A fényt hozó

Éjfélkor, amikor a világ visszavonja zajait, s csak a szél suttog a kert bokrai között, egy nő alakja bontakozott ki a holdfényből. Kosarában apró fények szunnyadtak, mintha az ég darabkáit rejtette volna magával. Léptei puhán simultak a kövekhez, s minden mozdulatánál csillagok peregtek ujjai közül. A fények lassan lehullottak, mint csendes üzenetek az éjszaka mélyéről, s ahol a kövekhez értek, ragyogó ösvény született. Senki sem tudta, kihez tartozik, s kihez érkezik ez a titokzatos fényhintés. Egyesek azt suttogták, a lány az elveszett álmokat gyűjti újra össze, hogy reggelre visszacsempéssze őket a szívekbe. Mások szerint a remény magjait veti szét, hogy aki rálép az ösvényére, soha többé ne érezze magát egyedül. Ő maga nem szólt soha semmit. Csak lehajolt, mosolyában ott derengett a hajnal ígérete, és tovább szórta a csillagokat. S az emberek, akik titokban figyelték, hittek benne: hogy minden fény, ami a földre hull, egy új kezdet, egy sosem múló üzenet a lélektől a léleknek.

A lélekutazó teremtő himnusza

Köszönöm szépen Schmidt Attilának a versem megzenésítését.

A lélekutazó teremtő himnusza

Én vagyok, ki csillagösvényeken jár,

testem e világban, de lelkem határtalan tenger,

idő és tér sodrán áthajló fényhíd.

Minden lépésem másik valóság küszöbe,

minden pillantásom egy ősi hajnal emléke.

Vándor vagyok, nemcsak látogató,

világokat hordozok szívem mélyén.

Minden szavam szikra, minden rezdülésem mag,

ebből születnek új színek, új dalok, új versek, új fények.

Szerelmem nem e földi földhöz kötött,

hanem végtelen tengerek mélyéből,

csillagok pereméről, életeken túlról árad.

Ez a szerelem nem emberi ölelés,

hanem mindenség‑ölelés, önmagát találó minden lényben.

Ez az erő hajt, mikor teremtek;

ez az, ami miatt a fény bennem örökké sugárzik.

Lelkemben ősi bölcsesség ragyog,

láthatatlan csillagképek, rég elveszett templomok.

Érzem a sebezhetőséget, és mégis szárnyalok;

épp ettől vagyok valódi,

épp ettől lesz a teremtésem élő.

Én vagyok az utazó, a szeretett‑nő,

aki dimenziók között viszi a tüzet.

Én vagyok a szerelem maga,

több mint földi: fényből szőtt, időtlen.

Minden mozdulatom ebből fakad,

s teremtésem verseimben csendesen beszél.

Álomhintó

Álomhintón suhanj messze,

csillagfény ül két szemedre.

Csillagpor hajadban ragyog,

álmaidban ringatnak felhőhabok.

Hajnal dala óvón ringat,

szívem küld most csöndes csókot.

Szeretetből szőtt takarót,

fényből készült, puhát, ragyogót.

Tücsök-párna

A rét szélén, a csillagfény alatt egy tücsök puha mohapárnára hajtotta a fejét. A párna illatos volt, harmatcseppek ragyogtak rajta, mintha apró gyémántok szóródtak volna szét.

– De finom ez a párna, mintha felhőn aludnék! – sóhajtott álmosan és boldogan a tücsök.

A szél lágyan felelt:

– Én ringatom álmodat, csak csukd be a szemed.

– És én éneklek altató dalt hozzá – ciripelte a barátja.

– Akkor biztosan szép nyugtató álmom lesz – mosolygott a tücsök.

– Olyan szép, hogy még a hajnalnak is nagyon fog tetszeni – kuncogott a másik tücsök.

– Szebb, mint a hajnal fénye – suttogta halkan a szél, s a csillagok együtt kórusként ragyogtak felettük.

Csillagok tánca

Csillagok táncolnak halk léptekkel,

Hold fénye hinti lágy szőnyegét.

Álmából ébred a csendes táj,

Hol fény és árnyék könnyedén száll.

Ezüstszárnyon lebeg a csend,

Szívünk ritmusa összefonódik, mint lent.

Táncol a Hold, a csillagok ragyognak,

S a lélek szabadon, végtelenül boldog.

A lélek szárnyai

A tenger halkan hullámzott előttem, mintha az égbolt tükre lenne. A sós illat finoman megcsiklandozta az orrom, és a szél hűvös simogatása beleszőtte magát a hajamba. A szárnyaim lassan bontották ki a fényüket, amint a nap utolsó sugarai eltűntek a horizonton. Milliónyi apró szikra lobbant fel rajtuk, mint egy saját égbolt, amit magammal hordoztam.

