A következő címkéjű bejegyzések mutatása: alkotás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: alkotás. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. március 15., vasárnap

Aurora Amelia Joplin Írói bemutatkozás

 


Kedves Olvasóim és Követőim!


Köszönöm szépen, hogy lehetőséget kaptam a bemutatkozásra.
Aurora Amelia Joplin írói néven alkotok. 2002-ben kezdtem el írni. Az élet egy hosszabb szünetet hozott, majd egy komoly betegség után újra visszataláltam az alkotáshoz. Ekkor az írás mellett a festés is ismét fontos részévé vált az életemnek.
Négy gyermek édesanyja vagyok. Az életem, a tapasztalataim, az érzéseim és a belső utam mind ott élnek abban, amit leírok vagy megfestek.
Számomra az alkotás lélegzet, belső szükséglet, és annak a világnak a hangja, amely bennem él.
Létrehoztam a Múzsák Könyvtára irodalmi közösséget, amely Facebook-csoportként indult, majd egy saját weboldallal is bővült. A csoportban folyamatosan készítek inspirációs játékokat, amelyek sokaknak adnak ötletet, lendületet és fejlődési lehetőséget az alkotás útján.
Több alkalommal pályázatokat is életre hívtam a csoportban, amelyekből PDF- és e-book kötetek születtek. A Múzsák Könyvtára közösség alkotásaiból eddig öt antológiát készítettem nyomtatott, e-book és PDF formában.
Fogadjátok szeretettel az egyik versemet:
Az ihlet bennem él
Az ihlet hozzám gyalog érkezik, utcazajon, csöndeken, félrenézett pillanatokon át.
Ott van a kávé gőzében, a bőr emlékezetében, egy mondatban, amit valaki soha ki sem mondott, és abban is, amit én csendben végighordoztam.
Engem a világ érint meg.
Egy lehulló levél, egy rosszul sikerült nap, a testem bölcs válasza, amikor figyelek rá, és a szívem türelme, amikor vár.
Az ihlet nálam jelenlét – megérkezik, amikor valóban élek.
Írok, mert átfut rajtam az élet, mert minden élmény kaput talál bennem.
Mert a fájdalom is tud szépen beszélni, és az öröm is képes halk maradni.
Én abból teremtek, ami van, és attól válik többé.
Az ihlet én magam vagyok. Ahogy lépek, ahogy látok, ahogy maradok.
Ahogy hagyom, hogy a világ belém írja magát, és én visszaírom őt – szelíden, igazul, emberi hangon.
(Folytatás)
Az írásaim mellett saját köteteim is megjelentek.
A 200 Lélekcsepp című verseskötetem e-book formában érhető el a Google Play Könyvek oldalán:
A Csoda és Happy kalandjai című mesekönyvem négy nyelven jelent meg. Magyar nyelven a Lulu oldalán, angolul, németül és spanyolul pedig az Amazonon érhető el.
A történetet és az illusztrációkat is én készítettem, hiszen a festés is fontos része az életemnek.
Szeretném megmutatni a Pamcsi család mesémből, a Mó nagy dudorja című mesét. Ezeket a meséket 0-3 éves gyermekeknek írtam, és írom.
Pamcsi család – Mó nagy dudorja
A Pamcsik a szélfűházban éltek a virágos réten.
Sütött a nap, a madarak énekeltek, és a szellő finoman ringatta a virágos rétet.
A kis Pamcsik a réten játszottak.
Mó nagyon eleven kis Pamcsi volt.
Nagyon szeretett gurulni.
– Nézzetek csak! – nevetett Mó.
– Gurulok! Gurulok!
És gurult.
Gurult a réten.
Gyorsan gurult.
Nagyon gyorsan gurult.
Miri nézte.
– Jaj, de gyorsan gurulsz!
Milu is nézte.
– Vigyázz, Mó!
– Vigyázz!
Mó még gyorsabban gurult.
Gurult…
gurult…
gurult…
A réten egy kidőlt fa feküdt.
De már késő volt.
BUMM!
Mó nekigurult a fának.
– Jaj! – mondta Mó.
Mó megfogta a homlokát.
Egy könnycsepp gurult le az arcán.
Nagy dudor nőtt a homlokán.
A pamacsa piros lett.
Miri és Milu gyorsan odagurultak hozzá.
– Jól vagy, Mó? – kérdezték aggódva.
Mó megsimogatta a homlokát.
– Túl gyorsan gurultam – mondta Mó.
– Csak gurultam, gurultam.
A három kis Pamcsi hazagurult a szélfűházhoz.
Lumi mama aggódva nézett rájuk.
– Jaj, Mó! Mi történt?
– Nekigurultam egy fának – mondta Mó.
Lumi mama puha gyógyfüves borogatást készített.
Mó lefeküdt a kis ágyába.
Puha virágszirom párnájára hajtotta a fejét.
Lumi mama óvatosan rátette a borogatást.
– Jaj, Mó, nagyot gurultál – mondta halkan.
Mó a mama szemébe nézett.
– Fájt egy kicsit – mondta.
Lumi mama megsimogatta a fejét.
– Itt vagyok veled – mondta gyengéden.
– Mindjárt jobb lesz.
