A szeretet virága

 

A reggel langyos fényei puhán szűrődtek át a kert lombjai között, s a harmatcseppek még gyöngyként ültek meg a fűszálak hegyén. Tomika óvatos léptekkel közeledett a házhoz. Kezében egy fonott kosár, benne a tavasz színes csodái: sárga, rózsaszín, ibolyakék és hófehér virágok. Minden egyes virágot ő maga válogatott a kertjükből – gondosan, figyelmesen, szeretettel.

Az ajtón belépett, s ott állt az édesanyja. A haja kócosan omlott a vállára, arca fáradt volt, mégis gyönyörű. Mert volt valami a mosolyában, amit sem az idő, sem a gondok nem tudtak elhomályosítani. Az a fajta szépség volt ez, amit csak a szeretet festhet meg: az anyai szív csendes, örök ragyogása.

– Neked szedtem, anyukám – nyújtotta át a kosarat Tomika. – Mert te vagy az én mindenem.

Az édesanya átvette a kosarat, és az arcához emelte. Mélyen beleszippantott a virágok illatába, aztán lehajolt a kisfiúhoz, és megsimogatta az arcát. Az érintése finom volt és lágy. Olyan simogatás, amit csak egy szerető édesanya keze tud adni – benne volt az összes mese, altató, vigasztalás és némán viselt aggodalom.

Tomika ekkor megszólalt, halkan:

– A virágokat úgy válogattam, mint ahogyan te szeretsz: színesen, illatosan, gyengéden. Tudod… ezek a virágok olyanok, mint te. Mert te mindig szép vagy. Nem azért, mert mások mondják. Hanem mert a szíved tesz téged széppé, anyukám.

Az anya szeme megtelt könnyel. De nem szomorúsággal – hanem azzal a mély, szinte kimondhatatlan hálával, amit csak egy anya érezhet. A kosarat a szívéhez szorította, s azt mondta Tomikának:

– A világ legszebb virága sem ér fel azzal az illattal, amit te hozol nekem minden nap: a szereteteddel, azzal, hogy vagy nekem. Olyan boldog vagyok, hogy vagy nekem.

És akkor, ott, a kora reggel csendjében, egy anya és gyermeke között csendesen a szeretet virága kivirágzott. Soha nem hervad el, nem szárad el – örökké ott marad láthatatlanul, de érezhetően, mindkettejük szívében.

Édesanya szíve /Anyáknapi vers. /

Volt sok küzdelmes, virrasztott éjszaka,

amikor a fáradtság csendben átölelt,

és könnyeim, mint nesztelen esőcseppek,

az udvar csöndjében találtak menedékre.

 

Ölemben mesék születtek,

puha szavakból, végtelen türelemből fonva,

s minden dobbanó szívdallamom értük szólt,

értük lobbant, mint halk, örök mécses a sötétben.

 

Nem számított a kimerültség,

nem számított a néma fájdalom,

mosolyt festettem az arcomra,

és szelíden ringattam tovább a gyermekeimet.

 

Életemnél is jobban szerettem őket,

óvtam, védtem, mint a hajnal első sugarát,

minden nap, minden perc ajándékká vált,

mert anyjuk lehettem – a legnagyobb csoda számomra.

 

Tanítottam őket, nemcsak a betűk tengerében,

hanem a lélek igaz útjain is,

s engedtem, hogy szabadon szárnyaljanak,

mögöttük rejtve mindig a szeretettel kikövezett utak.

 

Ma is ott vagyok nekik:

láthatatlan támasz, hűséges fény a lelkükben,

megszámlálhatatlan ölelés, kimondatlan imádság,

örökké szerető, mindig várakozó szív.

 

Édesanya vagyok – adva, remélve,

könnyekkel, mosollyal, végtelen hittel.

Ez vagyok én.

Ez az én örök ünnepem.

 

Levendula lány

Az öregasszony évek óta ugyanabban az időpontban ült ki a mező szélére, egy fonott kis székre. Ölében egy fonott kosár, benne néhány kézzel hímzett zsebkendő és egy levendulacsokor. A falu népe tisztelettel, de némi kíváncsisággal figyelte – senki sem tudta pontosan, miért ül ott minden évben némán, a virágok között.

