Nem marad velem

A szoba félhomályban lélegzik,

az ablaknál megáll a fény.

Bennem egy üres tér húzódik,

amit nem érint meg senki.

A csend nem békés –

üres szék az asztalnál,

ahol a szeretet kabátja

rég lecsúszott a vállról.

Hiány vagyok,

mint el nem küldött levél,

mint kulcs a zsebben,

ami nem talál zárat.

A szív kérdez,

de nem jön válasz,

a magány lassan tanít meg arra,

milyen hangja van az egyedüllétnek.

Mégis –

a sötét nem végállomás.

A fény nem kér, csak érkezik,

és egyszer majd rám talál.

Lesz kéz, amely ölel,

lesz hang, amely a nevemet

suttogja halkan,

és a magány helyett

a szerelem lesz velem.

www.muzsakkonyvtara.hu

A három tündér varázstűje

A tél csendesen borult a hegyek közé simuló völgyre. A fenyők ágai roskadoztak a hótól, a levegőben frissen hasított fa illata keveredett. Karácsony közeledett, és a táj lassan ünneplőbe öltözött.

A völgy szélén, egy mohával fedett pici házikóban élt három tündér. Nem voltak nagyobbak egy gyerekkéznél, mégis régóta őrizték a gyógyítás és a szeretet titkait. Líra volt közülük a legidősebb, haja ezüstösen csillogott, tekintete mindent észrevett. Csendilla ritkán beszélt, de az ujjai alatt az öltések sosem tévedtek. Aprócska Pír mosolya pedig ott maradt a levegőben, akár egy meleg gondolat.

Azon az estén elővették a varázstűt. Nem közönséges eszköz volt. Egyetlen öltése össze tudta ölteni azt, ami elszakadt – nemcsak anyagot, hanem szeretetet, biztonságot és reményt is.

A falu szélén, egy kicsi házban élt Anna az édesapjával. Az édesanyja két éve meghalt, és a hiánya azóta is ott maradt minden csendben. Az apa egy hóviharos estén betegedett meg. Későn indult haza a munkából, hóvihar tombolt, különösen hideg volt, a kabátja átázott, ráfagyott a hideg. Mire hazaért, reszketett, és napokra ágynak esett.

Magas láza lett, a láztól félrebeszélt. Anna mellette maradt. Vizes kendőt tett a homlokára, teát főzött neki, itatta, figyelte a lélegzetét, és csak akkor aludt el, amikor az apja elszenderedett. A félelme csendes volt, de mély: attól rettegett, hogy őt is elveszíti.

Anna fájdalma nem tört felszínre. Nem sírt, csak attól félt, hogy egyedül marad. Esténként az ablaknál ült, nézte a hóesést, és próbált erős lenni, mert tudta, most neki kell annak lennie.

A tündérek nesztelenül léptek be a házba. Az asztalon egy régi kabát feküdt, kopott és megviselt, mégis gondosan összehajtva. Anna édesanyjáé volt egykor.

Csendilla halkan megszólalt. Tudta, mit kell tenniük. Nemcsak a kabátot kellett megvarrni, hanem mindazt is bele kellett ölteni, ami hiányzott belőle: a gyógyulást, a szeretetet és a hitet.

Líra kézbe vette a varázstűt. A fonal nem gombolyagról érkezett. Szeretet szálak voltak: egy szál isteni szeretetből, egy szál Anna szeretetéből, egy szál az apja szeretetéből, és egy szál az anyja emlékéből. Ahogy öltöttek, belevarrták mindazt, amit szavakkal nem lehetett elmondani – a gondoskodást, a kitartást, a szeretetet és a hitet.

Pír halkan dúdolt, és ahogy a hangja betöltötte a szobát, megpihent benne a béke.

Amikor elkészültek, a kabát ugyanaz maradt, mégis más lett. Megtelt.

Líra egy pillanatra megállt, majd a többiekre nézett, és elmosolyodott.

