A tükör ára

Júlia minden évben visszament ugyanazon a napon. A városban ilyenkor már halvány volt a fény, az erdőben viszont mindig ugyanaz fogadta: a nedves avar szaga, a fák között megbúvó hideg, és az a pontos hely, ahol tizenkét éve a fia eltűnt.

Akkor, eső után, gőzölgött a talaj. A fiú – Bence – nevetve futott előre, mintha versenyezne valakivel.

– Bence, várj! – kiáltotta Júlia, és utána eredt.

A fiú még egyszer visszanézett, aztán eltűnt a fák között. Júlia pár lépés múlva már csak a saját lihegését hallotta.

– Bence! – ordította. – Bence, felelj!

Válasz helyett csend jött. A keresés napokig tartott: emberek, kutyák, lámpák, szalagok. Júlia később egyedül is visszatért, és a mellkasa körül mindig megszorult valami, egy hirtelen belégzés, amit soha nem tudott végigvenni. Évről évre ugyanott. Évről évre ugyanabban az órában.

Most is ugyanaz történt: amikor kimondta a fia nevét, a karján végigfutó meleg nem engedte továbbmenni. Meglátta azt, ami eddig elkerülte a figyelmét – a tisztás szélén álló tükröt. A kerete repedezett volt, a sarkain mohacsomók ültek, és úgy állt ott, mintha a hely része volna ősidők óta.

Júlia közelebb ment.

– Itt lehet a megoldás… – mondta halkan, majd belenézett.

A tükör felszíne megrebbent, mint egy felkavart tó. A tisztás képe eltűnt, és helyette egy fiatal férfi arca rajzolódott ki. A vonásai felnőttek voltak, mégis Bence szeme nézett vissza rá.

– Szia, anya – mondta.

Júlia keze a szája elé kapott.

– Bence… hol vagy? Én… én minden évben kerestelek.

– Anya, azon a napon belenéztem, és átjöttem ebbe a világba. Azt mutatta, amit akkor a legjobban akartam. Amikor beléptem, bezárult mögöttem. Itt másként telik az idő. És ára van.

– Miféle ár?

– Az átjáró egyensúlyt tart. Ha valaki kijön, valakinek jönnie kell helyette.

Júlia nyelt egyet.

– Akkor én átmegyek. Te kijössz.

– Én futottam el – mondta Bence halkan. – Te jöttél utánam. Az arcod itt maradt bennem tizenkét évig. A hangod. A kiáltásod.

Júlia ökölbe szorította a kezét.

– Akkor most én belépek – mondta. – Te kijössz onnan.

– Biztosan ezt akarod, anya?

– Azt akarom, hogy végre élhess – felelte Júlia, és a tenyerét a tükörre tette.

A tükör engedett. Hűvös volt és puha, mint a víz. Júlia belépett.

Egyetlen pillanatig még látta Bencét: a túloldalon kinyújtotta felé a karját, aztán a kép elfordult, és az erdő visszazárult köré. A tükör felszíne elsimult.

Bence ott állt a tisztáson. A levegő megérintette a tüdejét. Hideg volt. Valóságos. Fájt a torka, sokáig visszatartotta a lélegzetét. A tisztás közepe sötétebb volt, mint eddig. Amikor lehajolt, látta, hogy egy könyv az.

Az első oldalon egyetlen mondat állt, friss tintával:

„Az édesanya szívében a gyermeke örökké él.”

Szemeiben könnyek gyűltek, öröm és bánat keveredett bennük. Az édesanyját újra elveszítette – az életét visszakapta.

www.muzsakkonyvtara.hu

Angyali érintés

Karácsony előtt

a szív kaput nyit halkan,

fény simít végig

mindenkin ezen az éjszakán.

Az angyal közel hajol,

érintése meleg, mennyei,

ahol a szeretet

él, mindenkit elér.

