A semmi

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A létezés csodája

születik a semmiből,

hol nincsen súly, csak könnyedség,

nincsen idő, csak a tiszta lét,

az egység és a fény.

Minden egy, minden szabad,

mint a szél, mely csak lengedez,

csak táncol.

A tudatosság fényes hajnal,

egy rezdülés, amely mindent ölel,

és benne minden él.

A semmi – az a szent hely,

ahol minden megszületik,

ahol a szabadság létezik.

Ott vagyunk mind,

ott vagy mindig,

a létezés könnyű titkában.

Eggyé válok a semmivel,

a határtalanság ölelésében.

Minden vagyok, és mégis semmi,

szétszórt fény.

Szabad vagyok, mint a szél,

mint a csend, a mindent átölelő végtelen fény.

Hófödte táj

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Hófehér takaró mindent átölel,

Fagyott kristályok fényesen csillognak,

Fenyők ágain kis cinke ül a fán,

Dalát szórja szét a téli éjszakán.

Halkan roppan a hó léptek nyomán,

Csillagfény kísér, az erdő csendjén.

Csendes éj suhan, szívemig hatol,

Csodálom a szép téli évszakot.

Elfed titkokat, betakar a tél,

Hófödte táj nyugalmat hoz s reményt,

Szívem ilyenkor csendben megpihen,

Tél ölel át, békét hoz csendesen.

Szenvedélyes tánc

Lobog a haj, mint fényözön száll,

ajkunk édes csókban egymásra talál.

Perzsel a vágy, mint láng a szíven,

ölelésed rabja lettem hirtelen.

Testünk beszél, ahol szavak nincsenek,

bőrünk alatt táncot járnak az érzelmek.

Karod, mint lánc, fogva tart, vezet,

s én elmerülök benned, mint esőcseppek a tengerben.

Szikrák gyúlnak, minden érintés,

egy villanásnyi, örök égés.

Te vagy a Hold, én a csillagfény,

együtt ragyogunk, mint az éjszakai fény.

Sóhajból fonunk égő álmokat,

a vágy szaggat szét minden falakat.

Míg hajnal eljő, és a percek peregnek,

mi táncunkkal perzseljük tovább a szenvedélyeket.

Örökre szóló

Amikor megszületsz,

nem csupán a fény érint meg először,

hanem valami mélyebb,

valami, amit csak egy anya érezhet.

Az első pillantásod nyomot hagy,

láthatatlan, de örök.

Az anya szíve ott van minden mozdulatban,

a kezedet tartja,

mielőtt még te magad tudnád,

hogyan szoríts vissza.

Minden lélegzeted az övéből születik,

ahogyan az életed is.

Gyermekként nem érted még,

hogy a szeretet csendben is beszél,

hogy az éjszakák éberek voltak,

mikor te álmodtál.

Nem látod, hogy minden mosoly mögött

egy áldozat rejtőzik,

minden /jól vagyok/ mögött

valami, amit sosem mond ki.

Ahogy nősz,

a távolság nem választ el,

csak kinyújtja a szálat,

ami köztetek feszül.

Látod, hogy a keze öregszik,

de az érintése nem változik.

Hogy a hangja halkul,

de a szeretet ugyanúgy szól.

Ez nem csak egy kapcsolat.

Ez az élet gyökere,

a Föld, ahonnan indulunk,

és ahová egyszer visszatérünk.

Egy anya és gyermeke között nincs vég.

Csak egy folyó,

ami mindig a tengerhez ér.

És amikor már nem lesz,

mégis ott lesz.

Egy szívdobbanásban, egy emlékben,

örökre a szívben.

Ez a szeretet.

Örökre szóló.

Álmodozó Angyal

(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem.)

Szeretnék kapni illatos rózsát,

Melynek szirmai őrzik a szívem titkát,

Szép szavakat, melyek elsöprő erővel,

A lelkemig hatnak, s örökre nyomot hagynak.

Ölelést, mint tavaszi, lágy szellőt,

Mely éltet, akár a földet érintő gyönge zápor,

Megbecsülést, mint aranytükör,

Mi visszaveri tiszta szándékom fényét.

Édes csókot, mint reggeli harmat,

Mely ébreszti a virágot, és szívemet melegíti,

És ha még hozzáteszel egy kis varázst:

Szerelmet, mely szívemet öleli egy életen át.

Álmodozom, mert a lelkemnek oly jó,

Ilyenkor könnyű és boldog vagyok,

Felhők közt suhanok, és szabadon álmodok,

Örökre álmodozó angyalként maradok.

