– Készen állsz? – súgta a férfi, miközben ujjai finoman a nő derekára simultak.
– Igen – felelte mosolyogva.
A zene elindult. Nem csak egy dallam volt – hanem egy érzés is. A testük válaszolt rá, mint régi szerelmesek egy régi ígéretre. Lépteik, fordultak, egymás köré tekeredtek, majd eltávolodtak, mint két bolygó, amit egy láthatatlan erő mégis újra-összehúz.
Az első percben még figyeltek a lépésekre. A másodikban már csak egymásra.
A férfi tekintete végig a nő arcán időzött, ahogy ő hátrahajolt karjában – nemcsak tartotta őt, hanem megértette. Minden mozdulatuk beszélt. Nem a versenybíráknak. Nem a közönségnek. Egymásnak.
– Mi ez köztünk? – kérdezte a férfi, amikor a zene egy halkabb pillanathoz ért.
– Azt hiszem… tánc – suttogta a nő –, de nem az, amit tanítanak.
Egy hajlás, egy emelés, egy néma vallomás.
A világ körülöttük elmosódott. Csak a bőrük emlékezett, merre van a másik.
Ahogy a ritmus gyorsult, a szenvedély is felizzott. A mozdulataik egyre szorosabbá váltak – mintha nemcsak a testük, hanem a történetük is összefonódna minden lépésben.
– Emlékszel, mikor azt mondtad, félsz, hogy elrontod? – kérdezte a férfi, amikor a záró keringőhöz értek.
– Igen. Azt válaszoltad, ha el is esünk, együtt esünk el.
A zene utolsó hangja elhalt. De ők még nem mozdultak. Még tartott a pillanat. A férfi mélyen a nő szemébe nézett.
– Most már tudom, mi ez. Ez nem tánc. Ez... te vagy. A mindenem.
A nő nem felelt. Csak közelebb lépett.
Szívük egyszerre dobbant.
És akkor, a reflektor utolsó fényében, mielőtt a függöny lezuhant volna, megtörtént az, amire a mozdulatok egész estig készítették őket:
megcsókolták egymást.
Úgy, ahogy csak azok csókolják meg egymást,
akik már táncoltak együtt
egy másik életben is.
