Aurora Amelia Joplin írónő verseit, novelláit, meséit olvashatja a kedves olvasó. A versekben a lélek és szeretet összefonódik, az írásokban az önszeretetről, önismeretről, egy jobb élet elérésről kaphat leírást, amelyek a szerző saját tapasztalataiból íródtak és jelenleg is íródnak.
Lassan, puhán, mintha az ég fehér tollakat engedne a földre. A házak elcsendesedtek, az utakat betakarta a hó, és a világ olyan lett, mint egy régen elfelejtett álom.
Az erdő szélén állt egy kis ház. Ablakában gyertya égett, odabent pedig valaki az ágyában feküdt, és hallgatta a tél halk neszeit.
Egyszer csak szárnysuhogás hallatszott a tető fölött.
Egy angyal szállt le a hóba. Nem ragyogott vakítóan. Fénye meleg volt és szelíd, mint egy régi ölelés emléke.
Az ablakhoz lépett, tenyerét az üvegre tette, és a jégvirágok között egy apró aranyajtó jelent meg. Az ajtó mögött egy kert rejtőzött.
Tél volt ott is, mégis virágzott minden. Fehér rózsák nyíltak a hóban, az ágakon ezüstharangok csilingeltek, a kert közepén pedig egy bölcső ringatózott.
Nem feküdt benne senki.
Csak egyetlen, puha fény pihent a párnáján.
Az angyal óvatosan kiemelte, és áthozta az éjszakán. A fény átsiklott az ablakon, végigsimított a szobán, majd megpihent az alvó mellkasán.
Meleg volt. Lassan együtt emelkedett és süllyedt a lélegzettel.
Odakint meghajoltak a hóval borított ágak. A hó tovább hullott, a kis ház pedig csendesen pihent a fehér éjszakában.
Az angyal leült az ablak alá, szárnyát a ház köré vonta, és lassan minden elcsendesedett.
A nyugtalan gondolatok egymás után elmaradtak.
A szívben őrzött régi fáradtság enyhülni kezdett, mintha valaki gyengéden levette volna róla az elmúlt napok terhét.
Az angyal még egyszer az ablakra nézett.
– Ami ma nehéz volt, azt most tedd le – suttogta. – Pihenj. Ezen az éjszakán a szeretet vigyáz rád, és reggelre könnyebb lesz a szíved.
Az aranyajtó lassan bezárult a jégvirágok között.
A bölcső tovább ringatózott a láthatatlan kertben.
A szobát melegség töltötte be, és a szeretet csendesen őrizte az alvót egészen hajnalig.
A tél csendesen borult a hegyek közé simuló völgyre. A fenyők ágai roskadoztak a hótól, a levegőben frissen hasított fa illata keveredett. Karácsony közeledett, és a táj lassan ünneplőbe öltözött.
A völgy szélén, egy mohával fedett pici házikóban élt három tündér. Nem voltak nagyobbak egy gyerekkéznél, mégis régóta őrizték a gyógyítás és a szeretet titkait. Líra volt közülük a legidősebb, haja ezüstösen csillogott, tekintete mindent észrevett. Csendilla ritkán beszélt, de az ujjai alatt az öltések sosem tévedtek. Aprócska Pír mosolya pedig ott maradt a levegőben, akár egy meleg gondolat.
Azon az estén elővették a varázstűt. Nem közönséges eszköz volt. Egyetlen öltése össze tudta ölteni azt, ami elszakadt – nemcsak anyagot, hanem szeretetet, biztonságot és reményt is.
A falu szélén, egy kicsi házban élt Anna az édesapjával. Az édesanyja két éve meghalt, és a hiánya azóta is ott maradt minden csendben. Az apa egy hóviharos estén betegedett meg. Későn indult haza a munkából, hóvihar tombolt, különösen hideg volt, a kabátja átázott, ráfagyott a hideg. Mire hazaért, reszketett, és napokra ágynak esett.
Magas láza lett, a láztól félrebeszélt. Anna mellette maradt. Vizes kendőt tett a homlokára, teát főzött neki, itatta, figyelte a lélegzetét, és csak akkor aludt el, amikor az apja elszenderedett. A félelme csendes volt, de mély: attól rettegett, hogy őt is elveszíti.
Anna fájdalma nem tört felszínre. Nem sírt, csak attól félt, hogy egyedül marad. Esténként az ablaknál ült, nézte a hóesést, és próbált erős lenni, mert tudta, most neki kell annak lennie.
A tündérek nesztelenül léptek be a házba. Az asztalon egy régi kabát feküdt, kopott és megviselt, mégis gondosan összehajtva. Anna édesanyjáé volt egykor.
Csendilla halkan megszólalt. Tudta, mit kell tenniük. Nemcsak a kabátot kellett megvarrni, hanem mindazt is bele kellett ölteni, ami hiányzott belőle: a gyógyulást, a szeretetet és a hitet.
Líra kézbe vette a varázstűt. A fonal nem gombolyagról érkezett. Szeretet szálak voltak: egy szál isteni szeretetből, egy szál Anna szeretetéből, egy szál az apja szeretetéből, és egy szál az anyja emlékéből. Ahogy öltöttek, belevarrták mindazt, amit szavakkal nem lehetett elmondani – a gondoskodást, a kitartást, a szeretetet és a hitet.
Pír halkan dúdolt, és ahogy a hangja betöltötte a szobát, megpihent benne a béke.
Amikor elkészültek, a kabát ugyanaz maradt, mégis más lett. Megtelt.
Líra egy pillanatra megállt, majd a többiekre nézett, és elmosolyodott.
Ideje volt indulniuk, mert valaki még várta őket, és hívta.
