Apa, most is itt vagy /Édesapám emlékére/

Nem szóltál sokat, de minden szavad

a szívembe égett, mint puha arany.

Nem öleltél túl gyakran – mégis tudtam,

hogy a világon senki nem szeret úgy, mint te, apukám.

Az emlékek most suttognak csendben,

mint levél a szélben, ha ősz közeleg –

egy pad a kertben… s mintha még ott ülnél,

cipőd az ajtónál, kabátod a fogason – még mindig látom.

A kezed erős volt – én kicsi voltam.

De mikor sírtam, te lettél az oltalom.

Nem kérdeztél – csak ott voltál mindig.

Te voltál a biztos, a hallgatag otthon.

Ma már én őrzöm a szavaid csendjét,

a mozdulatod, ahogy leültél este.

Becsukom a szemem, és látlak újra –

mint gyermekként – csodával nézlek.

Nem tudtam akkor, mit jelent az idő,

hogy a pillanat száll, s nem marad örök.

Ma már tudom, hogy amit tőled kaptam,

abból épül bennem az örökkévaló.

Ha most itt lennél, csak annyit mondanék:

Köszönöm, Apa. Mindenért. Mindenért.

A hallgatásodért. A szelíd jelenlétért.

A szeretetért, amit nem kellett kérni.

Pici szív, nagy lélekkel

A Föld repedezett volt, mint egy megfáradt szív, amit túl sokáig nem öntöztek meg szeretettel. A szél porfelhőket kergetett végig a szürke tájon, és az ég úgy borult fölé, mint egy szomorú álom, amelyből senki sem ébred fel igazán.

Az emberek már nem jártak arra. Egykor zöldellő rét volt ez, de mára csak emlékek maradtak.

Egy kisfiú minden nap odajárt.

Nap mint nap jött. Kezében rozsdás locsolókanna, benne víz, amit a város szélén, egy öreg kútból hozott.

— Nincs itt semmi, fiú. Csak por meg kő — mondta egyszer egy felnőtt, mikor látta őt sántikálni a repedezett földön.

A kisfiú ránézett. Tekintete tiszta volt, mint a reggeli harmat.

— De lehet, hogy lesz. Csak öntözni kell.

A felnőtt csak legyintett, és elment.

De a fiú maradt.

Minden nap ugyanaz a mozdulat: lehajolt, megöntözte a földet egyetlen ponton, aztán ült csendben, figyelve, mintha valamit hallgatna. Talán egy régi dal emlékeit, vagy a Föld halk sóhaját.

És egy nap… valami történt.

Egy apró, sápadt zöld hajtás tört utat a porban.

— Anya! — kiáltotta a fiú, mikor hazaért. — Kinőtt a virág!

— Drágám, biztos csak mohás kő — felelte az anyja fáradtan, de a fiú nem adta fel.

Másnap már kettő hajtás volt. A harmadikon piros szirmok kezdtek nyílni. A Föld körül mintha aranypor szállt volna, mint egy álom, amit még nem törtek meg.

A híre elterjedt. Először csak gyerekek jöttek megnézni. Aztán a felnőttek is.

— Hogy csináltad, kicsi fiú? — kérdezték.

A fiú csak mosolygott, és a földre mutatott:

— Én hittem benne. Minden nap. Akkor is, mikor senki más nem hitt.

A repedezett földből virágmező lett. Rózsák, margaréták, pipacsok — olyan színesek, hogy az Ég is elszégyellte magát, és lassan újra kékre váltott.

És azok, akik látták, soha nem felejtették el a kisfiút. Aki nem kérdezte, hogy van-e értelme. Nem kételkedett. Csak öntözött.

Mert néha egyetlen szív elég, hogy újra élet fakadjon ott, ahol már mindenki más a halált látta.

A titok neve: Iléna

A falu fölött ólomszürke köd terpeszkedett, mint egy soha el nem mondott vallomás. A szeptemberi levegőben a levelek illata keveredett nedves földszaggal, s a fák, akár hallgatag őrzők, borzongva hajoltak egymás felé. A táj nemcsak a természet őszi búcsúját hordozta – hanem valami mélyebb búcsút is, amit az emberi szív soha nem tud kimondani.

