Nem engedlek el

Az eső finoman dobolt a peronon. Anna az ablakhoz simult, és nézte, ahogy a vonat lassan elindul. A szíve minden egyes döccenésnél összébb szorult. A peron szélén ott állt Márk, mozdulatlanul, kezében a kabátja ujját gyűrve.

A telefonja rezdült üzenet érkezett.

Márk:

– Most olyan, mintha valamit elrontanék, hogy elengedlek.

Anna gyorsan pötyögött:

Anna:

– Nem rontasz el semmit. Ez csak egy kis időre szól.

Márk:

– Nem tudom… Mintha a mellkasomból kiszakadt volna valami, ahogy elindultál.

Anna szeme megtelt könnyel.

Anna: Én is így érzem. De hidd el, visszajövök.

A vonat gyorsult, amikor Márk zsebébe tette a telefont. Csak állt ott, nézte, ahogy Anna alakja távolodik. De valami egyre erősebben dolgozott benne:

– Miért állok itt, mikor ott lehetnék mellette?

Szinte észre sem vette, hogy futni kezdett a vonat mellett. Az eső csapta az arcát, a cipője csúszott, de nem törődött semmivel.

– Ha most nem lépek, örökre bánni fogom.

A vonat ajtaja még nyitva volt. Márk lendületből felkapaszkodott. A szíve úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasából.

Anna a telefonját nézte, de üzenet nem érkezett. Ekkor meghallotta a lépteket a folyosón. Mire felfogta, már ott állt előtte Márk, zihálva, vizes hajjal, de mosolyogva.

– Márk?! Mit… mit keresel itt? – hebegte Anna.

– Rájöttem, hogy nem tudlak elengedni. Nem érdekel, hova mész. Veled akarok lenni. Most, mindig.

Anna felpattant, és a nyakába ugrott. Úgy szorította, mintha félne, hogy újra eltűnik.

– Bolond vagy… – nevetett, de a könnyei potyogtak.

– Lehet. De a te bolondod vagyok.

A vonat robogott tovább, az eső halk kopogással kísérte őket. Márk és Anna ott ültek egymás mellett, kéz a kézben.

Ez nem búcsú volt. Ez egy új történet kezdete.

Ha végre a karodban

Ha végre a karodban ébredek,

nem lesz többé múlt, sem jövő,

csak a tested melege,

ahogy belesimul az enyémbe.

A szívem a mellkasodhoz ér,

hallom, ahogy dobog – értem.

Minden sóhaj, minden érintés

úgy éget belül,

mint a tűz, ami sosem fáj,

csak életre hív.

Ujjaid a hajamba túrnak,

ajkad a nyakamhoz ér –

és én akkor tudni fogom,

hogy nincs több éjjel nélküled,

nincs több hiány.

Csak mi,

két test, két lélek,

két szív, egyetlen dobbanás.

A csókod íze bennem marad,

mint egy ősi eskü,

amit csillagok írtak ránk:

hogy újra együtt ragyogjunk

a földi életben,

mint szerelmespár.

És mikor megérintesz,

nem lesz kérdés,

mert a testem minden porcikája

téged hív.

Öled melege, karod ereje,

és a szemedben az a fény,

amit csak rám tartogattál.

És amikor testünk összeér,

nem tudni, hol kezdődsz te,

és hol végződöm én.

A lelkünk egyetlen láng,

a szívünk egyetlen dallam.

Minden mozdulat, minden csók

a végtelen ígéretét súgja:

„Örökké mi vagyunk –

egy fény, egy szerelem, egy világ.”

A fehér virág

A Nap fénye aranyosan kúszott végig a háztetőkön. Emma az ablakban könyökölt, haja aranyló hullámokban omlott a vállára. Lent Ádám állt, kezében egy szál fehér virággal, amit már vagy tízszer megforgatott, mielőtt megszólalt volna.

– Hoztam valamit… – motyogta, majd felpillantott.

– Nem nagy dolog. Csak… olyan, mint te.

Emma elmosolyodott, a szeme csillogott.

– Mint én? Egy virág?

– Hát… szép. És… jó ránézni. A fiú arca vörös lett, ahogy kimondta.

A lány felkacagott, de nem gúnyosan, inkább melegen.

– Olyan mókás vagy. A keze az övéhez ért, miközben átvette a virágot.

Ádám próbálta elrejteni, hogy a szíve majd kiugrik a mellkasából.

