Csillagok tánca

Csillagok táncolnak halk léptekkel,

Hold fénye hinti lágy szőnyegét.

Álmából ébred a csendes táj,

Hol fény és árnyék könnyedén száll.

Ezüstszárnyon lebeg a csend,

Szívünk ritmusa összefonódik, mint lent.

Táncol a Hold, a csillagok ragyognak,

S a lélek szabadon, végtelenül boldog.

Fordulj a fény felé /lélekvers/

Én vagyok a Nap.

Szeretetből születtem,

fényem nem éget –

melegít, ébreszt,

átölel csendben.

Napraforgóim, kicsi fényeim…

Ti, akik hajlott fejjel vártok –

halljátok szavam...

Hozzád szólok,

napraforgó lelkem,

ki néha lehajtod a fejed,

mert túl nehéz az árnyék.

De nézd –

minden reggel újra jövök,

sugárral írok neked

égi üzenetet:

Fordulj felém!

Mert bennem nemcsak világosság él,

hanem remény,

és gyógyító erő,

ami testedbe, lelkedbe költözhet.

Ha rám nézel,

emlékszel majd,

hogy nem vagy egyedül.

Hogy belül is fény vagy,

akár egy magban alvó tavasz.

S ha megnyílsz,

mint aranyló szirmok a hajnalban –

meglátod:

a szeretet mindig megtalál,

még akkor is,

ha borús az Ég.

Én vagyok a Nap.

És te vagy a virág,

aki újra hinni tanul.

Csak fordulj felém –

és minden lehetséges.

És ha este lesz,

ne félj a sötéttől –

én akkor is ott vagyok,

a szíved mögött.

Az élet hullámai

Az élet egy fonál, a semmiből szövődik,

kezdet és vég között titkos kapocs.

A lélek vándor, ki útját nem látja, mégis megy,

mert maga az út az élet, a tapasztalás.

Minden reggel új nap bontja ki fényét,

árnyéka mindig követ.

A boldogság szellő, mi átsuhan a bőrön,

a fájdalom vihar, mi lassan oszlik el,

de mindig ott ragyog egy csillag, hogy vezessen.

Az emberi szív, mint viharvert hajó,

újra és újra vitorlát bont a szélben,

mert minden érzés, mi átjár, újabb tanítás,

s az élet tengerén ezerfelé vezet az út.

Az idő hullám, mi partot sosem ér,

minden pillanat egy elillanó árnyék.

A lélek tükör, mi fényt tükröz vissza,

az élet lángja lobog – míg van, ki őrz