Ideje volt indulniuk, mert valaki még várta őket, és hívta.

Nemcsak Anna várt rájuk.

A másik szobában az apa feküdt. A tündérek köré gyűltek, meleget vittek a mellkasába, csendet az álmába, erőt a testébe – éppen annyit, amennyi elég volt a gyógyuláshoz.

Reggel Anna felvette a kabátot. Amikor magára öltötte, érezte, hogy nem fázik belül. Aznap az apja kevesebbet köhögött, másnap felült az ágyban, karácsony reggelén pedig felkelt.

Nem lett minden azonnal tökéletes, de lett együttlét, mosoly és öröm.

Este Anna meggyújtotta a gyertyákat. Édesapja magához ölelte őt, és Anna tudta, hogy számára ez a gyógyulás a legszebb karácsonyi ajándék.

A tündérek visszatértek a mohával fedett pici házikóba. A varázstű pihenni tért. Tudták, hogy karácsonykor ismét jót tettek.

www.muzsakkonyvtara.hu

Talán egyszer...

Ma reggel egy vékony fény kúszott be a szobámba,

megállt a függöny szélén.

Ránéztem, és arra gondoltam:

talán egyszer újra örömmel fogadom.

Gyerekkoromban

kíváncsian, tele energiával indult a napom.

Most ez az érzés eltűnt,

úgy, hogy észre sem vettem – vajon hová tettem?

Nem tudom, mikor vált hiánnyá,

csak néha hiányzik.

Mint egy elfelejtett emlék,

ami várja, hogy újra elővegyék.

Még nem ébredek úgy, mint régen,

de bennem van a hit, hogy lassan visszatér a fény,

és újra megtalálom a reggelek örömét.

Szerelmes leszek az életbe. Újjászületve.

Amíg élek…

Talán vagy, s valahol létezel,

hallod hangom, s hozzám érkezel.

Nem tudom, talán ez kell nekem,

hogy magányt szab rám a végtelen.

De egy biztos, szívből vallhatom:

várok, amíg élek, s remélem,

nem hiába — szeretve leszek

még e földi létben.

Porból csillag lesz

A város hallgat. A kő füstszagú.

A szél is megállt, vár.

A gyermek ül — rongy, por, hideg,

ölében mackó: egyetlen, ami meleg.

Szemeiben árnyék, mégis tenger,

keres egy hangot, egy kezet.

De csak a szél felel, csak a por beszél,

s a fény is reszket, ha hozzáér.

Szomjas, éhes, s nem tudja, miért,

hogy nincsen már otthon, anyai kéz.

A föld hideg, a szív kicsi,

de benne még lobban egy icipici.

A mackó bundája szürke már,

ő maradt, senki más.

De a kislány suttog, halkan, remegve:

„Ne hagyj el, kérlek… csak te vagy már nekem.”

Akkor hirtelen, a rom fölött

megrezdült az alkonyfény —

egy láthatatlan kéz simítja meg,

s a porból csillag lesz, s a remény újra megjelent.

Remény-pillangó

A Remény-pillangó egy elfeledett, mohos kövekkel szegélyezett kertben született, ahol a virágok már nem hittek a tavaszban, és a szél is fáradt, megtört dalokat suttogott a hervadó levelek között.

Szárnyait harmatból, napsugárból és hajnalpárából szőtte a fény, s minden rebbenésével egy apró csillagot ébresztett fel az égen.

Egyszer csak egy magányos író lépett a kertbe, szívében súlyos fájdalommal, némasággal teli csenddel és elfeledett álmokkal.

A pillangó a vállára szállt, s az ember hirtelen újra látni kezdte a színek dallamát, érezni az élet lüktetését, hinni a szívben, a fényben, a csodák újjászületésében.

