Kertem Csendje

A kert még hűvös,

a Föld nem hív mezítláb járni –

csak hallgatni, csodálni.

Ó, hogy mennyire várom, érezni a Föld energiáját.

Bent vagyok, de az ablak nyitva.

Beáramlik a friss, tiszta levegő,

valahol messze madárdal csendül –

egy éjszakai énekesmadár énekel

oly gyönyörűen. Nekem.

A testem fáradt.

Minden porcikám érzi a napokat,

a munka nyomait.

De belül…

könnyedség van.

Mintha valami láthatatlan virág nyílna bennem,

csendes és derűs.

Nem kell történnie semminek.

Ez az éjszaka így tökéletes:

halk, hideg,

és mégis valami különös

melegség ül a szívemen.

Nem tudom, mi ez.

Talán tavasz.

Talán a kertem.

Talán csak az, hogy most jól vagyok.

A csillagok az égen olyan közel vannak,

mintha csak egy lépésnyire,

a kezemmel elérhetném őket.

A Hold fénye lágyan hull a kertre,

mint egy tündöklő királynő,

ami megnyugtatja a világot.

Minden nyugodt.

Minden a helyén van.

És én is nyugodt vagyok.

Mintha az elmúlt napok minden fájdalma,

minden aggodalom,

amit cipeltem a vállamon –

köddé vált volna.

Most csak béke van.

A testem fáradt, de a lelkem könnyed,

mintha elengedtem volna minden terhet,

elillant a semmibe.

Nem gondolok most a holnapra,

a következő feladatokra.

Majd akkor, amikor elérkezik.

Most csak hagyom,

hogy az éjszaka nyugalma átjárjon,

hogy minden pillanata finoman,

lágyan a sejtjeimbe áramoljon.

Hagyom, hogy a nyugalom legyen a kísérőm,

míg a világ alszik csendesen,

én a nyugalmat élvezem.

Jesua érintése

Nem vallásokban keresem őt,

nem szavakban, nem könyvek lapjain.

Szívemben él – ott, ahol néha csend van,

néha bánat, de ő gyógyít –

láthatatlanul, halkan, belülről.

Jesua – számomra nem más,

mint a tiszta, feltétel nélküli szeretet.

Aki nem ítélt – csak megértett.

Nem parancsolt – csak megölelt.

Nem uralkodott – hanem szolgált,

fénnyel, szeretettel, emberséggel.

Ő a fény, ami maga a szeretet,

az erő, ami nem rombol, hanem épít.

A húsvét számomra emlékezés:

arra, hogy a szeretet mindig él,

a gyógyulás halk, és szívből fakad.

És hogy ő – mindig velünk van.

Most is szeret,

és fényét csendesen ránk szórja

csendben – örökre.

Ötvenegy tavasz

Bejártam a poklot, nem egyszer talán,

de mindig vittem egy lángot a sötét folyosón.

Anyaként álltam, erős gyökérként,

míg vihar cibálta a világom.

Szívem nem kérdezett, csak adott,

jóságot, csendet, vigasztaló szót.

Az együttérzés volt a pajzsom,

a szeretet, az iránytűm minden úton.

Fiatalon kerestem a választ,

ma már tudom: a kérdés is én vagyok.

És a válasz is.

Mert aki ennyit élt,

az megtanul ragyogni a sebek mögül.

Most vagyok boldog, most ötvenegyévesen ,

szelíden mosolygok a világra,

mert bennem otthon van végre minden,

amit egykor kívül kerestem.

Pitypang tánca

Aranyarcú rétek szépsége vagy,

napfényben ringó halk tavaszi-ének.

Szellő csókolja sárga tested,

a Föld álmodik benned, míg vársz.

Aztán egy reggel, mikor a szél táncra hív,

bóbitáid felhőkké szórja szét a szél.

Millió apró repdeső álommá,

szálló fehérséggé a rét peremén.

Táncolsz, forogsz, lebegsz a légben,

szellő karolja pille-könnyű léted.

Földet érsz, csendesen érkezel a

rétre, hol újra otthonra találsz.

Lélek a toll hegyén

A toll hegyén táncol a lélek,

Minden szó egy új csillagot gyújt,

Az írás nem csupán kifejezés,

Hanem szeretet—egy üzenet.

Papíron ébrednek az álmok,

Majd lágyan megszületnek,

Szavak fényesen át szövik a csendet,

S mindegyik egy új világot érint—hol nincs határ.