Isten érintése

(A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem.)

A tél, mint egy titkos festőművész,

Fehérre festi a tájat, s csendet varázsol.

A fák, mint bóbiskoló szobrok,

Ágaik közt álmodnak a hópelyhek.

A fák gyökereik mélyén titkot rejtenek,

Csendes álmok közt fényben fürödnek.

Várják, hogy a tavasz újra hívja őket,

De most pihennek a hófehér időben.

A hópelyhek, mint angyalok érintései,

Leheletük a csendet táncoltatja.

Titkokat hozva, az égi mennyből,

Isten érintéseként lágyan leszállnak.

A szél, mint egy titkos dal,

A fáknak suttog, vén kérgeikben öreg történeteket keres.

Fehér füstként érinti meg az éjt,

Miközben a hó, mint halk mosoly,

Ölelgeti a földet szeretetben, csendben.

A fák mélyebb álmát a tél hívja életre,

Mikor a keze mindent elcsendesít.

A hideg nemcsak fagy, hanem melegség is,

Mely a természet mélyén álmodozva létezik.

A Szív Karácsonya

Ó, Karácsony, szent ünnep, édes szeretet,

Meghittség ölel át családi perceket.

Mosoly ül arcokon, gyermeki kacaj zeng,

Szívünkben melegség, mindenhol szeretet.

Karácsonyfa csillog, a díszek fénylenek,

Mint csillagok, hintik ránk a szent angyalok.

Gyertya lángja lobban, kandalló tüze ég,

Melegsége ölel át karácsony estjén.

Mézeskalács, fahéj, édes illatok szállnak,

Áldást hintenek ránk fentről az angyalok.

Az asztal körül ül a szeretett család,

Boldogan ragyog minden arc, minden szempár.

Ó, Karácsony, maradj itt, nemcsak e percben,

Lobbanj, mint gyertyafény, szívünk mélyén csendben.

Mint csillogó dísz a fán, szépen ragyogjon,

Érezzük, hogy szívünkben van szent Karácsony.

Tiszta szívek Karácsonya

Szegény család szomorkodik,

Karácsony este közeledik,

Hat gyerek várja izgatottan,

Szívük szakad meg a bajban.

Édesanya, okos asszony,

Összehívja a családot,

Elmondja a gyerekeknek:

Ajándékot készítsenek.

Színes papír, kis ragasztó,

Nem is kell más hozzávaló.

Egyet készít mindenki,

Ami majd a fát díszíti.

Meleg kalács sült illata,

Karácsony szép pillanata.

A díszek a fára felkerültek,

Kicsi szívek megörültek.

Hirtelen nagy fényesség lett,

A fa alatt ajándék lett,

Angyali üzenet érkezett,

Minden szem megkönnyezett.

A fán a díszek életre keltek,

Szívformává átöltöztek,

Szívvel, szeretettel készültek,

Sok csokivá teremtődtek.

Volt nagy öröm, kacagás,

Boldoggá vált a nagy család.

Szívük olyan tiszta volt,

Az angyal ezt tudta jól.

Tiszta szívek Karácsonya,

Angyal, ki mindezt jutalmazta.

Boldogan nézte a családot,

A szeretet mindent elvarázsolt.

Bennünk él a csoda

A tükör csak lelkem fényét mutatja,

mint hernyó, aki már látja a pillangót,

szárnyak színét, szabadság ígéretét,

még titokban, de ott van benne,

várva a pillanatot, hogy kibontakozzon.

Csodák léteznek –

csendben jönnek,

mint a hajnal sugara,

lágyan, észrevétlen.

Egy mosoly, egy érintés,

egy fuvallat, mi átölel,

és én rájövök:

a csoda mindig itt van.

Az idő morzsákra szedi,

hogy ne egyszerre égessen,

hanem lassan töltsön meg.

És ha megállunk,

visszanézünk az útra,

minden rejtett fény –

minden apró csoda –

összeáll egy ragyogó egésszé.

Mert mi magunk vagyunk a csoda.

Szavaink gyógyítanak,

kezünk, mellyel felemelünk, segítünk másoknak,

szívünk reményt hint.

Bennünk él az élet varázsa,

minden lélegzet egy új lehetőség,

fényt hozunk oda,

ahol árnyék lappang.

A Remény lámpása

Lágy szellő ringatja álmok kék tavát,

hol csillagok szórják fényük harmatát.