A kert mosolyogva ébredt, lágyan, csendesen, reményteli ragyogásba

A fényt hozó

Éjfélkor, amikor a világ visszavonja zajait, s csak a szél suttog a kert bokrai között, egy nő alakja bontakozott ki a holdfényből. Kosarában apró fények szunnyadtak, mintha az ég darabkáit rejtette volna magával. Léptei puhán simultak a kövekhez, s minden mozdulatánál csillagok peregtek ujjai közül. A fények lassan lehullottak, mint csendes üzenetek az éjszaka mélyéről, s ahol a kövekhez értek, ragyogó ösvény született. Senki sem tudta, kihez tartozik, s kihez érkezik ez a titokzatos fényhintés. Egyesek azt suttogták, a lány az elveszett álmokat gyűjti újra össze, hogy reggelre visszacsempéssze őket a szívekbe. Mások szerint a remény magjait veti szét, hogy aki rálép az ösvényére, soha többé ne érezze magát egyedül. Ő maga nem szólt soha semmit. Csak lehajolt, mosolyában ott derengett a hajnal ígérete, és tovább szórta a csillagokat. S az emberek, akik titokban figyelték, hittek benne: hogy minden fény, ami a földre hull, egy új kezdet, egy sosem múló üzenet a lélektől a léleknek.

Oltalom angyala

Ha könnyeid az éjben csendben potyognak,

Az angyalok akkor is mindig ott vannak.

Oltalmaznak, lágyan, szelíden védenek,

Ha mindezt te nem is érzed, ők akkor is szeretnek.

Árasztják rád fényük tiszta ragyogását,

Szárnyukkal átölelve, figyelmesen őriznek.

Suttogják halkan a tiszta, szent szavakat:

Nyisd ki a szíved, s az majd utat mutat.

Ha éj borul rád, s álmod vigyázza csend,

Halkan kísérnek, csendesen vezetnek.

Fényük, mint hajnal, ha sötétben jársz,

Reménnyel vezet, hogy mindig hazatalálj.

Ha utad homály fedi, s félelem kísér,

Az oltalom szárnya mindig hazakísér.

S mikor szíved újra bátran dobban,

Angyalok mosolyognak rád boldogan.

Az angyal ölelése /Igaz történet. /

Volt idő, amikor a sötétség olyan sűrűn vett körül, hogy egyetlen pici fényt sem láttam benne. Úgy éreztem, mintha elnyelt volna egy hideg, hangtalan éjszaka, amelyben nem maradt más, csak a fájdalom és a magány. Fiatal anya voltam, három apró gyermek édesanyja, s mégis egyedül álltam, támasz és megértő szó nélkül.

Az éjszakák csendjében térdre hullva imádkoztam. Könnyek között, reszkető szívvel könyörögtem útmutatásért, kapaszkodóért, hogy legyen erőm másnap is felkelni, mosolyogni, ölelni a gyermekeimet.

És akkor, egy ilyen könnyekkel telt imádság közben történt. A szívem körül hirtelen finom melegség bontakozott ki. Mintha láthatatlan szárnyak hajoltak volna fölém, s mintha egy fényfonat lágyan körülölelt volna. A sötétségben először éreztem, hogy a remény mégis él.

Nem láttam őt, de tudtam, hogy ott van. Az angyal. Sugárzó szeretete átjárta a lelkemet, és megértette velem, hogy sosem vagyok egyedül. Az imám meghallgatásra talált, s választ kaptam nem szavakban, hanem a szeretet érintésében.

Könnyeim tovább hullottak, de most már nem a kétségbeesésből, hanem a hála tiszta forrásából. Tudtam, hogy aki egyszer megérezte az angyal ölelését, annak szívében örökre ott marad a fény.

Mert az angyalok mindig velünk vannak. Csendben, láthatatlanul, s mégis annyira közel, hogy a szívünkben bármikor megérezzük őket.

