Néha

Néha fent

Néha lent

Néha kint

Néha bent

Néha szent

Néha nem

Néha derű

Néha ború

Néha mosoly

Néha komoly

Néha csók

Néha ne szólj

Néha ilyen

Néha olyan

Az életet ne vedd

Komolyan.

Az élet ajtaja

Az élet ma rám nyitja ajtaját,

kezembe adja új, szép ritmusát,

örömöm nem vár: bennem útra kél,

s minden mozdulatomban élni kér.

Szívem kertjében virág fakad,

arany esőként hull rám a nap,

amit kimondok, alakot vált,

s a gondolatból ünnep lesz már.

Bátorság áll most vállam oldalán,

nem harcba hív, csak vezet igazán,

kezemben érzem saját erőmet,

s életté írom minden örömömet.

Most szépség érkezik tisztán, szabadon,

új dal születik minden szavamon,

amit az élet elém hoz, elfogadom,

s az életem végre ragyogni hagyom.

Fény hajol a nevemre

Vállamon virágok aranya ég,

alattam vízben mozdul az ég.

Homlokomhoz hajlik a nap,

bőrömön fényes rajzolat marad.

Nincs szükség rangra, szerepre,

a fény hajol a nevemre.

A víz figyel, a fény felel,

nő vagyok – önmagamban teljesen.

Ha egyszer megszeretlek Aurora Amelia Joplin /Evokáció József Attila „Kopogtatás nélkül” című versére

Ha egyszer megszeretlek, ajtóm nyitva találod,

de jól fontold meg,

mert nálam a szerelem nem vendégség, hanem sorsba írt jelenlét.

Fehér abroszt terítek eléd, ünneppé teszem a napot,

friss vizet hozok, s kenyeremet kettétöröm,

kabátodról lesimítom az út porát,

s a szemedben keresem, igaz maradsz-e hozzám.

Ha elfáradtál, a szívem mellé ültetlek,

két tenyeremben őrzöm szerelmünk melegét.

Kevésből élek, de érted ünneppé válik a kevés,

ha éhezel, előbb neked adom a falatot,

hanem akkor adj nekem is, mert én is szeretetre vágyom.

Ha egyszer megszeretlek, ajtóm nyitva találod,

de jól fontold meg,

mert fájna, ha utánad szívem árva maradna.

Volt, van, lesz - Ars poetica

volt bennem út,

amit végigjártam,

kavics a talpam alatt,

por a ruhám szélén,

régi ajtók kilincse

a tenyeremben

volt bennem ember,

aki túl sokáig

mások hangján

akarta érteni magát

volt bennem nő,

aki elhitte,

hogy a szíve

csak akkor egész,

ha valaki

visszanevezi

ma már

a nevem

belülről érkezik

állok,

és a nevem

egyre pontosabban

illik rám

van bennem erő,

amit már

senkitől sem várok vissza

ami elmúlt,

helyet kapott

a gerincemben

ami most van,

az már

tartás

van bennem szó,

ami kiáll

a papír szélére,

és ott marad

írok,

mert az idő

bennem szavakká válik,

és én

verssé teszem

írok,

mert ami átment rajtam,

a kezem alatt

sorrá válik

van bennem jelen,

sűrű, eleven,

érett,

nem alkuszik

van bennem tartás,

halk,

mégis felismerhető

a múlt

már mögöttem jár

a holnap

irány

a mellkasomban

lesz bennem fény,

amely az arcomon

tanul továbbmenni

lesz bennem mondat,

amely bátran ránéz

a félelemre

lesz bennem nő,

aki nem fordul vissza

minden régi hangra

lesz bennem új lépés,

amelyhez már

én választok utat

voltam,

amikor még kerestem

vagyok,

amikor már állok

leszek,

amikor a sor

utat nyit bennem

voltam

vagyok

leszek

és az utat

én kövezem

magam előtt

www.muzsakkonyvtara.hu

Kabátok alatt

Voltam, vagyok, leszek,

nevem alatt élek,

identitások rétege

alá bújt régi lényem.

Valóságnak hitt valóság

tapadt rám kabátként,

szerepeim rám simultak

megszokott ruhaként.

