2024. szeptember 27., péntek

A Természet ölében

 

Márta, amikor csak tehette, kiült a vízparti kedvenc helyére. Ilyenkor csend vette körül, és harmónia költözött az egész lényébe. A naplemente aranyló, meleg sugarai lágyan simogatták bőrét, a fény játszadozva csillant meg a víztükrön. Hiszen a Nap mindenkit szeret, nem válogat; sugarai egyformán simogatnak embert, állatot, növényt. Életet ad a fénysugaraival. Szeret. Mindenkit. Szinte beszél és tanít, csak észre kell venni. A parton minden elem jelen van. A Föld milyen csodás!
Ahogy Márta a vízparton ült, úgy érezte, hogy a természet elemei egy-egy árnyalatot adnak az életének szövetéhez. A víz, ahogy lágyan simogatta a lábát, mintha a múlt terheit mosta volna le róla, tiszta és friss érzést adva. Észrevette, hogy a szél finom fuvallata, mint egy lágy dallam, fújta el a kétségeit, és helyette békét hozott a szívébe. A Föld szilárdsága emlékeztette arra, hogy mindig van hová visszatérni; a gyökerek, melyek az éltető Földtől származnak, megerősítették benne a biztonságérzetet. Végül a tűz melege, amit a naplemente aranyló fénye képviselt, az élet szenvedélyére emlékeztette, arra a szeretetre, amely mindent áthat.
Ezek az elemek nemcsak körülvették, hanem valósággá tették a belső utazását: a víz tisztította lelkét, a szél felerősítette hangját, a föld megtartotta, míg a tűz fellobbantotta a reményeit.
A fák, a virágok mennyi mindent nyújtanak nekünk: oxigént, ételt, illatokat és megannyi szépséget. A levegő életet ad. A szél, a szellő is egy csodás elem. Még a vihar is. Megvan a maga szépsége. A villámok vad tánca az égen, lenyűgöző erővel és fényességgel vág át a sötétségen. Amikor lágy szellő simogatja az arcunkat, és finom illatokat hoz az életünkbe, kell annál szebb? Ezeken a dolgokon gondolkodott, elmélkedett Márta, miközben a lábát a kellemes vízbe hűsítette.
A víz volt az, amit igazán szeretett. Szeretett fürdeni a folyóban. Egyensúlyba hozta mindenét, a testét és a lelkét egyaránt. Víz nélkül sem lehetne létezni. Annyi szépséget ad az emberiségnek! Semmi sem élne, ha nem lenne víz. Az eső táplálja a Földet, és nemcsak a Föld, hanem az emberek, állatok és növények szomját is oltja. A tavak, csermelyek, patakok, folyók, tengerek és óceánok olyan erővel és tisztasággal bírnak, melyre nehéz szavakat találni. A víz lágy dallama mintha ősi titkokat suttogna, mint egy bölcs tanító, aki türelmesen adja át az élet örök bölcsességét. Ezt csak csendben lehetséges megérteni, ha megnyílunk, és eggyé válunk a természettel, a vízzel, a levegővel, a Földdel és a Nappal. Itt élünk, és sokszor annyira el vagyunk foglalva a saját problémáinkkal, a világ dolgaival, hogy elmegyünk ezek mellett a szépségek mellett. Pedig ez az élet.
Márta már erre rájött, és eggyé vált mind a négy elemmel. Hallotta azt, amit mondtak, érezve hallotta. Márta megszabadult a világ terheitől, többé nem engedte, hogy a problémák elhomályosítsák belső fényét. Nem foglalkozott a világ bajaival. Sőt, minden drámát elkerült. Jól megvolt az ő világában, és csak azokat engedte be az életébe, akik kedves, szerető szívvel rendelkeztek. Márta elérte azt, amire mindig is vágyott: a belső békét, a nyugalmat, és az élet teljességét, amit csak a négy elem harmóniájában találhatunk meg.

Szerelmes Naplemente

 


Aranyló paplanként úsztak az égen a napsugarak,
Mikor megláttam először az arcodat.
Első pillantásra szívembe zártalak,
Szemed tükrében ragyogtak a napsugarak.
Úgy álltál előttem, mint egy bűbájos herceg,
Soha nem láttam még nálad szebbet,
Tökéletes voltál, akár egy filmsztár,
És engem kedvesen megszólítottál.
Felejthetetlen éjszaka volt veled,
Egy életre szóló kapcsolat született.
Első csókunk örökre szóló lett,
Két szív együtt dobog, örök szeretet.
Sorsunk összefonódott, mint a csillagok,
Most már együtt álmodunk tovább,
Veled minden pillanat édes varázs,
Szerelmünk örökre egy csodás tánc.