Aznap éjjel, amikor letöröltem könnyeimet, óvatosan betekintettem a gyermekeim szobájába. Ott aludtak békésen, édesen. A félhomályban meg mertem esküdni, hogy szárnyak suhogását hallom, s a szobát betöltő csendben ott állt velünk a fény őrzője. Tudtam, nem csak engem, hanem őket is vigyázza.

Az utolsó eper

 – Eper? – kérdezte.

– El akar­lak újra és újra csábítani – kacsintott a férfi, ujjával végigsimított a nő vállán.

A nő lehunyta a szemét.

– A fájdalom mindig ott van… ha el kell búcsúznom tőled. Szeretnék minden reggel melletted ébredni.

– Akkor bízz bennem, tudod, hogy szeretlek! Kis időt kérek még… – suttogta a férfi, és szenvedélyesen megcsókolta. A nő visszacsókolta.

Az este végén a nő összeszedte a szanaszét heverő ruháit, majd felöltözött.

– Holnap ugyanitt? – kérdezte a férfi.

– Évek óta várok rád. Reménykedtem. Soha nem hagyod el a feleséged. Az eper és a tejszínhab kevés volt a folytatáshoz – felelte könnyes szemmel, majd csendesen becsukta az ajtót.

Egy perc... /lélekvers/

Figyelem a világot… csendben, szomorúan,

Látom, ahogy a szívek bezárnak – valahol ott legbelül.

Oly kevés a jó szó, oly ritka a szeretet,

S a napfény helyett árnyék ül az emberek szemében.

Mindenki hordoz valamit – terheket, fájdalmakat,

És mégis... milyen könnyű lenne adni egy mosolyt.

Egy kedves szót, egy figyelmes pillantást,

Nem kerül semmibe – csak egy percnyi figyelmességbe.

Az adás nem mindig kézzel fogható,

Néha csak annyi: „Látlak. Fontos vagy.”

De sokan csak elvesznek – kérés nélkül, némán,

S közben elfelejtik, hogy a szeretet adni

a legszebb örömforrás.

Mégis azt mondom: adj!

Akkor is, ha a világ rideg.

Akkor is, ha megbántanak.

Mert az adás – gyógyít. Téged is.

Mosolyogj a fáradt arcokra,

Simíts végig a lélek repedésein.

Lehet, hogy csak egy perc az egész…

De valakinek egy életre szóló remény.

Nem gyengeség, ha jóságot viselsz magadban.

Nem hiba, ha hiszel a szeretet erejében.

Ez a világ talán kemény, durva –

De te lehetsz benne az, aki egy mosollyal

Valaki életébe ülteti a szeretet fényét.

Egy csepp remény /Lélekvers/

Sűrű itt a lét –

a Föld nehéz ölelésében

lép a lélek, mint kövek között a vízcsepp,

minden mozdulata emlékezés.

Öröm az, ami szívből fakad,

mint hajnalban a fény,

mely nem kérdez, csak simogat,

és megtalálja azt, aki nyitva van.

Adni jó –

nemcsak kézzel, de jelenléttel,

egy pillantással, egy verssel,

melyben elfér egy egész világnak szánt szeretet.

A Földi élet létezése

közt csodás ragyogások élnek,

mint fényfoltok egy régi vásznon,

amikor a nap végigsimítja a múltat.

Pillanatok, melyek nem látszanak,

csak érezhetők,

mint amikor a szív összeér egy másik szívvel,

szavak nélkül.

Ez az érzés… ez a valódi öröm:

hogy vagy, és adsz, szívből,

csöndesen, lágyan,

mert tudod: itt lenn, az anyagon,

minden fény egy új remény.

Tükörkép

Egy poros, névtelen kis faluban, ahol az utcákat naponta simogatta végig a szél, és ahol a házak faláról régi idők színei koptak le csendben, élt egy kislány. Nem volt igazi neve, legalábbis olyasmi, amit anyakönyvbe írtak volna. A falubeliek csak Layának hívták.