Nemcsak Anna várt rájuk.
A másik szobában az apa feküdt. A tündérek köré gyűltek, meleget vittek a mellkasába, csendet az álmába, erőt a testébe – éppen annyit, amennyi elég volt a gyógyuláshoz.
Reggel Anna felvette a kabátot. Amikor magára öltötte, érezte, hogy nem fázik belül. Aznap az apja kevesebbet köhögött, másnap felült az ágyban, karácsony reggelén pedig felkelt.
Nem lett minden azonnal tökéletes, de lett együttlét, mosoly és öröm.
Este Anna meggyújtotta a gyertyákat. Édesapja magához ölelte őt, és Anna tudta, hogy számára ez a gyógyulás a legszebb karácsonyi ajándék.
A tündérek visszatértek a mohával fedett pici házikóba. A varázstű pihenni tért. Tudták, hogy karácsonykor ismét jót tettek.
A Remény-pillangó egy elfeledett, mohos kövekkel szegélyezett kertben született, ahol a virágok már nem hittek a tavaszban, és a szél is fáradt, megtört dalokat suttogott a hervadó levelek között.
Szárnyait harmatból, napsugárból és hajnalpárából szőtte a fény, s minden rebbenésével egy apró csillagot ébresztett fel az égen.
Egyszer csak egy magányos író lépett a kertbe, szívében súlyos fájdalommal, némasággal teli csenddel és elfeledett álmokkal.
A pillangó a vállára szállt, s az ember hirtelen újra látni kezdte a színek dallamát, érezni az élet lüktetését, hinni a szívben, a fényben, a csodák újjászületésében.
A kert mosolyogva ébredt, lágyan, csendesen, reményteli ragyogásba
Éjfélkor, amikor a világ visszavonja zajait, s csak a szél suttog a kert bokrai között, egy nő alakja bontakozott ki a holdfényből. Kosarában apró fények szunnyadtak, mintha az ég darabkáit rejtette volna magával.
Léptei puhán simultak a kövekhez, s minden mozdulatánál csillagok peregtek ujjai közül. A fények lassan lehullottak, mint csendes üzenetek az éjszaka mélyéről, s ahol a kövekhez értek, ragyogó ösvény született.
Senki sem tudta, kihez tartozik, s kihez érkezik ez a titokzatos fényhintés. Egyesek azt suttogták, a lány az elveszett álmokat gyűjti újra össze, hogy reggelre visszacsempéssze őket a szívekbe. Mások szerint a remény magjait veti szét, hogy aki rálép az ösvényére, soha többé ne érezze magát egyedül.
Ő maga nem szólt soha semmit. Csak lehajolt, mosolyában ott derengett a hajnal ígérete, és tovább szórta a csillagokat.
S az emberek, akik titokban figyelték, hittek benne: hogy minden fény, ami a földre hull, egy új kezdet, egy sosem múló üzenet a lélektől a léleknek.
Volt idő, amikor a sötétség olyan sűrűn vett körül, hogy egyetlen pici fényt sem láttam benne. Úgy éreztem, mintha elnyelt volna egy hideg, hangtalan éjszaka, amelyben nem maradt más, csak a fájdalom és a magány. Fiatal anya voltam, három apró gyermek édesanyja, s mégis egyedül álltam, támasz és megértő szó nélkül.
Az éjszakák csendjében térdre hullva imádkoztam. Könnyek között, reszkető szívvel könyörögtem útmutatásért, kapaszkodóért, hogy legyen erőm másnap is felkelni, mosolyogni, ölelni a gyermekeimet.
És akkor, egy ilyen könnyekkel telt imádság közben történt. A szívem körül hirtelen finom melegség bontakozott ki. Mintha láthatatlan szárnyak hajoltak volna fölém, s mintha egy fényfonat lágyan körülölelt volna. A sötétségben először éreztem, hogy a remény mégis él.
Nem láttam őt, de tudtam, hogy ott van. Az angyal. Sugárzó szeretete átjárta a lelkemet, és megértette velem, hogy sosem vagyok egyedül. Az imám meghallgatásra talált, s választ kaptam nem szavakban, hanem a szeretet érintésében.
Könnyeim tovább hullottak, de most már nem a kétségbeesésből, hanem a hála tiszta forrásából. Tudtam, hogy aki egyszer megérezte az angyal ölelését, annak szívében örökre ott marad a fény.
Mert az angyalok mindig velünk vannak. Csendben, láthatatlanul, s mégis annyira közel, hogy a szívünkben bármikor megérezzük őket.
Aznap éjjel, amikor letöröltem könnyeimet, óvatosan betekintettem a gyermekeim szobájába. Ott aludtak békésen, édesen. A félhomályban meg mertem esküdni, hogy szárnyak suhogását hallom, s a szobát betöltő csendben ott állt velünk a fény őrzője. Tudtam, nem csak engem, hanem őket is vigyázza.
– El akarlak újra és újra csábítani – kacsintott a férfi, ujjával végigsimított a nő vállán.
A nő lehunyta a szemét.
– A fájdalom mindig ott van… ha el kell búcsúznom tőled. Szeretnék minden reggel melletted ébredni.
– Akkor bízz bennem, tudod, hogy szeretlek! Kis időt kérek még… – suttogta a férfi, és szenvedélyesen megcsókolta. A nő visszacsókolta.
Az este végén a nő összeszedte a szanaszét heverő ruháit, majd felöltözött.
– Holnap ugyanitt? – kérdezte a férfi.
– Évek óta várok rád. Reménykedtem. Soha nem hagyod el a feleséged. Az eper és a tejszínhab kevés volt a folytatáshoz – felelte könnyes szemmel, majd csendesen becsukta az ajtót.