Iléna egyedül ült a régi faházban, kandalló parazsa pislákolva izzott, fénye vörös foltokat vetett a falra. A faasztalon egy boríték feküdt – vaskos, durva papírból, pecsétje mélyvörösen izzott a gyertyaláng táncában.

Reggel hozta a postás. Nem volt rajta feladó. Csak egy név: Iléna Vay – mintha valaki a lelkébe látott volna.

Órák óta ott volt előtte. Nem merte kibontani. A pecsét valami véglegest, valami súlyosat ígért. A múltja minden sejtését, minden gyermekkora óta érzett különállóságát egyetlen tárgyban testesítette meg ez a levél.

Végül ujjai megmozdultak. Megtörte a viaszt.

„Drága Iléna,

most, hogy ez a levél a kezedben van, el kell mondanom, amit évtizedekig hallgattam el. Nem azért, mert nem szerettelek, hanem mert féltem attól, amit az igazság tenne veled. De elérkezett az idő.

Nem én vagyok az édesanyád. És nem az volt az apád sem, akit annak hittél.

Egy háború utáni éjszakán születtél. Egy nő hozott el hozzám – rongyokba takarva, a hajad csurom víz volt, a szemed ragyogott. Azt mondta: Ez a gyermek különleges. Olyan titkot hordoz, amit senki nem tudhat meg. Vigyázz rá, mintha a véred lenne, mert az ő múltja vérrel íródott.

Kérlek, bocsásd meg nekem. De soha nem volt merszem visszakeresni az igazságot. Talán te képes leszel rá. A mellékelt kulcs egy ládát nyit a régi kastélyban. A többit ott találod.

Szeretlek. Mindig nagyon szerettelek. Mindennél jobban.

– Éva"

Iléna kezéből kiesett a levél. A világ, amit ismert, repedezni kezdett, mint egy régi tükör, amely mögött más rejtőzik. Hirtelen minden gyermekkori érzés – a falusi emberek tekintetei, az álmai, az álmodott nevek, a megmagyarázhatatlan emlékfoszlányok – értelmet nyertek.

Nem oda tartozott. Soha nem is tartozott.

Felállt. A térde remegett. A gyertya lángja megnyúlt, mintha érezné az új sors szelét. Felkapta a kulcsot, amely a levélhez volt kötve – súlyos, kovácsoltvas darab, amely bizsergette a tenyerét.

Másnap hajnalban indult útnak.

Az erdő csendje szinte ránehezedett, de ő nem félt. A régi, elhagyott kastélyhoz vezetett az út – annak omladozó kapuját most először látta valóságban, mégis ismerősen dobbant tőle a szíve.

A tölgyfa ajtón túl, a poros csarnokban egy láda állt – éppen úgy, ahogy Éva írta. A kulcs nyikkanva fordult a zárban. A fedél lassan nyílt fel. A belsejében: egy régi fénykép egy nővel, akinek tekintete megtévesztésig hasonlított az övére... egy napló, vastag betűkkel, egy régi csecsemőcipő, és egy üzenet:

„Néha a titkok nem elválasztanak – hanem emlékeztetnek arra, honnan jöttél. És hogy erősebb vagy, mint bárki gondolta volna.”

Egy hang szólalt meg mögötte – halkan:

– Te vagy az, ugye? A titok, amit elrejtettem a világ elől...

Iléna megfordult. Meglepődött, de hangja tisztán csengett:

– Én vagyok.

És ezzel a pillanattal egy életnyi titok nem nyomta többé a vállát. Hanem szárnyakat adott.

Édesanyja zokogva ölelte magához. Iléna hazatalált.

A Napraforgólány

A nyár éppen ott ringatózott a búzamező szélén, ahol a nap a legmelegebben simogatta a világot. Szellő surrant végig az aranyló kalászokon, és egy kicsi lány, Lia, nevetve szaladt a réten. Kócos, aranybarna haja táncolt a fényben, kezében három napraforgót szorongatott, mintha a Nap darabkáit csípte volna meg játékból.

– Nézd csak, Anya! – kiáltotta, ahogy odarohant az anyukájához. – A Nap rám mosolygott, és én elhoztam belőle egy darabot neked!