– Olyan, mintha a csillagok benned élnének – hallottam egy halk hangot a hátam mögül.

Megfordultam. Egy fiatal férfi állt a parton, lába a nedves homokba süppedt. Szeme tágra nyílt, ahogy rám nézett. Tudtam, hogy nem mindenki látja a szárnyaimat – ő látta.

– Te… te látod őket? – kérdeztem halkan, mintha attól féltem volna, ha túl hangosan szólok, a pillanat széttörik.

– Látom. És azt is érzem, hogy a szívedben hordozod a fényt, ami ide vezetett – válaszolta, majd közelebb lépett, lábai nyomot hagytak a nedves fövenyen. – Ki vagy te?

Elmosolyodtam. A szívem halkan dobbant – ebben a pillanatban tudtam, hogy ő megérzett valamit abból, aki vagyok.

– Egy utazó… aki túl sokáig élt a csendben. A szárnyaim a lelkemből nőttek, de kevesen veszik észre. Csak azok, akik még hisznek a csodában.

A fiú hallgatott, majd lehajolt, és ujjával megérintette a víz felszínét. A hullámok csobbanása lágyan kísérte a mozdulatát. A szárnyaim fénye megtört a vízen, és ezer színben táncolt a tenger tükrén.

– Ha mindenki látná őket, a világ más lenne – suttogta. – Talán az emberek is emlékeznének rá, hogy bennük is van fény.

A szél halkan belekapott a hajamba, és a szárnyaim feléledtek, mintha a csillagokkal lélegeznének együtt. A szívemben finom, ismeretlen melegség áradt szét – a felismerés, hogy ebben a pillanatban nem vagyok egyedül.

– Talán ezért jöttem ma ide – feleltem. – Hogy emlékeztessek valakit. Hogy a fény, amit lát, ott él benne is.

A fiú tekintete felragyogott. Tudtam, hogy megértette.

– Ha egyszer elrepülsz innen… visszajössz még? – kérdezte, és a hangjában ott rezgett a remény.

– A szívem nyomát mindig megtalálod majd a csillagokban – mondtam, és lassan hátraléptem a vízbe. A hullámok hidegek voltak, de ismerősek, mintha hazavezetnének.

A szárnyaim kitárultak, és a fényük bevilágította az éjszakát. Mielőtt felemelkedtem volna, még egyszer hátranéztem. Ott állt a parton, és mosolygott. Most már ő is ragyogott egy kicsit belülről.

És hisz a csodában.

Mesél a tenger

A szikla vagyok, hol megpihen a csend,

A tenger mesél – és én hallgatom bent.

Napfény simogat, vállamon ragyog,

A hab csókjától lassan ringatózom.

Szívem a part, ott nyílik az Égre,

A tenger lélegzik selymesen zenélve.

A hab s a szél együtt susognak,

És bennem a csend lágyan megpihen.

Nem vagyok más, csak része a dalnak,

A szél hajamba puha csókot ad.

Testem a szikla, lelkem a sóhaj,

S a tenger ölel – hangtalanul, óvva.

Most itt vagyok, s minden elcsitul,

A napfény ringat, álomként elindul,

Velem a víz, az Ég, a csillagok –

A világ ma bennem selymesen ragyog.

Csak halkan...

Ma nem kell ragyogni,

ma nem kell szólni sem.

Ma a csend a tanítás,

a Lélek halkan üzen.

Szemed mögött csillag alszik,

testedben az Ég remeg,

nem vagy gyenge, csak most épp

a Mindenség lélegez veled.

Egy fátyol hullt rád lágyan –

nem búcsú, csak ölelés.

Ismersz minden árnyat,

s pihenni is tudsz: ez a békesség.

Nem kell már menned sehová,

a válaszok belül ringnak.

Az igazi fény sosem kiált,

csak jelen van… benned. Halkan.

Álmodj, kedvesem /lélekvers/

Szél simít lágyan, csendbe burkol,

Hold fénye ringat, mint bársonyos fény.

Csillagok tánca az éj selymén,

Álmok kapuja nyílik halkan.

Lépteid csendben szállnak tova,

Lélekvirág nyílik a sötétben.

Szívedben béke, halk ének,

Álmod legyen tündöklő, mézes.

Pihenj hát csendben, édesen, nyugodtan,

Könnyeid feloldja az éj sodra.

Reggel új fényt hoz hajnalod,

De most álmodj, kedvesem, álmod!

Te meg én /lélekvers/

Egyszer majd ott állunk,

ahol a tenger csókot ad az égnek,

ahol a csend is szívdobbanás,

s a nap úgy búcsúzik,

mintha csak értünk született volna.

Te meg én –

nem kérdezünk semmit,

mert a szív már mindent tud.

