Sugárból font madár

Ha ránk nehezül a napok szürke köve,

belül még mozdul az élet gyökere,

egy vékony repedés átjáróvá tágul,

s a zárt kapu végül sarokig kitárul.

A bánat malma őrölt már elég port,

de parázs maradt ott, ahol szív volt,

hamuból kel fel a kimondott erő,

lépcsővé válik minden régi kő.

Az Ég peremén rózsaselyem lobban,

hajnal mosakszik csillagporos habban,

s amit elvett a hosszú, vak vihar,

visszatér bennünk, mint sugárból font madár.

Így nyílik át az ember önmagán,

fény tör elő a megrepedt falán,

ki egyszer átlép az izzó résen át,

többé nem hord falat: Ő maga lesz a kapu már.

Lelkem is Magyar

Magyarországon születtem,

magyar lett az anyanyelvem.

Magyarul dobbant meg a szívem,

magyarul szólal meg a lelkem.

Magyarul ír a kezem,

magyarul szól nekem.

És amit bennem a csend vár,

az is magyarul ébred fel.

Magyar nyelv a legszebb nekem,

lelkem is így szólít engem.

Magyarul írom összes versem,

hogy is írhatnám le szebben?

Magyar nyelv a legszebb nekem,

magyarul dobban a szívem.

Magyarul írom összes versem,

ez az én igaz énekem.

Csengő, finom gondolataim,

szívet melengető magyar soraim.

Hisz a szellő is így simogatja arcom,

az eső is magyarul zuhog nekem.

Minden lélegzetem magyarnak érzem,

minden szóval közelebb lépek hozzád.

Ami bennem él, az mind hazatalál,

ha magyarul mondom ki a világra.

Magyar nyelv a legszebb nekem,

lelkem is így szólít engem.

Magyarul írom összes versem,

hogy is írhatnám le szebben?

Magyar nyelv a legszebb nekem,

magyarul dobban a szívem.

Magyarul írom összes versem,

ez az én igaz énekem.

S kifejezni a magyar nyelv szépségét,

mint eső utáni finom, tiszta levegő.

Mint ezernyi réti virágmező,

illatfelhő az ég peremén.

És ha kérdezik, miért ilyen a dalom,

minden válaszom ugyanaz marad:

magyar szóval lettem igazán otthon,

magyar szóval nyílik meg a: szabad

Magyar nyelv a legszebb nekem,

lelkem is így szólít engem.

Magyarul írom összes versem,

hogy is írhatnám le szebben?

Magyar nyelv a legszebb nekem,

magyarul dobban a szívem.

Magyarul írom összes versem,

ez az én igaz énekem.

Nyugalom szigete

amikor írni kezdek

szárny nyílik bennem

világok között járok

oda lépek

ahová a képzeletem visz

azt látok

amit látni akarok

azt érzem

amit érezni merek

határ nincs

csak a szavak fénye

és a kreativitás világa

ott minden belőlem születik

ott én vagyok

a csendes teremtő

a saját nyugalmam szigetén

Magigazság

Van úgy, hogy az ember is napraforgóvá válik:

a szívében érzi,

honnan kap tiszta erőt,

és mi az,

ami hamisan ragyog.

A hamis ragyogás

szépnek mutatja magát.

A tiszta erőből

termés lesz.

A napraforgó

fordul.

Tányérjában a nyár

fekete maggá sűrűsödik,

sárga peremén

még ott izzik

a Nap emléke.

Messziről:

virág.

Közelről:

aranyszélű

fekete magigazság.

Az ember is

aratáskor tudja meg,

milyen erő érte:

üres héjat hagyott benne,

vagy telt magot.

A telt mag egyszer

kipereg.

Madár viszi,

Föld barázdája fogadja,

s ahol eltűnik,

ott sárga fejjel

visszanéz a nyár.

A Kánikula hőse

A Nap palacsintát süt az égen,

én pihegek ventilátorszélben.

Tollam hideg árnyékot kér,

rím is jégkockára tér.

Papír legyezőnek áll,

verssor izzad, mégis száll.