Volt, aki úgy gondolta, az emlékezés vezeti oda. Más szerint valakit várt.

A valóság sokkal egyszerűbb – és szomorú is.

Egykor, réges-régen, azon a mezőn sokszor sétált egy fiatal lány, Leandra. A szél gyengéden játszott a hajával, mintha egy régi dallamot suttogna bele, nevetése ringatta a virágokat, ruhája úgy libbent, mintha a napfény maga ölelte volna körbe, és amikor a levendulák közé lépett, mintha a mező lánya lett volna.

Ő volt az édesanya gyermeke. Egyetlen gyermeke. Az a fajta lélek, aki úgy érkezik a világba, mint egy pillangó: rövid ideig él, de amit maga után hagy, az örökké megmarad.

Leandra tizennyolc évesen hagyta el ezt a világot – egy betegség csendesen elvette tőle a nyarakat, a sétákat, a nevetést.

De a mező nem felejtett.

És az édesanya sem. Minden évben, ugyanazon a napon, Leandra születésnapján kijött ide. A levendulák közé, ahol látta sétálni a lányt. És ilyenkor mindig megjelent egy pillangó. Mindig ugyanaz a halványlila, aranyló széllel a szárnyain. Leszállt a kosár szélére, megpihent egy virágon. Egy rövid ideig ott volt.

Egyszer egy kislány lépett mellé a mezőn.

– Néni, miért tetszik mindig ugyanoda ülni minden évben?

Az édesanya ránézett, és finoman elmosolyodott.

– Mert régen itt sétált sokat valaki, akit nagyon szerettem.

– Már nem sétál itt?

– Már nem... de ha figyelsz, néha még látni lehet, ahogy a levendulák hajladoznak. Mintha ő lépne köztük újra, és a szél viszi a nevetését. Lehet hallani.

A kislány meghallgatott minden szót, majd egy darabig csak nézte a virágokat. Végül halkan megszólalt:

– Én is itt fogok majd ülni, hogy emlékezzek rá.

Az édesanya ekkor lehajolt hozzá, és egy levendulaszálat tűzött a hajába.

– Akkor te is emlékező leszel, mint én.

És a falu népe végül már nem kérdezett. Csak megálltak csendben a mező mellett, levették a kalapjukat, vagy lehajtották a fejüket.

Mert tudták.

A levendula leánya ott van. Mindig ott lesz.

Ártatlan

Nevet a világ, ha ő nevet,

tiszta hangján átsüt a szeretet.

Nem tud még semmit a bánatról,

csak él – ártatlan, pici lényként.

Szemeiben nincs múlt, se félelem,

csak jelen van – végtelenül őszintén,

Egy kacaj – s eltűnik minden, mi sötét,

egy apró kézben ott a szeretet, a fény.

Szívéből szól a létezés dala,

hiszen ő maga egy kis csoda.

Nincs még álarc, nincs még határ,

csak tiszta fény és gyermeki kacaj.

Ő az, aki még emlékeztet:

hogy mi is voltunk ilyenek.

És talán, ha figyelünk csendben,

újjászületünk a mosolyában – menten.

Odadó anyai kéz

Honnan az erő? Senki sem tudja.

Ha fáradt Ő akkor is mosolyog,

nem látod rajta soha,

Ha kell, kezét

meghosszabbítja,

átöleli távolból is, gyermekét ha hívja.

Ad és ad, csendben, szelíden támogat,

Nem kér, nem vár, csak szívéből árad

minden tovább.

Mert ő az, kinek ereje soha nem apad,

Szíve szeretetből van, mely egy csoda.

Szívből jövő szeretet termelődik benne,

Újra és újra, mint napsugár reggelre.

Odaadásból fakad, végtelen forrás,

gyermeke öröme számára a legnagyobb

boldogság.

Legszebb érintések

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A rózsa érintése, titkokat suttog,

mikor harmatcsepp simul a bőrödre,

a természet keze megérint gyöngéden, oly tisztán.

