A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nyugalom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nyugalom. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. november 26., kedd

Mennyei érintés

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A hóesés csendesen körülölel, mint a hideg, csípős levegő. Este van, és az utcákon lámpák pislákolnak, mintha meg akarnák örökíteni a pillanatot. Minden csillog, mintha a világ ezernyi apró gyémánttal lenne borítva. A hópehely, mint egy mennyei érintés, lágyan simogatja arcomat, és én érzem, ahogy Isten keze nyugtatóan rajtam pihen. A lépéseim alatt ropog a hó, és minden egyes hang mintha egy újabb verssor lenne.
A fák alszanak, derekukon a hó puha takarója. A világ mintha egy nagy, elfeledett álmában pihenne. A levegő nyugalommal telített, és én, mint egy szélfútta levél, belesimulok a tájba, mintha mindig is itt éltem volna. A létezés egyszerűvé válik, és minden, amit eddig keresni próbáltam, most ott van előttem: a csend, a hófehér táj és a szívem mélyén az a melegség, amit ez a pillanat hoz. Eggyé válok a tájjal, és már nem tudom, hol végződik a világ, és hol kezdődök én.
A sötétben csak a fények táncolnak, és a hó, mint egy finom lepel, mindent betakar. Az idő megáll, mintha a világ elfelejtené a rohanást. Egyedül vagyok, de mégis teljes. A szívemben ott a nyugalom, és tudom, ezekért a pillanatokért érdemes élnem.

2024. november 19., kedd

Énidő szigete




(A képet mesterséges intelligencia készítette. )

Paula már a negyedik ikszen túl volt. Évek óta keményen dolgozott, és már elfelejtette, mi az a pihenés. Az irodában reggeltől estig pörgött, a munka volt az élete, míg egy reggel a határidők, a pánik és a folyamatos telefonhívások között egyszer csak úgy érezte, hogy mindent elvesztett. Egy hiba, egy fontos e-mail elfelejtése, és az ügyfél dühödt hangja a telefonban végleg elérte nála a határt.

Kétségbeesetten lépett ki az irodából. A folyosón számára a munkahelye mintha teljesen idegen lett volna. Úgy döntött, hogy azonnal elutazik. Nem gondolkodott tovább. Nem érdekelte, hová, csak el kellett mennie.

Másnap már egy trópusi szigeten landolt. A levegő fülledt melege, a tenger sóssága keveredett a virágzó hibiszkuszok, jázminok és frangipániák édes illatával. A vízesés zúgása már messziről hallatszott, mint egy hívás, és ahogy közeledett hozzá, az egész táj egy mesebeli álommá vált. A zöldellő fák között színes madarak röpködtek, vidám trilláikkal betöltötték a levegőt. Az égbolton hófehér felhők úsztak, mintha egy festő ecsetvonásaival simogatták volna a kék végtelent.

Amikor Paula a vízesés alá lépett, a víz hűvös csobogása, a fák zöld árnyéka mind elnyelte a világ zaját. A víz hideg, mégis frissítően simogatta a bőrét, mintha minden egyes csepp le akarta volna mosni a múltat. A levegőben a víz és a növények illata keveredett: a friss, fűszeres, és az eső illata, mintha a föld magába szívta volna a tenger sóját és a hegyek, fák friss illatát.

Ahogy ott állt, a vízesés hangja mellett, a madarak dalát hallgatta, hirtelen rájött: évek óta elhanyagolta magát. Soha nem állt meg, hogy észrevegye az élet szépségeit. Most, a vízben állva, a szigetet érezve, úgy döntött, hogy mindent másképp fog csinálni. A határidők, a munka, a véget nem érő feladatok, mintha már csak emlékek lettek volna. Most végre megadja magának azt, amire mindig is vágyott: az időt, az énidőt.

A vízesés mögött a sziget szépsége, a madarak és a virágok dala, a napfény és a felhők mind egy új életet mutattak számára. Paula végre megértette: a munka volt az, ami kitöltötte az életét, de a pillanatok örömeit eddig figyelmen kívül hagyta. Élni és érezni – ez a legfontosabb.

A vízesésben, a fák zöld árnyékában Paula úgy döntött, hogy nem hagyja többé, hogy a munka elnyelje az életét. Itt, ezen a csodás helyen, végre megtalálta, és rájött az élet értelmére. Döntött. Most már másképp fog élni.