Ott áll egy gyermek mellett,

tenyerében bizalom,

szárnya biztonságot ad,

szeretettel oltalmaz.

Segítsége láthatatlan,

mégis súlya van –

mint gyertya fénye esténként

egy hideg ablakban.

Karácsony idején

az angyal bennünk él,

szeretetből fon hidat

szív és szív közé.

www.muzsakkonyvtara.hu

A tízéves rózsa

A hajnali köd lassan ráült a mezőre, a nap még csak sejlett a fák mögött. A régi, szürke fakerítés mellett egyetlen rózsatő állt — harmat gyöngyözött a levelein, a szirmai halványrózsaszínben ragyogtak.

Barna megállt előtte. Ugyanazon az úton lépett végig, amelyen tíz éve utoljára. A vállán a kopott katonakabát, a tekintetében az a súly, amit a háború felpakol az ember lelkére. Lehajolt, óvatosan leszakította a rózsa legszebb virágát.

— Hazaviszlek az én drága feleségemnek — mondta halkan.

A ház, amely előtt megállt, nem változott sokat. Csak a vakolat kopott meg, és a kapu nyikorgott egyet. Barna megtorpant. A szíve gyorsabban vert, mint bármely csatában. Kopogott.

Léptek közeledtek, majd kinyílt az ajtó. Melissza állt ott. A haja hosszabb lett, az arcvonásai érettebbek, de a tekintete ugyanaz maradt. A felismerés lassan futott végig rajta, mint a meleg hullám, amitől az ember kicsit megszédül.

— Barna…? — alig mert levegőt venni.

— Én vagyok — felelte halkan. — Végre… hazaértem.

Melissza ajka remegett, majd zokogva a nyakába borult. Barna úgy ölelte, mint először — talán annál is szorosabban.

— Azt mondták… azt mondták, hogy már nem jössz vissza.

Barna bólintott.

— Azt én is sokszor elhittem. De minden este láttalak, amikor lehunytam a szemem. És tudtam, hogy amíg a szívemben hazatérek, egyszer a lábaim is haza fognak.

Melissza megérintette a rózsát a kezében.

— Ezt… nekem hoztad?

— Ez abból a tőből van, amit veled ültettem. Azt mondtuk, addig virágzik majd, amíg vársz rám. — Barna halkan felnevetett, és a tekintete megtelt fénnyel. — Összeszámoltam… tíz évig virágzott.

Melissza a rózsát az arcához emelte, és beszívta az illatát — azt az illatot, amit oly jól ismert.

— Én soha nem adtam fel, hogy hazatérsz — mondta rekedt hangon. — A fiúnk is tudta, hogy egyszer kinyílik az ajtó, és belépsz rajta.

Újra szorosan megölelték egymást — úgy, ahogy csak az ölel, aki túlélt mindent azért, hogy valakihez visszatérhessen.

— Itthon vagyok — súgta Barna. — Örökre.

Melissza mosolya olyan volt, mint amikor a hajnal hirtelen áttör a ködön.

— A gyermek alszik — mondta halkan.

Barna belépett a házba, és mielőtt még levegőt is vett volna, tudta, merre induljon. Az ajtóhoz lépett, halkan lenyomta a kilincset és benyitott.

A félhomályos szobában egy ágy állt. Egy fiatal fiú aludt benne — már sokkal magasabb volt, mint amekkorának utoljára látta. A takaró félrecsúszott, a karja kilógott alóla, pont úgy, mint amikor kétévesen szendergett.

Barna közelebb lépett. Tíz év súlya zuhant a mellkasára — minden kimondatlan mese, elszalasztott ölelés, eltűnt születésnap. A könnyei patakban folytak, ahogy az alvó fiát nézte.

— Mekkora lettél… — suttogta.

Reszkető kézzel, óvatosan végigsimította a gyerek haját — lassan, nehogy felébressze, mégis annyi szeretettel, hogy a szíve majd beleszakadt.