Egy arc érintése, bársonyos csoda,

egy mosolyba rejtett néma ima.

Bőr a bőrön, lágy, reszkető simogatás,

szívek között rezdülő, halk megnyilvánulás.

Gyermekem érintése, ártatlan nézése, mikor

apró, puha kezei nyakamra kulcsolódnak

mennyei érintés.

Benne van minden tiszta fény,

s nevetése elűz minden gondot és sötét reményt.

Házi kedvencem érintése, szívhez simuló,

puha bundában lüktető, hangtalan szó.

Szemében ott van a végtelen hűség,

a csendes menedék.

A Föld érintése, zöld fű párnája, olyan,

hol a lélek pihen a csend dallamában.

Virágzó cseresznyefa érintése, illata,

oly édes, mint a tenger sóhaja.

Szerelmünk haját érintve,

egy mozdulat ébred, mely a végtelenségbe vezet.

Ujjaim közt selymes éjbe vész,

s minden érintés újat ígér.

És ott van az érintés, mi láthatatlan,

szívből szívbe áramló hangtalan dallam.

Szerelem, mely elringat, amely összeforr,

az érintés a válasz, mi mindent összefon.

Az érintés maga az élet tapasza,

pillanatokból szőtt, örök kapocs.

Szárnyalás, mely a földön tart,

mozdulat, mely minden lelket összetart.

Örökre szóló

Amikor megszületsz,

nem csupán a fény érint meg először,

hanem valami mélyebb,

valami, amit csak egy anya érezhet.

Az első pillantásod nyomot hagy,

láthatatlan, de örök.

Az anya szíve ott van minden mozdulatban,

a kezedet tartja,

mielőtt még te magad tudnád,

hogyan szoríts vissza.

Minden lélegzeted az övéből születik,

ahogyan az életed is.

Gyermekként nem érted még,

hogy a szeretet csendben is beszél,

hogy az éjszakák éberek voltak,

mikor te álmodtál.

Nem látod, hogy minden mosoly mögött

egy áldozat rejtőzik,

minden /jól vagyok/ mögött

valami, amit sosem mond ki.

Ahogy nősz,

a távolság nem választ el,

csak kinyújtja a szálat,

ami köztetek feszül.

Látod, hogy a keze öregszik,

de az érintése nem változik.

Hogy a hangja halkul,

de a szeretet ugyanúgy szól.

Ez nem csak egy kapcsolat.

Ez az élet gyökere,

a Föld, ahonnan indulunk,

és ahová egyszer visszatérünk.

Egy anya és gyermeke között nincs vég.

Csak egy folyó,

ami mindig a tengerhez ér.

És amikor már nem lesz,

mégis ott lesz.

Egy szívdobbanásban, egy emlékben,

örökre a szívben.

Ez a szeretet.

Örökre szóló.

Karácsonyi angyalok

Egyszer volt, hol nem volt, egy kicsi lány, Lilla, aki nagyon szerette a karácsonyt. Minden évben izgatottan várta, hogy eljöjjön a szeretet ünnepe. Idén azonban a karácsonyfa, amit édesanyjával együtt díszítettek, nem volt szép. A fán nem voltak csillogó díszek, és Lilla szomorúan nézte a kopár ágakat.

Este, amikor Lilla már álmosan feküdt az ágyában, valami csodálatos dolog történt. Egy varázslatos fény öntötte el a szobát, és három ragyogó angyal jelent meg előtte. Az angyalok mindegyike gyönyörű volt, de az egyik angyalnak valami hiányzott: nem volt egy szárnya. Lilla megdöbbenve kérdezte:

– Mi történt veled, kedves angyal?

Az angyal szomorúan válaszolt:

– Eltűnt a szárnyam, és így nem tudjuk beteljesíteni a karácsonyi küldetésünket.

Lilla nagyon elszomorodott, de határozottan azt mondta:

– Segítek megtalálni! Mindenáron segítek!