A szív, ha ír, akkor beszél,

Minden betű egy szellő, mi körülölel,

Írásban szól a szeretet,

A szavak, mik szárnyalnak—hűséget festenek.

Lágy fényben pihen a papír,

Kezemben az álom, mi formát ölt,

Mert az írás nem csupán üres szó,

Ez maga az élet—mely örök táncba kezd.

A szeretet és az írás egy ölelést hoz,

Miközben a világ csendes csodáját írjuk,

A szavak, mik a szívből jönnek,

Bennük él minden, mi igaz és tiszta.

Álom kapuja

Halkan száll a csend, mint hűs lehelet,

Lágyan öleli körül testedet a sötétség,

A szemek lassan lecsukódnak,

Minden gond, mint füst, eloszlik.

Az álom kapuja most megnyílik,

Benned rejtett csodák kelnek életre,

A lelked szárnyra kél, könnyed, szabad,

A világ odakint már nem számít.

Szép tündérek halkan énekelnek,

Szent harmónia ringat téged,

A csillagok fénye, mint lágy tánc,

Édes álom, mindent elringat.

Most már nem kell semmit kérned,

Minden vágyad a csöndben oldódik,

Az álom szárnyán lebegve élsz,

Halkan, csendben útra kélsz.

Aludj szépen, a békét keresd,

A csillagok őrzik álmaidat,

Míg a reggel finoman felébred,

Te ott leszel, ahol a csend ölel.

Tiszta Lélek

 

A tiszta lélek, mint égi fény,

Sérthetetlen, mint az időtlen táj,

Összetörhetetlen, mint a csend,

Mert tiszta fény, és szeretet, mi éltet,

Mi mindent átölel, és meggyógyít.

Szavak, mikor tiszták, a szívbe csengenek,

Tettek, melyek szívből jönnek, sosem felednek.

Lélekben rejlik a tiszta csend,

Gondolatok, mik nem káoszt teremtnek,

Szemekben tükröződik a tisztaság,

Érzések, mik nem hazudnak, csak ragyognak.

Tisztaság, mint a friss hajnal pírja,

Nem kér, csak létezik, és az igazságot hirdeti,

A szívben, lélekben örökre ott marad,

Értéke a legdrágább kincs, mely kimondhatatlan.

Mint a hajnal ragyogása, tiszta és szelíd,

A lélek nem védelmezi önmagát,

Szeretetet nem kér, csak ad,

Fényében minden árnyék elhalványul,

És semmi sem veszélyezteti,

Mert ő az örök tisztaság, az örökkévalóság.

A szív dala

Zongorán szól a szív dala,

Lágy muzsika varázslata,

Világ nyílik, hangok élnek,

A zene hív, újra élek.

Hangjegyekből épül álmom,

Valóságból elvarázsol,

Zene érint, mint lágy selyem,

Átkarolja fáradt lelkem.

Mint folyó ringat, úgy árad,

Csillaggyöngyök fénye vár ma.

Minden hangban otthont érzek,

Átölel a tiszta lélek.

Ez a dallam fényt hoz nappal,

S éjjel álmot sző a hanggal.

Szívem mélyén mindig éltet,

E dallamban élnék végleg.

Karjaidban

 

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Érintésed, mint lágy szellő hajnalban,

bőrömön suttog, szívem táncra hív hangtalan.

A csókod íze mézédes, mégis könnyű, tiszta –

egy pillanat, mely örökre lelkembe van írva.

Veled kézenfogva indulok az úton,

a világ halkul, nincs zaj, csak a nyugalom.

Karjaidban találom meg az igazi hazát,

ahol a szívem végre otthonra talál.

Szemeid fénye csillagot gyújt éjjelemben,

tekinteted oltár, ahol örökké megpihenhetek.

Te vagy az érintés, mely újra életre kelt,

te vagy minden álmom, te vagy maga a jelen.

Karjaid ölelésében elveszni nem félek,

ott születik meg minden, mit igaznak érzek.

Biztonságod tengerében csendben ringatózom,

míg szívem dobbanását a tiédhez igazítom.

Hajnalillat

Üresség ölel, mint fagyos téli csend,

Szívem mélyén fájdalom csendje van bent.

Szeretet lángja rég kihunyt, csak hamuja maradt,

Álmok közt bolyongok, s a lélek megfagyva hallgat.

