Az üres papírlap

A délutáni nap melegen világította meg a tengerparti várost. A házak egymás fölött sorakoztak a hegyoldalon, a keskeny utcákban pedig citrom, jázmin és frissen sült mandulás sütemény illata keveredett a sós levegővel. A nyitott ablakokból halk zene szólt, a teraszokon poharak csörrentek, a kikötő felől időnként felhallatszott egy hajókürt mély hangja.

Barbara egy apró gelateria teraszán ült. Könnyű, krémszínű ruhájára kék kendő borult, fekete haját meg-megmozdította a szél. Piros szemüvege mögött összehúzott szemmel nézte a füzetét, amelynek utolsó lapja makacsul üres maradt.

Már a fagylaltja is olvadni kezdett mellette.

A történet végére csak egyetlen mondat hiányzott, mégsem találta. Nem tragikus befejezést akart. Nem búcsút. Nem olyan szerelmet, amely csak azért marad emlékezetes, mert soha nem teljesedhetett be.

Olyan történetet szeretett volna írni, amelyben két ember valóban egymást választja.

A tollát a papír fölött tartotta, amikor hirtelen erős széllökés futott végig a teraszon. Megemelte az asztalterítőket, feldöntött egy üres poharat, majd felkapta a füzet mellé helyezett lapokat.

– Ne! – kiáltotta Barbara.

A papírok átrepültek a korláton.

Néhány fennakadt a virágcserepeken, kettő egy szomszédos asztal alatt landolt, az utolsó azonban átbukott a kőfalon, és a tenger felé sodródott.

Barbara felpattant.

Egy férfi ugyanabban a pillanatban indult utána.

Leszaladt a vízhez vezető lépcsőn, majd cipőstül belegázolt a hullámok közé. A papír már a víz felszínén lebegett, amikor elérte. Lehajolt érte, de egy hullám kisodorta az ujjai közül.

A férfi gondolkodás nélkül utána vetette magát.

A teraszon mindenki elhallgatott.

Barbara a korláthoz rohant. Lent néhány másodpercig csak a hullámokat látta, aztán távolabb felbukkant a férfi feje. Egyik kezében magasra tartotta az átázott papírlapot.

A vendégek tapsolni kezdtek.

A férfi visszaúszott a parthoz, majd a vízből felvezető lépcsőn csuromvizesen felment a teraszra. Sötét inge a testéhez tapadt, őszülő hajából víz csöpögött az arcára.

– Megvan – mondta Tamás, és Barbara felé nyújtotta az átázott lapot.

Barbara érte nyúlt. Ujjaik egy pillanatra összeértek, és mindketten felnéztek. Tamás csendesen nézte őt, Barbara pedig hirtelen elfelejtette, mit akart mondani. A férfi tekintetében volt valami nyílt és figyelmes, amitől váratlanul nagyot dobbant a szíve. Néhány másodpercig egyikük sem mozdult.

Tamás lassan elengedte a papírt.

Barbara lenézett a lapra, majd zavarában elmosolyodott.

– Ez csak egy üres oldal volt.

A férfi végignézett magán.

– Egy üres lapért ugrottam a tengerbe?

Barbarából kitört a nevetés. Először próbálta visszatartani, de nem sikerült. A férfi néhány másodpercig komoly maradt, végül ő is elnevette magát.

– Legalább most már tudjuk, hogy nem vízálló papírra ír – jegyezte meg.

– Viszont maga nagyon gyorsan úszik.

– Tamás.

– Barbara.

Kezet fogtak. Tamás tenyere hideg volt a tengervíztől, mégis melegség futott végig Barbara karján.

A gelateria tulajdonosa hozott egy törülközőt és egy száraz inget, amelyen hatalmas citromok virítottak.

– Ezt nem veszem fel – jelentette ki Tamás.

– Pedig határozottan illik magához – mondta Barbara.

– Maradok inkább vizes.

– Akkor meghívom egy fagylaltra. Az életmentésért jár.

– A lap üres volt.

– A szándék számít.

Tamás leült vele szemben. Barbara málnás fagylaltot rendelt Tamásnak, magának pedig pisztáciát. Tamás megkóstolta a málnát, majd elismerően bólintott.

A tulajdonos közben óvatosan két szalvéta közé helyezte az átázott papírt, és kitette a napra száradni.

– Pár perc alatt megszárad – mondta.