Szavak, érzések mögött

rezdült energiamező,

mozdulat és rebbenés

lett bennem útjelző.

Árulkodó jelek sora

futott át arcomon,

minden régi mozdulás

ott élt a hangomon.

Lehull rólam minden réteg,

csupaszon megállok,

múlt, jelen és szerep mögött

önmagamra látok.

A tavasz tenyerén Evokáció Wass Albert "Tavaszi séta" című versére

Ma megszólított a délután,

kitárta zöld szívét a rét,

s kiléptem árnyaim mögül,

hogy rám terítse friss fényét.

A domb gerincén Nap pihent,

aranyba öltözött a táj,

s fűszálak apró csúcsain

a harmat gyöngye táncot járt.

A szél virágport vitt tovább,

arany derűt a fák felett,

s minden rügyben mosolygott

az ébredő kikelet.

A patak tiszta homlokán

ezüstös fodra futott,

s ahogy csobogva hozzám ért,

bennem a bánat elpihent.

A fák kitárt karokkal álltak

az Ég derűs sátra alatt,

s lombjuk közt lágy, zöld ragyogással

a tavasz lelke átsuhant.

A Föld meleg szíve dobbant,

a rügyben új álom ébredt,

s minden bokor énekelte

a harmatfényű reggelt.

Megálltam ott, nem szóltam én,

beszélt helyettem lomb, patak,

beszélt a szél, a domb, a rét,

s a szívem dalra fakadt.

És úgy szerettem akkor azt,

mi fűben, fában él,

hogy bennem is életre kelt

egy rég lehullt levél.

Mire az este rám hajolt,

nem volt a lelkem már nehéz,

a tavasz tenyerén pihentem,

s bennem újra élt a fény.

www.muzsakkonyvtara.hu

Esőbájoló Evokáció Radnóti Miklós „Bájoló” című versére

rebben a napfény

ablakom résén,

ülök a fényben,

várlak idézvén,

bokrokon átfut

rózsafa árnya,

mintha a kert is

téged kívánna,

sűrűsödik fenn

a sötét felleg,

villan távolban,

szívem felelget,

mélyül az égbolt,

kékje se tiszta,

tó tükrén rezzen

reszketőn vissza,

jöjj be a házba,

künn hideg árad,

hozd be a tested,

hozd be a vágyad,

hajadból áradjon

vállamra mámor,

szádról a vágyat

lecsókolom százszor,

már veri kint az

ereszt az eső,

bőrünkön ébred

a vágy, az erő,

mossa az eső

rólunk a múltat,

minden szavunkból

szerelem hullhat,

jöjj, amíg villám

hasít a tájba,

míg a világ kint

esőben áll ma,

s két külön szívünk

egy dobbanásban

összefut halkan

az esőszagú házban.

Belső áradás

(Aurora Amelia Joplin saját képe.)

A kreativitás számomra

csendes nyílás a fény felé.

Amikor fellazul bennem a szorítás,

egyszer csak megérkezik valami szelíd ragyogás.

Először alig hallható.

Egy rezdülés csupán,

egy puha belső mozdulat,

amely végigsimít a gondolataimon.

Aztán színek ébrednek.

Egy szó közelebb hajol,

egy kép lassan kibomlik,

és a papíron élet kezd lüktetni.

Ilyenkor a formát nem keresem.

Csak figyelek.

A sorok maguktól találnak egymásra,

a csend pedig megtelik jelentéssel.

Van, hogy vers lesz belőle,

van, hogy történet,

van, hogy csak egyetlen mondat,

amely mégis mélyen megérint.

Számomra a kreativitás

belső áradás.

Egy hely bennem,

ahol a lélek szelíden alakot ölt.

Ott születnek a képek,

ott kapnak hangot az érzések,

és ott válik bennem az élő világ

láthatóvá, kimondhatóvá, élővé.

Amikor alkotok,

tágasabb lesz bennem minden.

A fény, a szó, a szín, az érintés,

egyetlen halk renddé simul.

Számomra a kreativitás

dísz helyett belső igazság,

amely utat kér magának.