Mó odabújt Lumi mamához.
Lumi mama átölelte.
– Nagyon szeretlek, Mó – súgta.
Mó mosolygott.
– Én is szeretlek, mama.
A pamacsa lassan újra sárga lett.
Mó lehunyta a szemét.
A hold fénye bevilágított az ablakon.
A szélfűház lágyan ringatózott a virágos réten.
(Folytatás)
Jelenleg a Pamcsi család mesesorozatot írom. Ez egy teljesen új, általam megalkotott mesevilág, saját mesecsaláddal, egyedi szereplőkkel és kedves történetekkel.
A Pamcsik lila bundájú, sárga pöttyös kis lények, akik gurulva közlekednek a virágos réten. A farkuk végén lévő pamacs színe az érzéseiket tükrözi. 0-3 éves gyermekeknek írom.
Az első 12 rész már elérhető, és tervem, hogy a Pamcsi család mesesorozat, valamint egy saját novelláskötetem is nyomtatott és online formában megjelenjen.
S végül egy novella tőlem. Ebben a történetben az egyedi, sajátos világomból is megmutatok egy darabot.
Az emlékek őrzője – Aurora Amelia Joplin
Aseriel olyan helyen ébredt, amelynek ideje mérhetetlen volt. A cella falai simák voltak, se kőből, se fémből, inkább egy átmeneti anyagból, amely elnyelte a hangot. Amikor megmozdult, lépése visszhangtalan maradt, mintha a tér előre tudta volna, hogy válasz fölösleges. Az ajtón zár helyett puszta felület húzódott, és már ez az apró részlet elég volt ahhoz, hogy Aseriel megérezze: itt a megszokott rend másként működik.
Reggel egy őr lépett be, ránézett, majd zavartan kérdezte meg, mikor került ide. Aseriel nyugodtan válaszolta, hogy három éve. Az őr hitetlenkedve rázta a fejét, mert az emlékei szerint előző nap még üres volt a cella. Őszinte zavara világossá tette: itt az idő csúszik el körülötte, és a világ emlékezete törik meg, nem benne.
Másnap egy másik őr érkezett, aki közölte vele, hogy a kivégzés másnap esedékes. Aseriel rákérdezett az okra, mire az őr a papírra pillantva azt mondta: az iratok szerint nincs oka az életben maradásra. A mondat üresen koppant, mintha maga sem hinné el.
Este egy civil ruhát viselő nő lépett be. A hangja tárgyilagos volt, amikor kimondta Aseriel nevét, majd hozzátette: ő az egyetlen, akinek az emlékei nem igazodnak a jelenhez. Amit Aseriel emlékezik, az már túl van azon, amit a világ maga mögött hagyott.
Ebben a pillanatban halvány fény futott végig a falon, és egy ajtó rajzolódott ki ott, ahol addig sima felület húzódott. A nő elsápadt, mert az ajtónak láthatatlannak kellett volna maradnia. Aseriel ekkor értette meg bizonyossággal, hogy itt nem őt tartják bezárva, hanem azt, amire még emlékezik.
Az ajtó kilincse lassan megmozdult, mintha belülről érintené meg valaki. A tér megfeszült, majd megnyílt, és az ajtó túloldalán egy gyermek állt. Pontosan olyan idős volt, amilyen Aseriel akkor, amikor először megértette, mit jelent emlékezni. A gyermek ránézett, és azt mondta: ő az, akit Aseriel itt hagyott, hogy a világ továbbmehessen.
A cella határai elmosódtak, a falak élni kezdtek, mintha a hely sosem lett volna végleges. A gyermek elmondta, hogy ha Aseriel átlép, mindenki visszakapja azt, amit elveszített. Aseriel rákérdezett a saját sorsára, mire a válasz csendesen, mégis biztosan érkezett:
– Te végre elengedheted mindazt, amit eddig egyedül hordoztál.
Aseriel lehunyta a szemét, és arcok, nevek, pillanatok futottak át rajta, mindaz, amit hosszú időn át egyedül vitt magával. Amikor kinyitotta a szemét, átölelte a gyermeket, és a fény szétáradt, csendesen és pontosan, mintha mindig is erre várt volna.
Odakint az emberek egy pillanatra megálltak. Valaki kimondott egy rég elfelejtett nevet, valaki hazatalált, valaki sírni kezdett ok nélkül. Másnap a börtön helyén üres tér maradt, falak és ajtók nélkül, csupán egy hely, ahol jó volt megállni.
Aserielről később kevesen beszéltek, mert amikor próbálták, ugyanaz az érzés érte el őket: mintha valaki vigyázna rájuk. És néha, egészen ritkán, amikor az embernek hirtelen eszébe jut valami fontos, amit majdnem elveszített, akkor tudja: Aseriel emlékezik helyette.
Köszönöm, hogy velem tartottatok ebben a kis bemutatkozásban. Remélem, történeteim és meséim örömet hoztak az olvasás pillanataiban.