2024. november 5., kedd

Őszi csend

Szív hegedűjén pendül a bánat,
ahogy az őszi pára lassan leül,
falevelek közt bújik a csend,
és a szél halkan sóhajt, egyedül.
Bús az avar, fáradt arca ráncos,
emlékezik, mesél a múltról,
ahogy lassan megérik minden érzés,
s belehull a mély, csendes magányába.
Köd szitál – ölelésbe fonja az erdőt,
puhán takarja a fák ágait,
tél közeleg, s halkul a világ,
a madarak álomként szállnak tovább.
A fák, bölcs tanúk, susogják halkan,
hogy az elmúlás nem vég, csak egy kezdet,
águkon csend fonódik, mint végtelen dallam,
míg a szél viszi, gyengéden, egyre messzebb.
Nyugalom kúszik szívünk rejtekébe,
a béke csendje szavak nélkül zenél,
hiszen minden ágon ott zúg a múlt,
az élet halk, mégis örök dalt mesél.
A köd lassan oszlik, halkan tűnik el,
a napfény bekúszik a fák közé, szelíden,
de melege már csak emlék a levélnek,
s az erdő hallgat, ahogy a tél kopogtat,
fagyos ujjaival csendet hoz, végtelent.

Idő Szárnyán

 

Talán egyszer megérint a béke, mint puha szellő,
hegyek felett lebegve, felhők között suhan,
ahol az igaz szeretet ébred a csendben,
és minden pillanatban ott pihen a nyugalom.
Talán egyszer valóra válik egy álom,
fájdalmas múltunkból tiszta fény ragyog,
mint rejtett kincs, mélyben szunnyadó öröm,
melyet csak a lélek legmélyén találhatok.
Talán egyszer harmóniát találok,
ahol a felhők átölelik a hegyek gerincét,
s mint könnyű pillanat, suhan el a bánat,
hogy helyette a béke töltse meg szívemet.
Talán egyszer elérhető lesz minden,
kezemmel érinthetem a távol csöndjét,
ahol nyugalom lesz a legfőbb kincsem,
és az idő halk szárnyán tovább suhan az élet.

2024. október 9., szerda

Erdő, Aurora Amelia Joplin és Szőcs Éva közös verse

 


Van egy csodás hely a neve erdő:
Melybe ha belépsz,a szíved megnő,
szeretettel és nyugalommal,
Tündérek ölelnek két át két karukkal.
Tündéreknek dalla ott szól,
leleked velük együtt táncol,
Ölelésük ,kedves hangjuk,
erdő fáinak viszhangjuk.
Tündértánc mindent elmond,
szívem ritmusára dalol.
Körülöttünk a világ csodás,
az erdő beszél, lágyan zenél.
Suttog erdő minden fája,
levelek pörögve szállnak,
Lelkem tündérekkel járja
örök mesék legendája.

2024. szeptember 27., péntek

A Természet ölében

 

Márta, amikor csak tehette, kiült a vízparti kedvenc helyére. Ilyenkor csend vette körül, és harmónia költözött az egész lényébe. A naplemente aranyló, meleg sugarai lágyan simogatták bőrét, a fény játszadozva csillant meg a víztükrön. Hiszen a Nap mindenkit szeret, nem válogat; sugarai egyformán simogatnak embert, állatot, növényt. Életet ad a fénysugaraival. Szeret. Mindenkit. Szinte beszél és tanít, csak észre kell venni. A parton minden elem jelen van. A Föld milyen csodás!
Ahogy Márta a vízparton ült, úgy érezte, hogy a természet elemei egy-egy árnyalatot adnak az életének szövetéhez. A víz, ahogy lágyan simogatta a lábát, mintha a múlt terheit mosta volna le róla, tiszta és friss érzést adva. Észrevette, hogy a szél finom fuvallata, mint egy lágy dallam, fújta el a kétségeit, és helyette békét hozott a szívébe. A Föld szilárdsága emlékeztette arra, hogy mindig van hová visszatérni; a gyökerek, melyek az éltető Földtől származnak, megerősítették benne a biztonságérzetet. Végül a tűz melege, amit a naplemente aranyló fénye képviselt, az élet szenvedélyére emlékeztette, arra a szeretetre, amely mindent áthat.
Ezek az elemek nemcsak körülvették, hanem valósággá tették a belső utazását: a víz tisztította lelkét, a szél felerősítette hangját, a föld megtartotta, míg a tűz fellobbantotta a reményeit.
A fák, a virágok mennyi mindent nyújtanak nekünk: oxigént, ételt, illatokat és megannyi szépséget. A levegő életet ad. A szél, a szellő is egy csodás elem. Még a vihar is. Megvan a maga szépsége. A villámok vad tánca az égen, lenyűgöző erővel és fényességgel vág át a sötétségen. Amikor lágy szellő simogatja az arcunkat, és finom illatokat hoz az életünkbe, kell annál szebb? Ezeken a dolgokon gondolkodott, elmélkedett Márta, miközben a lábát a kellemes vízbe hűsítette.
A víz volt az, amit igazán szeretett. Szeretett fürdeni a folyóban. Egyensúlyba hozta mindenét, a testét és a lelkét egyaránt. Víz nélkül sem lehetne létezni. Annyi szépséget ad az emberiségnek! Semmi sem élne, ha nem lenne víz. Az eső táplálja a Földet, és nemcsak a Föld, hanem az emberek, állatok és növények szomját is oltja. A tavak, csermelyek, patakok, folyók, tengerek és óceánok olyan erővel és tisztasággal bírnak, melyre nehéz szavakat találni. A víz lágy dallama mintha ősi titkokat suttogna, mint egy bölcs tanító, aki türelmesen adja át az élet örök bölcsességét. Ezt csak csendben lehetséges megérteni, ha megnyílunk, és eggyé válunk a természettel, a vízzel, a levegővel, a Földdel és a Nappal. Itt élünk, és sokszor annyira el vagyunk foglalva a saját problémáinkkal, a világ dolgaival, hogy elmegyünk ezek mellett a szépségek mellett. Pedig ez az élet.
Márta már erre rájött, és eggyé vált mind a négy elemmel. Hallotta azt, amit mondtak, érezve hallotta. Márta megszabadult a világ terheitől, többé nem engedte, hogy a problémák elhomályosítsák belső fényét. Nem foglalkozott a világ bajaival. Sőt, minden drámát elkerült. Jól megvolt az ő világában, és csak azokat engedte be az életébe, akik kedves, szerető szívvel rendelkeztek. Márta elérte azt, amire mindig is vágyott: a belső békét, a nyugalmat, és az élet teljességét, amit csak a négy elem harmóniájában találhatunk meg.