Sokáig beszélgettek. Nem arról, honnan jöttek, és nem arról, mit hagytak maguk mögött. Arról beszéltek, mit szeretnek.

Barbara elmondta, hogy szereti a hajnal előtti perceket, amikor még csendes az egész város. Szereti a régi könyvek illatát, a nyári esőt, a kávéscsésze alján maradó utolsó kortyot és azokat az embereket, akik nem félnek hallgatni egymás mellett.

Tamás szerette a hegyi ösvényeket, a hullámok szabálytalan hangját és a régi házakat. Építész volt. Nem csillogó épületeket tervezett, hanem elhagyott házakat újított fel.

– Honnan tudja, hogy mit kell megmenteni, és mit kell újraépíteni? – kérdezte Barbara.

– Meghallgatom a házat.

– A házak beszélnek?

– Mindegyik. Csak nem mindegyik hangosan.

– És mit mondanak?

Tamás Barbara szemébe nézett.

– A legtöbb azt, hogy ne akarjuk másmilyenné tenni. Csak lássuk meg benne azt, ami már eleve szép.

Barbara kezében megállt a kiskanál.

A város templomának harangjai ekkor megszólaltak. A téren emberek kezdtek gyülekezni, kezükben papírlámpásokkal.

– Mi történik? – kérdezte Barbara.

– Ma van a fények éjszakája – felelte a gelateria tulajdonosa. – Napnyugtakor több száz lámpást viszünk fel a hegyi kápolnához. A reggeli vihar azonban ledöntötte az ösvény egyik korlátját. Még nem tudjuk, megtarthatjuk-e az ünnepet.

Tamás felállt.

– Hol szakadt le?

A férfi a hegy felé mutatott.

– A gesztenyés után.

– Megnézem

Barbara összecsukta a füzetét.

– Én is megyek.

– Ez nem városi séta lesz – figyelmeztette Tamás.

– Maga pedig még mindig vizes.

– Ez igaz.

– Akkor egyikünk sincs megfelelően felkészülve.

Amikor Barbara és Tamás indulni készültek, Tamás felvette a már csak kissé nyirkos lapot, gondosan összehajtotta, és a zakója belső zsebébe tette.

– Ennyi úszás után már vigyázok rá.

Az ösvény meredeken vezetett felfelé. A fák között meleg délutáni fény szűrődött át, a kövek mellett rozmaring és vadmenta nőtt. A levegőben fenyő és napmeleg föld illata érződött. Barbara könnyű ruhájának szélét időnként megmozdította a szél.

Tamás néhány lépéssel előtte haladt, de minden nehezebb résznél visszafordult, és felé nyújtotta a kezét.

A leszakadt korlátnál már többen dolgoztak. Az út keskeny volt, alatta meredek sziklafal húzódott. Tamás megvizsgálta a tartóoszlopokat, majd munkához látott. Köteleket feszítettek ki, új gerendákat hoztak, Barbara pedig a falubeliekkel együtt lámpásokat vitt fel a kápolnához.

Már majdnem elkészültek, amikor egy kislány sikoltása hasított át az erdőn.

Egy papírlámpás kiszabadult a kezéből. A gyermek utána kapott, és megcsúszott a köves ösvényen.

Barbara volt hozzá a legközelebb.

Gondolkodás nélkül odalépett, és megragadta a kislány karját, de a lába alatt megindultak a kövek.

Tamás átugrott a félig elkészült korláton, egyik kezével elkapta Barbarát, a másikkal a gerendába kapaszkodott.

Néhány másodpercig egyikük sem tudott mozdulni.

– Ne engedd el! – kiáltotta Barbara.

– Nem foglak.

A többiek is odaértek, és visszahúzták őket az ösvényre.

A kislány sírva szaladt az anyjához. Barbara remegő térdekkel ült le egy kőre. Tamás leguggolt elé.

– Megsérültél?

– Nem.

– Biztos?

– Igen.

Tamás két kezébe fogta Barbara kezét. Az ujjai már melegek voltak.

– Te mindig gondolkodás nélkül utánanyúlsz annak, ami leesik?

Barbara elmosolyodott.

– Ezt éppen te kérdezed tőlem?

Tamás lehajtotta a fejét, és felnevetett. Aztán ismét ránézett, de a mosolya lassan eltűnt.

– Amikor megcsúsztál, egyetlen dolgot tudtam biztosan.

– Mit?