És amikor teret kap,

már áramlik is –

lágyan, mélyen, tisztán –

úgy, ahogyan a szív valóban beszél.

www.muzsakkonyvtara.hu

Aurora Amelia Joplin - Az ihlet bennem él (Hangosvers)

 

INTERJÚ Aurora Amelia Joplinnal

 

INTERJÚ

Aurora Amelia Joplinnal

Szász Zsolt,

az Erdővidéki Térségi Televízió munkatársának riportja

Bemutatás

Aurora Amelia Joplin költő, író, festő, a Múzsák Könyvtára irodalmi közösség és weboldal alapítója.

Alkotásaiban az emberi tapasztalat, az önazonosság és a belső jelenlét kap hangsúlyt.

Az alábbi beszélgetés egy letisztult önvallomás életútról, alkotásról és felelősségről.

Mondd ki, ki vagy?

Hogyan határoznád meg önmagad ma, ebben az életszakaszban?

Aurora Amelia Joplin vagyok. Ezen a néven publikálom alkotásaimat, így ismernek az olvasóim. Ez a név ma már belső azonosulás számomra: mindazt jelenti, amit gondolok, érzek és közvetíteni szeretnék.

Megosztanád velünk életed legfontosabb állomásait,

azokat a meghatározó pillanatokat, amelyek végigkísértek gyermekkortól mostanáig?

Egyszerű családba születtem. Gyermekkorom nehéz volt. Csendes, zárkózott, nagyon érzékeny gyerek voltam. A szüleim a saját világukban éltek, kevés figyelmet kaptam. A szeretet kimondása és kinyilvánítása idegen volt számukra. Óvodában hallottam először mesét. Gyerekként sokat rajzoltam, később a könyvek lettek a társaim. Kamaszkoromban több trauma ért. Az élet lett a tanítómesterem. Autodidakta módon tanultam: figyeltem, megéltem, feldolgoztam. Férjhez mentem, családot alapítottam. Egy nehéz életszakaszban született meg az első versem, a Fohász, amely több újságban is megjelent. Ezt követően egy komoly betegség érkezett az életembe, amely új irányt nyitott bennem: festeni kezdtem. Több festményem van magántulajdonban, közülük jó néhány külföldön. Később újra visszataláltam az íráshoz. Azóta az írás mindennapi jelenlétté vált számomra.

Mit jelent számodra a család?

A család számomra megtartó erő. Kapcsolódás, felelősség és szeretet. Olyan tér, ahol az ember tanul, formálódik, és önmagává válik.

Családod?

A fiaim felnőttek, önálló életet élnek. A lányom tanul. Ma már más minőségben vagyok jelen mellettük: figyelemmel, támogatással, bizalommal. A kapcsolatunk élő és kölcsönös.

Reál vagy humán beállítottságú vagy?

Humán beállítottságú vagyok, a reál világa távol áll tőlem. A művészet az én közegem. Rajzolok, festek, írok. Egy száraz falevél vagy egy illat is képes mélyen megérinteni.

Miben merül ki a jelen idejű életed és tevékenységed?

Mi tölti ki most leginkább a mindennapjaidat?

Jelenleg lektorálással és szövegek javításával foglalkozom. Aktívan működtetem a Múzsák Könyvtára Facebook-csoportot és a weboldalt. Éjszaka írok – egy kedves olvasó el is nevezett a hajnal leányának. Amikor időm engedi, festek. Az írás számomra folyamatos belső munka: figyelem, jelenlét és válasz az életre.

Mikortól írsz és támogatsz másokat?

2002 körül kezdtem el írni, ekkor született meg a Fohász című versem. Később kevesebbet írtam, majd a betegségemből való lábadozás idején újra visszataláltam az alkotáshoz. Azóta minden nap írok. Ekkor született meg az első mesekönyvem is, a Csoda és Happy kalandjai, amely négy nyelven érhető el, és amelyet saját magam illusztráltam. Itt vált az írás tudatossá számomra, és ekkortól kezdtem másokat is támogatni az alkotáson keresztül.

A legszebb és a legfájóbb pillanatod?