2024. július 26., péntek

Láthatatlan Nyugalom




Ha szomorú vagy és bánatos,
Sétálj az erdőben – egy jót, nagyot!
Simogass meg egy virágot, fát,
S meghallod az angyalok dalát.
A virágok kelyheiben tündérek figyelnek,
Kukucskálva néznek, mindent éreznek.
Manók zörögnek a bokrokban,
Ápolják a természetet, gondosan.
A patakok zugása, éneke hallatszik,
Békák kukucskálnak, ugrálnak.
Az erdő lakóira angyalok vigyáznak.
A jószívű látogatóra varázslatot szórnak.
Ha kinyitod szemed, szíved,
A lelkedet megérinti mindez,
Csendesen figyeld, hallgasd,
Az erdő varázsa örökre veled marad.

2024. február 10., szombat

Gyógyító álom

 

Létezik egy gyönyörű hely, egy világ, ahol álmomban jártam. Mikor megérkeztem, a talpam alatt puha, vörös, rózsaszín, fehér, sárga, rózsaszirmokat éreztem. Felnéztem az égre, a Hold mosolygott rám, a csillagokból apró fénycseppek szálltak le a Földre, és ragyogtak a fűszálakon. A fák levelei fénylettek, csodás zöld színben ragyogtak. Én sétáltam a puha szirmokon, egy hosszú út volt előttem. Körülöttem színes pillangók repdestek, és végig jöttek velem az úton. A levegőben a nyugalom, béke áradt szét, mely átjárta az egész lényemet. Az illatok varázsa, ami a virágokból szállt fel, apró fényként cikázott mindenhol, mámorítóan finom virág kompozíció együttes illataként szívtam magamba. Madarak dallamát vitte az enyhe szellő szerteszét. A lélekemelő csicsergés a szívemet átjárta. Leültem egy fa tövébe. A hátamat a egy fának támasztottam, és gyönyörködtem a látványban, ami a szemeim elé tárult. Ez egy csoda világ volt! Elképzelni sem tudtam eddig, hogy létezik ilyen. Ahol mindenütt(!) szépség van mindenhol, ahol a nyugalom, béke jár át mindent, ahol a pillangók a karomra szállnak, és a madarak nekem énekelnek. A Hold mosolyog rám, a csillagok apró fénycseppeket szórnak rám, amik a szeretet cseppjeiként érintettek meg. Behunytam a szememet, és élveztem, ellazultam, hagytam magamba áradni ezeket a csodálatos energiákat. Hiszen ez lelki és fizikai gyógyulásomat szolgálta. Egyedül voltam, nem láttam senkit. Elindultam, és megillatoztam a virágokat, megsimogattam a fák leveleit. Kinyújtottam a kezemet, és egy fénycsepp éppen a tenyerembe szállt esett. A bőrömön keresztül éreztem, ahogy a szeretet beáramlik a testembe. Mennyei érzés járt át. Tudtam, ez a világ a gyógyító világom, ahová bármikor eljöhetek, ha szükségem van rá. Hálásan megköszöntem mindennek, hogy élvezhettem az ittlétet, és gyógyították a lelkem, és testem testem-lelkem. Eljött az idő felébredni hogy felébredjek, de előtte minden érzést és gondolatot a szívembe és elmémbe helyeztem , hogy emlékezzek erre a csodára. Kinyitottam a szemem, és mosolyogva ébredtem.