– Hogy nem engedlek el.

Barbara szíve erősen dobbant.

Nem felelt. Csak megszorította Tamás kezét.

Napnyugtára elkészült a korlát.

Az emberek hosszú sorban indultak el a kápolna felé. Mindenkinél egy lámpás világított. Az ösvény lassan megtelt apró fényekkel.

Barbara és Tamás egymás mellett haladtak.

A kápolna előtti teraszról látni lehetett az egész tengert. A nap már közel járt a vízhez, az ég bíborba és aranyba borult. A levegőben levendula, gyertya és sós szél illata keveredett.

A kislány, akit megmentettek, odafutott hozzájuk. Egy rövid ceruzát tartott a kezében.

– Rajzolhatok nektek valamit?

Tamás elmosolyodott.

– Van hozzá papírunk.

Elővette a már megszáradt, kissé gyűrött lapot, amelyért néhány órával korábban a tengerbe ugrott.

– Ez megfelel?

A gyermek leült a kápolna lépcsőjére, a térdére fektette a lapot, és rajzolni kezdett. Két embert rajzolt rá, akik kézen fogva álltak egy nagy nap alatt. Föléjük lámpásokat, alájuk pedig hullámokat kanyarított.

Amikor elkészült, Barbarának nyújtotta a rajzot.

– Már nem üres – mondta.

Barbara leguggolt hozzá, és elmosolyodott.

– Köszönöm. Nagyon szép lett.

A kislány örömmel nézett fel rá, majd visszaszaladt az édesanyjához.

Barbara ismét a rajzra pillantott.

– Nem – felelte halkan. – Már nem az.

Tamás odalépett mellé.

– Megvan a történet vége?

Barbara felnézett rá.

– Talán.

– Elmondod?

– Két ember találkozik egy tengerparti városban. Az egyik elveszít egy üres lapot, a másik pedig visszahozza neki.

– Ez eddig nem túl fordulatos.

– Aztán együtt megmentenek egy ünnepet.

– Így már jobb.

– Végül rájönnek, hogy az oldal nem azért maradt üres, mert nem volt hozzá befejezés.

– Hanem?

Barbara közelebb lépett hozzá.

– Mert a történet csak akkor kezdődött el.

Tamás nem csókolta meg azonnal. Egy pillanatig csak nézte.

Barbara a mellkasára tette a kezét.

A férfi szíve ugyanolyan gyorsan vert, mint az övé.

Tamás közelebb hajolt, de az utolsó pillanatban megállt.

– Megcsókolhatlak?

– Igen.

A csók lassú és óvatos volt. Barbara ujjai Tamás ingébe kapaszkodtak. Mindketten elmosolyodtak, amikor eszükbe jutott a tengerbe repült üres lap.

Fölöttük felengedték az első lámpásokat. A fények lassan emelkedtek a kápolna tornya fölé, majd eltűntek az esti égbolton.

Másnap reggel Barbara visszatért a gelateria teraszára.

Az asztalon két fagylalt várta.

Málna és pisztácia.

Tamás a korlátnál állt, kezében a gyermek rajzával.

– Azt hittem, elutaztál – mondta Barbara.

– El is indultam.

– És?

Tamás letette elé a lapot. A rajz alá egyetlen mondatot írt:

Nem egy napra érkeztem az életedbe.

– Visszafordultam – mondta. – Szeretném megtudni, hogyan folytatódik.

Barbara levette a szemüvegét, mert könny gyűlt a szemébe. Mosolygott, de néhány pillanatig nem tudott megszólalni.

Kinyitotta a füzetét, és Tamás kezébe adta a tollat.

– Akkor írjuk tovább együtt.

Egy évvel később ugyanazon az ösvényen ismét lámpások ragyogtak. A kápolna előtt ezúttal értük gyűltek össze az emberek.

Barbara kezében nem volt füzet.

Tamás kezében nem volt tervrajz.

Egymás kezét fogták.

Amikor kimondták az igent, a kislány, aki egykor rárajzolta őket az üres lapra, virágszirmokat szórt eléjük.

A tenger odalent csendesen simult a parthoz.

A történet véget ért a papíron.

Az életük azonban éppen akkor kezdődött el.

A szív előre tudja

Szerintem az igazi álompár létezik – csak ritkán úgy érkezik, ahogyan gyerekként elképzeltük. Sokszor egészen más arccal, más időben, más úton lép be az életünkbe, mint ahogyan valaha vártuk.