2025. augusztus 23., szombat

Sikoltó jéghegy



Kati lebeg az űrállomáson, kezében a szempillaspirál.
– Ha már gravitáció nincs, legalább a pilláim legyenek tökéletesek – dünnyögte magának.
A kamera figyelte minden mozdulatát, mintha egy kozmetikai reklámot forgatnának az űrben. Hirtelen a portálon át egy mini jéghegy csúszott be, teljesen váratlanul.
– Oké… ez már tényleg túlzás! – kiáltott Kati.
Villantott egy pillát a spirállal… és a jéghegy hirtelen felsikoltott, mint egy felfújt lufi, majd apró jégdarabokra robbant a gravitáció hiányában.
Kati nevetve nézte a táncoló jégdarabokat, keze a homlokán:
– Hát ez… komolyan minden reggel így fog indulni? – sóhajtott.
– Nos… legalább a sminkem túlélte!
– És a jéghegy? Úgy tűnik, szerette a pilláimat!

2025. április 29., kedd

Soha többé egyedül



A kisfiú egy rongyos matracon feküdt a földön, a koszos, sáros utcán, a ház előtt. Az elhagyatott házak szürke falai körülötte némán álltak. Az ablakok üvegek nélkül, a keretek üresen tátongtak, a szegénység és szomorúság járt át mindent. A házak előtt szemét hevert, zsákok és törmelékek borították a földet. A kisfiú ruhája kopott, teste piszkos, de a szemeiben valami tisztaság ragyogott. A távolban egy-egy hangos kutyaugatás hallatszott.

 János, egy idősödő férfi, aki a falutól néhány kilométerre élt, épp az úton haladt, amikor meglátta a kisfiút. Megállt, és egy pillanatra elgondolkodott. A fiú magányosan ült ott, de volt benne valami rejtélyes, valami, ami Jánost megérintette.

 Lassan odament hozzá, és leült mellé a földre. A fiú nem nézett fel, nem szólt, mintha már megszokta volna, hogy senki sem törődik vele.

 – Miért ülsz itt egyedül? – kérdezte János csendesen, de nem sürgetve, tudta, hogy a válasz nem érkezik azonnal.

 A fiú egy darabig hallgatott, majd végül megszólalt, hangja halk volt.

 – Mert nincs senkim. Egyedül élek. A szüleimet elveszítettem.

