Nem marad velem

A szoba félhomályban lélegzik,

az ablaknál megáll a fény.

Bennem egy üres tér húzódik,

amit nem érint meg senki.

A csend nem békés –

üres szék az asztalnál,

ahol a szeretet kabátja

rég lecsúszott a vállról.

Hiány vagyok,

mint el nem küldött levél,

mint kulcs a zsebben,

ami nem talál zárat.

A szív kérdez,

de nem jön válasz,

a magány lassan tanít meg arra,

milyen hangja van az egyedüllétnek.

Mégis –

a sötét nem végállomás.

A fény nem kér, csak érkezik,

és egyszer majd rám talál.

Lesz kéz, amely ölel,

lesz hang, amely a nevemet

suttogja halkan,

és a magány helyett

a szerelem lesz velem.

www.muzsakkonyvtara.hu

Angyali érintés

Karácsony előtt

a szív kaput nyit halkan,

fény simít végig

mindenkin ezen az éjszakán.

Az angyal közel hajol,

érintése meleg, mennyei,

ahol a szeretet

él, mindenkit elér.

Ott áll egy gyermek mellett,

tenyerében bizalom,

szárnya biztonságot ad,

szeretettel oltalmaz.

Segítsége láthatatlan,

mégis súlya van –

mint gyertya fénye esténként

egy hideg ablakban.

Karácsony idején

az angyal bennünk él,

szeretetből fon hidat

szív és szív közé.

www.muzsakkonyvtara.hu

Fenyőillat és gyertyafény

Hó szállingózik,

lassan új ruhát kap a táj,

csend ül a földre –

ilyenkor minden szív hazatalál.

A lámpafény lágyul,

az este ünnepre vár,

s egy halk harangszó messziről

békéről és csodáról mesél már.

A konyhában kalács sül,

jó illata hív haza,

az asztalon gyertyafény táncol,

s a lélek ünnepi díszbe öltözik ma.

A mosoly most ajándék,

a tekintetek csillognak,

a szavak szeretetből fakadnak.

Kéz a kézben

végre minden lélegzet megpihen,

a szeretet a szívekben él szelíden.

A szív ma csendben nyílik,

mert érzi: angyalok oltalma védi,

és a múlt minden bánata

meg sem érinti.

Kint a táj hideg, hófehér,

jégvirágot rajzol az ablaküvegre,

bent a szoba melegében

ring a béke.

Karácsony estjén

ma mindenki megtalálhatja azt,

akihez tartozik –

a szeretet ünnepén

angyalok üzenete

a szívekbe költözik.

www.muzsakkonyvtara.hu

A kis doboz

Sok-sok éve már annak,

hogy üzenetet írtam egykor magamnak,

kis dobozba tettem halkan,

idő múlt, s elmerült a zajban.

Teltek az évek sorra,

ősz hajszál jutott minden napomra,

tettem-vettem, éltem csendben,

míg egyszer a kezembe vettem.

Sárguló papírt bontottam széjjel,

lélegzetem remegett a fénnyel,

a halvány lapon ott állt: tisztán —

Itt az idő! Készen állsz?

Könnyem hullt a felismerésre,

hiszen tudtam: vártam erre a fényre.

Eljött a pillanat — végre kimondhatom:

köszönöm Önmagamnak a bizalmat, az utamon.

www.muzsakkonyvtara.hu

Csokor a léleknek (lélekvers)

Egy csokor virágra vágyom,

nem csak színekre, nem csak illatokra,

hanem arra, aki hozza,

aki szívből szedi,

minden szálban ott él a szeretet,

az ő érzései, gondolata.

A pipacs piros lángja,

a vadkamilla selymes fehérje,

és a kis kék szál,

amit sosem tudok megnevezni –

de mindig imádtam.

Ez a csokor több, mint szín és forma,

többet mond minden szónál.

Az illata a természet csodája,

benne él az érintés,

a lélek könnyed ölelését hordozza,

nem csupán szirmok és levelek,

hanem szeretettel átitatott lélekfonalak.

Nem elég a szépség,

nem elég az illat –

az adó lelkét keresem,

az ölelés lágy jelenlétét,

amit csak egy igazán törődő kéz adhat.

Egy csokor virág –

egy lágy üzenet,

egy dallam, melyet csak a szív hall meg,

nem emberi fülekkel,

hanem tiszta lélekkel,

amit a szív ír,

s amit a szél csendben továbbvisz,

a lélek útján –

és én vágyom rá, rád, aki adod.

Hozzáállás /vers/

H a látlak sírni, nem fordulok el,

meghallgatlak, hogy lelked megpihenjen.