Van, hogy valódi emberként egyszer csak ott áll előttünk, és valami különös csenddel felismerjük benne azt, akire a lelkünk már régóta emlékezik. Van, hogy sokáig csupán vágy marad, halk sejtelem, egy belső kép, amely újra és újra felbukkan bennünk. Van olyan is, hogy először csak képzeletben létezik, a szív titkos terében, ahol a legmélyebb vágyaink őrzik mindazt, amire igazán vágyunk.

Az álompár számomra nem csupán azt jelenti, hogy valaki szép, különleges vagy vonzó. Sokkal inkább azt, hogy mellette hazaér a lélek. Hogy a jelenlétében ellazul a szív, és helyére kerül valami bennünk. Ahol a vonzalom mellett béke is van, a vágy mellett gyengédség, a csoda mellett biztonság. Ahol a szerelem nemcsak fellobban, hanem él. Ahol két ember között valami láthatatlan, mégis nagyon is valóságos híd épül.

Ezért hiszem, hogy az igazi álompár létezik. Néha előbb belül teremtjük meg, és csak azután talál ránk kívül is. A lelkünk már jóval a találkozás előtt elkezdi hívni azt, akivel egyszer majd egymásra ismerünk. Talán ezért tud olyan erős lenni egy álom, egy megérzés, egy megmagyarázhatatlan vonzalom is. Mert van, amit a szív hamarabb tud, és van, aki először csak álmainkban él, hogy egyszer aztán valóban megérkezzen hozzánk.

Vajon amikor valakit ennyire mélyen megálmodunk, valóban csak képzeletet szeretünk – vagy egy már létező lelket érzünk meg előre?

www.muzsakkonyvtara.hu

Újra és újra szeretni

Az eső már elállt, de az utca még őrizte a nyomát. A macskakövek között apró víztükrök csillogtak, bennük a lámpák sárga fénye ringott, akár egy halk esti dallam. A levegőben friss földszag és nedves virágillat keveredett, az a fajta, amelyet az ember mélyebben beszív, mert oly tiszta.

Lilla a kis kávézó előtt állt meg. A kirakat mögött meleg fény derengett, a pulton frissen őrölt kávé illata szállt ki az utcára. Megigazította a kabátját, majd belépett.

Odabent csend volt. Egy férfi ült az ablaknál. Sokáig a csészéjét nézte, és csak akkor emelte fel a fejét, amikor Lilla a pultnál megszólalt.

– Egy presszót kérek, legyen erős, mert hosszú nap van mögöttem, és még hosszabb gondolatok előttem.

A férfi halványan elmosolyodott. Felállt, odalépett.

– Az erős kávé jó választás, de a gondolatokhoz néha egy kis bátorság is kell, nemcsak koffein.

Lilla ráemelte a tekintetét. A pillantása inkább kíváncsi volt, mint sértett.

– Maga mindig beleszól idegenek rendelésébe, vagy csak ma este különösen bátor?

– Csak akkor, ha az idegen szemében több történet van, mint amit kimond – felelte nyugodtan. – És most pontosan ezt látom.

A pultos letette elé a kávét. A gőz lassan felszállt, és Lilla ujjai köré tekeredett a csésze melege.

– És mit lát még? – kérdezte.

– Azt, hogy maga sem véletlenül jött be ide. Még azt is, hogy én sem.

Lilla felnevetett, de a nevetésében ott maradt valami komoly is.

– Ez már túl sok egyszerre. Egy kávézó, egy idegen, és rögtön egy sorsfordító este?

– Én csak annyit mondtam, hogy vannak találkozások, amelyeknek súlya van. Ezt az ember az első pillanatban megérzi.

Csend telepedett közéjük. A férfi leült vele szemben, engedély nélkül, mégis olyan természetességgel, hogy Lilla egyetlen mozdulattal sem jelezte az ellenérzését.

– Hogy hívják? – kérdezte.

– Márk. És magát?

– Lilla.

Márk egy pillanatig ízlelgette a nevét.

– Örülök, hogy végre tudom a nevét annak az érzésnek, ami az ajtón belépett.

Lilla ujjai megálltak a csésze peremén.

– Ez szép mondat volt. Gyakorolta?

– Ilyet gyakorolni sem lehet. Ezt csak akkor mondja ki az ember, ha biztos benne, hogy igaz.