— Amikor elvittek, két éves voltál — folytatta halkan. — Együtt tanultuk meg, hogyan kell futni… most meg már biztosan gyorsabb vagy nálam.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy elbírja az érzést: végre újra megérintheti. A fejét a fiú vállához hajtotta, és úgy maradt egy másodpercig — nem bújva, nem elveszve, hanem megérkezve.

— Soha többé nem megyek el.

Nem tudni, a fiú érzett-e valamit álmában, de az ujja lassan, ösztönösen megmozdult és rásimult apja kezére. Barna levegőt sem mert venni — csak mosolygott a könnyein át.

Melissza az ajtóból nézte őket. A rózsa még mindig a kezében volt.

Barna felegyenesedett, és halkan így szólt:

— Most már olyan boldog vagyok.

Melissza közelebb lépett, megfogta a kezét, és ők ketten együtt nézték a gyermeket — akik tíz év várakozás után végre újra egy teljes család lehetnek.

Odakint a köd felszállt, a fény betöltötte a hajnal első óráját.

És benne egy apa, egy anya és egy gyermek csendes boldogsága — a rózsa illatával.

Anyai szív lenyomata

Megtanítlak repülni – s ha szárnyad másfele visz,

Én csak a csendben nézem majd, hogyan ír az ég rád aranyló dallamot.

Megmutattam, mi az álom – de a tied más képet fest,

Mégis ott lesz benned minden hajnal, mely ölelésemben kelt.

Megtanítlak élni lassan, ahogyan virág bont szirmot a szélnek,

Tudom, hogy nem az én léptem lesz az, melyet tovább viszel.

De minden lépésed mögött ott szól majd lágy zeném,

Mint mélyen őrzött emlék-csillag, el nem vesző fény.

Ha egyszer messze érsz, túl hegyeken, vágyakon,

Én nem leszek már út – de a szavam suttogva mindig felemel.

Hiszem, benned lesz a kezdet, a halkan mondott szó:

„Szeretlek, kincsem” – mely éltet, s segíti további lépted.

Minden repülésedben ott lesz a szívmeleg, mit tőlem kaptál,

Minden álmodban egy szál virág, mely az anya-kertből szállt rád.

Minden életmozdulatodban a gyöngéd pillanat,

Mikor először szóltál hozzám – s bennem felragyogott a Nap.

Kapu vagyok, melyen átlépve a világod kitárul.

Ahogy nősz és távolodsz, én nem tűnök el, csak hagyom:

Legyél Te az egész történet – s szárnyalj szabadon.

És mégis… minden repülés,

minden álom,

minden élet-lendület

magában hordja halk, szeretetteljes lenyomatát annak,

ahogyan tőlem tanultál meg szeretni.

Porból csillag lesz

A város hallgat. A kő füstszagú.

A szél is megállt, vár.

A gyermek ül — rongy, por, hideg,

ölében mackó: egyetlen, ami meleg.

Szemeiben árnyék, mégis tenger,

keres egy hangot, egy kezet.

De csak a szél felel, csak a por beszél,

s a fény is reszket, ha hozzáér.

Szomjas, éhes, s nem tudja, miért,

hogy nincsen már otthon, anyai kéz.

A föld hideg, a szív kicsi,

de benne még lobban egy icipici.

A mackó bundája szürke már,

ő maradt, senki más.

De a kislány suttog, halkan, remegve:

„Ne hagyj el, kérlek… csak te vagy már nekem.”

Akkor hirtelen, a rom fölött

megrezdült az alkonyfény —

egy láthatatlan kéz simítja meg,

s a porból csillag lesz, s a remény újra megjelent.

Majának – a Leánygyermekek világnapjára

Maja, szívem fénylő kis csillaga,

mosolyodban nyílik a világ tavasza.

Lépteidben erő és kíváncsiság él,

szavaidban tisztaság, mely mindig remél.