 János egy pillanatra elhallgatott, és mélyen a fiú szemébe nézett. A válasz nyilvánvaló volt: a kisfiú nemcsak a fizikai éhségtől szenvedett, hanem valami mélyebb, fájó hiánytól is, valamitől, amit a legnehezebb kifejezni.

 – Tudod, én is sokáig éreztem magam egyedül – mondta János, miközben a fiúra figyelt. – De megtanultam, hogy a magány nem örökké tart. Mert mindig akad valaki, aki észrevesz. Mindig akad valaki, aki akkor is szeret, amikor te már nem is hiszel benne.

 A fiú elfordította a fejét, és a földet bámulta. Az arcán egy halvány, szomorú mosoly jelent meg.

 – De én már nem várok senkire – válaszolta. – Akik szerettek, már nem jönnek vissza. Meghaltak.

 János finoman megsimogatta a fiú vállát, és az arcán megjelent egy enyhe mosoly.

 – Talán most nem hiszel benne, de az élet meglepően tud szép is lenni, amikor valaki melletted áll. És én most itt vagyok – mondta. Kinyitotta a táskáját, és egy darab kenyeret, valamint egy kis almát vett elő.

 A fiú érdeklődve nézte, ahogy János a kezébe teszi az ételt.

 – Ezt neked adom – mondta János.

 A fiú lassan, óvatosan vette el. Szemei csillogtak, de a szomorúság még mindig ott volt bennük.

 – És mi lesz holnap? – kérdezte, szinte suttogva.

 János nem válaszolt azonnal. Ahelyett, hogy csak szavakat adott volna, felemelte a kezét, és hívogatóan nyújtotta Balázs felé.

 – Gyere velem – mondta halkan. – Nem hagylak itt. Tudom, nem ismersz. De kérlek, bízz bennem. A holnap is jó lesz, és azután is. Otthont adok neked, és gondoskodom rólad.

 Balázs tétovázott egy pillanatig, aztán apró, piszkos kezét János erős, meleg tenyerébe csúsztatta. A férfi megszorította a kis kezet, és gyengéden felsegítette a fiút a földről.

 A következő hetekben mindent elintézett: a papírmunkát, a hivatalos engedélyeket, minden akadályt, ami közéjük állhatott volna. Balázs hivatalosan is az ő fia lett. Nem mintha a papírok számítottak volna igazán: a szívük már az első pillanatban egymásra talált.

 Kiderült, hogy Jánosnak sem volt senkije a világon – rég elvesztette minden hozzátartozóját –, és most Balázs sem volt többé egyedül, hanem szeretve volt.

 János szeretettel nevelte fel a fiút, megtanította mindenre, amit az életről tudott: tiszteletre, jóságra, hitre a jobb napokban. Balázs pedig, akit valaha az utcán felejtett az élet, okos, szorgalmas fiúvá cseperedett. Az iskolában is jól tanult, a tanítók csak csodálták éles eszét és tiszta szívét.

 Amikor esténként János mesélt neki a kandalló mellett, Balázs mindig hozzábújt, és hallgatta a történeteket. A fiú, aki egykor a sárban feküdt egy rongyos matracon, most már egy meleg szobában aludt, egy puha ágyban, és tudta, hogy van valaki, aki minden reggel szeretettel kelti.

 Nem volt többé egyedül. Soha többé.

 És János sem.

 Ketten, két megtört szív, akik egymásban találták meg azt a csodát, amit egy szóval így hívnak: család.