Az angyalok boldogan mosolyogtak, és elmondták, hogy a szárny a falu határában lévő erdőben van, egy gonosz szél elragadta. De Lillának nem kellett félnie, mert a szíve tele volt szeretettel és bátorsággal. Az angyalok azt mondták, hogy egy tiszta szívű gyermek képes lesz átvágni az erdő varázslatos akadályain, és megtalálni a szárnyat.

Lilla elindult az erdő felé, és hamarosan egy hideg folyóhoz ért. Mikor a vízhez lépett, egy kis madárka csipogott, és azt mondta:

– Kérlek, segíts! Megfagytam a hideg vízben!

Lilla nem habozott, levette a kabátját, és betakarta a madarat, hogy megvédje a hidegtől. A varázslatos tette következtében a víz azonnal átkelhetővé vált. Lilla boldogan lépett át rajta, és folytatta az útját.

A következő próbán egy hatalmas, sötét árnyék állta el az útját. Az árnyék szörnyűségesnek tűnt, de Lilla nem ijedt meg. Hangosan kiáltott:

– A szeretet legyőzi a félelmet!

Az árnyék eltűnt, és Lilla előre léphetett. Hamarosan rátalált a fénylő angyalszárnyra, és boldogan vette a kezébe.

Mikor visszatért az angyalokhoz, egy csodálatos dolog történt. A legidősebb angyal odament Lillához, és így szólt:

– Köszönjük, hogy megmentetted a karácsonyt! Most pedig egy ajándékkal szeretnénk meglepni téged.

Az angyalok kezüket a magasba emelték, és egy apró, arany harang jelent meg Lilla kezében. Az angyalok mosolyogva mondták:

– Ez a harang varázslatos. Ha megcsilingelteted, mi mindig ott leszünk, hogy segítsünk.

Lilla csodálkozva nézte a harangot, és mikor megszólaltatta, egy csodálatos dolog történt. A karácsonyfa hirtelen tündöklő fényben ragyogott, és a szobát betöltötte a szeretet varázsa. A fa tetején egy gyönyörű angyalfigura jelent meg, és Lilla édesanyja boldogan ölelte meg kislányát.

Lilla boldog volt, hogy a szeretet ereje valóban csodákra képes. Azóta, minden karácsonykor, amikor megszólaltatja a harangot, mindig eszébe jutott az a varázslatos éjszaka, és a karácsony igazi csodája.

Szívek Karácsonya

Varázslatos a szent karácsony ereje,

Kigyúlnak az esti fények, sötétben égve,

Hull a hó, betakarja a tájat, mint egy álom,

Angyalok szeretnek, a szívekbe nevetnek.

Gyermeki szívek úgy ragyognak,

Nagyszülők szeméiből a könnyek potyognak,

Szerető szívek karácsonykor összejönnek,

A karácsonyfa mellett meghitten beszélgetnek.

Boldog, kipirult arcú gyermekek nevetnek,

Szívükben ragyog a milliónyi szeretet,

Az öröm varázsa, ez a karácsony hatása,

Mely a szívünkből szétárad a világba.

Anyai ölelés

Anyai ölelés, meleg szeretet,

Számomra ilyen nem létezett,

Jó éjt puszit soha nem kaptam,

Pici gyermekként mennyire akartam.

Szülői kedvesség, figyelem,

A gyermeknek lelki eledel,

Esti mesék öleléssel,

Anyai szív melegével.

Sok sok puszi és mondóka,

Gyermek szívét meggyógyítja,

Sajnos nekem nem volt ilyen,

Szomorú is volt a szívem.

Szülői szeretet, biztonság,

Egy életet meghatároz ám,

Megtanultam szívemet kinyitni,

Igazán önzetlenül szeretni.

Szülői szívfájdalom

Felnevelsz egy gyermeket,

Egész szívedet beleteszed,

Erőd energiád életed,

Tiszta szívből szereted.

Mindenre megtanítod,

Amit tudsz átadod,

Egy szülő sem tökéletes,

Viszont szeretetből mindenki jeles.

Nem tudod kivé válik,

A kudarcoktól hogy változik,

Bölcsebbé lesz, vagy elveszik?