– Nem tudok rendesen beszélni, ha mosolyogsz.

– Akkor ne beszélj – Emma halkan nevetett, és még közelebb hajolt az ablakból.

– Megvársz, míg lemegyek?

– Persze. Nem sietek sehová.

A lány eltűnt az ablakból, pár perc múlva már az udvaron szaladt végig. Az este illata körülölelte őket – friss fű, jázmin, és valami titkos nyárvégi varázs. Emma megállt előtte, a virágot a mellkasához szorítva.

– Ez az első virág, amit fiú adott nekem – mondta halkan.

– És én még soha nem adtam senkinek. – Ádám kicsit zavartan nevetett.

– Lehet, hogy bénán csinálom.

Emma ránézett, aztán hirtelen csak ennyit mondott:

– Nem bénán. Csak… igazin.

Csend lett, de ez a csend nem volt üres. A szívük hangosabban beszélt, mint a szavak.

Emma odahajtotta a fejét Ádám vállára. Érezte a fiú szívdobbanásait, mintha mindegyik azt suttogná: itt vagy, végre itt vagy. Ádám óvatosan átkarolta őt, remegő kézzel, mintha félne, hogy a pillanat túl szép, és ha megmozdul, szertefoszlik.

– Tudod… – kezdte Ádám, de a hangja rekedt volt –, most olyan érzésem van, mintha... hát, mintha én lennék a világ legszerencsétlenebbje, és közben mégis a legszerencsésebb.

Emma felnevetett, a hangja olyan volt, mint egy halk csilingelés.

– Ezt most hogy érted?

– Hát… hogy totál nem tudok mit mondani, de közben meg… te itt vagy, és ez így… nagyon jó.

A lány ránézett, huncut mosollyal.

– Ez volt a nagy vallomásod? Mert ha igen, akkor… kicsit idétlenül sikerült.

– Bocs, első próbálkozás – dadogta Ádám.

– De amúgy… szeretem, hogy béna vagyok, mert te mindig nevetsz rajtam.

Emma hirtelen megállt, és odalépett elé.

– Lehet, hogy csak azért, mert te vagy az egyetlen, aki ilyen… őszintén mókás és idétlen.

Ádám nevetett.

– Ez bók, ugye?

– Persze, te nagy okos! – felelte a lány, majd játékosan meglökte a vállát.

A következő pillanatban azonban mindketten elhallgattak. Ott álltak a kihalt kis utcában, a macskakövek között megbújó virágok illatában, és valahogy minden annyira tisztának, szépnek tűnt. Ádám halkan mondta:

– Most… szabad megcsókolhatlak?

Emma elmosolyodott, kicsit megrázta a fejét.

– Nem kell engedélyt kérni. Csak csináld, butus.

Amikor megcsókolta, mindketten úgy érezték, hogy a világ valami furcsa, édes hely lett. Minden egyszerű volt, tiszta és fénylő – mintha az első szerelem minden hibájával és bájával örökre beléjük költözne.

Epilógus – három év múlva

Ugyanazon a kis utcán sétáltak, ahol először csókolták meg egymást. Emma most is felnézett arra az ablakra, és elmosolyodott.

– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy béna vagy?

Ádám nevetett.

– Most is az vagyok. De te még mindig nevetsz rajtam.

– Mert még mindig szeretem, hogy ilyen idétlenül szeretsz – súgta a lány, és hozzábújt.

Ádám lehajolt hozzá, és komolyan mondta:

– Tudod, az első szerelem nem múlik el. Csak… velünk nő fel.

Emma megcsókolta, és az az illat, az a nyár, az a pillanat újra ott volt köztük – mintha az idő sosem mozdult volna el.

Romantikus nyaralás

– Ugye mondtam, hogy nem kell ötcsillagos hotel ahhoz, hogy emlékezetes legyen? – nevetett Lea, miközben leült a homokra, ahol a fehér vászonra terített piknik várta őket.

– Igazad volt… – Dávid letelepedett mellé, és halkan kibontotta a pezsgőt. A palack halk pukkanása beleolvadt a hullámok morajába. – De erről nem szólt a prospektus. Telihold, te… meg ez az illatod...

– Ez már a bónusz – mosolygott rá Lea, majd ujjával végigsimított a pezsgőspohár peremén. – Ez az első közös nyaralásunk, Dávid. Az első ilyen nyár.