Fátyolfelhők mögött a nap is megpihen,

de szívünkben a remény sosem szunnyad el.

Egy törékeny sugár áttör az éjen,

mint kristályhang a csend mély tengerében.

Úgy érinti lelkünk, mint könnyű szirom,

mely harmatot rejt egy rózsaszín hajnalon.

A remény az, mi halkan hozzánk simul,

mint titkos dallam, mi szívünkben vonul.

Nem harsány, nem lüktet, csak csendesen él,

de erősebb minden szónál, minden fájdalomnál.

Ha az utad ködbe vész, ne félj, ne add fel,

a remény vezet, mint lámpás a dombon.

S ha minden veszve látszik, csak nézz fel az égre,

a csillagok között ott ragyog az ébredés fénye.

Mert a remény nem más, mint híd az álomhoz,

köré szőtt színes, fonott szálak.

Lágyan ölel, mint anya karja a gyermeket,

és azt súgja: „Mindig van remény.”

A belső börtön

 

Saját börtönömben élek,

a falakat magam emeltem,

nem gyorsan, nem kapkodva,

tégláról téglára raktam össze

minden félelmem, minden kimondatlan fájdalmam.

Belül nagyon sötét van.

Néha azt hiszem, ez a biztonság,

hogy a falak megóvnak valamitől,

amit nem is ismerek, csak érzek,

mint egy távoli vihar morajlását.

De a rácsok hidegek,

ha hozzájuk érek,

fájdalom lüktet ujjaimban…

És mégsem húzom el őket.

Talán megszoktam ezt a hideget.

Talán azt hittem, ez az otthonom.

De néha rések támadnak.

Fény szökik be,

és emlékeztet, hogy valahol

más is van: nemcsak csend,

nemcsak magány.

Ma még itt vagyok,

de a fény már bennem ragyog,

a falak lassan omlanak,

és minden téglával,

ami leesik, közelebb kerülök magamhoz.

A rózsa álma

 

Hó fedte rózsa tündököl,

Méltósággal ő üdvözöl.

Harmatgyöngy a szirmain pihen,

Mint álmodó lélek szívemen.

Fagy csókolja gyenge bimbóját,

Őrzi titkait, minden báját.

Tél szigorán jóval túlragyog,

Megfagyva is szépséges, nagyon.

Nem hervad el, csak szunnyad csendben,

Élteti álmát hó-lepelben.

Lelkemben őrzöm hű képét,

Látom az élet szépségét.

S ha jön a tavasz, újraéled,

Zöldje ígér új, tiszta létet.

De most a hóban méltóan áll,

Mint ég és föld közti rózsaszál.

Összehangolt Ritmus

A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Közted és köztem nincsenek szavak,

csak csendből szőtt, titkos ösvények.

Egy érintetlen pillanatban találkozunk,

ott, ahol a gondolatok szárnyakat kapnak.

Nem kell hang, hogy megértsél.

Nem kell szem, hogy lássalak.

A világ leghalkabb zaja közt

is hallom, ahogy szólnak érzéseid.

Álmaink tengere egyetlen hullámként csap össze,

s a kimondatlan szavak fényesre csiszolják az éjt.

Valahol a szíved mélyén megtalálom magam,

és te is ott vagy bennem, hangtalan.

Telepátia – nem varázslat, csak a lélek

mérhetetlen nyitottsága.

Híd a láthatatlanban,ahol minden érzés,

minden gondolat érintéssé válik.

Két szív összehangolt ritmusa,

egy dallam, amit senki más nem hall.

Ahogy rám gondolsz, megrezdülök,

ahogy rád gondolok, megérzed.

Telepátia köt össze minket,

egy szó nélküli beszélgetés,

ahol az érzések eggyé fonódva mesélnek.

Hó, de jó!

(A képet mesterséges intelligencia készítette)

A napfényben csillog a hó,

A szemnek olyan ragyogó,

A fehérsége megnyugtató,

Oly nyugalmat árasztó.

Előkerül a sok szánkó,

Csúszkálni olyan csuda jó,

Hóember is gyúrható,

Jézuska is csinálható.

Mi mindenre jó a hó!

Hógolyózni jaj, de jó!

Legszebb, ha hull a hó,

A télben ez a csuda jó!

Ha tehetném

Ha tehetném, minden arc könnyét letörölném,

a szívekből a bánatot örökre eltüntetném.

Helyébe békét és szeretetet ültetnék,

mint szomjazó virágot, folyton öntözném.