Mit tanítottak ezek az élmények?

A négy gyermekem születése volt életem négy legszebb pillanata. Egy gyermek világra jötte maga a csoda. Ezek az élmények arra tanítottak, hogy édesanyának lenni a legszebb, ugyanakkor a legnehezebb feladat az életben. A legfájóbb élményem egy szerelmi csalódás volt. Ez arra tanított meg, hogy legyen több önbizalmam, és felismerjem: értékes vagyok. Huszonöt éves voltam ekkor.

Egy verseddel gazdagabb lenne e riport.

A repedés mentén – Aurora Amelia Joplin

Embernek születtem,

tapasztalni jöttem.

Néha összecsapnak a hullámok,

mint előttem a tenger.

Belül háborgás, egy ki nem mondott kiáltás,

majd egy szünet –

egyetlen nagy lélegzet,

ahol minden átrendeződik,

és a repedés mentén fény szivárog.

Ha az út elhomályosul,

elengedem a szorítást,

figyelek,

mert a sors ilyenkor

más irányból szólít.

Itt minden idő földi idő,

a repedések tanítanak járni,

és ami egykor angyalinak tűnt,

lassan emberré válik bennem.

Itt belül lehetek angyal,

a világ hívása elér,

lépteim súlya földre húz,

és minden nap emlékeztet:

embernek születtem.

Miért éppen ezt választottad?

Azért ezt a verset választottam, mert számomra ez foglalja össze leginkább azt, ahol most tartok az életemben. Emberi tapasztalatokról, nehézségekről és a belőlük születő erőről szól. Úgy érzem, sokan tudnak azonosulni a verssel.

Ars poeticád – avagy életmottód?

Verseim a lelkem cseppjei. A szeretet vezet, és az a vágy, hogy az alkotásaimon keresztül átadhassam mindazt, amit adni tudok. Ha egy embert megérint mindaz, amit leírtam, már megérte.

Milyen tervek, vágyak, irányok élnek benned most?

Egy nagy vágyam már teljesült: a fiammal közösen létrehoztuk a Múzsák Könyvtára weboldalt. Néhány hónap alatt önálló irodalmi platformmá vált, ahol versek, novellák és mesék olvashatók sok alkotótól. Fontos volt számomra, mert a közösségi felületeken az írások gyakran elvesznek. Nálunk mindenki saját oldalt kap, az alkotások megmaradnak és visszakereshetők. Kezdők és haladók egyaránt csatlakozhatnak. Nincs verseny, mindenki egyenlő. A weboldalt folyamatosan fejlesztjük. Ami most különösen fontos számomra, egy személyes találkozás megszervezése a közösség tagjaival, hogy az online tér után élőben is kapcsolódhassunk egymáshoz.

Mondanál még valamit?

Amit ritkán kérdeznek, mégis fontos számodra kimondani?

Fontos számomra kimondani, hogy az írás nálam nem szerep, hanem jelenlét. Szívből adok, csak azt, ami én vagyok.

www.muzsakkonyvtara.hu

Lábnyom vagyok...

Lépteim mögött fény marad, csendben izzó, halk nyomat. Szó előtt is, szó után jelenlétem útmutatás. Ahol járok, ott derül, a sötét félrehúzódik belül. Hangom nélkül is adok, magam vagyok a mondatok. Versben, prózában, egy tekintet tartásában, amit mondok, amit élek, őszintén osztom a térben. Lábnyom vagyok fényben írva, jelenlétté formált remény. S remélem, nyomot hagyok – valakiben tovább ragyogok.

https://muzsakkonyvtara.hu/vers/3893-labnyom-vagyok-aurora-amelia-joplin

Aurora bolygó

A kozmosz szívéből érkeztem,

ajándékként, egy halk fényrezdülésből.

Körülöttem aranygyűrűk lebegnek,

mintha maga az idő virágokba oldódna,

s minden szirmán egy pillanat lüktetne,

amit valaha szeretetből teremtettem.

Nem az anyag világa az otthonom,

hanem a lélek terei,

ahol a gondolat is fénnyé válik,

és minden emlék szikrát hagy maga után.