– De nem az utolsó – válaszolta halkan, és az arcán az a bizonyos mosoly jelent meg, amit Lea már jól ismert: komoly volt, mélyről jövő, mégis játékos.

Gyertyát gyújtott. A láng táncot lejtett az éjszaka szélén, a tenger pedig visszatükrözte a holdfény ezüstjét.

– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy nem vagy romantikus? – kérdezte Lea, miközben sajtot vágott, és a szőlőből is szedett egy fürtöt a tányérjára.

– Azt hiszem, azóta megbuktam ebből – nevetett Dávid. – De azt is mondtam, hogy te megváltoztatsz bennem dolgokat. Csendben, mint ahogy most a víz simogatja a partot.

– Akkor... – kortyolt bele a pezsgőbe – ...változtass tovább. Mert én szeretem, amit csinálsz velem.

Pillanatokig csak nézték egymást. Az este nem akarta siettetni őket. A gyümölcsök illata összefonódott a sós tengeri szellővel, a gyertyaláng pedig aranyglóriát rajzolt köréjük.

– Sosem volt még ilyen csendes bennem a világ – mondta Dávid halkan. – Csak te, én… meg ez az ezüsthíd ott a vízen. Mintha a hold minket vezetne.

– Mi vagyunk egymás otthona – válaszolta Lea, és ujjai Dávid kezébe fonódtak. – És ma este, ezen a parton, koccintunk mindenért, ami jön még. A nyarakra, a reggelekre, a nevetésekre.

– A jövőnkre – biccentett Dávid.

Poharaik összekoccantak. Apró hang volt, mégis az egész tenger meghallotta.

A szerelem nem kérte, hogy harsány legyen. Csak igaz.

És ott, azon a nyári éjszakán, pezsgőben oldódott a remény és a bizonyosság:

valami elkezdődött, ami nem akar soha véget érni.

A szél tanúja

A nap már lejjebb hajolt az égen, színei mintha a szerelmesek szívéből fakadtak volna: mély rózsaszín, sárgába hajló narancs és bársonyos bíbor. A tenger szelíden hullámzott, mintha ő is tudta volna, hogy valami különleges készülődik.

A homokban mécsesek pislákoltak, egy-egy apró láng, mint megannyi titkos kívánság.

Maya mezítláb lépkedett, ruhája szélét megemelte a szél, és haja, akár egy festmény ecsetvonása, megmozdult az alkonyat dallamára. Alex kézen fogta, szemében az a különös fény csillant, amit csak az lát, aki valóban szeret.

– Tudod – mondta halkan –, mikor először találkoztunk, azt hittem, csak egy véletlen. Aztán megértettem, hogy nincsenek véletlenek. Ez maga a csoda.

Maya elmosolyodott, és úgy nézett rá, mint aki már előre tudja a mondat végét, de mégis végighallgatja, mert minden szava ajándék.

Alex lehajolt, felvett valamit a homokból. Egy kagyló volt – de belsejébe gravírozva egy apró gyűrű lapult.

– Itt, a tenger előtt, a szél tanújaként... megkérlek: leszel az, akivel újra és újra végigsétálok az élet partján, minden nyárban, minden alkonyatban?

Maya könnybe lábadt szemmel bólintott. Nem volt szükség szavakra. A pillanat elmondott mindent.

A parton ekkor egy sirály sikoltott fel, mintha áldását adná rájuk. A tenger hulláma visszatért, s magával vitte a múltat – hogy helyet adjon a közös jövőjüknek.

A szív hídja (lélektörténet)

Csend volt. Az a mély, időtlen csend, melyben nem hallatszik más, csak a lelkek zúgása. Két világ közeledett egymáshoz: az egyik hűvös és áramló, a másik izzó és lángoló. Ők ketten — a víz és a tűz — évszázadok óta keresték egymást. Most végre itt voltak.

Lélegeztek. Egy lélek, két forma.

A víz simogatta a lángot, a láng felmelegítette a vizet. Nem égett meg, nem olvadt szét. Csak összeolvadtak.

Nem szóltak. Nem kellett. Mert minden szó fölöslegessé vált, amikor a lelkük már rég ölelte egymást.

A víz a nő — áramló, érzékeny, megtisztító.

A tűz a férfi — szenvedélyes, átalakító, melegséget hozó.