O tt vagyok csendben, ahol nem hallani hangot,

ahol egy érintés többet mond, mint száz szó.

Z ajos világban is a szívet figyelem,

nem a felszínt, hanem az emberi lényeget.

Z ord időkben meleg takaró vagyok,

nem ítéllek el – bennem békét találhatsz.

Á rnyak között is a fényt keresem,

másokban a jót – mindig azt nézem.

Á tkarolom azt, aki fél vagy gyenge,

hiszem: minden lélek önmaga szent temploma.

L elkem nem versenyez, inkább emel,

a kapcsolódásban hiszek, nem a szerepben.

L átni tanulok nemcsak szemmel, de szívvel,

minden találkozásban ott a lehetetlen kincse.

Á ldás vagyok, ha úgy döntök, azzá válok,

egy kedves szóval hidat építek száz árok fölé.

S zeretettel állok másokhoz – nem tökéletesen,

de őszintén, emberséggel – szívből, lelkemből.

Beszélő felhők

Suhannak fenn a beszélő felhők,

törtfehér álmok az Ég tenyerén,

a szél selyemujja cirógatja őket,

táncolnak csendben a nyár peremén.

Nevetnek halkan, ha a Nap rájuk pillant,

aranyat hint rájuk – játszanak vele,

árnyékuk lassan a rétet puhán érinti,

mint kedves szó, mi a szívhez simul.

Formájuk változik – most szív, most madár,

történet lesz mind, ki figyelni mer,

egyszer csak rólad mesél egy kicsi felhő,

és válaszol is, ha szíved figyel.

Ó, nyár! Ó, égbolt! Ó, szélben élő csoda –

milyen könnyű hinni, hogy minden egy dal,

ha a felhők szólnak, s te csak nézed őket,

máris a lelked is táncolni akar...

Kertem Csendje

A kert még hűvös,

a Föld nem hív mezítláb járni –

csak hallgatni, csodálni.

Ó, hogy mennyire várom, érezni a Föld energiáját.

Bent vagyok, de az ablak nyitva.

Beáramlik a friss, tiszta levegő,

valahol messze madárdal csendül –

egy éjszakai énekesmadár énekel

oly gyönyörűen. Nekem.

A testem fáradt.

Minden porcikám érzi a napokat,

a munka nyomait.

De belül…

könnyedség van.

Mintha valami láthatatlan virág nyílna bennem,

csendes és derűs.

Nem kell történnie semminek.

Ez az éjszaka így tökéletes:

halk, hideg,

és mégis valami különös

melegség ül a szívemen.

Nem tudom, mi ez.

Talán tavasz.

Talán a kertem.

Talán csak az, hogy most jól vagyok.

A csillagok az égen olyan közel vannak,

mintha csak egy lépésnyire,

a kezemmel elérhetném őket.

A Hold fénye lágyan hull a kertre,

mint egy tündöklő királynő,

ami megnyugtatja a világot.

Minden nyugodt.

Minden a helyén van.

És én is nyugodt vagyok.

Mintha az elmúlt napok minden fájdalma,

minden aggodalom,

amit cipeltem a vállamon –

köddé vált volna.

Most csak béke van.

A testem fáradt, de a lelkem könnyed,

mintha elengedtem volna minden terhet,

elillant a semmibe.

Nem gondolok most a holnapra,

a következő feladatokra.

Majd akkor, amikor elérkezik.

Most csak hagyom,

hogy az éjszaka nyugalma átjárjon,

hogy minden pillanata finoman,

lágyan a sejtjeimbe áramoljon.

Hagyom, hogy a nyugalom legyen a kísérőm,

míg a világ alszik csendesen,

én a nyugalmat élvezem.

Jesua érintése

Nem vallásokban keresem őt,

nem szavakban, nem könyvek lapjain.

Szívemben él – ott, ahol néha csend van,

néha bánat, de ő gyógyít –

láthatatlanul, halkan, belülről.

Jesua – számomra nem más,

mint a tiszta, feltétel nélküli szeretet.

Aki nem ítélt – csak megértett.

Nem parancsolt – csak megölelt.

Nem uralkodott – hanem szolgált,

fénnyel, szeretettel, emberséggel.

Ő a fény, ami maga a szeretet,

az erő, ami nem rombol, hanem épít.

A húsvét számomra emlékezés:

arra, hogy a szeretet mindig él,

a gyógyulás halk, és szívből fakad.

És hogy ő – mindig velünk van.

Most is szeret,

és fényét csendesen ránk szórja

csendben – örökre.

Ötvenegy tavasz

Bejártam a poklot, nem egyszer talán,

de mindig vittem egy lángot a sötét folyosón.

Anyaként álltam, erős gyökérként,

míg vihar cibálta a világom.