A levegő hirtelen sűrűbb lett körülöttük. Olyan volt, mint amikor egy ismeretlen illat egyszer csak közel hajol az emberhez, és többé nem ereszti. Lilla lassan letette a csészét.

– Mondja meg őszintén, Márk, hány ilyen beszélgetést kezdett már így?

Márk egyenesen a szemébe nézett.

– Egyet sem. Ez az első, amit nem akartam elszalasztani.

Lilla felállt. Az ablakhoz lépett, és kinézett az utcára. A víztükrökben a fények mellett már a saját alakját is látta.

– Tudja, mitől félek? – szólalt meg halkan. – Attól, hogy ez most túl könnyű. Hogy az ilyen találkozások után mindig jön valami, ami elrontja.

Márk mögé lépett. Nem ért hozzá, mégis ott volt a közelsége, melegen, szinte tapinthatóan.

– Attól fél, hogy elmúlik. Én attól, hogy meg sem történik. Ezért szólítottam meg.

Lilla lassan megfordult. Márk illata – enyhén fás, tiszta, férfias volt – egyszerre vált zavarba ejtően közelinek.

– Maga veszélyes ember, Márk.

– Inkább olyan, aki nem hallgat arra, ami visszatartja.

Egy pillanatig csak nézték egymást. A szavak már kevesek lettek volna, a hallgatásuk viszont egyre többet mondott.

Lilla mosolya lassan bontakozott ki.

– Rendben. Akkor mondok valamit én is, rendes, kerek mondatban, hogy ne maradjon semmi félbe.

Márk figyelt.

– Ha most megcsókol, én közelebb lépek magához. De ha utána eltűnik az életemből, ezt az estét még évek múlva is emlegetni fogja.

Márk tett felé egy lépést.

– Én azért ültem ide ma este, mert úgy éreztem, végre megtaláltam, akit egész életemben kerestem.

És akkor megcsókolta.

Márk lassan elhúzódott tőle, de a homlokát még az övéhez érintette.

– Kimegyünk egy kicsit? – kérdezte halkan. – Az eső után mindig más az illata a városnak.

Lilla ránézett, és egy pillanatig úgy tűnt, mintha keresne benne valamit.

– Igen. Menjünk ki. Szeretném érezni.

Márk kifizette a kávét, majd kinyitotta az ajtót. A hűvös levegő azonnal köréjük simult. Az utca nedvesen csillogott, a fények hosszú csíkokban húzódtak végig a köveken.

Lilla kilépett, mélyen beszívta a levegőt.

– Ez az az illat… – mondta halkan. – Mintha már ismerném.

Márk ránézett.

– Mert ismered.

Lilla elmosolyodott, és közelebb lépett hozzá.

– Akkor ne engedd, hogy elfelejtsem.

Márk nem válaszolt, csak megfogta a kezét.

Odakint az utca fényei tovább ringtak a vízben. A kávézó meleg fénye mögöttük maradt, de a pillanat velük tartott.

A pultos egy ideig figyelte őket, majd csendben odasúgta a kollégájának:

– Érdekes, hogy minden este ugyanebben az időben ülnek ide. Mindketten egyedül jönnek be, és mindig ugyanezt játsszák el.

A kolléga értetlenül nézett rá.

– Akkor ők nem most találkoztak először?

A pultos elmosolyodott, és a poharakat törölgetve csak ennyit mondott:

– De. Minden este először találkoznak. Újra és újra. Az orvosuk szerint ez az egyetlen út, amikor újra megtalálják egymást minden nap.

A kolléga megállt egy pillanatra.

– Ezt hogy érti?

A pultos lassan az ablak felé nézett.

– A férfi néhány éve elveszítette a nőt egy balesetben. A nő életben maradt, csak az emlékeit elveszítette. Vannak napok, amikor semmire sem emlékszik belőle, vannak esték, amikor csak egy érzés marad neki. A férfi újra leül ide, újra megvárja, újra megszólítja, és újra beleszeret ugyanabba a nőbe.

A kolléga hosszú másodpercekig hallgatott.

– És a nő?

A pultos arcán szelíd szomorúság suhant át.

– A nő minden este újra beleszeret ugyanabba a férfiba. Csak reggelre elfelejti a nevét.

A kolléga az ablak felé nézett. Lilla akkor éppen felnevetett valamin, Márk pedig úgy nézett rá, ahogy csak az néz, aki már egyszer elveszített valakit, és most újra a közelében lehet.