Anyukája leguggolt, karjait kitárta, és szívét megtöltötte a kislány ragyogása. Lia odanyújtotta a napraforgókat, szeme úgy csillogott, mintha az egész világot ölelni tudná.

– Ó, Lia, ezek a legszebb napraforgók, amiket valaha láttam – suttogta mosolyogva. – Tudod, mit mondanak a régi mesék?

– Mesééééld el! – kérlelte Lia, már előre mosolyogva.

– Azt mondják, hogy a napraforgók mindig ahhoz fordulnak, akit a legjobban szeretnek. Ha te adtad őket nekem, akkor most már én vagyok a napod.

Lia szeme elkerekedett.

– Akkor én mindig követlek! Mint a napraforgó! Még ha be is borul az ég, én akkor is tudom, hol vagy!

Az anya könnyes szemmel átölelte a kislányát, és a világ hirtelen nagyon-nagyon kerek lett. A mező halk zümmögéssel válaszolt, mintha maga is belecsöppent volna a boldogságukba.

Aznap este, mikor a Nap már aranyra festette az eget, és a kis ház ablakából látszott, ahogy lassan lebukik a domb mögé, Lia odasúgta:

– Anya… te vagy az én napom. De ha egyszer sötét lesz, akkor én leszek a te kiscsillagod. Hogy sose félj.

– És én mindig látni foglak, még lehunyt szemmel is – válaszolta az anyukája, és együtt álmodtak bele egy újabb nyári napba.

Váratlan szerelem 5. rész: Leonardo az új apa

Aleandro oda lépett Bonnie mellé, miközben Leonardo még mindig ott állt, határozott tartással, elegánsan, mintha maga lenne az idő. Aleandro félrebillentett fejjel nézte a férfit, majd halkan megkérdezte:

– Ti... honnan ismeritek egymást?

Bonnie szeme egy pillanatra megtorpant. A múlt súlya nehezedett rá, de nem akarta kibontani azt a régi, gondosan elrejtett emlékkupacot.

– Fiatalkorunkban találkoztunk – válaszolta zárkózottan, tompa hangon.

Leonardo bólintott, és mintha tisztelte volna Bonnie hallgatását. Aleandro arcán átfutott valami. Egy árnyalatnyi feszültség. A férfi túl udvarias volt, túl nyugodt... gyanúsan tökéletes.

Ekkor Bonnie feléjük fordult, és kissé feszélyezetten megszólalt:

– Szeretném bemutatni a fiamat, Matteót. Matteo, ő Leonardo Vescari.

Leonardo finoman bólintott, a szeme Matteo arcán időzött. Valami megmozdult benne, amit maga sem értett.

– Örülök, hogy megismerhetlek – mondta lassan, mély hangon. – Van benned valami... ismerős. Nem is tudom.

Matteo csak figyelt.

Leonardo Bonniera nézett újra.

– Ha ennek a megnyitónak vége, lenne kedved – és talán a családodnak is – egy kávéra vagy egy italra eljönni a közeli étterembe? Szívesen hallanám, mi történt veled az elmúlt sok-sok évben.

Aleandro szinte észrevétlenül összeszorította a száját.

– Köszönjük – mondta Bonnie gyorsan. – Majd meglátjuk, hogy alakul.

Leonardo zsebéből egy elegáns névjegykártyát vett elő, és Matteónak nyújtotta:

– Ha valaha úgy érzed, szeretnél beszélgetni... itt megtalálsz.

Azután egy bólintással elköszönt, és távozott.

Hazafelé az autóban feszült csend telepedett az utastérre. Csak az utcai lámpák fénye siklott végig az ablakokon. Matteo a zsebében szorongatta a névjegykártyát. A csend sokáig tartott, aztán halkan, mintha csak magának mondaná, megszólalt:

– Anya... ugye ő az apám?

Bonnie nem válaszolt azonnal. A szavai nehezen jöttek, mintha súlyuk lenne.

– Igen – suttogta végül. – Ő az.

Aleandro hirtelen, halkan káromkodott az orra alatt, majd az első piros lámpánál megállva odafordult:

– És erről soha, egyetlen szót sem mondtál? Nem árultad el a nevét.

– Fogalmam sem volt, hol van... – válaszolta Bonnie csendesen. – Nem tudta, hogy terhes vagyok. Nem keresett. Én pedig... továbbléptem.