Okos vagy, kedves, figyelmes és bátor,

szereteted meleg, mint nyári zápor.

Büszkén nézlek, drága kincsem minden percben,

s kívánom, hogy szerencse kísérjen minden lépteidben.

Hóember és fakanál

A kert hófehér csendjében állt egy magas hóember. Szénszemei csillogtak a hidegben, répaorra büszkén meredt előre, kezében egy rozsdamentes fakanál.

– Juci! – szólította meg hirtelen, meglepően mély, ropogós hangon.

A lány megdermedt, majd ijedten hátrált. – Te tényleg beszélsz?!

– Igen – mosolygott szélesen. – Pisti vagyok. Munkaidőben hóember, egyébként egy kissé különc szakács.

– Mit főzöl ilyenkor télen? – kérdezte nevetve.

– Hóleves-specialitást – felelte büszkén. – Hópelyhet, dérport, egy csipet szélzúgást teszek bele, és persze egy csipetnyi tél varázsát.

– Ez ehetetlennek hangzik! – kuncogott Juci.

– Nem neked készítem – biccentett a fán ülő varjak felé.

Egy fekete varjú leugrott, meghajolt, majd vidáman kért még egy kanállal a különös ételből.

A Nap puszijai

Lili hatéves volt, amikor először indult versenyre. Nem tudta pontosan, mit is jelent ez – csak azt, hogy sok idegen lesz, zsűri, taps, meg az anyukája könnyei, amiket mindig gyorsan letöröl. Pedig Lili nem félt. Ő inkább érezte a világot, nem méricskélte.

A hajába belekapott a szél, miközben kilépett a házuk kis udvarára. A fű még harmatos volt, mezítláb futott végig rajta, ahogy szokott. A kert sarkában egyetlen fehér margaréta bólogatott – pontosan úgy, ahogyan Lili is szokott, amikor megköszöni a Napnak a reggelt. Letépte a szirmot, finoman, mintha egy titkot tartana a kezében.

– Téged elviszlek – suttogta a virágnak.

Szeplős kis arcán megcsillant a fény, mintha a Nap puszijai lennének a sok pici szeplő. A gödröcske a mosolyában olyan volt, mintha a Nap is belé akart volna bújni. A virágot a kis táskájába rejtette, mintha talizmán lenne – vagy egy barát, aki nem hagyja magára.

Mire az iskolába ért, a terem már zsibongott. Rajzverseny volt aznap, az országos döntő. A többiek színes ceruzákat, új festékkészleteket hoztak. Lili egy fakó, régi tolltartót szorongatott – de a színei még lélegeztek. Nem volt benne piros. Az előző héten elveszett.

A feladat egyszerű volt:

Rajzold le, ami a szívedben van.

A többiek házakat, állatokat, nyaralásokat rajzoltak. Lili viszont lehunyta a szemét, és emlékezni kezdett. Arra a napra, amikor a nagymamája elment.

A lapra finom, puha vonalakkal kezdett rajzolni: egy rétet, közepén egy öreg fát. A fa alatt egy kislány ült, virággal a kezében. A szeme könnyes volt, de mosolygott. A felhők fölött pedig egy arc jelent meg – napsugárból szőve.

Amikor letette a ceruzát, halkan kimondta:

– Szeretlek, Nagyi!

Apa, most is itt vagy /Édesapám emlékére/

Nem szóltál sokat, de minden szavad

a szívembe égett, mint puha arany.

Nem öleltél túl gyakran – mégis tudtam,

hogy a világon senki nem szeret úgy, mint te, apukám.

Az emlékek most suttognak csendben,

mint levél a szélben, ha ősz közeleg –

egy pad a kertben… s mintha még ott ülnél,

cipőd az ajtónál, kabátod a fogason – még mindig látom.

A kezed erős volt – én kicsi voltam.

De mikor sírtam, te lettél az oltalom.