– Ez kegyetlen – mondta halkan.

A pultos megrázta a fejét.

– Kegyetlen az lett volna, ha a férfi egyszer sem jön vissza.

Odabent továbbra is lágy zene szólt. Kint a nedves köveken végigfutott a fény. A kávézó melegében pedig két ember ült egymással szemben, akiknek a világ minden este ugyanott kezdődött el újra.

Talán éppen ez volt a szerelem legigazibb arca.

Hogy volt valaki, aki újra meg újra végigjárta ugyanazt az utat, csak azért, hogy a másik szívében ismét megszülessen az első pillanat.

www.muzsakkonyvtara.hu

Nem engedlek el

Az eső finoman dobolt a peronon. Anna az ablakhoz simult, és nézte, ahogy a vonat lassan elindul. A szíve minden egyes döccenésnél összébb szorult. A peron szélén ott állt Márk, mozdulatlanul, kezében a kabátja ujját gyűrve.

A telefonja rezdült üzenet érkezett.

Márk:

– Most olyan, mintha valamit elrontanék, hogy elengedlek.

Anna gyorsan pötyögött:

Anna:

– Nem rontasz el semmit. Ez csak egy kis időre szól.

Márk:

– Nem tudom… Mintha a mellkasomból kiszakadt volna valami, ahogy elindultál.

Anna szeme megtelt könnyel.

Anna: Én is így érzem. De hidd el, visszajövök.

A vonat gyorsult, amikor Márk zsebébe tette a telefont. Csak állt ott, nézte, ahogy Anna alakja távolodik. De valami egyre erősebben dolgozott benne:

– Miért állok itt, mikor ott lehetnék mellette?

Szinte észre sem vette, hogy futni kezdett a vonat mellett. Az eső csapta az arcát, a cipője csúszott, de nem törődött semmivel.

– Ha most nem lépek, örökre bánni fogom.

A vonat ajtaja még nyitva volt. Márk lendületből felkapaszkodott. A szíve úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasából.

Anna a telefonját nézte, de üzenet nem érkezett. Ekkor meghallotta a lépteket a folyosón. Mire felfogta, már ott állt előtte Márk, zihálva, vizes hajjal, de mosolyogva.

– Márk?! Mit… mit keresel itt? – hebegte Anna.

– Rájöttem, hogy nem tudlak elengedni. Nem érdekel, hova mész. Veled akarok lenni. Most, mindig.

Anna felpattant, és a nyakába ugrott. Úgy szorította, mintha félne, hogy újra eltűnik.

– Bolond vagy… – nevetett, de a könnyei potyogtak.

– Lehet. De a te bolondod vagyok.

A vonat robogott tovább, az eső halk kopogással kísérte őket. Márk és Anna ott ültek egymás mellett, kéz a kézben.

Ez nem búcsú volt. Ez egy új történet kezdete.

Ha végre a karodban

Ha végre a karodban ébredek,

nem lesz többé múlt, sem jövő,

csak a tested melege,

ahogy belesimul az enyémbe.

A szívem a mellkasodhoz ér,

hallom, ahogy dobog – értem.

Minden sóhaj, minden érintés

úgy éget belül,

mint a tűz, ami sosem fáj,

csak életre hív.

Ujjaid a hajamba túrnak,

ajkad a nyakamhoz ér –

és én akkor tudni fogom,

hogy nincs több éjjel nélküled,

nincs több hiány.

Csak mi,

két test, két lélek,

két szív, egyetlen dobbanás.

A csókod íze bennem marad,

mint egy ősi eskü,

amit csillagok írtak ránk:

hogy újra együtt ragyogjunk

a földi életben,

mint szerelmespár.

És mikor megérintesz,

nem lesz kérdés,

mert a testem minden porcikája

téged hív.

Öled melege, karod ereje,

és a szemedben az a fény,

amit csak rám tartogattál.

És amikor testünk összeér,

nem tudni, hol kezdődsz te,

és hol végződöm én.

A lelkünk egyetlen láng,

a szívünk egyetlen dallam.

Minden mozdulat, minden csók

a végtelen ígéretét súgja:

„Örökké mi vagyunk –

egy fény, egy szerelem, egy világ.”