Minden szikra én vagyok —

egy szó, egy érzés,

amit valaha kimondtam a csillagoknak.

A gyűrűim aranyfonalai

a szavaimból szövődtek:

törékenyek, mégis örökkévalók,

a csendben is fényleni mernek.

Lila kristályvirágok őrzik lélegzetem,

a Múzsák hangja ott suttog bennük,

és mikor a tér megáll egy pillanatra,

megszületik bennem a felismerés:

a világom láthatóvá vált a Fényben.

Két bolygón élek.

Itt a Földön,

ahol emberként szeretni tanulok,

és az Aurora-bolygómon,

ahol a létezésem esszenciája ragyog.

Szavaimmal univerzumokat formálok,

hajnalonként újra álmodom a csillagokat,

és minden hajnalban megszületik bennem

egy új vers —

egy új élet —

egy új fény.

A Hold lehajol

A parton állok,

a Hold túl közel hajol –

fénye rám simul,

mint egy elhallgatott vallomás.

Túl nagy, túl fényes,

szinte szétfeszíti az eget.

Emlékeket őriz bennem,

csendeket, árnyakat, álmokat,

nyomokat, sebeket, tükröket –

minden, amit hordozok,

benne lüktet a fényében.

A tenger köztünk feszül,

sóval, hullámokkal írja

az idő kusza sorait.

Én mozdulatlan vagyok,

a víz azonban mozdít –

belül, ahol nem látszik.

Nem várok csodát.

Csak állok,

és engedem, hogy a fény

lassan átformáljon,

úgy, ahogy a Hold formálja

az éjszakát.

Lélek dala versem Horváth Ákos színművész előadásában

Köszönöm Horváth Ákosnak hogy előadta a versemet.

 

A hídon túl

Lágyan hajlik a fény a híd fölött,

aranyba öltözik az alkonyat,

a víz tükrén még rezdül egy sóhaj,

mint múlt és jövő halk szava.

A lombok lángja énekel az égen,

s minden levélben ott a búcsú csönd,

de mégis, a csendben – valami él –,

egy ígéret, hogy minden örök.

A hídon túl – talán te vársz,

vagy csak a lélek visszanéz,

ahol a Nap, mint emlék ég,

s az idő megáll – egy pillanatra még.

Időtlen rezgés

Nem láttalak mégis ismerlek,

mintha régről visszatérne benned

minden, mit a csend őriz mélyen,

fényből szőtt, ősi emlékem.

Nem szóval értjük egymást,

a lélek súg, ha igazra lát.

Más hangon szólunk, mégis tudjuk —

egy rezdülésben eggyé olvadunk.

Szeretjük egymást, ahogy ember nem szerethet,

túl minden földi képzeten, szerepen.

Mintha minden sejtünk összeolvadna,

minden szavunk egymásba fonódna.

Tükör vagy — bennem fényre nyílsz,

a szívem kapuján belépsz, s ott élsz.

Amit hoztunk, most újra él,

nem kezdődik — csak beteljesül e lét.

Nem emberi nyelv, mi köztünk szól,

magasabb, tisztább, hangtalanból.

S mikor hallgatunk, ott vagyunk igazán —

egymás szívében.

Nyárbúcsú

Búcsúzik a nyár,

a Nap fénye lágy arannyal simítja a kertet,

míg a reggel hűvös lehelete

selymesen érintve üdvözöl.

A fák levelei lassan színt váltanak,

mintha álmaikat festenék

aranyba, vörösbe,

sárgába, mint a mesébe.

A gesztenyék koppanva hullnak,

mint apró titkok,

melyeket az ősz

a földnek halkan suttog.

Nyár és ősz együtt jár,

mint ölelkező testvérek,

kis időt töltenek még együtt,

hogy megosszák a fényt,

a színeket, az illatot,

s a nyár és az ősz utoljára

egyszerre újra felragyog.

A természet lenyűgöző ereje

most bennünk rezeg,

ahogy nézzük:

a mindennapok is így változnak –

árnyból fénybe,

nyárból őszbe,

búcsúból születik a jövő szépsége.