Szívem nem kérdezett, csak adott,

jóságot, csendet, vigasztaló szót.

Az együttérzés volt a pajzsom,

a szeretet, az iránytűm minden úton.

Fiatalon kerestem a választ,

ma már tudom: a kérdés is én vagyok.

És a válasz is.

Mert aki ennyit élt,

az megtanul ragyogni a sebek mögül.

Most vagyok boldog, most ötvenegyévesen ,

szelíden mosolygok a világra,

mert bennem otthon van végre minden,

amit egykor kívül kerestem.

Pitypang tánca

Aranyarcú rétek szépsége vagy,

napfényben ringó halk tavaszi-ének.

Szellő csókolja sárga tested,

a Föld álmodik benned, míg vársz.

Aztán egy reggel, mikor a szél táncra hív,

bóbitáid felhőkké szórja szét a szél.

Millió apró repdeső álommá,

szálló fehérséggé a rét peremén.

Táncolsz, forogsz, lebegsz a légben,

szellő karolja pille-könnyű léted.

Földet érsz, csendesen érkezel a

rétre, hol újra otthonra találsz.

Lélek a toll hegyén

A toll hegyén táncol a lélek,

Minden szó egy új csillagot gyújt,

Az írás nem csupán kifejezés,

Hanem szeretet—egy üzenet.

Papíron ébrednek az álmok,

Majd lágyan megszületnek,

Szavak fényesen át szövik a csendet,

S mindegyik egy új világot érint—hol nincs határ.

A szív, ha ír, akkor beszél,

Minden betű egy szellő, mi körülölel,

Írásban szól a szeretet,

A szavak, mik szárnyalnak—hűséget festenek.

Lágy fényben pihen a papír,

Kezemben az álom, mi formát ölt,

Mert az írás nem csupán üres szó,

Ez maga az élet—mely örök táncba kezd.

A szeretet és az írás egy ölelést hoz,

Miközben a világ csendes csodáját írjuk,

A szavak, mik a szívből jönnek,

Bennük él minden, mi igaz és tiszta.

Álom kapuja

Halkan száll a csend, mint hűs lehelet,

Lágyan öleli körül testedet a sötétség,

A szemek lassan lecsukódnak,

Minden gond, mint füst, eloszlik.

Az álom kapuja most megnyílik,

Benned rejtett csodák kelnek életre,

A lelked szárnyra kél, könnyed, szabad,

A világ odakint már nem számít.

Szép tündérek halkan énekelnek,

Szent harmónia ringat téged,

A csillagok fénye, mint lágy tánc,

Édes álom, mindent elringat.

Most már nem kell semmit kérned,

Minden vágyad a csöndben oldódik,

Az álom szárnyán lebegve élsz,

Halkan, csendben útra kélsz.

Aludj szépen, a békét keresd,

A csillagok őrzik álmaidat,

Míg a reggel finoman felébred,

Te ott leszel, ahol a csend ölel.

Tiszta Lélek

 

A tiszta lélek, mint égi fény,

Sérthetetlen, mint az időtlen táj,

Összetörhetetlen, mint a csend,

Mert tiszta fény, és szeretet, mi éltet,

Mi mindent átölel, és meggyógyít.

Szavak, mikor tiszták, a szívbe csengenek,

Tettek, melyek szívből jönnek, sosem felednek.

Lélekben rejlik a tiszta csend,

Gondolatok, mik nem káoszt teremtnek,

Szemekben tükröződik a tisztaság,

Érzések, mik nem hazudnak, csak ragyognak.

Tisztaság, mint a friss hajnal pírja,

Nem kér, csak létezik, és az igazságot hirdeti,

A szívben, lélekben örökre ott marad,

Értéke a legdrágább kincs, mely kimondhatatlan.

Mint a hajnal ragyogása, tiszta és szelíd,

A lélek nem védelmezi önmagát,

Szeretetet nem kér, csak ad,

Fényében minden árnyék elhalványul,

És semmi sem veszélyezteti,

Mert ő az örök tisztaság, az örökkévalóság.

A szív dala

Zongorán szól a szív dala,

Lágy muzsika varázslata,

Világ nyílik, hangok élnek,

A zene hív, újra élek.

Hangjegyekből épül álmom,

Valóságból elvarázsol,

Zene érint, mint lágy selyem,

Átkarolja fáradt lelkem.

Mint folyó ringat, úgy árad,

Csillaggyöngyök fénye vár ma.

Minden hangban otthont érzek,

Átölel a tiszta lélek.

Ez a dallam fényt hoz nappal,

S éjjel álmot sző a hanggal.

Szívem mélyén mindig éltet,

E dallamban élnék végleg.