– És most? – kérdezte Aleandro, a hangjában elfojtott düh vibrált. – Most, hogy kiderült? Most mihez kezdünk?

Matteo a hátsó ülésen egyre csak az apja arcára gondolt. Ugyanaz az állvonal. Ugyanaz a tekintet. Most már biztos volt benne.

Késő este volt, mikor végre hazaértek. Matteo szótlanul szállt ki az autóból, és azonnal elindult a házuk felé. Bonnie próbált lépést tartani vele, de a fiú olyan gyorsan ment, hogy alig tudta utolérni.

– Matteo, kérlek... – szólt utána Bonnie, a hangja remegő volt, de a fiú nem fordult meg. – Nyugodj meg! Holnap mindent megbeszélünk.

Matteo nem válaszolt, csak egyre gyorsabban haladt előre.

Bonnie végül odaszaladt hozzá, és megpróbálta elérni, hogy megálljon.

– Matteo, kérlek, nézz rám! – mondta, miközben a fiúra nézett.

– Miért? – kérdezte Matteo, a hangja egyszerre tele volt fájdalommal és elárulással. – Miért nem mondtad el? Miért nem mondtad el nekem, hogy ki az apám?! Hogy hívják! Miért titkoltad el ezt tőlem?!

Bonnie megállt, érezte, hogy a torkában egy nagy gombóc ült.

– Matteo... – kezdett volna válaszolni, de a fiú elfordította a fejét, és szó nélkül továbbindult, elhagyva őt.

– Matteo, kérlek! – szólt utána, de a fiú egy szót sem válaszolt. Csak a lépteinek hangja hallatszott a csendben.

Az éjszaka sötétje körülvette őket, és Bonnie tehetetlenül állt. Csak azt látta, ahogy Matteo egyre távolabb kerül.

Bonnie könnyeivel küszködött. A múlt ismét visszaköszönt. Már olyan szép volt minden. Aleandro vigasztalta.

Aleandro késő estig járkált fel-alá, végül leült Bonnie mellé a nappaliban.

– Bonnie, hagyj időt a fiadnak! Hirtelen sok volt ez most neki. Majd lenyugszik. Megbeszélitek. Te és Matteo. És... talán Leonardónak is tudnia kellene. Tiszta apja, Bonnie. Ez nem maradhat így.

Bonnie szótlanul bólintott. A szíve hevesen vert. Talán eljött az idő.

De éppen ekkor csendült meg a telefonja. Egy üzenet érkezett Leonardótól: „Örültem, hogy újra láttalak. Van valami, amit évek óta meg akartam mondani neked… holnap este ráérsz?”

Bonnie keze megremegett.

Aleandro látta a képernyőt. Halkan megszólalt:

– Vigyázz vele. Ő más világ. Egy szóval képes mindent lerombolni, a kapcsolatunkat is.

Bonnie felpillantott:

– De lehet, hogy most... nem rombolni jött.

És akkor még nem sejtették, hogy Leonardo másnap teljesen felforgatja az életüket.

Matteo alig tudott elaludni. Kora reggel már ott volt az anyjánál.

– Szia, Anya! Beszélnünk kell! Leonardóról, az apámról. El kell mennünk hozzá Rómába! Meg kell mondani neki, hogy én a fia vagyok!

Bonnie bólintott.

Aleandro izgatottan felpattant a fotelból és megszólalt:

– Én is megyek!

Váratlan szerelem 4. rész – A boldog anya

Aleandro idegesen járkált fel-alá Bonnie házának apró teraszán.

A bejárati ajtó zárja halkan kattant.

Bonnie ott állt. Arca sápadt volt, szemei karikásak, de mégis gyönyörű – a törékenységében is. Megrezdült a keze a kilincsen, ahogy visszanézett Aleandróra.

– Bejössz?

A férfi nem szólt semmit, csak bólintott. Lassan lépett be, mintha attól félne, egyetlen mozdulattal összetör valami régit és valami újat is egyszerre. Bonnie leült a kanapéra, hátát a párnáknak vetve, mintha ezzel próbálná elérni, hogy ne remegjen. Aleandro szemben foglalt helyet. Egy ideig csend volt.

Aztán ő törte meg.

