– Mama, itt vagyok… – suttogta Anna, miközben leült az ágy mellé.
A kórházi szoba csendje sűrű volt, csak a légzés ütemes nesze szólt, mint egy halk emlékóra ketyegése. Az idős asszony lassan fordította felé a fejét, ajkán halvány mosoly jelent meg.
– Tudtam, hogy jössz – mondta rekedten – Mindig tudtam, mikor érzed, hogy hívni akarlak.
Anna megfogta a ráncos kezet. A bőre vékony volt, mint a hajnali köd, de a szorítása még most is ismerős, biztos, meleg.
– Emlékszel, mikor kicsi voltam, és mindig a kezedbe kapaszkodtam, ha féltem? – kérdezte halkan.
– Persze, hogy emlékszem – mosolygott a nagymama. – Akkoriban még te voltál a kicsi madaram… most meg én vagyok a te kicsi madarad.
Mindketten elnevették magukat. Az a fajta nevetés volt ez, ami mögött könny bujkál, de nem hullik ki – csak átmelegíti a szívet.
– Tudod, mit sajnálok legjobban? – kérdezte a nagymama, tekintetét az ablak felé fordítva.
– Hogy nem mesélhetek neked többet. Olyan sok történetem maradt félben…
Anna lehajtotta a fejét, és halkan mondta:
– Majd én elmesélem helyetted.
– Te? – lepődött meg az asszony. – Ugyan mit tudnál te mesélni, drága gyermekem?
– Mindent, amit tőled tanultam – felelte Anna, és szorított egyet a kezén.
– Azt, hogyan kell szeretni csendben. Hogyan kell várni türelemmel. Hogyan kell hinni akkor is, mikor már senki más nem hisz.
A nagymama ajkán mosoly jelent meg, de a szemében könny csillant.
– Akkor nem hagyom rád üres kézzel az életem. Akkor te leszel a történeteim folytatása.
Hosszú csend ült közéjük. A napfény lassan elcsúszott az ágy takaróján, megvilágítva az összekulcsolt kezeket. A fiatal és az idős bőr kontrasztja egy pillanatra eggyé olvadt – mint az élet és az elmúlás találkozása.
A nagymama halkan megszólalt:
– Anna… ha egyszer majd újra félsz, és nem leszek ott, hogy fogjam a kezed… csak nézz a tenyeredre.
– A tenyeremre?
– Igen. Minden mesém ott van rajzolva a vonalak között. Ha figyelsz, meghallod majd a hangomat.
Anna elmosolyodott, de a könnyei már hullottak.
– Megígérem, hogy hallgatlak, Mama. Mindig.
Az idős asszony ekkor lehunyta a szemét. Az ajka sarkában még ott ült a mosoly, és a keze melegen pihent Annáéban – egy utolsó, finom szorítás erejéig.
Kint egy galamb röppent az ablakpárkányra, s az alkonyat fénye végigsimított a két összekulcsolt kézen.
Anna csak akkor vette észre, hogy a nagymama keze már nem mozdul.
Amikor néhány héttel később Anna először mesét mondott a kórház gyerekrészlegén, a történet végén a legkisebb kislány odasúgta neki:
– Olyan hangod van, mint az én nagymamámnak volt.
Anna elmosolyodott.
A tenyerébe nézett.
És tudta: a mese folytatódik.