Nem kérdeztél – csak ott voltál mindig.

Te voltál a biztos, a hallgatag otthon.

Ma már én őrzöm a szavaid csendjét,

a mozdulatod, ahogy leültél este.

Becsukom a szemem, és látlak újra –

mint gyermekként – csodával nézlek.

Nem tudtam akkor, mit jelent az idő,

hogy a pillanat száll, s nem marad örök.

Ma már tudom, hogy amit tőled kaptam,

abból épül bennem az örökkévaló.

Ha most itt lennél, csak annyit mondanék:

Köszönöm, Apa. Mindenért. Mindenért.

A hallgatásodért. A szelíd jelenlétért.

A szeretetért, amit nem kellett kérni.

Pici szív, nagy lélekkel

A Föld repedezett volt, mint egy megfáradt szív, amit túl sokáig nem öntöztek meg szeretettel. A szél porfelhőket kergetett végig a szürke tájon, és az ég úgy borult fölé, mint egy szomorú álom, amelyből senki sem ébred fel igazán.

Az emberek már nem jártak arra. Egykor zöldellő rét volt ez, de mára csak emlékek maradtak.

Egy kisfiú minden nap odajárt.

Nap mint nap jött. Kezében rozsdás locsolókanna, benne víz, amit a város szélén, egy öreg kútból hozott.

— Nincs itt semmi, fiú. Csak por meg kő — mondta egyszer egy felnőtt, mikor látta őt sántikálni a repedezett földön.

A kisfiú ránézett. Tekintete tiszta volt, mint a reggeli harmat.

— De lehet, hogy lesz. Csak öntözni kell.

A felnőtt csak legyintett, és elment.

De a fiú maradt.

Minden nap ugyanaz a mozdulat: lehajolt, megöntözte a földet egyetlen ponton, aztán ült csendben, figyelve, mintha valamit hallgatna. Talán egy régi dal emlékeit, vagy a Föld halk sóhaját.

És egy nap… valami történt.

Egy apró, sápadt zöld hajtás tört utat a porban.

— Anya! — kiáltotta a fiú, mikor hazaért. — Kinőtt a virág!

— Drágám, biztos csak mohás kő — felelte az anyja fáradtan, de a fiú nem adta fel.

Másnap már kettő hajtás volt. A harmadikon piros szirmok kezdtek nyílni. A Föld körül mintha aranypor szállt volna, mint egy álom, amit még nem törtek meg.

A híre elterjedt. Először csak gyerekek jöttek megnézni. Aztán a felnőttek is.

— Hogy csináltad, kicsi fiú? — kérdezték.

A fiú csak mosolygott, és a földre mutatott:

— Én hittem benne. Minden nap. Akkor is, mikor senki más nem hitt.

A repedezett földből virágmező lett. Rózsák, margaréták, pipacsok — olyan színesek, hogy az Ég is elszégyellte magát, és lassan újra kékre váltott.

És azok, akik látták, soha nem felejtették el a kisfiút. Aki nem kérdezte, hogy van-e értelme. Nem kételkedett. Csak öntözött.

Mert néha egyetlen szív elég, hogy újra élet fakadjon ott, ahol már mindenki más a halált látta.

A titok neve: Iléna

A falu fölött ólomszürke köd terpeszkedett, mint egy soha el nem mondott vallomás. A szeptemberi levegőben a levelek illata keveredett nedves földszaggal, s a fák, akár hallgatag őrzők, borzongva hajoltak egymás felé. A táj nemcsak a természet őszi búcsúját hordozta – hanem valami mélyebb búcsút is, amit az emberi szív soha nem tud kimondani.

Iléna egyedül ült a régi faházban, kandalló parazsa pislákolva izzott, fénye vörös foltokat vetett a falra. A faasztalon egy boríték feküdt – vaskos, durva papírból, pecsétje mélyvörösen izzott a gyertyaláng táncában.