És amikor a kettő találkozik, nem pusztulás történik…

hanem átváltozás.

Egy új, közös valóság születik —

a lélek ölelése, amire oly régóta vágytak.

Az arcuk közeledett. Olyan lassan, mintha az idő maga is visszatartotta volna a lélegzetét, hogy tanúja lehessen ennek a pillanatnak.

Egy lehelet. Egy szívdobbanás. Egy örökkévalóság.

És megtörtént.

Az első érintés. Nem csók volt, nem mozdulat. Hanem emlékezés.

Arra a régi esküre, melyet még a csillagok születése előtt tettek egymásnak:

– Visszatalálok hozzád. Akárhány életen át is megtalállak.

És most itt voltak. A Földön. Testben.

A lélek, amely már oly régóta vágyott, végre megérkezett.

Az igazi, tiszta, elvárások nélküli szerelem.

Boldogan, mélységek közepette.

A szív hídján összetalálkoztak –

amit szív a szívhez teremtett.

A víz suttogva ölelte a lángot. A tűz áhítattal hajolt a vízhez. Nem féltek egymástól. Már nem. Mert ismerték egymás mélységeit.

A világ elcsendesült körülöttünk.

Ez a szerelem —

tiszta, határtalan, szavakon túli.

A Föld, az Ég, az idő mind visszatartott egyetlen lélegzetet, hogy láthassák:

a két lélek testet öltve, a Földön egymásra talált.

Csend volt. Az a mély, időtlen csend, melyben nem hallatszik más, csak a lelkek zúgása. Két világ közeledett egymáshoz: az egyik hűvös és áramló, a másik izzó és lángoló. Ők ketten — a víz és a tűz — évszázadok óta keresték egymást. Most végre itt voltak.

Lélegeztek. Egy lélek, két forma.

A víz simogatta a lángot, a láng felmelegítette a vizet. Nem égett meg, nem olvadt szét. Csak összeolvadtak.

Nem szóltak. Nem kellett. Mert minden szó fölöslegessé vált, amikor a lelkük már rég ölelte egymást.

A víz a nő — áramló, érzékeny, megtisztító.

A tűz a férfi — szenvedélyes, átalakító, melegséget hozó.

És amikor a kettő találkozik, nem pusztulás történik…

hanem átváltozás.

Egy új, közös valóság születik —

a lélek ölelése, amire oly régóta vágytak.

Az arcuk közeledett. Olyan lassan, mintha az idő maga is visszatartotta volna a lélegzetét, hogy tanúja lehessen ennek a pillanatnak.

Egy lehelet. Egy szívdobbanás. Egy örökkévalóság.

És megtörtént.

Az első érintés. Nem csók volt, nem mozdulat. Hanem emlékezés.

Arra a régi esküre, melyet még a csillagok születése előtt tettek egymásnak:

– Visszatalálok hozzád. Akárhány életen át is megtalállak.

És most itt voltak. A Földön. Testben.

A lélek, amely már oly régóta vágyott, végre megérkezett.

Az igazi, tiszta, elvárások nélküli szerelem.

Boldogan, mélységek közepette.

A szív hídján összetalálkoztak –

amit szív a szívhez teremtett.

A víz suttogva ölelte a lángot. A tűz áhítattal hajolt a vízhez. Nem féltek egymástól. Már nem. Mert ismerték egymás mélységeit.

A világ elcsendesült körülöttünk.

Ez a szerelem —

tiszta, határtalan, szavakon túli.

A Föld, az Ég, az idő mind visszatartott egyetlen lélegzetet, hogy láthassák:

a két lélek testet öltve, a Földön egymásra talált.

Te meg én /lélekvers/

Egyszer majd ott állunk,

ahol a tenger csókot ad az égnek,

ahol a csend is szívdobbanás,

s a nap úgy búcsúzik,

mintha csak értünk született volna.

Te meg én –

nem kérdezünk semmit,

mert a szív már mindent tud.

Ezer élet vándorlása

egyetlen ölelésbe tér haza.

A válladra hajtom a múltam,

te a szívedbe írod

a közös életünk dalát.

Nincs várakozás, csak szerelem,

csak az örök most –

ahogy rám nézel.

A lelkem hazatalált a tiédben,

mint esőcsepp a tó tükrén,

mint hajnalfény a nyíló virágon.

Nem kell szó,

mert a csendben él a szerelmünk.