Ha tehetném, a gonosz embereket

egy másik világba küldeném,

s a Földön nem létezne más,

csak a szeretet tiszta fénye és a boldogság szelíd lángja.

Ha tehetném, mindenkinek átnyújtanám

a bőség kosarát,

hogy ne legyen többé éhező száj,

csak jóllakottság és boldog kacagás.

Ha tehetném, tanítanám, hogy a halál

nem sötét és félelmes,

hanem tapasztalás és tanulás,

tanulás, mely bölcsességbe haladás.

A félelem szövete szőtte át,

s beépült a tömeg tudatába.

Félelem, amit elhittünk és tovább vittünk.

Ha tudnánk az igazat róla,

életünk könnyebb volna, mázsás kövek hullanának le róla.

Ha tehetném, tanítanám, hogy létezik egy boldog világ,

mely mindannyiunk szívében ott él,

oly tiszta és békés, mert szeretetből épült,

s minden szív egyes dobbanása a boldogságot vonzza magába.

/A képet mesterséges intelligencia készítette/

A szívem él

Ma valahogy minden megváltozott,

Szívemben a szépség helyet kapott.

Megnyugtató, finom érzések

Áradnak szét – a szívem él.

Mi történt? Magam sem tudom.

De szépnek látom tegnapot, holnapot,

S a mai napot, a ködben úszó, fátyolos napot.

Hiszen a belső tükrözi a külsőt:

ha belül szép, kívül is az lesz.

Még egy ködös nap is szép,

Ha a szívedben a szeretet él.

A Csend kincs..

Ha sosem vagy egyedül,

elveszel a világ apró zajában,

folytonos szavak hálójában,

hol csak külső képek vetülnek rád,

és saját arcod válik homályossá.

Ha sosem vagy egyedül,

nem hallod meg a belső csendet,

ahol a szavak elnémulnak, gondolatok hullanak,

s az idő, mint reggeli harmat,

feloldódik a fényben,

s a pillanat egybeforr veled.

Ha sosem vagy egyedül,

nem látod meg a világ szelíd részét,

ahogy minden apró pillanat fénnyé érik,

és a lét egyszerű, tiszta magvát,

mely csak némaságban tárul fel.

Ha sosem vagy egyedül,

elveszik a kulcs, mely benned rejlik,

s az ajtó, mi eléd tárulna,

zárva marad, míg meg nem hallod,

hogy te vagy a kulcs – a válasz.

De ha egyedül vagy, csendben,

meglátod belül önmagadat,

a kincset, aki te vagy.

És kint is minden szebbé válik,

mert egy álom valósággá válik.

Élet Elixír

Szerintem az élet elixír,

tiszta szeretet, mely szíveket hív.

Testvére az öröm, tiszta erő,

szívünkben él, velünk született fény.

A természetben is ott rejlik,

egy fa ölelésében fellelhető titok.

Egy virág finom illatában,

madarak édes dallamában.

Egy másik ember ölelésében,

a szívdobbanás mély lüktetésében.

Mint mennyei kéz érintése,

elixírré válhat egy egész életre.

Elixír lehetünk mi magunk is,

fény, szeretet, élet és tiszta hit.

Ha nem vársz cserébe semmit,

az mindent, s mindenkit megérint.

Mindent Átható Szeretet

Szeretet fája égbe nő,

anya szíve, mint drágakő.

Gyöngéd karja álmokat hoz,

benne a lélek szárnyat bont.

Testvéri szó, mint halk eső,

szívben melengető, tiszta erő.

Összefonódunk, egy vérből vagyunk,

szeretet útján mind együtt haladunk.

Természet ring, mint szívverés,

levél halk suttogása, éltet.

Föld ritmusában madarak éneke,

szívemben béke, az élet szentéke.

Szeretet az, mi gyógyító erő,

tépett lelket, sebzett kínt.

Mint napsugár, ha fényt szitál,

örökké tart, s mindenre rátalál.

Szeretet és Bánat

 

Minden ember egyedi,

Hisz a szeretet vezérli,

Még ha el is veszett,

Szívében él szeretet.

Csak egy kicsit elbújt most,

Bánatból most sok jutott,

Fény a szívben úgy ragyog,

Bánattal is társalog.

Néha több a bánat már,

De a szív ezt jól látja,

Ő szeretni tud, hiszi,

Szeretet az, mi élteti.

A bánat néha fáj nekünk,

De a szívből nő a fény,

Szeretet mindig velünk él,

Szívet átfonva útra kél.