Laya rongyos ruhában járt, arca gyakran poros volt, haja kócosan lógott a szemébe. Napjait a falu apró sikátoraiban töltötte, a piacon segített, vizet hordott, öccsére vigyázott, és közben egy túlméretezett zsákot cipelt magával. Látszólag csak rongyok, papírok és holmik voltak benne, de ő tudta: abban a zsákban álmokat visz. A saját álmait.

Minden délután megállt ugyanannál a helyen: egy omladozó vályogfalnak döntve ott pihent egy repedezett tükör. Valaki évekkel ezelőtt kidobta, de Laya úgy tekintett rá, mintha kincset talált volna. Nem saját magát látta benne – legalábbis nem úgy, ahogyan mások látták őt.

A tükörből egy fiatal nő nézett vissza. Tiszta, fehér köpenyt viselt, nyakában sztetoszkóp, tekintete nyugodt és bátorító volt. Mosolygott. És Laya minden alkalommal ugyanazt suttogta:

– Egy nap én is ilyen leszek. Ilyenné válok.

A tükör nem válaszolt, mégis olyan volt, mintha megértené. Mintha hinne benne.

Egy poros reggelen idegen érkezett a faluba. Egy nő, nyakában azonosítókártya, jegyzetfüzettel a kezében. Megállt a piacnál, beszélgetett, mosolygott, majd észrevette Layát, ahogy a tükör előtt áll, mozdulatlanul.

– Mit nézel ott, kicsim? – kérdezte kedvesen.

– Azt, aki lenni szeretnék – felelte Laya halkan.

– És ki az?

– Orvos – mondta ki határozottan. – Hogy meg tudjam gyógyítani Anyát és másokat is.Hogy senkinek se fájjon többé semmi.

A nő leguggolt mellé. Látta a szemében a vágyat. Olyan szikrát, amit nem lehet tanítani.

– Akarod tudni, hogyan lehet ez valóság? – kérdezte.

Laya csak bólintott.

Egy kis idő elteltével új történet kezdődött Laya életében. Ösztöndíjat kapott, bekerült egy iskolába, ahol először furcsán néztek rá a szegényes ruhái miatt. Volt, hogy sírt. Volt, hogy fel akarta adni. De a tükör képe mindig vele volt. Minden vizsga, minden kudarc és siker mögött ott állt az a mosolygó doktornő, aki ő maga volt – a jövőben.

Évek teltek el.

Amikor visszatért a faluba, már nem cipelt zsákot. Tiszta köpeny volt rajta, a nyakában sztetoszkóp, és a szeme sarkában ott bujkált ugyanaz a mosoly, amit egykor a tükörből látott.

Megkereste a régi helyet.

A tükör még mindig ott volt. Megkarcolva, kissé homályosan, de állt.

És előtte egy másik kislány. Koszos, mezítlábas, vállán egy nagy zsákkal.

Laya nem szólt semmit, csak mosolygott.

Mert tudta:

A jövő ott kezdődik, ahol egy gyerek elhiszi, hogy több lehet annál, aminek a világ látja.

Talán egyszer

A park csendjében egy férfi ült a kopott padon. Teste kissé előregörbült, mintha a súly, amit cipel, összeroppantaná. Kezei egymásba kulcsolva nyugodtak az ölében, de ujjai enyhén remegtek. Tekintete a távolba révedt, de nem látott semmit. Csak a múltban élt, egy másik időben, amely már soha többé nem tér vissza.

Mellette egy lélek ült. Az ő szerelme. Az egyetlen, aki valaha otthonává tette ezt a világot. A szél játszott az alakjával, mintha még mindig ott lenne, mintha még mindig hozzá tartozna. Egy pillanatra talán tényleg ott volt. Egy pillanatra talán tényleg érezte a közelségét, azt a melegséget, ami egykor a mindennapjait jelentette.