Te meg én –

egy vágy, amit csillagok írtak,

egy álom, amit valóság ölel,

egy ígéret, ami életre kelt.

Váratlan szerelem 3. Fejezet – Bonnie titka

A nap már rég lebukott a Cinque Terre dombjai mögött, de a Manarolai nappaliban még izzott a feszültség. Aleandro a kandalló előtt állt, Bonnie háttal neki, kezében egy régi fényképet szorongatott.

– Bonnie… kérlek, ne fordítsd el a fejed. Tudom, hogy van valami, amit rejtegetsz – Aleandro hangja lágy volt, de határozott. – Mióta ideköltöztél, érzem, hogy a múltad nem hagy nyugodni. És… a fiú. Matteo. Valami van vele, ismered igaz?

Bonnie megdermedt. Egy pillanatig úgy tűnt, nem is lélegzik. Aztán lassan leengedte a fényképet.

– Ne kérdezz tovább – suttogta. – Kérlek, Aleandro… nem vagyok kész rá.

– De én nem játszmázni akarok veled! – csattant fel Aleandro. – Érezlek. Ismerlek. És látom, hogy szenvedsz. Ha nem bízol bennem, ha nem osztod meg velem, akkor hogyan építsünk bármit is?

Bonnie szemei megteltek könnyel, de próbálta visszatartani.

– Nem arról van szó, hogy nem bízom benned… hanem arról, hogy magamban sem tudok. Mert amit tettem… azt nem lehet csak úgy elmondani. Nem lehet megbocsátani.

– Próbáld meg… – kérlelte halkan Aleandro.

Bonnie ekkor megfordult, és szemei megtörtek.

– Húszéves voltam, Olaszországban tanultam ösztöndíjjal. Beleszerettem egy fiúba… mélyen, végzetesen. Aztán haza kellett mennem. Pár hét múlva tudtam meg, hogy terhes vagyok. A családom… szigorú, hideg és könyörtelen volt. Megszültem. Nem tudtam hazavinni őt. Nem tudtam... megtartani. – A hangja remegett. – De nem dobtam el. Egy szerető házaspár, akik olyanok voltak nekem, mint a második szüleim… örökbe fogadták. Titokban. Matteo az én fiam, Aleandro.

Aleandro csak nézte őt, mintha nem értené, amit hall. Ledöbbent.

– Te... eldobtad a fiadat? Hogy tudtad ezt megtenni? – kérdezte döbbenten, a szava élesebben hasítottak, mint szerette volna.

– Nem dobtam el! – kiáltotta Bonnie. – A szívem szakadt meg. Minden nap... minden egyes nap gondoltam rá. Fotókat kaptam róla. Láttam, ahogy nőtt. És most… most végre közel lehetek hozzá, anélkül, hogy tudná, ki vagyok.

– De miért nem mondtad el neki? Vagy nekem? Miért titkolóztál? – Aleandro hangja tele volt fájdalommal.

Bonnie elsápadt, könnyek peregtek végig az arcán.

– Mert gyáva vagyok. Mert félek, mit fog mondani. Mert azt hittem, hogy ezzel megóvom őt… és magamat is. De a múlt mindig utolér…

– És én? – suttogta Aleandro. – Én sem számítok? Hogy bízzak benned, ha nem vagy őszinte?

Bonnie hirtelen a hálószoba felé fordult, majd még egyszer hátrapillantott.

– Nem várom el, hogy értsd. De ne ítélj el, Aleandro. Mert ami nekem fájt, az nem múlt el attól, hogy elrejtettem.Menj haza! Ne keress többé!

És az ajtó becsapódott.

Aleandro egyedül maradt. Leült a fotelbe, és csak nézett maga elé. A lángok fényében mintha a lelke is tükröződött volna: zavaros, bűnbánó és tele kérdésekkel.

– Hogy mondhattam ilyet neki…? – suttogta magának. – Nincs jogom ítélkezni. Senki fölött. És ő… ő csak a túléléshez választotta azt az utat, amit tudott. Bonnie… csodálatos nő. Matteo pedig remek fiatalember.

Talán jóvá tudom tenni, és megbocsát nekem Bonnie. Nem kellett volna ezt mondanom neki. Segíteni és támogatni kellett volna őt.

Megteszek mindent, hogy jóvá tegyem.

