Megmarad a levegőben,
ahogy elhalkul az este,
súlya van, láthatatlan erő,
mely átível időn és emléken.
Örök, mert nem oldja fel a csend,
visszacseng még azután is,
hogy ajkak rég elnémultak,
szívekben dobol tovább.
Ki nem mondott szó — rejtett szikra,
kimondott — láng, amely világít,
és mindkettő hordozza ugyanazt:
a teremtés titkos ízét.
Mert a Szó nem pusztán hang,
hanem híd, erő, kezdet és vég,
s mikor elhangzik, benned marad,
örök nyomként — visszacsengve.
De van a Szónak arca is,
melyet soha nem látott ember,
lélegzik, mikor megszületik,
és pillanatokkal később
már saját emléke lesz.
A Szó önmagát teremti:
nem volt, és egyszerre van,
ahogy kibomlik, titkos szárnya nő,
s a kimondás pillanatában
kiesik az idő markából.
Ezért minden Szó — új világegyetem,
amely egyetlen hangra nyílik meg,
s ha elnémul, nem tűnik el,
csak átöltözik: fényből árnyék,
árnyékból fény lesz újra.
A szeretetből kimondott Szó
a szívbe hatol, teremtő erővel bír,
és ott, ahol elhangzik, nyomot hagy:
örök emléket ír.