2025. április 23., szerda

Az Öreg zongora



A ház pontosan olyan volt, amilyet mindig is elképzeltek: kertes, nagy teraszos, tágas szobákkal. A napfény csak úgy áradt be a hatalmas ablakokon.
– Nézd, anya! Ez lehetne az én szobám! – Tomas már a harmadik helyiséget rohanta körbe, ragyogó arccal.
– Lassabban, kis muzsikusom! – nevetett az apja. – Még meg sem néztük a kertet!
Tomas azonban nem a kert felé indult. Amint benyitott a nappaliba, egy pillanatra megállt. Ott állt a sarokban… egy régi, sötétbarna zongora. A fény úgy esett rá, mintha csak őt akarta volna kiemelni a bútorok közül.
– Anya… – suttogta. – Ez… az enyém?
Az édesanyja odalépett, nézte a zongorát.
– Az előző tulajdonos hagyta itt. Azt mondta, túl sok emlék fűzi hozzá. Nem volt szíve kidobni. – Mosolyogva nézett a fiára. – Talán éppen rád várt.
Tomas odalépett, végigsimította a sima, kissé poros fedelét. Olyan érzése volt, mintha a hangszer lélegzett volna. Óvatosan leült, kinyitotta a tetejét, és megérintette a billentyűket.
Az első hang gyengén szólt. A második is. Aztán Tomas becsukta a szemét, és elkezdett játszani. Egy dallamot, amit sosem tanult – amit mégis ismert. Valahonnan… belülről a lelkéből.
– Ez... – súgta az anyja, miközben megállt a háttérben. – Ez az én nagymamám dala. Ő tanított meg rá, amikor kislány voltam...
A fiú nem felelt. Játszott tovább. Mintha valaki vezetné a kezét.

Évek teltek el. A ház falai megteltek zenével. A zongora – amit Tomas az első pillanattól kezdve Öregnek nevezett – újra életre kelt. Nem múlt el nap, hogy ne szólalt volna meg.
Tomas felnőtt. Tízujjas varázsló lett belőle. A világ leghíresebb koncerttermeiben játszott, de a szíve mindig hazahúzta. A házba. A zongorához.
Egy esős őszi estén különleges koncertet tartott a saját otthonában. Meghívta a régi mestereit, barátait, a családját. A zongora ott állt a helyén. Tomas leült, végigsimított a billentyűkön.
– Tudjátok – mondta mosolyogva –, ezt a dalt nem én írtam. Én csak… emlékeztem rá.
És amikor megszólalt a dallam, odakint elállt az eső. A felhők közül előbújt a Hold, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha az ablaküvegen túl valaki állna. Egy idős asszony. Arcán könnyek. Aztán eltűnt.
Tomas sosem beszélt róla. Csak annyit mondott mindig:
– A zene… mindig hazatalál.

2024. december 8., vasárnap

Kifogyhatatlan toll


/A képet mesterséges intelligencia készítette./

Nem tudom, honnan jön, csak azt érzem, le kell írnom, belső késztetés. Valami vezérel. Egy szó, egy dallam, egy érzés, egy kép, egy arc, egy virág, egy fa – minden meg tud ihletni. Ami vezérel, az a szeretet. Olyan, mintha egy magasabb erőtől kaptam volna egy tollat, melyből soha ki nem fogy a tinta. Isten egy örökké fogó tollal ajándékozott volna meg. Írok a fejemben, akkor is, ha már aludnom kellene. Írok, ha kávézok. Jön és jön. Lehet szerelem, lehet fájdalom, egy hópehely a téma – bármi. De mindig ott a szeretet minden alkotásomban. Imádom a rímeket, de a szabadverset is. Nem véletlen szabadvers: ott jobban át tudom adni érzéseimet. Napi szinten írok, életem része. Nem a siker vezérel, hanem az, hogy átadjam mindazt, amit már tudok az életről. Ha egy embert megérint az alkotásom, már megérte leírni.
Gyermekként túlságosan érzékeny voltam. Nem ismertem, mi a szeretet – azt csak felnőttként éltem meg igazán. Mindig csendes, visszahúzódó voltam, és a könyvek, a rajzolás világában találtam menedéket. A túlérzékenységem egyszerre áldás és átok: óriási érzelmi mélységeket és magasságokat élek meg. Talán épp emiatt tudok írni, mert mindent intenzívebben érzek.
A múltam tele volt nehézségekkel, amelyek megtanítottak küzdeni, elfogadni és hinni abban, hogy minden fájdalom rejt magában valami értékes tanítást. Az első versemet akkor írtam, amikor szerelmi bánatban szenvedtem, szívfájdalomban született.
Amikor írok, megszűnik körülöttem minden, ami körbe vesz. Mintha egy másik dimenzióban lennék. Szabadon. Ahol nincs fájdalom, bánat – csak én és az, amit alkotok, teremtek. Az, ami szeretettel van tele.
Írok, mert hiszem, hogy van értelme, és írok, mert ez az életem, a szenvedélyem.