A fehér virág

A Nap fénye aranyosan kúszott végig a háztetőkön. Emma az ablakban könyökölt, haja aranyló hullámokban omlott a vállára. Lent Ádám állt, kezében egy szál fehér virággal, amit már vagy tízszer megforgatott, mielőtt megszólalt volna.

– Hoztam valamit… – motyogta, majd felpillantott.

– Nem nagy dolog. Csak… olyan, mint te.

Emma elmosolyodott, a szeme csillogott.

– Mint én? Egy virág?

– Hát… szép. És… jó ránézni. A fiú arca vörös lett, ahogy kimondta.

A lány felkacagott, de nem gúnyosan, inkább melegen.

– Olyan mókás vagy. A keze az övéhez ért, miközben átvette a virágot.

Ádám próbálta elrejteni, hogy a szíve majd kiugrik a mellkasából.

– Nem tudok rendesen beszélni, ha mosolyogsz.

– Akkor ne beszélj – Emma halkan nevetett, és még közelebb hajolt az ablakból.

– Megvársz, míg lemegyek?

– Persze. Nem sietek sehová.

A lány eltűnt az ablakból, pár perc múlva már az udvaron szaladt végig. Az este illata körülölelte őket – friss fű, jázmin, és valami titkos nyárvégi varázs. Emma megállt előtte, a virágot a mellkasához szorítva.

– Ez az első virág, amit fiú adott nekem – mondta halkan.

– És én még soha nem adtam senkinek. – Ádám kicsit zavartan nevetett.

– Lehet, hogy bénán csinálom.

Emma ránézett, aztán hirtelen csak ennyit mondott:

– Nem bénán. Csak… igazin.

Csend lett, de ez a csend nem volt üres. A szívük hangosabban beszélt, mint a szavak.

Emma odahajtotta a fejét Ádám vállára. Érezte a fiú szívdobbanásait, mintha mindegyik azt suttogná: itt vagy, végre itt vagy. Ádám óvatosan átkarolta őt, remegő kézzel, mintha félne, hogy a pillanat túl szép, és ha megmozdul, szertefoszlik.

– Tudod… – kezdte Ádám, de a hangja rekedt volt –, most olyan érzésem van, mintha... hát, mintha én lennék a világ legszerencsétlenebbje, és közben mégis a legszerencsésebb.

Emma felnevetett, a hangja olyan volt, mint egy halk csilingelés.

– Ezt most hogy érted?

– Hát… hogy totál nem tudok mit mondani, de közben meg… te itt vagy, és ez így… nagyon jó.

A lány ránézett, huncut mosollyal.

– Ez volt a nagy vallomásod? Mert ha igen, akkor… kicsit idétlenül sikerült.

– Bocs, első próbálkozás – dadogta Ádám.

– De amúgy… szeretem, hogy béna vagyok, mert te mindig nevetsz rajtam.

Emma hirtelen megállt, és odalépett elé.

– Lehet, hogy csak azért, mert te vagy az egyetlen, aki ilyen… őszintén mókás és idétlen.

Ádám nevetett.

– Ez bók, ugye?

– Persze, te nagy okos! – felelte a lány, majd játékosan meglökte a vállát.

A következő pillanatban azonban mindketten elhallgattak. Ott álltak a kihalt kis utcában, a macskakövek között megbújó virágok illatában, és valahogy minden annyira tisztának, szépnek tűnt. Ádám halkan mondta:

– Most… szabad megcsókolhatlak?

Emma elmosolyodott, kicsit megrázta a fejét.

– Nem kell engedélyt kérni. Csak csináld, butus.

Amikor megcsókolta, mindketten úgy érezték, hogy a világ valami furcsa, édes hely lett. Minden egyszerű volt, tiszta és fénylő – mintha az első szerelem minden hibájával és bájával örökre beléjük költözne.

Epilógus – három év múlva

Ugyanazon a kis utcán sétáltak, ahol először csókolták meg egymást. Emma most is felnézett arra az ablakra, és elmosolyodott.

– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy béna vagy?

Ádám nevetett.

– Most is az vagyok. De te még mindig nevetsz rajtam.

– Mert még mindig szeretem, hogy ilyen idétlenül szeretsz – súgta a lány, és hozzábújt.

Ádám lehajolt hozzá, és komolyan mondta:

– Tudod, az első szerelem nem múlik el. Csak… velünk nő fel.

Emma megcsókolta, és az az illat, az a nyár, az a pillanat újra ott volt köztük – mintha az idő sosem mozdult volna el.