Ezer élet vándorlása

egyetlen ölelésbe tér haza.

A válladra hajtom a múltam,

te a szívedbe írod

a közös életünk dalát.

Nincs várakozás, csak szerelem,

csak az örök most –

ahogy rám nézel.

A lelkem hazatalált a tiédben,

mint esőcsepp a tó tükrén,

mint hajnalfény a nyíló virágon.

Nem kell szó,

mert a csendben él a szerelmünk.

Te meg én –

egy vágy, amit csillagok írtak,

egy álom, amit valóság ölel,

egy ígéret, ami életre kelt.

Kertem Csendje

A kert még hűvös,

a Föld nem hív mezítláb járni –

csak hallgatni, csodálni.

Ó, hogy mennyire várom, érezni a Föld energiáját.

Bent vagyok, de az ablak nyitva.

Beáramlik a friss, tiszta levegő,

valahol messze madárdal csendül –

egy éjszakai énekesmadár énekel

oly gyönyörűen. Nekem.

A testem fáradt.

Minden porcikám érzi a napokat,

a munka nyomait.

De belül…

könnyedség van.

Mintha valami láthatatlan virág nyílna bennem,

csendes és derűs.

Nem kell történnie semminek.

Ez az éjszaka így tökéletes:

halk, hideg,

és mégis valami különös

melegség ül a szívemen.

Nem tudom, mi ez.

Talán tavasz.

Talán a kertem.

Talán csak az, hogy most jól vagyok.

A csillagok az égen olyan közel vannak,

mintha csak egy lépésnyire,

a kezemmel elérhetném őket.

A Hold fénye lágyan hull a kertre,

mint egy tündöklő királynő,

ami megnyugtatja a világot.

Minden nyugodt.

Minden a helyén van.

És én is nyugodt vagyok.

Mintha az elmúlt napok minden fájdalma,

minden aggodalom,

amit cipeltem a vállamon –

köddé vált volna.

Most csak béke van.

A testem fáradt, de a lelkem könnyed,

mintha elengedtem volna minden terhet,

elillant a semmibe.

Nem gondolok most a holnapra,

a következő feladatokra.

Majd akkor, amikor elérkezik.

Most csak hagyom,

hogy az éjszaka nyugalma átjárjon,

hogy minden pillanata finoman,

lágyan a sejtjeimbe áramoljon.

Hagyom, hogy a nyugalom legyen a kísérőm,

míg a világ alszik csendesen,

én a nyugalmat élvezem.

Otthonom a csillagok

Éjjel, mikor testem elpihen,

lelkem csillagként száll az égen.

Hűvös égen szárnyra kapok,

fényben úszva, újra vagyok.

Nem a testem, lelkem fénylik,

égi táncban messze száll.

Csillagként a magasba érek,

s otthonba a végtelen létbe lépek.

A többi csillag velem ég,

fényünk együtt örökké él.

Együtt úszunk mély kékségben,

s béke zsong a végtelenben.

Nem kell semmi, hogy érezzem,

lelkem szabad, fényem végtelen.

Mert egy vagyok én is véle,

a csillagok az otthon mindörökre.

A Végtelen béke

(A kép saját festményem.)

Két lélek lebeg csendben, hangtalan,

Fényből szőtt ösvény vezeti őket boldogan.

Időnek s térnek már nem rabjai,

Érzésük válik végtelen tengerré, sejtelmes öröklétté.

Angyalok kezei óvón nyúlnak feléjük,

Fényfátyol borul rájuk, halk oltalomként,

Minden mozdulatukban szeretet dereng,

Szárnyaikkal átölelik a végtelent.

Szavakra nincs szükség, hisz minden tiszta,

Két lélek újra egyesül, összeforrva.

Nincs múlt, nincs jövő, csak most van,

Örök találkozás a fénylő hajnalban.

Csillagok őrzik titkos mosolyukat,

Az angyalok sugara áldást ad.

S amikor a világ újra zajra ébred,

Lelkükben ott marad a csend – a végtelen béke.

Együtt álmodunk

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Összefonódunk, mint tavaszi szellő,

Álmainkban egy szép világot alkotunk.

Ahol a boldogság minden nap virágot bont,

S a szeretet ölelése örökké tart,

Szívünk ritmusában ott a végtelen csend.

Alszol, és én veled álmodom,

Simogatom arcod, mint egy lágy fuvallat,

A csillagok fénye benned ragyog,

Lelkünk tánca csendben él a semmi határán,

Minden álmunk együtt születik meg.

A boldogságunk örök, mint a csillagok,

Mindenhol ott ragyog a szeretet,

Mi öleljük egymást kedvesen, halkan,

Lélegzetünk egy tánc, egy dallam,

Álmainkban sosem válunk el.