Könyvjelző napernyőt nyit,

szó a hűtő mellé int.

Macska árnyék alá búj,

bajsza alatt kis mosoly gyúl.

Pohárban jég zenél,

strófa tőle újra él.

Ki írni tud ma délután,

hős a nyári hőcsatán.

Ha rím fakad forró kézből,

A Nap is tapsol odafentről.

Fényárnyék-szív

te sötétből érkeztél

én fény felől néztelek

más volt mozdulatod

más volt szavad

másképp értetted

azt is

amit én éreztem

mégis

amikor távolodtál

bennem elindult valami

mellkasom mélyén

víz remegett

az Ég

aranyszállal körbevarrta

szívem titkos tavát

ott úsztál bennem

fekete pikkelyű éjként

én pedig

fehér hajnal voltam

víz tükrén

nem akartalak megfejteni

nem akartalak átalakítani

csak érteni vágytam

miért fordul feléd

újra és újra

szívem

te hoztad árnyat

én hoztam fényt

kettőnk között

nem harc született

hanem körforgás

mert van találkozás

ahol két különböző ember

nem egymást keresi

hanem rejtett részét önmagának

amely a másik érintése nélkül

soha nem nyílna fel

szív vizén.

Jeges kényeztetés

narancsillat száll a parton,

mézíz csillan ajkadon,

két pohárban nyári mámor

izzik át az alkonyon

jég koccan a fényes üvegen,

gyöngyöt rajzol rá a pára,

ujjad hozzám ér a szélben,

forró bőröm válaszára

víz fut végig lent a parton,

habja lágyan partra tér,

homok simul talpunk alatt,

léptünk lassan összeér

eperízű csók az estben,

mangó, menta, édes láz,

vállamon a kezed pihen,

bőröm alatt éled a parázs

ölelésed hűs menedék,

mégis lángot gyújt belém,

jég olvad a poharakban,

ajkad íze az enyém

tenger ringat, nap lecsordul,

bíbor fény terül a vízen,

két koktél közt összebújva

csókod harmattá válik ajkam szélén

Égig nő tovább

Írok mert

a mellkasomban

van egy régi kút,

mélyén betűk alszanak,

ha írok,

egyenként felébrednek.

Írok, mert bennem

sok elnémult év beszél,

a papír fölött

lassan képpé ér a mély.

Írok, mert néha

egy mondat többet ér,

mint száz ölelés,

amely késve odaér.

Írok, mert anyám

arca bennem megmaradt,

s amit nem mondott ki,

most sorok közt halad.

Írok, mert gyermekem

nevében ott a nap,

ha leírom egyszer,

melegsége itt marad.

Írok, mert vannak

régi, nehéz kövek,

s a betűk alattuk

forrást keresnek.

Írok, mert bennem

a bánat is tanít,

ha versbe léphet,

szelídebben lakik.

Írok, mert a toll

ujjamhoz simulva

utat talál oda,

amit magamban őriztem.

Írok, mert élni

így tanult a szív:

minden igaz sorral

magamhoz közelít.

Írok, mert egyszer

minden könny megérik,

a kimondott szó

virággá emelkedik.

Írok, mert bennem

Aurora hajnalra vált,

amit papírra bízok,

az Égig nő tovább.