– Sajnálom. Minden szót, minden pillantást, minden hallgatást, amivel fájdalmat okoztam neked. Tudom, hogy nem érthetek mindent… de annyira szeretlek, Bonnie.

Bonnie lassan felnézett. A szeme fátyolos volt.

– Én mentem el. Nem te hagytál el. Én zártam be magam. A múlt... túl súlyos lett.

– Akkor hadd cipeljem veled – suttogta Aleandro. – Nem kell egyedül vinned többé.

Bonnie elfordult, de aztán újra Aleandróra nézett, és egy félmosoly rebbent az ajkára.

– Hiányoztál. Minden egyes nap.

Aleandro felállt, odalépett, és gyengéden mellé ült. Nem sietett. Csak megfogta Bonnie kezét.

– Segítek. Feldolgozzuk együtt. És... lenne még valami. Elintéztem, hogy találkozz Matteo-val.

Bonnie arca elsápadt.

– Aleandro… én nem tudom. Olyan sokáig nem voltam ott neki. Hogy nézhetnék a szemébe?

– Úgy, hogy elmondod neki az igazat. És úgy, hogy én ott leszek veled. Nem kell egyedül végigcsinálnod. Segítek.

A találkozás napján Bonnie a kedvenc levendulaszínű ruháját vette fel. A keze remegett, amikor kinyitotta a fiókot, és elővette a régi fényképalbumot. Tele volt levelekkel – kézírásos üzenetekkel, amiket a gyermeke családjával váltott titokban. Soha nem lépett közbe, de végigkísérte Matteo életét... a maga rejtett, néma módján.

A kávézó sarkában Aleandro ült, mellette Bonnie. Matteo az asztal túloldalán. Bonnie alig mert ránézni. Matteo csendben figyelte.

– Miért most? – kérdezte zavartan.

Bonnie mély levegőt vett.

– Mert most tudom kimondani. Most tudok felelősséget vállalni. Nem hagytalak el. Csak nem hittem el, hogy képes lennék jó anya lenni. Féltem. Hibáztam. Túl fiatal voltam.

Lassan elé csúsztatta az albumot. Matteo végiglapozta. A levelek, a fotók, a dátumok... mind bizonyíték volt arra, hogy Bonnie sosem felejtette el őt.

– Ki az apám? – kérdezte hirtelen.

Bonnie halkan, de határozottan válaszolt.

– A szerelmem volt. Az első igazi. Mélyen szerettem, de fiatalok voltunk, és az élet külön utakra vitt minket tovább. De Matteo, te szerelemből születtél. A szívem legmélyéről. Ez az egy biztos.

Matteo hallgatott. Aztán felállt.

– Most... egyedül kell lennem. Ez túl sok egyszerre. Kérlek, érts meg.

És elment.

Napok teltek el. A házban ismét csend honolt. Bonnie órákon át csak nézte a leveleket, mintha a szavak között keresné saját megváltását. Tudta, várnia kell, hogy meddig, azt nem tudta. A telefonja hirtelen megcsörrent.

Aleandro volt.

– Matteo fél óra múlva ott lesz nálad. Beszélni szeretne veled. Sok kérdése van.

Bonnie szíve kihagyott egy ütemet.

Amikor Matteo megjelent az ajtóban, nem szólt egy szót sem. Csak nézte az anyját. Bonnie is nézett. Szótlanul. Aztán Matteo odalépett, megölelte, és azt mondta:

– Nem haragszom. Csodálatos emberek neveltek fel. Szeretnélek megismerni. Azt hiszem, most már készen állok rá.

Bonnie sírt. Könnyek gördültek végig az arcán, ahogy átölelte a fiát, akit egy életen át csak messziről szerethetett. Matteo sem bírta visszatartani. A fiúból férfi lett – de most, ebben a pillanatban, újra gyermek volt, aki először ölelhette át az édesanyját.

Aleandro az ajtóból figyelte őket. A szeme sarkában könny ült. Matteo lassan felé fordult.

– Tudom, mit jelentesz édesanyámnak. Szeretném megköszönni, hogy segítettél abban, hogy újra egymásra találjunk.

Aleandro meglepődött. Majd megölelte őket. Kapott egy családot.