A bánat a szívébe költözik?

Próbálunk segíteni ha elvesztett,

Tanácsot adni eleget,

Önmagától megmenteni nem lehet,

Ha a sötétségbe elvesztett.

Czakó Lajos Tata és Aurora Amelia Joplin közös verse, Álom

 

Álomvilágban az lehetsz, ki lenni szeretnél,

Bárki lehetsz, és bármi válhat belőled kétség nélkül.

Teremthetsz bármit, csodát is varázsolhatsz,

Szabadon, boldogan, magasra szárnyalhatsz.

Álmaimban, felhők felett repülök én, a Nap fénye ragyog az ég peremén. Álmomban élek, álmomban remélek, álmaimban elúszik a bánat,feltámad a remény. Felélednek vágyaim, hiába alszom én. Álmaimban lágyan, halkan suhan a fény, s feltárul az ég!

Aurora Amelia Joplin

Álmaimban szárnyal a szél, mint titkos dal,

Szívem mélyén táncot jár a nyugalommal.

Csillagok között ringat a végtelen,

Míg álmaimban fény vagyok a szeretetben.

Álmaimban a felhőkön ülve csodálom az éjszakát, csillagok közt keresem, gyermekem csillagát! Tudom, álmaimban tudom, hogy ott ragyog Ő, messze legfényesebb csillagként a világűr közepén! Álmaimból ébredve, sebhely maradt csak a szívem közepén!

Mosoly

Nikolett odakiáltott Dávidnak fájdalommal teli hangon:

– Itt az idő! Elfolyt a magzatvizem!

– Akkor viszlek máris a kórházba!

Dávid odaszaladt Nikoletthez, kisegítette a szobából, és beültette az autóba. Keze remegett, miközben a feleségét figyelte. Féltette őt. Gyorsan vezetett, és hamar odaértek a kórházhoz.Nikolett pontosan követte az orvos utasításait. Dávid szorosan fogta a kezét. Az utolsó nagy fájás és nyomás után meghallották a baba sírását. Az újszülöttet azonnal a hasára tették. Már annyira várták ezt a pillanatot. Dávid odahajolt Nikoletthez.

– Te egy hős vagy, Drágám! – mosolygott.

Együtt örültek a kis csodájuknak, gyermeküknek.

Rózsa

Mary éjjel, álmában csodás piros rózsákkal teli kertben járt, illatozta a rózsákat. Mikor felébredt, jól emlékezett mindenre. Az illatokat is érezte. Álmosan ivott egy kávét, és elindult dolgozni. Különösen jó kedve volt. Busszal járt a munkahelyére. Ahogy beért, az asztalon egy csokor vörös rózsa volt, és egy üzenet.

– Este hat órakor meglátogatlak, kislányom! Megtaláltalak végre!

Szeretettel, édesapád!

Mary utoljára öt évesen látta az édesapját. Anyukájával Amerikába költöztek. Azóta semmit sem tudott apukájáról, mert ő a Fülöp-szigeteken maradt. Szülei elváltak. A boldogság töltötte el a szívét. A rózsáknak olyan volt az illatuk, mint az álmában. Egy álom vált valóra.

Eltűnt

Elizabeth és Mark szenvedélyes együttlét után ellazulva feküdtek az ágyban. Elizabeth biztos volt benne, hogy a szerelmükből házasság lesz. Ennyi év után is nagyon szerették egymást. Gömbölyödő pocakját megsimogatta. Hogyan mondja el Marknak? Gondolta, most alkalmas a pillanat.

– Drágám, szerelmünknek gyümölcse lesz. – mondta Elizabeth.

– Ezt most komolyan mondod? – csattant fel Mark.

– Igen! -válaszolt Elizabeth meglepődve a dühös Marknak.

– Én nem akarok gyereket! Ha nem veteted el, örökre eltűnök az életedből! – mondta dühtől feldúlva Mark.

Gyorsan felöltözött, az ajtót jól becsapta, és elment.

Elizabeth sírva borult a párnára. Soha többet nem látta gyermeke apját. Örökre eltűnt az életükből.