A férfi nagyot nyelt. Az üresség a mellkasában olyan volt, mintha egy lyuk tátongott volna a szívében, amelyet semmi nem tölthet be. Minden este, amikor lehunyta a szemét, még látta őt. Minden reggel, amikor felébredt, egy pillanatra azt hitte, még mindig ott fekszik mellette. De aztán jött a felismerés. A könyörtelen, rideg valóság. És az a fájdalom, amely nem csillapodott, csak egyre mélyebbre égett benne. Az édes emlékek és a valóság határvonalán a férfi mindig megtorpant, mintha azon a határon állna, soha nem tudva, hogy valóban elengedhette-e már, vagy még mindig ott van benne, minden egyes lélegzetvétellel.

Felemelte a kezét, mintha megérinthetné. Az ujjai a semmiben remegtek, majd lassan visszahullottak az ölébe. Légzése szaggatottá vált. A könnyei ott égtek a szemében, de nem engedhette ki őket. Mert ha egyszer sírni kezdene, talán sosem hagyná abba.

A pad megnyikordult alatta. Egy pillanatra úgy érezte, valaki hozzáért. Egy lágy mozdulat, egy szellő, amely épp csak végigsuhant a bőrén, mégis olyan volt, mintha egy kéz érintette volna. A szívverése kihagyott egy ütemet. A torkában gombóc nőtt.

– Hiányzol… – suttogta. A hangja remegett, mintha maga a szó is fájna.

A szél felkapta a fák leveleit, lágyan köré tekeredett, mintha egy láthatatlan kar ölelné át. Egy illat suhant végig a levegőn. Az ő illata. Vagy talán csak az emlékei játszottak vele. A fájdalom azonban valós volt. Túl valós.

Aztán a szél továbbfutott. A lélek lassan halványult, és a férfi ismét egyedül maradt a padon.

A mellkasában lévő szorítás elviselhetetlenné vált. Mély levegőt vett, de nem hozott megkönnyebbülést. Tenyerébe temette az arcát. A világ csendes volt, de benne vihar tombolt. Még mindig várta, hogy a szeretett személy válaszoljon, hogy egyszer csak ott legyen, mintha semmi sem változott volna. Az a végtelen vágyakozás, hogy talán egy pillanatra, talán egyetlen pillanatra újra ott lesz. De ez csak a remény, amit a fájdalom határozottan elnyomott. A férfi tudta, hogy a szeretett személy már nem jöhet vissza. De szívében valahol, egy titkos zugban, a remény még mindig ott élt, mint egy halvány fény, amit a fájdalom nem tudott eloltani. Talán sikerül egyszer túllépnie ezen. Talán a fájdalom enyhülni fog. Talán egyszer..

A Csillag

Megszülettem, és fényből vagyok,

Égi csillag, s az égből figyelek,

Bensőmben ébrednek apró csillagok,

Ők az útmutatók, a léleknek ha bolyong.

Az éj sötétjében, mint tűz, ragyogok,

Lágy fényemmel átölelem a világot,

Nyugalmat hozok, ahogy szétáradok,

A csendben, hol mindenki alszik,

Én vagyok a fény, mi minden szívbe bevilágít.

Szívemben a végtelen szeretet táncol,

Ragyogásom folyton szeretve világít,

Minden sugárban ott egy csepp bölcsesség,

Mi az univerzummal mindent összeköt.

A csillagok nem csupán fények az égbolton,

Hanem élő, isteni szeretet lények,

Hozzájuk tartozom, velük egy vagyok,

Mert felébresztem fényemmel a reményt,

hogy ti is csillagként ragyogjatok.

A tükör

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Karolina a tükör előtt állt, tekintetét saját szemeibe mélyesztve, mintha egy elveszett álom foszlányait keresné önmagában. Szíve mélyén valami megmozdult – egy régóta eltemetett, fájdalmasan gyönyörű érzés. Nemcsak a külsejét látta, hanem mindazt, amin keresztülment: a sebeket, a reménytelen éjszakákat, azokat a pillanatokat, amikor a szeretet lángja halványulni látszott.

