A Csend Ajtaja

Nézd ezt a csendet, mint egy ajtót,

Mi kinyílik, s lehetőséget ad,

Hogy figyelj arra, mi igazán fontos,

Mi szívedben, mélyen ott van, s ragyog.

Nem zörög, nem zaklatja a lelket,

Csak halkan szól, mint egy lágy fuvallat,

Minden szó, mi nem mondatik ki,

A csendben él, benned élő válasz.

Hagyj helyet neki, hogy megszólaljon,

A világ zaja elhalkuljon,

Mert a válasz ott rejlik benned,

A csendben, mi figyelve elérhető.

Levendula lány

Az öregasszony évek óta ugyanabban az időpontban ült ki a mező szélére, egy fonott kis székre. Ölében egy fonott kosár, benne néhány kézzel hímzett zsebkendő és egy levendulacsokor. A falu népe tisztelettel, de némi kíváncsisággal figyelte – senki sem tudta pontosan, miért ül ott minden évben némán, a virágok között.

Volt, aki úgy gondolta, az emlékezés vezeti oda. Más szerint valakit várt.

A valóság sokkal egyszerűbb – és szomorú is.

Egykor, réges-régen, azon a mezőn sokszor sétált egy fiatal lány, Leandra. A szél gyengéden játszott a hajával, mintha egy régi dallamot suttogna bele, nevetése ringatta a virágokat, ruhája úgy libbent, mintha a napfény maga ölelte volna körbe, és amikor a levendulák közé lépett, mintha a mező lánya lett volna.

Ő volt az édesanya gyermeke. Egyetlen gyermeke. Az a fajta lélek, aki úgy érkezik a világba, mint egy pillangó: rövid ideig él, de amit maga után hagy, az örökké megmarad.

Leandra tizennyolc évesen hagyta el ezt a világot – egy betegség csendesen elvette tőle a nyarakat, a sétákat, a nevetést.

De a mező nem felejtett.

És az édesanya sem. Minden évben, ugyanazon a napon, Leandra születésnapján kijött ide. A levendulák közé, ahol látta sétálni a lányt. És ilyenkor mindig megjelent egy pillangó. Mindig ugyanaz a halványlila, aranyló széllel a szárnyain. Leszállt a kosár szélére, megpihent egy virágon. Egy rövid ideig ott volt.

Egyszer egy kislány lépett mellé a mezőn.

– Néni, miért tetszik mindig ugyanoda ülni minden évben?

Az édesanya ránézett, és finoman elmosolyodott.

– Mert régen itt sétált sokat valaki, akit nagyon szerettem.

– Már nem sétál itt?

– Már nem... de ha figyelsz, néha még látni lehet, ahogy a levendulák hajladoznak. Mintha ő lépne köztük újra, és a szél viszi a nevetését. Lehet hallani.

A kislány meghallgatott minden szót, majd egy darabig csak nézte a virágokat. Végül halkan megszólalt:

– Én is itt fogok majd ülni, hogy emlékezzek rá.

Az édesanya ekkor lehajolt hozzá, és egy levendulaszálat tűzött a hajába.

– Akkor te is emlékező leszel, mint én.

És a falu népe végül már nem kérdezett. Csak megálltak csendben a mező mellett, levették a kalapjukat, vagy lehajtották a fejüket.

Mert tudták.

A levendula leánya ott van. Mindig ott lesz.

Otthonom a Föld

Az ég kék kendőjébe burkolózva

mosolyog rám a Föld, az otthonom.

Lélegző csoda, zöldellő csillag,

mely szívem alatt ringatózik csendben.

A reggel virágként bontja ki fényét,

a fák karjai az ég felé nyúlnak,

mint anyai kezek, oltalmat kérve-adva,

s lombjukban dalra kel a szél.

A völgyek sóhaja, a hegyek büszkesége,

mint ősöreg mesék suttogása,

bölcsességet rejt minden neszben,

s a tavak tükrében a Nap arany szívet rajzol –

megfesteni sem lehetne szebben e szépséget.

Az óceán szívverése a partokat öleli,

mint hű szerető, ki mindig visszatér.

A természet kincs – nem arany, nem ékkő,

hanem élet, mely velünk együtt lélegzik.

Óvjunk hát minden fűszálat, minden gyökeret,

mert a Föld nem csak hely, ahol élünk –

ő maga az Élet szövete,

mi pedig fonal vagyunk benne, lágyan és örökre.

Ha fülemüle lennék

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ha fülemüle lennék az éj selymén,

dalommal csókolnám meg a reményt.

Repülnék szabadon, csillagfény alatt,

ahol a csend is szíveket fakaszt.

Lennék a dallam, ha hallgatnád,

sóhajodba szőném az álmok szárnyát.

Repülnék hozzád, ha hívnál még,

egy szelíd szívverés rejtekén.

Igaz szerelem

Létezik- e szerelem, hol nemcsak a test szól,

de a lélek is egymásra talál,

ahol két szív, mint puzzle darabjai,

egy érintésben válik teljessé – s ez már

nem kérdés, nem kétely, csak bizonyosság.

Ahol a csend is beszél,

egy pillantás mindent elmond,

tudod, mit kell adni, vagy épp

mit nem szabad… és mégis: szabadon.

Ahol nem kell játszmákat tanulni,

mert minden mozdulat egy őszinte vallomás.

Ahol az együttlét

nemcsak testek násza,

hanem lélekutazás,

egy csókban születő,

soha el nem múló varázs.

S ha múlik is az idő –

érintése marad, mint az első napon,

mintha akkor ismerném meg újra,

és mégis… elvarázsol újra és újra.