Reggel hozta a postás. Nem volt rajta feladó. Csak egy név: Iléna Vay – mintha valaki a lelkébe látott volna.

Órák óta ott volt előtte. Nem merte kibontani. A pecsét valami véglegest, valami súlyosat ígért. A múltja minden sejtését, minden gyermekkora óta érzett különállóságát egyetlen tárgyban testesítette meg ez a levél.

Végül ujjai megmozdultak. Megtörte a viaszt.

„Drága Iléna,

most, hogy ez a levél a kezedben van, el kell mondanom, amit évtizedekig hallgattam el. Nem azért, mert nem szerettelek, hanem mert féltem attól, amit az igazság tenne veled. De elérkezett az idő.

Nem én vagyok az édesanyád. És nem az volt az apád sem, akit annak hittél.

Egy háború utáni éjszakán születtél. Egy nő hozott el hozzám – rongyokba takarva, a hajad csurom víz volt, a szemed ragyogott. Azt mondta: Ez a gyermek különleges. Olyan titkot hordoz, amit senki nem tudhat meg. Vigyázz rá, mintha a véred lenne, mert az ő múltja vérrel íródott.

Kérlek, bocsásd meg nekem. De soha nem volt merszem visszakeresni az igazságot. Talán te képes leszel rá. A mellékelt kulcs egy ládát nyit a régi kastélyban. A többit ott találod.

Szeretlek. Mindig nagyon szerettelek. Mindennél jobban.

– Éva"

Iléna kezéből kiesett a levél. A világ, amit ismert, repedezni kezdett, mint egy régi tükör, amely mögött más rejtőzik. Hirtelen minden gyermekkori érzés – a falusi emberek tekintetei, az álmai, az álmodott nevek, a megmagyarázhatatlan emlékfoszlányok – értelmet nyertek.

Nem oda tartozott. Soha nem is tartozott.

Felállt. A térde remegett. A gyertya lángja megnyúlt, mintha érezné az új sors szelét. Felkapta a kulcsot, amely a levélhez volt kötve – súlyos, kovácsoltvas darab, amely bizsergette a tenyerét.

Másnap hajnalban indult útnak.

Az erdő csendje szinte ránehezedett, de ő nem félt. A régi, elhagyott kastélyhoz vezetett az út – annak omladozó kapuját most először látta valóságban, mégis ismerősen dobbant tőle a szíve.

A tölgyfa ajtón túl, a poros csarnokban egy láda állt – éppen úgy, ahogy Éva írta. A kulcs nyikkanva fordult a zárban. A fedél lassan nyílt fel. A belsejében: egy régi fénykép egy nővel, akinek tekintete megtévesztésig hasonlított az övére... egy napló, vastag betűkkel, egy régi csecsemőcipő, és egy üzenet:

„Néha a titkok nem elválasztanak – hanem emlékeztetnek arra, honnan jöttél. És hogy erősebb vagy, mint bárki gondolta volna.”

Egy hang szólalt meg mögötte – halkan:

– Te vagy az, ugye? A titok, amit elrejtettem a világ elől...

Iléna megfordult. Meglepődött, de hangja tisztán csengett:

– Én vagyok.

És ezzel a pillanattal egy életnyi titok nem nyomta többé a vállát. Hanem szárnyakat adott.

Édesanyja zokogva ölelte magához. Iléna hazatalált.

A Napraforgólány

A nyár éppen ott ringatózott a búzamező szélén, ahol a nap a legmelegebben simogatta a világot. Szellő surrant végig az aranyló kalászokon, és egy kicsi lány, Lia, nevetve szaladt a réten. Kócos, aranybarna haja táncolt a fényben, kezében három napraforgót szorongatott, mintha a Nap darabkáit csípte volna meg játékból.

– Nézd csak, Anya! – kiáltotta, ahogy odarohant az anyukájához. – A Nap rám mosolygott, és én elhoztam belőle egy darabot neked!