Aleandro hazament. Hívta, próbálta elérni Bonniét.Hiába. Bonnie elzárkózott előle. Hetek teltek el. Már két hónap, és semmi. Aleandro aggódott.

Oda ment Bonnie otthonához.

Váratlan szerelem 2. rész Tengerparti szerelmes sóhajok

A nap már éppen lebukni készült a tenger szélén, amikor Bonnie megpillantotta Aleandrót a parton. A férfi ott állt, háttal a víznek, hosszú, enyhén hullámos, őszülő haját meglengette a tengeri szél. Magas volt, karcsú, finoman sportos alkatú, szemei mély sötétbarnán ragyogtak, mint a nedves Föld eső után. Arcán árnyalatnyi borosta szaladt végig, olyan volt, mintha az idő puha kézzel simította volna végig nap mint nap.

Bonnie alacsony, törékeny termetével úgy sétált oda, mintha a szél maga sodorta volna. Vállig érő, sötétbarna haja a nyakára tapadt a sós levegőtől, szemei – mély, meleg barnák voltak– azonnal Aleandro tekintetébe kapaszkodtak. Szép arcát, finom vonásait narancsos fény simogatta, bőre selymesen csillogott a lemenő nap fényében.

– Azt hittem, nem jössz el – mondta a férfi halkan. Hangja mély volt és szelíd.

– Nem tudtam nem eljönni – válaszolta Bonnie, miközben közelebb lépett. A homok halkan sercegett a lábuk alatt. A víz zúgása, a sirályok kiáltása és a távoli szellő suttogása körülölelte őket.

Aleandro gyengéden végigsimított Bonnie arcán, ujjbegyei alatt megrebbent a nő bőre. A pillantásuk összeforrt, s a levegő köztük sűrűvé vált, mint egyetlen hosszú, visszafojtott lélegzet.

Aleandro Bonnie arcához érintette ajkait.

A csók olyan volt, mint egy sóhaj a világ szívéből. A tenger illata keveredett Aleandro bőrének melegével, az ajkaik sósak és édesek voltak egyszerre. Bonnie számára a csók íze olyan volt, mint a mézbe mártott mandula, finom és felejthetetlen. Aleandro csókjában ott volt az egész délután türelme, minden gondolata, amit addig visszatartott.

A férfi kezei Bonnie derekára siklottak, magához vonta, úgy ölelte, mint aki fél, hogy a nő eltűnik, ha nem tartja eléggé szorosan. A bőrük összeért, a meleg homok a mezítelen talpukhoz tapadt, s ahogy leheveredtek a part menti puha fövenyre, a testük mozdulatai egymáshoz igazodtak.

Bonnie csukott szemmel feküdt a homokban, teste a langyos esti szellőben és Aleandro érintésében fürdött. A tenger halk moraja, a nap utolsó narancsszín sugarai és a férfi közelsége együtt teremtettek egy időtlen pillanatot.

Aleandro ajkai lassan, szinte áhítattal indultak el Bonnie nyakán, megpihenve minden érzékeny ponton, ahol a nő bőre finoman megremegett az érintésre. Lassan csókolta végig kulcscsontját, majd lejjebb haladt – a nő teste minden mozdulatnál egyre inkább megnyílt alatta, mint egy virág, amely régóta vágyott már a fényre és az érintésre.

Bonnie mélyeket lélegzett, a só és virágillat keveredett a bőrére telepedő férfi illatával – fás, meleg, enyhén fűszeres volt, olyan, amibe azonnal bele lehetett feledkezni. Ajkai félig nyitva voltak, s minden lélegzetvétellel érezte: él. Valóban él, teljesen és mélyen, testével, lelkével, minden remegő részével.

Aleandro keze a derekát simította, majd lassan feljebb kúszott, míg ajkai újra meg nem találták a nőét. A csók most már tüzes volt és mély.

A nő teste apró hullámokban mozdult meg, reagálva minden érintésre, minden csókra, mintha maga a tenger válaszolt volna benne. Amikor Aleandro lassan végigcsókolta Bonnie hasát, combját, a nő szinte beleolvadt az éjszakába.

Bonnie teljesen átadta magát – testileg, lelkileg. Oly régóta várt erre az ölelésre, erre a szeretetre, erre az elveszést és megtalálást egyszerre hozó pillanatra. Az érintések nem csupán testet értek – emlékeket gyógyítottak, falakat bontottak le benne.