Álomséta




Halkan, csendben suttognak a fák,
Ahogy lépkedek az erdőn át.
A patak hívogat, oltaná szomjam,
A madarak énekelnek, szépen szólnak,
Lábaim előtt a virágok nyílnak.
A patak partján megpihenve nézem,
Nyuszi család jön felém félénken.
Hozzám bújnak ők kedvesen,
Szinte beszélnek, mesélnek nekem.
Simogatom finom kis bundájukat,
A patak vize hűsítően oltja szomjukat.
Elindulok, sétálok, csendben, halkan,
Hogy halljam a titokzatos dalokat.
Mesélt az erdő és kis lakói,
Gyógyították szívem, lelkem mélyét.
Pillangók kísértek végig utamon,
Színessé tették ezt a gyönyörű napom.

Czakó Lajos Tata és Aurora Amelia Joplin közös verse, Álom

 



Álomvilágban az lehetsz, ki lenni szeretnél,
Bárki lehetsz, és bármi válhat belőled kétség nélkül.
Teremthetsz bármit, csodát is varázsolhatsz,
Szabadon, boldogan, magasra szárnyalhatsz.
Álmaimban, felhők felett repülök én, a Nap fénye ragyog az ég peremén. Álmomban élek, álmomban remélek, álmaimban elúszik a bánat,feltámad a remény. Felélednek vágyaim, hiába alszom én. Álmaimban lágyan, halkan suhan a fény, s feltárul az ég!
Aurora Amelia Joplin
Álmaimban szárnyal a szél, mint titkos dal,
Szívem mélyén táncot jár a nyugalommal.
Csillagok között ringat a végtelen,
Míg álmaimban fény vagyok a szeretetben.
Álmaimban a felhőkön ülve csodálom az éjszakát, csillagok közt keresem, gyermekem csillagát! Tudom, álmaimban tudom, hogy ott ragyog Ő, messze legfényesebb csillagként a világűr közepén! Álmaimból ébredve, sebhely maradt csak a szívem közepén!

Balázs Németh és Aurora Amelia Joplin közös verse. Mosoly





Ráncok húzodnak arcomon
Gondok terhe vállamon
Lépteim nyomán az Élet súly
A mosoly a hétköznapok ajándéka.

Mint napsugár a viharos ég alatt,
Úgy old fel bennem minden fagyokat,
S bár az élet néha súlyát rám rakja,
A mosoly a lélek tündöklő napja.

Öröm önti el lelkemet
Elűzik a bánatos perceket
Új nap kél új remény
Az ember amíg él remél.

A mosoly mindig új reményt ad,
Mint tavaszi szél, mi életet fakaszt,
Megszelídíti a legvadabb vihart,
És új fényt gyújt, hol már csak árny maradt.

Homok István Varga és Aurora Amelia Joplin közös verse.

 


A tengerparti homokban lábnyomok alszanak,
Kristályszemekben a nap fénye ragyog,
Hullám simítja el emlékeinket,
A tenger mélyén örökre elalszanak.
Szirének dala kavarog tengeri szélben,
hatására a mélyben homokszemek élednek,
varázsolnak újra fővényt a partnak,
ahol lábaink párban újra lépkednek.
A tenger őríz ezer titkos mesét,
melyben a múlt és jövő együtt él,
hullámok suttogják, a szív szeretetét,
s a homokban néha a napfényben megszólalnak.
Szirénem lettél így, Te drága Nő,
azóta ott töltök órákat napokat,
várom hogy megszólalj hullámok hangján,
ez a hang, csak ez mi örökké csalogat.

Esőcsepp Judit Urbán és Aurora Amelia Joplin közös verse





Olyan vagy, mint egy égi ajándék,
kellettél a forróság után,
hogy elmosd a port, és
enyhűlést húzz magad után.

Apró táncod halk zenéje él,
Levélen pihen meg, ahogy földet ér,
Csillogva fénylik, ragyogva néz,
Elpárolog, eltűnik, és tovább lép.

Oly szép vagy a pókháló ölén,
ahogy átfon a csodás fény,
szivárványt rejt tested a légben,
harmatosan csillogsz a reggeli szélben.

Mint egy tükör, mely az égre néz,
Benne az égbolt kékje mély,
Egy pillanat vagy, mégis örök,
Benned a fény és az élet öröm.