett a csókokra, amiket a zene szünetei alatt osztottak meg, az esti sétákra, amikor a kezüket fogva csillagokat néztek, és egy-egy halk szóval terveztek közös jövőt. A felejthetetlen, szenvedélyes szerelmes éjszakákra, és a szerelme illatára, ahogy a fülébe suttogta, mennyire szereti. De volt egy különleges este is, amelyet sosem fog elfelejteni. A férfi letérdelt előtte, kezében egy csokor fehér rózsával. Eliza szemei könnybe lábadtak, miközben figyelte a férfi arcán tükröződő őszinte vágyakozást. – „Eliza,” suttogta, hangja remegett a feszültségtől, „neked adom ezt a virágot, mint az életem legszebb ajándékát. Leszel a feleségem?” Eliza szíve gyorsabban kezdett dobogni, és bár a válasz azonnal ott volt a száján, mégis úgy érezte, hogy az idő mintha megállt volna. Elméje csak a férfi tekintetére összpontosított, ahogy ott térdel előtte, és a zongora csendjében egyetlen szó sem volt szükséges ahhoz, hogy minden mondanivalót kifejezzenek. – „Igen... örökre.” – suttogta, és a férfi karjaiban megpihent. De az idő, mint egy elhaló akkord, mindent elvitt. A férfi, aki a szíve minden dobbanásával szerette, most távol volt, és a zongora csupán egyedül kísérte Elizát a csendben. Ma már másnak suttogja a fülébe azt, amit neki. A dallam, amit egykor együtt játszottak, most fájdalmasan visszhangzott a szobában. Eliza szíve szomorú ritmusra dobogott, és minden egyes hang visszahozta a múlt szépségeit, de a jelen egyedüllétét is. A dallam véget ért, de az emlékek örökre benne maradtak – a csókok, a séták, a fehér rózsa csokor, a zongora hangjai, a férfi keze, és a kérés, amit örökre a szívében hordozott. Ahogy Eliza keze a zongora billentyűin megpihent, egy pillanatra csend honolt. De a csend nem volt üres. Mintha a jövő egy új dallamot suttogott volna neki, egy dallamot, ami egyszer talán elhozza a boldogságot, a szeretetet újra. Az emlékek ott voltak, de ő tudta, hogy a szeretet, mint egy végtelen melódia, sosem ér véget. Talán más napokon, más kezekkel, új dallamok születnek majd. És a szívének ritmusa, bár szomorú most, egyszer még örömmel fog dobogni.



2024. december 5., csütörtök

A belső börtön

 

Saját börtönömben élek,
a falakat magam emeltem,
nem gyorsan, nem kapkodva,
tégláról téglára raktam össze
minden félelmem, minden kimondatlan fájdalmam.

Belül nagyon sötét van.
Néha azt hiszem, ez a biztonság,
hogy a falak megóvnak valamitől,
amit nem is ismerek, csak érzek,
mint egy távoli vihar morajlását.

De a rácsok hidegek,
ha hozzájuk érek,
fájdalom lüktet ujjaimban…
És mégsem húzom el őket.
Talán megszoktam ezt a hideget.
Talán azt hittem, ez az otthonom.

De néha rések támadnak.
Fény szökik be,
és emlékeztet, hogy valahol
más is van: nemcsak csend,
nemcsak magány.

Ma még itt vagyok,
de a fény már bennem ragyog,
a falak lassan omlanak,
és minden téglával,
ami leesik, közelebb kerülök magamhoz.

2024. november 26., kedd

Hazugság volt...

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ádám és Éva épp egy hétvégi pihenésről tértek haza. Éva mélyen csalódott. A szállodában voltak, amikor Ádám zuhanyozni ment, és megszólalt a telefonja. A kijelzőn egy nő neve villant fel. Éva felvette, de nem szólt bele. A vonal túloldalán a nő „Szívemnek” szólította Ádámot, azt hitte, ő van a vonalban. Éva zokogva tette le a telefont. A tökéletesnek ígérkező hétvége romba dőlt. Ádám magyarázkodott, de hiába. Amikor megérkeztek, és leszálltak a buszról, Éva annyit mondott:
– Öleltél, csókoltál, a fülembe suttogtad, mennyire szeretsz. Minden érintésed hazugság volt! Itt a vége.
Az eső is eleredt, mint Éva könnyei, ahogy hátat fordított Ádámnak, és elindult haza.