Az elkövetkező hetekben új ritmus született. Bonnie és Matteo sok időt töltöttek együtt – beszélgettek, sétáltak, együtt főztek, nevetgéltek. Aleandro ott volt mindig. Figyelte őket.

Egyik este, amikor Bonnie és Aleandro egyedül maradtak, a nő megérintette a férfi arcát.

– Olyan, mintha minden seb lassan beforrna.

Aleandro megcsókolta. Nem sietett. A csók most nemcsak szenvedély volt – gyógyítás. Simogatás a lélekre.

Aznap éjjel nemcsak a testük simult újra össze, hanem a szívük is. Aleandro gyengédsége nemcsak Bonnie bőrét, hanem minden egyes törékeny darabját megszerette. A szerelmük újraéledt – mélyebben, érettebben, mint valaha.

Bonnie a férfi karjában feküdt, hallgatta Aleandro lélegzetét, és először érezte úgy... végre hazaért.

Aleandro izgatottan készült a római kiállítására. Végre eljött a nagy nap.

A napfény áttört az olasz reggel párás fátylán, miközben Bonnie, Matteo és Aleandro végigsétáltak a római galéria márványpadlóján. A falakon Aleandro képei ragyogtak, a művészet illata keveredett a friss kávé és az elismerő szavak zsongásával. Matteo kíváncsian figyelte az embereket, Aleandro büszkén vezette őket egyik festménytől a másikig.

Bonnie épp egy különös portré előtt állt, amikor megérezte, hogy valaki nézi.

A férfi odalépett hozzá. Elegáns öltözék, ezüstös halánték, és egy ismerős pillantás, amely egyszerre volt zavarba ejtő és fájdalmasan ismerős.

– Helló, Bonnie – szólalt meg mély, határozott hangon. – Megismersz? Leonardo vagyok.

Bonnie lélegzete elakadt. A szíve egyre erősebben dobbant, miközben földbe gyökerezett lábbal nézett a férfira. Matteo apjára.

A szeretet virága

 

A reggel langyos fényei puhán szűrődtek át a kert lombjai között, s a harmatcseppek még gyöngyként ültek meg a fűszálak hegyén. Tomika óvatos léptekkel közeledett a házhoz. Kezében egy fonott kosár, benne a tavasz színes csodái: sárga, rózsaszín, ibolyakék és hófehér virágok. Minden egyes virágot ő maga válogatott a kertjükből – gondosan, figyelmesen, szeretettel.

Az ajtón belépett, s ott állt az édesanyja. A haja kócosan omlott a vállára, arca fáradt volt, mégis gyönyörű. Mert volt valami a mosolyában, amit sem az idő, sem a gondok nem tudtak elhomályosítani. Az a fajta szépség volt ez, amit csak a szeretet festhet meg: az anyai szív csendes, örök ragyogása.

– Neked szedtem, anyukám – nyújtotta át a kosarat Tomika. – Mert te vagy az én mindenem.

Az édesanya átvette a kosarat, és az arcához emelte. Mélyen beleszippantott a virágok illatába, aztán lehajolt a kisfiúhoz, és megsimogatta az arcát. Az érintése finom volt és lágy. Olyan simogatás, amit csak egy szerető édesanya keze tud adni – benne volt az összes mese, altató, vigasztalás és némán viselt aggodalom.

Tomika ekkor megszólalt, halkan:

– A virágokat úgy válogattam, mint ahogyan te szeretsz: színesen, illatosan, gyengéden. Tudod… ezek a virágok olyanok, mint te. Mert te mindig szép vagy. Nem azért, mert mások mondják. Hanem mert a szíved tesz téged széppé, anyukám.

Az anya szeme megtelt könnyel. De nem szomorúsággal – hanem azzal a mély, szinte kimondhatatlan hálával, amit csak egy anya érezhet. A kosarat a szívéhez szorította, s azt mondta Tomikának:

– A világ legszebb virága sem ér fel azzal az illattal, amit te hozol nekem minden nap: a szereteteddel, azzal, hogy vagy nekem. Olyan boldog vagyok, hogy vagy nekem.

És akkor, ott, a kora reggel csendjében, egy anya és gyermeke között csendesen a szeretet virága kivirágzott. Soha nem hervad el, nem szárad el – örökké ott marad láthatatlanul, de érezhetően, mindkettejük szívében.