A sötét égbolton csillagok fakulnak,

Fényük távolodik, szépen, lassan kialszanak.

Hó lepi a tájat, s ahogy lassan olvad,

A változás kísér, mint hűvös hajnalillat.

Elmúlás szárnyain suhan át az idő,

Örökké vágyom, de minden tovatűnő.

S ha elér a tavasz, s a jégszív is megenyhül,

Az üresség csendje talán új fényre lendül.

Gyönyörű havon megcsillan a fény,

Remény csókját hinti az éj peremén.

Lelkem mélyén a parázs, talán még él,

Fagyott álmaim lassan újra felébrednek még.

A sápadt égen egy csillag int felém,

Én tudom, holnap visszaintek – van még remény.

A tél talán elmúlik, új tavaszra vágyom,

Hogy lelkem olvadjon, s új fényre találjon.

Életünk egy Puzzle

Életünk egy színpad,

játsszuk a szerepünket,

mint színészek, kiknek álarca

mosolyt és könnyet váltogat.

Miért történik mindez, ami történik,

s miért nem történik?

Kérdések özönlenek,

mint vihar a csendes tó felett.

Kirakózunk fejünkben,

puzzle-játékot játszunk –

talán a választ megtaláljuk,

mint elveszett csillagot a sötétben.

Illeszgetjük darabjainkat ide-oda,

de nem passzol sehova.

Ha végre odapasszol egy darab,

a szívünk végre megkönnyebbül,

mint hajó, vihar után

egy pillanat alatt.

Az életünk egy színpad,

színészek vagyunk rajta.

Elfeledtük, hogy mi is a darabunk,

mint rég elveszett könyvet a polcon,

s ezért nem illeszkednek a darabok.

Tudatos létezésben,

a pillanatokat keresve,

minden darab

magától a helyére kerül.

Mert – a válaszok – végre megérkeznek,

és összeállnak a darabok,

meglátjuk az összképet,

a válaszok megérkeznek a miértre.

Láthatatlan hívás

Eljött az idő, hát elindulok,

fáradt lábammal lassan bandukolok,

mázsás kövek nyomják léptemet,

új utamon talán elengednek.

Látom az utat, láthatatlan hívást,

az út szélén várnak rám sorban,

szeretet-angyalok, barátok –

tárt karokkal fogadnak, szívükkel dalolnak.

Egy új világ hív, ismeretlen táj,

hol csodás dimenziókon át

árad a szeretet mindenhol –

jobb, mint e földi létezés,

nincs ott bánat, nincsen éhezés.

Szívesebben maradnék és léteznék,

szívem már vágyik e létre,

hazamenni, felébredni nem akarok;

a földön szeretet nélkül élni nem tudok.

E földi létben szívem megszakad,

nem látok mást, csak szomorú arcokat,

félelem járja át e világot –

inkább megyek az új világba tovább,

hol a szeretet ölel majd át.

Hit és fény testvérek

 

Bennem él a hit, mint világító torony,

A fény ragyogva mutatja minden álmom.

Sötétségben vezet, amit szívem sugall,

Ez a szeretet fénye, mi ragyogva átölel.

Fényes hajnalban, mikor új nap kél,

Minden kétségem eltűnik, mint a szél.

A hit az erő, velem szüntelen él,

Szeretet fénye, a hittel szívemben él.

Tenger mélyén is, ha vihar támad,

Ez a fény ragyog, álmom őrzi mindennap.

Hisz a szeretet fénye, mi sosem apad,

Örökkön-örökké velem marad.

Fűzfák alatt

Fűzfák állnak, sárgán hajlanak,

Hulló levelek, szélben szállanak.

Néha zokog, néha csendben él,

Fűzfák alatt régi álmom kél.

Hűvös reggel, fény szűrődik át,

Emlékekből lágyan fúj a szél.

Zúg a szél, fák közt dallam éled,

Fűzfák alatt álmodom a szépet.

Sárgul a fű, lassan búcsúzunk,

Fűzfák alatt minden újra vár.

Csendes vízben tükröződik múlt,

Fűzfák árnya megnyugvást is nyújt.

Fáradt álmok, lágyan fúj a szél,

Fűzfák alatt minden újra él.

Madarak a fákon szépen énekelnek,

Fűzfák ága ölel, itt nem felednek.