Karjaidban

 

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Érintésed, mint lágy szellő hajnalban,

bőrömön suttog, szívem táncra hív hangtalan.

A csókod íze mézédes, mégis könnyű, tiszta –

egy pillanat, mely örökre lelkembe van írva.

Veled kézenfogva indulok az úton,

a világ halkul, nincs zaj, csak a nyugalom.

Karjaidban találom meg az igazi hazát,

ahol a szívem végre otthonra talál.

Szemeid fénye csillagot gyújt éjjelemben,

tekinteted oltár, ahol örökké megpihenhetek.

Te vagy az érintés, mely újra életre kelt,

te vagy minden álmom, te vagy maga a jelen.

Karjaid ölelésében elveszni nem félek,

ott születik meg minden, mit igaznak érzek.

Biztonságod tengerében csendben ringatózom,

míg szívem dobbanását a tiédhez igazítom.

Hajnalillat

Üresség ölel, mint fagyos téli csend,

Szívem mélyén fájdalom csendje van bent.

Szeretet lángja rég kihunyt, csak hamuja maradt,

Álmok közt bolyongok, s a lélek megfagyva hallgat.

A sötét égbolton csillagok fakulnak,

Fényük távolodik, szépen, lassan kialszanak.

Hó lepi a tájat, s ahogy lassan olvad,

A változás kísér, mint hűvös hajnalillat.

Elmúlás szárnyain suhan át az idő,

Örökké vágyom, de minden tovatűnő.

S ha elér a tavasz, s a jégszív is megenyhül,

Az üresség csendje talán új fényre lendül.

Gyönyörű havon megcsillan a fény,

Remény csókját hinti az éj peremén.

Lelkem mélyén a parázs, talán még él,

Fagyott álmaim lassan újra felébrednek még.

A sápadt égen egy csillag int felém,

Én tudom, holnap visszaintek – van még remény.

A tél talán elmúlik, új tavaszra vágyom,

Hogy lelkem olvadjon, s új fényre találjon.

Életünk egy Puzzle

Életünk egy színpad,

játsszuk a szerepünket,

mint színészek, kiknek álarca

mosolyt és könnyet váltogat.

Miért történik mindez, ami történik,

s miért nem történik?

Kérdések özönlenek,

mint vihar a csendes tó felett.

Kirakózunk fejünkben,

puzzle-játékot játszunk –

talán a választ megtaláljuk,

mint elveszett csillagot a sötétben.

Illeszgetjük darabjainkat ide-oda,

de nem passzol sehova.

Ha végre odapasszol egy darab,

a szívünk végre megkönnyebbül,

mint hajó, vihar után

egy pillanat alatt.

Az életünk egy színpad,

színészek vagyunk rajta.

Elfeledtük, hogy mi is a darabunk,

mint rég elveszett könyvet a polcon,

s ezért nem illeszkednek a darabok.

Tudatos létezésben,

a pillanatokat keresve,

minden darab

magától a helyére kerül.

Mert – a válaszok – végre megérkeznek,

és összeállnak a darabok,

meglátjuk az összképet,

a válaszok megérkeznek a miértre.

Láthatatlan hívás

Eljött az idő, hát elindulok,

fáradt lábammal lassan bandukolok,

mázsás kövek nyomják léptemet,

új utamon talán elengednek.

Látom az utat, láthatatlan hívást,

az út szélén várnak rám sorban,

szeretet-angyalok, barátok –

tárt karokkal fogadnak, szívükkel dalolnak.

Egy új világ hív, ismeretlen táj,

hol csodás dimenziókon át

árad a szeretet mindenhol –

jobb, mint e földi létezés,

nincs ott bánat, nincsen éhezés.

Szívesebben maradnék és léteznék,

szívem már vágyik e létre,

hazamenni, felébredni nem akarok;

a földön szeretet nélkül élni nem tudok.

E földi létben szívem megszakad,

nem látok mást, csak szomorú arcokat,

félelem járja át e világot –

inkább megyek az új világba tovább,

hol a szeretet ölel majd át.

Hit és fény testvérek

 

Bennem él a hit, mint világító torony,

A fény ragyogva mutatja minden álmom.

Sötétségben vezet, amit szívem sugall,

Ez a szeretet fénye, mi ragyogva átölel.

Fényes hajnalban, mikor új nap kél,

Minden kétségem eltűnik, mint a szél.

A hit az erő, velem szüntelen él,

Szeretet fénye, a hittel szívemben él.

Tenger mélyén is, ha vihar támad,

Ez a fény ragyog, álmom őrzi mindennap.

Hisz a szeretet fénye, mi sosem apad,

Örökkön-örökké velem marad.