Édesanya szíve /Anyáknapi vers. /

Volt sok küzdelmes, virrasztott éjszaka,

amikor a fáradtság csendben átölelt,

és könnyeim, mint nesztelen esőcseppek,

az udvar csöndjében találtak menedékre.

 

Ölemben mesék születtek,

puha szavakból, végtelen türelemből fonva,

s minden dobbanó szívdallamom értük szólt,

értük lobbant, mint halk, örök mécses a sötétben.

 

Nem számított a kimerültség,

nem számított a néma fájdalom,

mosolyt festettem az arcomra,

és szelíden ringattam tovább a gyermekeimet.

 

Életemnél is jobban szerettem őket,

óvtam, védtem, mint a hajnal első sugarát,

minden nap, minden perc ajándékká vált,

mert anyjuk lehettem – a legnagyobb csoda számomra.

 

Tanítottam őket, nemcsak a betűk tengerében,

hanem a lélek igaz útjain is,

s engedtem, hogy szabadon szárnyaljanak,

mögöttük rejtve mindig a szeretettel kikövezett utak.

 

Ma is ott vagyok nekik:

láthatatlan támasz, hűséges fény a lelkükben,

megszámlálhatatlan ölelés, kimondatlan imádság,

örökké szerető, mindig várakozó szív.

 

Édesanya vagyok – adva, remélve,

könnyekkel, mosollyal, végtelen hittel.

Ez vagyok én.

Ez az én örök ünnepem.

 

Levendula lány

Az öregasszony évek óta ugyanabban az időpontban ült ki a mező szélére, egy fonott kis székre. Ölében egy fonott kosár, benne néhány kézzel hímzett zsebkendő és egy levendulacsokor. A falu népe tisztelettel, de némi kíváncsisággal figyelte – senki sem tudta pontosan, miért ül ott minden évben némán, a virágok között.

Volt, aki úgy gondolta, az emlékezés vezeti oda. Más szerint valakit várt.

A valóság sokkal egyszerűbb – és szomorú is.

Egykor, réges-régen, azon a mezőn sokszor sétált egy fiatal lány, Leandra. A szél gyengéden játszott a hajával, mintha egy régi dallamot suttogna bele, nevetése ringatta a virágokat, ruhája úgy libbent, mintha a napfény maga ölelte volna körbe, és amikor a levendulák közé lépett, mintha a mező lánya lett volna.

Ő volt az édesanya gyermeke. Egyetlen gyermeke. Az a fajta lélek, aki úgy érkezik a világba, mint egy pillangó: rövid ideig él, de amit maga után hagy, az örökké megmarad.

Leandra tizennyolc évesen hagyta el ezt a világot – egy betegség csendesen elvette tőle a nyarakat, a sétákat, a nevetést.

De a mező nem felejtett.

És az édesanya sem. Minden évben, ugyanazon a napon, Leandra születésnapján kijött ide. A levendulák közé, ahol látta sétálni a lányt. És ilyenkor mindig megjelent egy pillangó. Mindig ugyanaz a halványlila, aranyló széllel a szárnyain. Leszállt a kosár szélére, megpihent egy virágon. Egy rövid ideig ott volt.

Egyszer egy kislány lépett mellé a mezőn.

– Néni, miért tetszik mindig ugyanoda ülni minden évben?

Az édesanya ránézett, és finoman elmosolyodott.

– Mert régen itt sétált sokat valaki, akit nagyon szerettem.

– Már nem sétál itt?

– Már nem... de ha figyelsz, néha még látni lehet, ahogy a levendulák hajladoznak. Mintha ő lépne köztük újra, és a szél viszi a nevetését. Lehet hallani.

A kislány meghallgatott minden szót, majd egy darabig csak nézte a virágokat. Végül halkan megszólalt:

– Én is itt fogok majd ülni, hogy emlékezzek rá.

Az édesanya ekkor lehajolt hozzá, és egy levendulaszálat tűzött a hajába.

– Akkor te is emlékező leszel, mint én.

És a falu népe végül már nem kérdezett. Csak megálltak csendben a mező mellett, levették a kalapjukat, vagy lehajtották a fejüket.

Mert tudták.

A levendula leánya ott van. Mindig ott lesz.