Harminchárom -Janó fiamnak születésnapjára

huszonkilencedikén

megáll bennem az idő

egy pillanatra

rád gondolok

arra a kisfiúra

aki egyszer megérkezett hozzám

és attól kezdve

másképp dobogott bennem

minden

harminchárom év

ennyi napsütés

ennyi féltés

ennyi kimondott

és kimondatlan szeretet

fér a neved köré

láttalak nőni

lépni

erősödni

saját utat választani

láttam benned

az érzékeny gyermeket

a gondolkodó fiút

a férfit

aki a maga módján

mindig mélyen érez

te vagy az egyik legszebb fejezetem

a szívemben

külön helyed van

olyan hely

ahová csak az anya néz be igazán

ott őrzöm

az első mosolyod

a hangod

a mozdulataid

azt a sok apró percet

amiből egy élet épült

harminchárom éves leszel

nekem mégis mindig ott maradsz

abban az első ölelésben

ahol először tudtam

hogy a szeretetnek

neve is lehet

Janó

köszönöm

hogy a fiam vagy

köszönöm

hogy létezel

köszönöm

hogy veled

nagyobb lett bennem

az élet

legyen előtted

sok tiszta nap

sok erő

sok öröm

sok igaz ember

én pedig

amíg dobog bennem a szív

szeretlek

ugyanazzal a mély

anyai szeretettel

amely veled együtt

született meg bennem.

www.muzsakkonyvtara.hu

Barackízű nyár

nyár volt

a zápor után

a kövekből még

a nap heve áradt

a talpunk alá

hajad vizesen simult

a nyakad ívéhez

egy csepp elindult rajtad

és bennem ért le

közelebb húztál

tenyered a derekamra ért

a bőröm alatt

apró bizsergés gyúlt

ajkad az ajkamhoz ért

barack

eső

só

a csók íze

lassan oldódott a számban

ujjad nyoma

ott maradt rajtam

ahol a ruha vizes lett

a nyári zápor után

a válladon vízcseppek ültek

én egyenként éreztem őket

a bőrömön

szívverésemben

akkor lett a perc

olyan forró

hogy a nevem is

másképp hangzott a szádon

még most is érzem

a nyakamon az esőt

a bőrömön kezed helyét

a számon

ajkad szenvedélyét

Sóból írt nevem

a hajók ma is elindulnak

de én már nem integetek utánuk

a mólón állok

sós szélben

hajamra vízcseppek

tapadnak

béke lassan rám szárad

mint só a tengervíz után

tudom

aki hozzám tartozik

kiköt bennem

aki továbbmegy

a nyílt víz felé

az más partot keres

mert aki marad

annak mellkasában

az én nevem dobban

amikor partra lép

talpa alatt

ott marad

sóból írt nevem

és együtt írjuk tovább a jelent

Aranyló Alföld

Itt születtem, itt is élek

az Alföld síkságán

határnál búza ragyog

aranylik a táján

Bálák pihennek a földön

arany pecsét a tarlón

újra meg újra megigéznek

fényük marad az arcomon

Itt a felhők szabadon

bejárják a kék eget

a föld felett forró légben

a nap aranya remeg

Gyermekként bálákon ugráltunk

kacagás szállt a nyárban

később gyermekeim nevettek

a bálák közt, a határban

Újra elvarázsol engem

szeretem igazán

itt dobban a szívem mélyén

az Alföld, mely az én hazám

Ilyen vagyok…

Aurora vagyok, anya, feleség,

Szívemben fény van, mély érzékenység.

Mosollyal fogadom, mit hoz az életem,

Szeretetből őrzöm minden reménységem.

Szeretem a hajnalt, a párás kerteket,

A fényben fürdő, rezdülő leveleket.

Amikor a reggel lassan rám talál,

A lelkem mélyén valami hazavár.

Szeretem a kávé finom melegét,

Az első kortyban a nap üzenetét.

Azt a kis percet, mely még az enyém,

Mielőtt sok kéz nyúlna újra felém.

Szeretek festeni, színekkel beszélni,

Virágot, eget, arcot megidézni.

Amit a szó néha elmondani fél,

Az ecset alatt mégis útra kél.

A testem sokszor próbára tesz engem,

Fájdalom jár néha mélyen bennem.

Vannak napok, mikor nehezebb minden,

Mégis keresem a szépet idebenn.

Imádom a rétet, a fák levegőjét,

A hajnal tiszta, aranyló derűjét.

A tücsökdal este lágyan rám simul,

A szívem ilyenkor újra kisimul.

Ilyen vagyok: érzékeny ember,

Szeretni tudok egész szívemmel.

Anyaként adok, feleségként társ vagyok,

Alkotóként színt és melegséget hagyok.

Ismerj meg engem a versek mélyén,

Kávéillatú hajnal fényén.

