Bennünk él a csoda

A tükör csak lelkem fényét mutatja,

mint hernyó, aki már látja a pillangót,

szárnyak színét, szabadság ígéretét,

még titokban, de ott van benne,

várva a pillanatot, hogy kibontakozzon.

Csodák léteznek –

csendben jönnek,

mint a hajnal sugara,

lágyan, észrevétlen.

Egy mosoly, egy érintés,

egy fuvallat, mi átölel,

és én rájövök:

a csoda mindig itt van.

Az idő morzsákra szedi,

hogy ne egyszerre égessen,

hanem lassan töltsön meg.

És ha megállunk,

visszanézünk az útra,

minden rejtett fény –

minden apró csoda –

összeáll egy ragyogó egésszé.

Mert mi magunk vagyunk a csoda.

Szavaink gyógyítanak,

kezünk, mellyel felemelünk, segítünk másoknak,

szívünk reményt hint.

Bennünk él az élet varázsa,

minden lélegzet egy új lehetőség,

fényt hozunk oda,

ahol árnyék lappang.

Hazugság volt...

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ádám és Éva épp egy hétvégi pihenésről tértek haza. Éva mélyen csalódott. A szállodában voltak, amikor Ádám zuhanyozni ment, és megszólalt a telefonja. A kijelzőn egy nő neve villant fel. Éva felvette, de nem szólt bele. A vonal túloldalán a nő „Szívemnek” szólította Ádámot, azt hitte, ő van a vonalban. Éva zokogva tette le a telefont. A tökéletesnek ígérkező hétvége romba dőlt. Ádám magyarázkodott, de hiába. Amikor megérkeztek, és leszálltak a buszról, Éva annyit mondott:

– Öleltél, csókoltál, a fülembe suttogtad, mennyire szeretsz. Minden érintésed hazugság volt! Itt a vége.

Az eső is eleredt, mint Éva könnyei, ahogy hátat fordított Ádámnak, és elindult haza.

Karjaidban

 

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Érintésed, mint lágy szellő hajnalban,

bőrömön suttog, szívem táncra hív hangtalan.

A csókod íze mézédes, mégis könnyű, tiszta –

egy pillanat, mely örökre lelkembe van írva.

Veled kézenfogva indulok az úton,

a világ halkul, nincs zaj, csak a nyugalom.

Karjaidban találom meg az igazi hazát,

ahol a szívem végre otthonra talál.

Szemeid fénye csillagot gyújt éjjelemben,

tekinteted oltár, ahol örökké megpihenhetek.

Te vagy az érintés, mely újra életre kelt,

te vagy minden álmom, te vagy maga a jelen.

Karjaid ölelésében elveszni nem félek,

ott születik meg minden, mit igaznak érzek.

Biztonságod tengerében csendben ringatózom,

míg szívem dobbanását a tiédhez igazítom.

Csak egyszer...

Csak egyszer, még egyszer, szeress még!

Hadd érezzem, fontos vagyok, élek még.

Hadd érezzem, mit jelentek neked, ki vagyok én,

Szerelmünk nem halt meg, még él.

Csak egy szót mondj, hadd halljam:

Én úgy szeretlek, drága bogaram!

Szívem ölelésedkor ugyanúgy megdobban,

Mint a legelső alkalommal, boldogan.

Csak egyszer simogasd meg őszülő hajamat,

Ne hagyd a szavakat, némán magadban.

Talán ez lesz az utolsó érintés, mit adhatsz.

Próbáld meg! Hiszen lehet, szíved újra értem dobban.