Anyukája leguggolt, karjait kitárta, és szívét megtöltötte a kislány ragyogása. Lia odanyújtotta a napraforgókat, szeme úgy csillogott, mintha az egész világot ölelni tudná.

– Ó, Lia, ezek a legszebb napraforgók, amiket valaha láttam – suttogta mosolyogva. – Tudod, mit mondanak a régi mesék?

– Mesééééld el! – kérlelte Lia, már előre mosolyogva.

– Azt mondják, hogy a napraforgók mindig ahhoz fordulnak, akit a legjobban szeretnek. Ha te adtad őket nekem, akkor most már én vagyok a napod.

Lia szeme elkerekedett.

– Akkor én mindig követlek! Mint a napraforgó! Még ha be is borul az ég, én akkor is tudom, hol vagy!

Az anya könnyes szemmel átölelte a kislányát, és a világ hirtelen nagyon-nagyon kerek lett. A mező halk zümmögéssel válaszolt, mintha maga is belecsöppent volna a boldogságukba.

Aznap este, mikor a Nap már aranyra festette az eget, és a kis ház ablakából látszott, ahogy lassan lebukik a domb mögé, Lia odasúgta:

– Anya… te vagy az én napom. De ha egyszer sötét lesz, akkor én leszek a te kiscsillagod. Hogy sose félj.

– És én mindig látni foglak, még lehunyt szemmel is – válaszolta az anyukája, és együtt álmodtak bele egy újabb nyári napba.

Váratlan szerelem 5. rész: Leonardo az új apa

Aleandro oda lépett Bonnie mellé, miközben Leonardo még mindig ott állt, határozott tartással, elegánsan, mintha maga lenne az idő. Aleandro félrebillentett fejjel nézte a férfit, majd halkan megkérdezte:

– Ti... honnan ismeritek egymást?

Bonnie szeme egy pillanatra megtorpant. A múlt súlya nehezedett rá, de nem akarta kibontani azt a régi, gondosan elrejtett emlékkupacot.

– Fiatalkorunkban találkoztunk – válaszolta zárkózottan, tompa hangon.

Leonardo bólintott, és mintha tisztelte volna Bonnie hallgatását. Aleandro arcán átfutott valami. Egy árnyalatnyi feszültség. A férfi túl udvarias volt, túl nyugodt... gyanúsan tökéletes.

Ekkor Bonnie feléjük fordult, és kissé feszélyezetten megszólalt:

– Szeretném bemutatni a fiamat, Matteót. Matteo, ő Leonardo Vescari.

Leonardo finoman bólintott, a szeme Matteo arcán időzött. Valami megmozdult benne, amit maga sem értett.

– Örülök, hogy megismerhetlek – mondta lassan, mély hangon. – Van benned valami... ismerős. Nem is tudom.

Matteo csak figyelt.

Leonardo Bonniera nézett újra.

– Ha ennek a megnyitónak vége, lenne kedved – és talán a családodnak is – egy kávéra vagy egy italra eljönni a közeli étterembe? Szívesen hallanám, mi történt veled az elmúlt sok-sok évben.

Aleandro szinte észrevétlenül összeszorította a száját.

– Köszönjük – mondta Bonnie gyorsan. – Majd meglátjuk, hogy alakul.

Leonardo zsebéből egy elegáns névjegykártyát vett elő, és Matteónak nyújtotta:

– Ha valaha úgy érzed, szeretnél beszélgetni... itt megtalálsz.

Azután egy bólintással elköszönt, és távozott.

Hazafelé az autóban feszült csend telepedett az utastérre. Csak az utcai lámpák fénye siklott végig az ablakokon. Matteo a zsebében szorongatta a névjegykártyát. A csend sokáig tartott, aztán halkan, mintha csak magának mondaná, megszólalt:

– Anya... ugye ő az apám?