A tükör sima felszínére meredve egy másik világ sejlett fel. Egy hely, ahol az álmok életre keltek, ahol a szív szárnyra kapott, és a szeretet mindent betöltött. A tükör túloldalán egy végtelen, napfényes mező bontakozott ki, ahol ő és egy kedves lélek kéz a kézben sétáltak. Az álom tiszta és áttetsző volt, mintha nem pusztán vágyakozás lenne, hanem egy mélyen őrzött emlék.

A mező virágokkal borított földjén Karolina mezítláb állt a puha fűben. A nap sugarai aranyfényű fátyolként ölelték körül, mintha a fény minden fájdalmát elnyelné. Szíve könnyűvé vált, a régóta cipelt terhek lassan eloszlottak. Ahogy körbefordult az álombéli tájon, érezte a változás erejét.

Ez a látomás nem csupán menedék volt, hanem egy lehetőség. Egy jel, hogy az élet minden sebet begyógyít, ha engedi. Egy bizonyosság, hogy a szív képes a fájdalmat szeretetté formálni, és újra megnyílni a világ felé.

Ahogy visszatért a tükör képéhez, könnyek gördültek végig az arcán. Nem a bánat könnyei voltak, hanem a felismerésé: a valódi átalakulás belülről indul. Még ha a külvilág változatlan marad is, a lelkében új fény lobbant. Egy fény, amelyet sem a múlt, sem a fájdalom nem olthat ki.

Lassan megérintette a tükör hideg felületét, és ujjai alatt a hűvösség lassan meleget árasztott. A szívében béke született. Elmosolyodott. Tudta, hogy az álmok olykor elhalványulnak, de a szeretet forrása mindig ott rejlik a lélek mélyén.

És ahogy ott állt, tekintetében a remény fénye csillant – egy csendes üzenet, hogy a szeretet soha nem tűnik el, csupán más formában tér vissza. Az álom nem csupán emlék volt, hanem útmutató, amely elvezette a valódi élethez. Egy élethez, ahol a szeretet örökre vele marad.

Fénylő remény

Szerencse hull rám, mint gyöngyöző eső,

Öröm nevetése cseng, szívemhez nő.

De a bánat árnya néha utolér,

Halkan suttog, s szívem mélyére tér.

Mégis minden perc egy új kezdet,

Hol a nap felragyog, és szívem megpihenhet.

Szerencse, öröm, bánat kéz a kézben jár,

E három adja az élet legszebb varázsát.

Szerencse nem más, mint fénylő remény,

Hogy a sötétben is van egy tiszta fény.

Ölelés, mely átsegít minden viharban,

Hit, hogy boldogság vár még a holnapban.

Új esztendő, új lélegzet

( A képet mesterséges intelligencia segítségével készítettem. )

Január elseje, az új esztendő első lélegzete,

a reggel friss, mint a harmatcsepp,

az égbolton a tegnap fénye még dereng,

de már tisztul – remény költözik helyébe.

Csend ül a világ peremén,

az ünnep lüktetése már távol.

Most minden lassú, méltóságteljes,

mint egy frissen bontott napló lapjai.

Új kezdet, tiszta ígéretek,

szavak és tettek még érintetlenek.

Körülöttünk az év tágra nyitott ablak –

bármerre lépj, bármit, de alkoss!

Hidd el, az évben rejlik az ígéret,

hogy lehet több, mint puszta napok sora.

Ne félj írni a történetet!

Merj színt vinni, merj nagyot álmodni!

Hozzon a napokba nevetést,

a szívekbe békét, szeretetet,

csillogást a szemekbe,

és áldást minden embernek!

Január elseje – új év első napja,

itt állsz a küszöbén.

Hát lépj be bátran, szelíd mosollyal,

és legyen ez az év csupa fény!