Amikor végül eggyé váltak, nem volt többé múlt és jövő, csak a most volt: az együtt dobbanó szívek, a forró homok, a csillagok, és a szerelem, amely csendesen, de visszavonhatatlanul végérvényessé vált köztük.

Ahogy egymás karjaiban pihentek a puha homokon, tekintetük még mindig összefonódott. Nem volt szükség szavakra.

Ezután Bonnie csendben vele tartott a férfi tengerre néző házába. A falakat festmények borították – színek és formák táncoltak rajtuk, mintha maga Aleandro lelkének darabjai lennének. A nappaliban vászonillat keveredett a tengeri levegővel.

Az este során vacsorát készítettek együtt – egyszerű, illatos étel került az asztalra: fűszeres hal, friss kenyér és bor. Közben beszélgettek. Az életükről, múltjukról, amelyek kitöltötték őket, mielőtt találkoztak volna.

Aztán újra egymáshoz értek – most már a ház melegében, az ágy puha takarói között. Ez az együttlét már nemcsak vágy volt, hanem bizalom. Minden mozdulatukban ott vibrált a szeretet, a kíváncsiság, a nyugalom és az újra felfedezett szabadság.

A következő hetekben mind testileg, mind lelkileg különös harmóniában telt. Szerelmük érett volt és mély, tele megértéssel, türelemmel és egymás iránti tisztelettel. Közös érdeklődésük még közelebb hozta őket: hosszú, tartalmas beszélgetéseket folytattak, amelyekben újra és újra felfedezték egymást. Bonnie ismét írni kezdett, Aleandro pedig fiatalokat tanított festeni az otthonában.

Egyik nap, amikor Bonnie megérkezett Aleandro házához, egy fiatal fiú lépett ki a ház ajtaján. Ahogy meglátta őt, lába a földbe gyökerezett. Pont itt? A fiú köszönt, majd elment. Bonnie könnyekkel küszködve nézett a fiú után.

Váratlan szerelem 1. rész A festő csókja

Bonnie mezítláb lépett a simára koptatott kövekre. A tengerpart még melegen őrizte a nap utolsó sugarait. A nap már lebukóban volt a horizonton, narancsba és rózsaszínbe festve az eget. A hullámok lágyan nyaldosták a sziklákat, a sós illat pedig minden lélegzettel betöltötte a mellkasát.

A kis falucska, Manarola, mint egy festmény terült el mögötte – színes házak kapaszkodtak egymásba, mintha attól félnének, hogy a tenger egyszer elsodorja őket.

Bonnie mindig is ide vágyott. A válása után hónapokon át keresett valamit – vagy valakit –, aki helyett csak saját magát kellett újra megtalálnia.

Aznap este, amikor már azt hitte, hogy csak a tengert fogja köszönteni... valaki más is ott volt.

A férfi a part szélén ült, egy vázlatfüzettel a kezében. A szél belekapott őszülő, hullámos fürtjeibe, és ahogy felnézett, tekintetük összetalálkozott.

– Helló! Gyönyörű este, nem igaz? – szólalt meg a férfi mély, meleg hangon, olaszos akcentussal.

Bonnie elmosolyodott.

– Helló. Az. Mintha egy festménybe léptünk volna.

– Lehet, hogy benne is vagyunk – válaszolta. – Aleandro vagyok. Festő vagyok. És ön...?

– Bonnie. Író vagyok. Vagy legalábbis... valaha az voltam.

Aleandro rápillantott, és nem csak a nevét hallotta meg, hanem a mögötte rejlő szomorúságot is. Szemében nem volt tolakodás, csak érdeklődés, megértés.

Együtt leültek, és a lábukat lógatták a szikláról, miközben a nap teljesen eltűnt. Gyönyörű látvány tárult a szemük elé. A szavak óvatosan csordogáltak, mint a dagály előtti csendes hullámok. Nem siettették őket.

Valami megmozdult bennük. Csendesen, de visszavonhatatlanul.

A tenger langyos volt, szelíden hullámzó, hívogató. A nap már a horizontot súrolta, aranyba és rózsába mártva a partot, mintha maga a fény is meg akarná érinteni őket.

– Fürödjünk egyet – mondta Aleandro váratlanul, miközben Bonnie mellett ült, egyre közelebb, mégis tiszteletteljesen. – Ilyen este ritkán adódik. Ez a fény... ez a víz... egyszerűen nem lehet nemet mondani.