Aki rám néz, talán csak arcot lát,

De bennem sok megélt történet áll.

Alakot ölt a nevem

valami készül bennem

aminek még nincs neve

reggelente másként állok

a fényben

a kezem is biztosabban mozdul

a testem előbb tudja

mint én

a mozdulataimban

új nő van jelen

helyet sem kér

már otthon van bennem

a hajam vállamra hull

a szemem messzebbre néz

mint tegnap

a nap az arcomhoz ér

én pedig ott maradok benne

valami földi közeledik

kézzel fogható

ajtóval

lépéssel

érkező hanggal

álom helyett nap lesz

óra

döntés

történés

a régi ruha

magától enged

vállamnál lazul

szívemnél tágul

lépteim alatt

új hely nyílik

ami érkezik

már ismeri a testem

ma a nevem

alakot ölt

a lépteimben

Midőn egyszer…

midőn egyszer

leteszem a testem

a föld hű tenyerébe

utánam marad

néhány kimondott szó

amelytől valaki

bátrabb lett

marad egy asztal

ahol a kenyér mellett

helyet kapott

az irgalom

marad egy kert

ahol a fájdalomból

nem tüske nőtt

hanem virág

marad egy arc

amely egyszer

az én mosolyomtól

engedte el a félelmét

marad egy vers

amelyben a bánat

átöltözött

fénybe

marad egy asszony nyoma

aki sokszor elesett

mégis mindig

szebb szót keresett

én ezt hagynám itt

egy mondatot

amely egyszer

valaki más szívében

felébred

szerelmet

amelyben átéltem

az élet tüzét

mert éltem

és szerettem

szenvedélyt

amely tüzet tett

a teremtés keze alá

s ha valaki egyszer

rálép erre a nyomra

érezze

itt járt valaki

aki földi életében

szeretetet csepegtetett

a napok közepébe

A tenger bennünk partot cserél Evokáció Aranyosi Ervin „Mosoly játsszon az arcodon” című versére

a parton álltam ahol a víz

visszatükrözte az eget

a Hold fehér ujjlenyomata

ráolvadt az éjszaka tükrére

a pillanat átlépett rajtam

szívemben megfordult a tenger

kint a hullámok egymásba fonódtak

bent minden tegnap partot vesztett

boldogabbak akkor lehetünk

ha a holnap bennünk válik valósággá

a tenger bennünk partot cserél

s mögöttünk a tegnap gyönggyé zárja magát

ma bennünk tükröződik a jelen

holnapig rajtunk marad a víz érintése

mosolyban oldódik fel arcunk régi rajza

szeretet írja újra önmagát

Az Ég írni kezd

az ablakon vízbetűk futnak

egymás alá

egymás mellé

fényes, vékony sorok

odakint az Ég

lassan írni kezd

egy csepp megáll

az üvegen

pont a szemem előtt

behunyom a szemem

úgy olvasom tovább

a szoba melege

a vállamon marad

a hajam körül félhomály

az arcomon lágy derengés

minden vízcsepp

másfelől indul

és lefelé tart

lassan bennem

szétárad a béke

odakint fák állnak

fények mozdulnak

az eső vékony csíkokban

folyik le

a nevem

finom ívben összeáll

fölötte az arcom

csukott szemmel

az eső

lassan megtanulja

az arcom vonalát

A mély tenger árnya Evokáció William Shakespeare 75. szonettje nyomán

Te vagy szívemben a hajnal aranya,

szomjas lelkem tiszta forrásod várja,

s féltve őrizlek szívem rejtekében,

ahogy gyöngyöt zár a mély tenger árnya.

Ma boldogságom bennem égig ér,

holnap az idő markától féltelek,

vágyam nevednél nyitná rám az ajtót,

s rád fordítanám az egész eget.

Ha látlak, fényed mellkasomba árad,

s bordáim közt arany folyó ered,

ha távol vagy, szívem partja omlik,

s minden szívdobbanásom hozzád kiált.

Bennem tengerré nő minden érintésed,

s partján szomjam térdre hull érted.