Bonnie nem válaszolt azonnal. A szavai nehezen jöttek, mintha súlyuk lenne.

– Igen – suttogta végül. – Ő az.

Aleandro hirtelen, halkan káromkodott az orra alatt, majd az első piros lámpánál megállva odafordult:

– És erről soha, egyetlen szót sem mondtál? Nem árultad el a nevét.

– Fogalmam sem volt, hol van... – válaszolta Bonnie csendesen. – Nem tudta, hogy terhes vagyok. Nem keresett. Én pedig... továbbléptem.

– És most? – kérdezte Aleandro, a hangjában elfojtott düh vibrált. – Most, hogy kiderült? Most mihez kezdünk?

Matteo a hátsó ülésen egyre csak az apja arcára gondolt. Ugyanaz az állvonal. Ugyanaz a tekintet. Most már biztos volt benne.

Késő este volt, mikor végre hazaértek. Matteo szótlanul szállt ki az autóból, és azonnal elindult a házuk felé. Bonnie próbált lépést tartani vele, de a fiú olyan gyorsan ment, hogy alig tudta utolérni.

– Matteo, kérlek... – szólt utána Bonnie, a hangja remegő volt, de a fiú nem fordult meg. – Nyugodj meg! Holnap mindent megbeszélünk.

Matteo nem válaszolt, csak egyre gyorsabban haladt előre.

Bonnie végül odaszaladt hozzá, és megpróbálta elérni, hogy megálljon.

– Matteo, kérlek, nézz rám! – mondta, miközben a fiúra nézett.

– Miért? – kérdezte Matteo, a hangja egyszerre tele volt fájdalommal és elárulással. – Miért nem mondtad el? Miért nem mondtad el nekem, hogy ki az apám?! Hogy hívják! Miért titkoltad el ezt tőlem?!

Bonnie megállt, érezte, hogy a torkában egy nagy gombóc ült.

– Matteo... – kezdett volna válaszolni, de a fiú elfordította a fejét, és szó nélkül továbbindult, elhagyva őt.

– Matteo, kérlek! – szólt utána, de a fiú egy szót sem válaszolt. Csak a lépteinek hangja hallatszott a csendben.

Az éjszaka sötétje körülvette őket, és Bonnie tehetetlenül állt. Csak azt látta, ahogy Matteo egyre távolabb kerül.

Bonnie könnyeivel küszködött. A múlt ismét visszaköszönt. Már olyan szép volt minden. Aleandro vigasztalta.

Aleandro késő estig járkált fel-alá, végül leült Bonnie mellé a nappaliban.

– Bonnie, hagyj időt a fiadnak! Hirtelen sok volt ez most neki. Majd lenyugszik. Megbeszélitek. Te és Matteo. És... talán Leonardónak is tudnia kellene. Tiszta apja, Bonnie. Ez nem maradhat így.

Bonnie szótlanul bólintott. A szíve hevesen vert. Talán eljött az idő.

De éppen ekkor csendült meg a telefonja. Egy üzenet érkezett Leonardótól: „Örültem, hogy újra láttalak. Van valami, amit évek óta meg akartam mondani neked… holnap este ráérsz?”

Bonnie keze megremegett.

Aleandro látta a képernyőt. Halkan megszólalt:

– Vigyázz vele. Ő más világ. Egy szóval képes mindent lerombolni, a kapcsolatunkat is.

Bonnie felpillantott:

– De lehet, hogy most... nem rombolni jött.

És akkor még nem sejtették, hogy Leonardo másnap teljesen felforgatja az életüket.

Matteo alig tudott elaludni. Kora reggel már ott volt az anyjánál.

– Szia, Anya! Beszélnünk kell! Leonardóról, az apámról. El kell mennünk hozzá Rómába! Meg kell mondani neki, hogy én a fia vagyok!

Bonnie bólintott.

Aleandro izgatottan felpattant a fotelból és megszólalt:

– Én is megyek!