Bonnie nevetve rázta meg a fejét.

– Egy idegen férfi azt javasolja, hogy vetkőzzek le, és merüljek el vele a tengerbe az éjszakában... Még ilyet!

– Nem vagyok idegen! Már beszélgettünk – felelte Aleandro mosolyogva.

Bonnie érezte, ahogy a szíve gyorsabban dobban. Mióta nem nevetett így? Mióta nem hagyta, hogy csak a pillanat vigye? Sok-sok éve.

Lassan kibújt a lenge ruhájából, és belelépett a vízbe. Aleandro már bent volt, vidáman fröcskölte őt, mint egy kamaszfiú.

– Hé! – kiáltotta nevetve Bonnie, majd ő is visszafröcskölte. A nevetésük megtörte a csendet – belesimult a hullámokba.

Játszottak. Kergették egymást a vízben, mintha éveket dobtak volna le magukról. Mintha mindig is ismerték volna egymást.

Aztán egyszer csak megálltak. Lélegzetük egy ritmusra járt. A víz vállukig ért, a fény már csak pírként ült meg a víz tükrén.

– Mióta élsz itt? – kérdezte Bonnie halkan, mintha nem akarná megtörni a varázst.

– Itt születtem. Aztán elmentem, bejártam a világot – kiállítások, városok, galériák. De sosem találtam olyan fényeket, mint itt. Ez a partszakasz... ez az én szentélyem. Itt születnek meg a legjobb festményeim.

Bonnie bólintott.

– Most már értem. Itt minden más. Én csak pár hónapja élek itt. Valami újra vágytam... újra hinni akartam az életben, magamban.

– És találtál valamit? – nézett rá Aleandro komolyan, mélybarna szemei elmerültek az övében.

– Talán igen – suttogta Bonnie.

A csend közöttük nem volt kellemetlen. Olyan volt, mint egy befejezett sor egy versben.

Bonnie egy pillanatra behunyta a szemét.

– Tudod... erre születtem. Írni, érezni... látni ezeket a fényeket. Most, mióta itt vagyok, újra nőttek a szárnyaim.

Aleandro közelebb lépett. Nem sietett. Csak ott állt előtte, és nézte.

– És ha együtt szállnánk? – kérdezte huncut mosollyal az arcán.

Bonnie szívverése felerősödött – mintha ki akarna ugrani a helyéről. Aleandro odahajolt hozzá. Ajkai alig érintették Bonnie ajkait, mint egy suttogás, egy lélegzetvétel. Bonnie nem hátrált. Nem tiltakozott. Engedte.

És abban a pillanatban, amikor Aleandro megcsókolta, minden elcsendesedett körülöttük, de mégis felerősödött. A világ kisimult, és csak ők ketten maradtak – a víz ölelésében, a lemenő nap utolsó aranyhullámai alatt.

A csók édes volt. Mély. Szenvedélyes. Nem tolakodó, nem sietős – inkább úgy simult össze a két lélek, ahogy a tenger a partot éri: újra és újra, mintha nem tudna betelni vele.

Testük a víz alatt összeforrt, bőrük egymáshoz simult, és a vágy, ami bennük parázslott, most lángra kapott. Mégis valami visszafogott gyengédség lengte körül a pillanatot – mintha féltek volna túlságosan mélyre merülni benne. Még.

Amikor a csók véget ért, Aleandro a homlokát Bonnie-nak támasztotta, és rekedten, őszinte zavarral suttogta:

– Magam sem értem, mi történik velem. Ez az este... te... olyan gyönyörű vagy, és nem tudom...

Bonnie lehunyta a szemét. A szíve még mindig a csók ritmusára vert. A hangja halk volt, mégis tiszta:

– Én sem értem... Mintha ismernélek. Nem értem...

Egy röpke csend ült közéjük. Aztán Bonnie visszalépett a part felé, lassan, mint akit még a víz is visszatartana.

– Most mennem kell – mondta halkan.

Aleandro lépett utána egyet, de nem tartóztatta. Csak egy kérdést hagyott a levegőben, mint egy sóhajtás:

– Holnap? Találkozunk? Én itt leszek…

Bonnie hátranézett, a haját meglengette a szél. Mosolyogva mondta:

– Én is.

Aztán elindult – mezítláb, vizes hajjal, halk léptekkel –, de belül már nem volt egyedül.