Szeretet karjaiban

Mint lágy szellő, ha éjben útra kél,

Anya karjában a bánat tűnik el.

Az ölelésében csenddé válik a szél,

S a szívem újra otthonába tér.

Ölelése, mint álom, szelíd dal,

Mely szárnyra kel, mint vágyak lángja,

Anya karja, szent béke, nyugtató,

S szeretettel él, mi szívembe ered.

Mint tengerpart, hol lágyan ér a víz,

Anya karjában minden fájdalom szűnik.

Szívébe zárva ringat és elrepít,

Hol nincs, mi bánt, csak boldog álmom hív.

Az ölelésében megnyugszik a szív,

Mint puha párnán szunnyadó csoda.

Mert Anya öle mindig hív, szeret,

S szeretettel ad, mi szívembe ered.

Talán egyszer

Talán egyszer a fény utat talál,

S az éj sötétjét áttörve szárnyal.

Mint csillag, mi fénye utat mutat,

S vezeti lépteid, mint álmaidat.

Talán egyszer a szél is megpihen,

Szelíden suttog, csendesen.

Mint tenger, vihar után csendben ring,

Szívedbe békét, új álmot hint.

Talán egyszer a könnyek elapadnak,

Helyette a szemed ismét ragyog.

Mint fák tavasszal, zöldül a remény,

Minden seb gyógyul, újra él a fény.

Talán egyszer a boldogság is hív,

S mint a madár, szárnyalni tanít.

Most még távolinak tűnik a hegytető,

De tudd, felérni oly gyönyörű!

Hit Dala

Ott bent, ott mélyen

Néha sötét van,

Olykor világos,

Lenn bent, mélyen

Fénylik a hit szívemben.

Ott bent, ott mélyen

Hitem halkan énekel,

Vigasztal szeretettel,

Ott bent, mélyen

Lelkemet átszövi fénnyel.

Ott bent, ott mélyen

A hit halkan zeng,

Oly szépen vigasztal,

Ott bent, mélyen

Szikrázik, mint éltető fény.

Ott bent, ott mélyen

Hitem szárnyra kél,

Mint csillag az éjben,

Ott bent, mélyen

Hit és szív – szerelemben él.

Csillagok, Balázs Németh és Aurora Amelia Joplin közös verse

Éjszakának fényei,

Ragyogjatok szépen,

Az égboltot betöltitek,

Az élet fényével.

Mit üzentek nekem csillagok?

Fekszem a fűben és hallgatom.

Szépen lassan mélyen elalszom,

Álmaimban veletek álmodom.

A csillagok állása,

dönti el sorsunkat,

A Göncöl szekér rúdja,

Mutatja utunkat.

Álmomban utat mutatnak,

A csillagok választ adnak,

Nem mások ők, mint angyalok,

Álmaimban halkan átkarolnak.

Szerelmes Naplemente

 

Aranyló paplanként úsztak az égen a napsugarak,

Mikor megláttam először az arcodat.

Első pillantásra szívembe zártalak,

Szemed tükrében ragyogtak a napsugarak.

Úgy álltál előttem, mint egy bűbájos herceg,

Soha nem láttam még nálad szebbet,

Tökéletes voltál, akár egy filmsztár,

És engem kedvesen megszólítottál.

Felejthetetlen éjszaka volt veled,

Egy életre szóló kapcsolat született.

Első csókunk örökre szóló lett,

Két szív együtt dobog, örök szeretet.

Sorsunk összefonódott, mint a csillagok,

Most már együtt álmodunk tovább,

Veled minden pillanat édes varázs,

Szerelmünk örökre egy csodás tánc.

Álomséta

Halkan, csendben suttognak a fák,

Ahogy lépkedek az erdőn át.

A patak hívogat, oltaná szomjam,

A madarak énekelnek, szépen szólnak,

Lábaim előtt a virágok nyílnak.

A patak partján megpihenve nézem,

Nyuszi család jön felém félénken.

Hozzám bújnak ők kedvesen,

Szinte beszélnek, mesélnek nekem.

Simogatom finom kis bundájukat,

A patak vize hűsítően oltja szomjukat.

Elindulok, sétálok, csendben, halkan,

Hogy halljam a titokzatos dalokat.

Mesélt az erdő és kis lakói,

Gyógyították szívem, lelkem mélyét.

Pillangók kísértek végig utamon,

Színessé tették ezt a gyönyörű napom.