Mert vannak szerelmek,

melyek nem tanulhatók,

csak felfedezhetők,

mint az eget tükröző tó –

és ha egyszer belenézel,

tudod: ő a te otthonod.

És ha megtalálod őt – nem kérdés többé:

igen, létezik igaz szerelem.

Az Öreg zongora

A ház pontosan olyan volt, amilyet mindig is elképzeltek: kertes, nagy teraszos, tágas szobákkal. A napfény csak úgy áradt be a hatalmas ablakokon.

– Nézd, anya! Ez lehetne az én szobám! – Tomas már a harmadik helyiséget rohanta körbe, ragyogó arccal.

– Lassabban, kis muzsikusom! – nevetett az apja. – Még meg sem néztük a kertet!

Tomas azonban nem a kert felé indult. Amint benyitott a nappaliba, egy pillanatra megállt. Ott állt a sarokban… egy régi, sötétbarna zongora. A fény úgy esett rá, mintha csak őt akarta volna kiemelni a bútorok közül.

– Anya… – suttogta. – Ez… az enyém?

Az édesanyja odalépett, nézte a zongorát.

– Az előző tulajdonos hagyta itt. Azt mondta, túl sok emlék fűzi hozzá. Nem volt szíve kidobni. – Mosolyogva nézett a fiára. – Talán éppen rád várt.

Tomas odalépett, végigsimította a sima, kissé poros fedelét. Olyan érzése volt, mintha a hangszer lélegzett volna. Óvatosan leült, kinyitotta a tetejét, és megérintette a billentyűket.

Az első hang gyengén szólt. A második is. Aztán Tomas becsukta a szemét, és elkezdett játszani. Egy dallamot, amit sosem tanult – amit mégis ismert. Valahonnan… belülről a lelkéből.

– Ez... – súgta az anyja, miközben megállt a háttérben. – Ez az én nagymamám dala. Ő tanított meg rá, amikor kislány voltam...

A fiú nem felelt. Játszott tovább. Mintha valaki vezetné a kezét.

Évek teltek el. A ház falai megteltek zenével. A zongora – amit Tomas az első pillanattól kezdve Öregnek nevezett – újra életre kelt. Nem múlt el nap, hogy ne szólalt volna meg.

Tomas felnőtt. Tízujjas varázsló lett belőle. A világ leghíresebb koncerttermeiben játszott, de a szíve mindig hazahúzta. A házba. A zongorához.

Egy esős őszi estén különleges koncertet tartott a saját otthonában. Meghívta a régi mestereit, barátait, a családját. A zongora ott állt a helyén. Tomas leült, végigsimított a billentyűkön.

– Tudjátok – mondta mosolyogva –, ezt a dalt nem én írtam. Én csak… emlékeztem rá.

És amikor megszólalt a dallam, odakint elállt az eső. A felhők közül előbújt a Hold, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha az ablaküvegen túl valaki állna. Egy idős asszony. Arcán könnyek. Aztán eltűnt.

Tomas sosem beszélt róla. Csak annyit mondott mindig:

– A zene… mindig hazatalál.

Kedves Aurora!

Ma megálltam egy pillanatra. Csend lett bennem. Nem a világ csendje, hanem az a mély, belső nyugalom, amit csak akkor érzek, amikor végre hallom a saját lelkem hangját. Most hozzád szólok. Tehozzád – magamhoz.

Tudom, hogy nem vagyok tökéletes. Néha túlságosan sokat akarok adni, máskor meg csak csendben elbújnék. Olykor elfelejtem, hogy nem kell mindig megfelelnem. Nem kell mindig erősnek lennem. Hogy a szeretet nem teljesítmény. Hogy az anyaság nem verseny, a feleség szerepe nem kötelesség, hanem jelenlét. És az írás – az nem más, mint szívből fakadó igazság. Az enyém.

Itt ülök, egy csésze kávéval hajnalban, mikor a világ még alszik, de bennem már mocorog az álmodozás. Az éjszaka ír bennem – te jól tudod, mikor a toll megérinti a papírt, és a gondolat már nem csak gondolat, hanem életre kel. Mert én ilyen vagyok: éjszaka élek igazán. Amikor minden más elhallgat, én akkor szólalok meg.

Nem vagyok tökéletes anya – de négy léleknek vagyok az otthon, a biztonság, az ölelés. Nem vagyok hibátlan feleség – de a szívem mindig ott dobban, ahol az igazi szeretet lakik. És nem vagyok hibátlan ember sem – de érző, gondolkodó, fejlődő lélek vagyok.

Szeretem a tengerparti álmokat. Egy kis házat képzelek magam elé Olaszországban, ahol a reggelek fényesek, a délutánok lassúak, a naplemente pedig mindig elmond valamit. Mert ott is önmagam lennék – csak csendesebben.

Emlékeztetni akarlak, Aurora, hogy szerethető vagy. Úgy, ahogy vagy. A hibáiddal, a könnyeiddel, az álmaiddal, a verseiddel, a novelláiddal, a gondoskodásoddal, a nevetéseddel. Ember vagy ebben a világban, és ez önmagában is ajándék. Ne akarj több lenni – légy csak az, aki vagy.

Mert te tudsz szeretni. Mélyen, tisztán, ösztönösen. Az együttérzésed nem tanult dolog – az veled született. Ez vagy te. És ez elég. Ez gyönyörű.

Köszönöm, hogy vagy.

Szeretettel: Aurora

(Aurora Aurorának – aki néha elfelejti, mennyire különleges, de mindig emlékezni fog arra, hogy a szeretet az egyetlen, ami számít.)

Aurora Amelia Joplin