mosolyog rám a Föld, az otthonom.
Lélegző csoda, zöldellő csillag,
mely szívem alatt ringatózik csendben.
A reggel virágként bontja ki fényét,
a fák karjai az ég felé nyúlnak,
mint anyai kezek, oltalmat kérve-adva,
s lombjukban dalra kel a szél.
A völgyek sóhaja, a hegyek büszkesége,
mint ősöreg mesék suttogása,
bölcsességet rejt minden neszben,
s a tavak tükrében a Nap arany szívet rajzol –
megfesteni sem lehetne szebben e szépséget.
Az óceán szívverése a partokat öleli,
mint hű szerető, ki mindig visszatér.
A természet kincs – nem arany, nem ékkő,
hanem élet, mely velünk együtt lélegzik.
Óvjunk hát minden fűszálat, minden gyökeret,
mert a Föld nem csak hely, ahol élünk –
ő maga az Élet szövete,
mi pedig fonal vagyunk benne, lágyan és örökre.