Összefonódunk, s kezed kezemet érinti az álomvilágban,

Szíved dobbanása lelkemben dobban,

Tudom, hogy ott vagy, bár távol, de mégis velem,

Szívem suttogja, hogy nem vagy egyedül,

Hisz együtt szállunk a szeretet szárnyán.

Alszol, és én ott vagyok minden pillanatban,

Mint a csillagok, mik sosem pihennek,

A szeretet, mely mindent körülölel,

És mi álmodunk egy szebb világot,

Melyben örökké együtt utazunk.

Csillagfények ölelésében

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A felhők csendesen úsztak az ég végtelen kékjében. Valahol mélyen, a könnyek mögött ott lapult a szabadság iránti vágyam. Szárnyak nélkül is tudtam szárnyalni – nem a test, hanem a lélek szállt, melyet a világ törvényei nem korlátoztak.

A fájdalom soha nem volt ellenségem. Inkább tanító, amely arra emlékeztetett, hogy az erő abban rejlik, ha tovább tudok lépni, újra és újra. Könnycsepp gördült végig az arcomon, de nem a szenvedésből fakadt. Inkább a megértés szülte: bármit is rejtenek a felhők, felette mindig ott a remény.

A láthatatlan szárnyak most új életre keltek. Nem kellett mást tennem, csak éreznem: a szabadság mindig is bennem lakozott.

Minden éjszaka, szárnyak nélkül, szabadon szálltam a felhők felett. A fájdalmat, a szomorúságot és a könnyeket lágyan elengedtem, mintha a szél vitte volna őket tova. Boldogsággal telt szívvel emelkedtem egyre magasabbra, és mosolyogva táncoltam a csillagfények ölelésében, ahol béke és szabadság létezett – mindez egybefonódott, és én magam is azok részévé váltam.

Lélegző csönd

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Lélegző csönd,

egy tó tükrén pihen a hajnal,

árva nád rezdül, s a szél

csak nekem dúdol,

s hallgatom az

ártatlan balladát.

Magányom, mint jégbirodalom,

tiszta, áttetsző, de hideg –

minden odabent zeng,

mintha az égi dallamok bennem életre kelnének.

Magányom – egyszerre üres és teljes,

mint csillagfényes égbolt.

Egy csillag én vagyok, a csend,

és mindenhol ott vagyok,

mindennel egybe olvadok.

Álomangyal

(A képet mesterséges intelligencia készítette)

Álmomban angyal vagyok,

Szárnyaimmal könnyedén szárnyalok,

Csillagokkal mindent megbeszélek,

A Holdnak halkan odaintek.

Álmomban a kék, csillagos éj

Illata olyan, mint a friss hóé.

Kellemesen hűvös, mégis üde,

Szívemet frissíti örömömre.

Álmomban angyal vagyok,

Szárnyalok, és közben mosolygok.

Hiszen olyan boldog vagyok,

Mert a csillagok közt ragyogok.

Álmomban angyal vagyok,

Más világokba látogatok,

Hol nincs se bánat, sem félelem,

Csak szeretet él az emberekben.

Mikor visszarepülök a Földre,

Hozom, mit láttam, s éreztem.

Szívemben dallamként zenélnek,

S verseimben általam útra kelnek.

Csillagok táncolnak velem az égen,

A Hold halkan visszaint nekem,

Angyali fehér ruhámat levetem,

Újból fénylő emberként ébredek.

Álomösvény

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Szavak, mik táncolnak az égbolton,

Fényselyem szőtte őket, mint régi korokban.

Csillagok írása, hold könnye hull,

Szívemig ér, és ott nyomot hagy, múltba vonul.

Hullócsillag-sors, mi utat mutat,

Tudatos szépség, mi lelket kutat.

Álmok sűrűjében: égbe nyúló fák,

Egyenes szavak között örökös homály.

Az ég beszél, s a Föld hallgat rá,

Térképet rajzol, hogy merre, hol vár.

A hold vigyáz ránk, halkan üzen,

Hogy az út miénk, de célja végtelen.

Reneszánsz lélek, most ébredj fel,

Visszhang vagy e világ Teremtő csendjével.

Szavakból csillagok, csillagokból hit,

Egy ösvény, mi szívvel az éjbe visz.

Álmodat átfesteném

Szeretném elűzni a szomorúságod,

Az arcodról a keserű bánatod,

Festenék neked hulló csillagokat,

Boldogságot hozó angyalokat.

Álmodat átfesteném színesre,

Énekelnék neked a szívedbe,

Dúdolnám éjszaka a szeretet dalát,

Vigyáznám álmod minden pillanatát.

Álmodban átfesteném a holnapot,

Festenék mosolyt, kedves hangulatot,

Örömmel teli boldog valóságot,

Lefestenék neked minden kívánságot.