Virágzó nő

Mi, nők,

a hajnal első fényei vagyunk,

gyöngyharmatos rózsák egy titkos kert ölében.

Szirmainkban ezer illat rejlik –

lágy jázmin, vágyakozó orgona,

tavaszban ébredő akác,

és néha fűszeres, vad levendula,

ha a szél más irányból fúj.

Olyanok vagyunk,

mint egy gondosan ápolt virágmező.

Ha szeretsz minket, virágzunk,

ha figyelsz ránk,

az illatunk belengi az életed.

De ha elfeledsz minket,

száradni kezdünk csendben,

és egy nap már nem tudod,

hol veszett el az illat,

amitől te is boldog voltál.

Odaadunk mindent,

de csak annak, aki nem tép le,

hanem gyönyörködik.

Aki nemcsak lát,

hanem érez.

Aki akkor is ölel,

ha könnyeink a földre hullnak,

vagy ha éppen csípősen szólunk –

mert hisz bennünk,

még a viharainkban is.

A nő nemcsak test,

nemcsak arc –

ő a kert, a napfény, az eső,

ő az illat, amit nem lehet elfelejteni.

És ha a lelkét is szereted,

nemcsak a testét –

akkor látni fogod:

minden egyes nap

újra kivirágzik érted.

Csendes Kérdések

 

Minden, amit gondolok és érzek, hová tűnnek el végleg?

Öröm, fájdalom, szerelem, bánat – hol rejtőznek, hová tűnnek el?

Szétszóródnak, mint esőcseppek a föld belsejében,

Vagy láthatatlanul újjászületnek az éjben?

Lehet, hogy eltűnnek, mint a földbe szivárgó esőcseppek,

Vagy valaki szívébe költöznek, és ott boldogan élnek.

Láthatatlan érzések, mint elhulló levelek, nyomot hagynak,

Szépet és jót adok, s néha kapok egy szót, mint szellő, mi lágyan simogat.

A bánatot ritkán osztom meg, azt magamnak meghagyom;

Minek adnám bánatom, más lelkét én nem szomorítom!

Mindenkinek megvan a saját terhe; az enyémből senkinek nem adok.

Szeretetet próbálok szétszórni, darabokra szedve, fénnyel fűszerezve.

Igyekszem szavaimmal jobbá tenni mások napját;

Bár parányi dolog, de szívem ezt diktálja mindig.

Verseimet szétszórom a világ sok pontjára;

Talán a mindenségből hozzám érkezik szeretet,

Mi szívemből szemembe jutva gyémántcseppként csillan meg.