A természet lágy ölén

Ahogy sétálok, a fű egyre inkább körülölel, mintha mindent átölelne, amit csak érintek. A lábaim könnyedén simítanak végig a puha szálakon, és minden egyes lépésnél mintha egy új világ nyílna meg előttem. Az apró fűszálak éintese olyan, mintha én is része lennék annak, ami magával ragad. Minden egyes mozdulat teljessé teszi az érzést – az érintésük finom, mégis mély, ahogy az ég és a Föld közötti határvonalat megérzem a talpam alatt.

A mezítláb járásban van valami különleges, valami, ami megnyitja az érzékeimet. A hűvös fű és a meleg Föld váltakozása megnyugtatja a lelkem. Ahogy haladok előre, a nap melege finoman megérinti a bőrömet, és a fű minden egyes érintésével egyre inkább összhangba kerülök a tájjal, mintha a mindez csak értem létezne, hogy megtaláljam benne a nyugalmat. Az út, amit bejárok, nemcsak a lábaimat, hanem a lelkemet is gyógyítja, és minden lépés csak ad, boldogságot.

A fű érintése egy másik világba repít, egy világba, ahol gyermekkorom boldog pillanatai élnek. Emlékszem, hogyan futottunk a fűben. A nevetésünk visszhangzott, miközben birkóztunk, és újabb kacagást hozott. Mi, mezítláb, nem éreztük mást, csak örömet, a szabadságot. A fű puhasága mintha körülölelt volna minket, és minden boldogsága ott, abban a pillanatban élt. A fű illata, a bőrünkön az édes nyári meleg, mindez csodás volt. Ahogy most a fű alatt lépkedek, mintha újra ott lennék, abban a gyermeki könnyedségben, ahol az idő örökre megállt.

Otthonom a Föld

Az ég kék kendőjébe burkolózva

mosolyog rám a Föld, az otthonom.

Lélegző csoda, zöldellő csillag,

mely szívem alatt ringatózik csendben.

A reggel virágként bontja ki fényét,

a fák karjai az ég felé nyúlnak,

mint anyai kezek, oltalmat kérve-adva,

s lombjukban dalra kel a szél.

A völgyek sóhaja, a hegyek büszkesége,

mint ősöreg mesék suttogása,

bölcsességet rejt minden neszben,

s a tavak tükrében a Nap arany szívet rajzol –

megfesteni sem lehetne szebben e szépséget.

Az óceán szívverése a partokat öleli,

mint hű szerető, ki mindig visszatér.

A természet kincs – nem arany, nem ékkő,

hanem élet, mely velünk együtt lélegzik.

Óvjunk hát minden fűszálat, minden gyökeret,

mert a Föld nem csak hely, ahol élünk –

ő maga az Élet szövete,

mi pedig fonal vagyunk benne, lágyan és örökre.

Tavaszi reggel ölelése

A madarak hangja édesen cseng,

mint Földanya lágy mosolya a hajnal ködében,

amelyet a levegő friss illata kísér,

mintha az ébredő Föld egy gyönyörű világot kínálna.

A nap első fénye alig érint,

de már hív – suttogva, szelíden.

A fű mélyzöld palástként borul a Földre,

és friss, földes illata belengi a levegőt,

mintha minden fűszál egy-egy gondolat lenne,

amit a Föld oly régóta őriz.

A fák rügyeikkel díszítik az ágakat,

és a levelek nedves, friss illata szinte tapintható.

A virágok, mint egy buja kert,

édes, érett nektárjukat kínálják a méheknek,

míg az erdő, a Föld és a levegő összhangja

megannyi édes illatot lehel a világra,

mintha minden levegővétel a szeretetről dalolna.

A méhek szárnyai aranysugárként,

zümmögnek, miközben a virágok remegnek.

A levegőben szivárványos, édes illatok keringenek,

és minden újraszületne a pillanatban.

Hív a tavasz – simogató fuvallatként, amely a szívemet megérinti,

és bennem pulzál az élet:

őrült vágyakozás, hogy önmagam legyek,

hogy átérezzem a Föld csodáját,

és éljem meg a tavasz minden pillanatát.

A jövő hagyománya

A világ változik, a régi szokások elűnőben vannak, de bennem él valami, amit nem engedek elveszni: a tisztelet, a szép magyar beszéd, a természet iránti szeretet. Ezt adom tovább – mert számomra ez a hagyomány.

A hagyomány nemcsak a régi idők emléke, hanem a jelen tettei is. Számomra a hagyomány a tisztelet: az emberek iránt, akikkel együtt élünk, és a Föld iránt, ami otthont ad nekünk.

A tiszta, szép beszéd tisztelet önmagunk és mások felé. A természet védelme tisztelet mindaz iránt, ami életet ad.

Számomra még nagyon fontos a segítőkészség. Nem csupán egy-egy jó cselekedet, hanem egy életfilozófia, amely minden pillanatban meghatározhatja tetteinket. Hiszem, hogy a segítés öröme, amikor másokat segítünk, valójában minket is gazdagít. Az igazi segítőkészség nem kényszerből, hanem szívből fakad, amikor önzetlenül cselekszünk, tiszta szívvel, elvárások nélkül. Ezt próbálom megmutatni a gyermekeimnek, hogy figyeljenek a másikra, és ha lehetőségük adódik, nyújtsanak segítő kezet. Mert amikor segítünk, valójában nemcsak a másikat emeljük, hanem magunkat is.

A mai világban ez mind halványulni látszik. De én hiszem, hogy minden kimondott jó szó, minden megőrzött tiszta érték számít.

A tisztelet nemcsak egy régi szokás, sokkal több annál. Tiszteljük egymást – mert emberek vagyunk. Tiszteljük a Földet – mert nélküle nincsen jövő, és ezzel a világot egy kicsit jobbá tehetjük.

Ha a gyermekeim megtanulják, hogy figyeljenek másokra, hogy kedves szóval forduljanak embertársaikhoz, és hogy óvják a Földet, amely táplálja őket, akkor a legnagyobb hagyományt adtam tovább. Mert nemcsak azt adjuk át, amit tudunk, hanem azt is, akik vagyunk.

Újra visszatér

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ne sírj, ha fáj,

A múlt, mint elhaló hajnal,

Eltűnik, mint a fény,

De újra visszatér, mint

reggel pirkadása.

Ne sírj, ha a szél zúg,

A fájdalom, mint apró porszem,

Elszáll, s a Föld magába zár,

A csendben nyugvó szíved

újra békét talál.

Ne sírj, ha a köd elnyel,

A felhők, mint álom, tova szállnak,

A Nap, mint szelíd érintés,

Megsimogatja a lelked, mi újra fénylővé válik.

Ne sírj, mert a fájdalom tanít,

Mint a kovács, mi az acélt formálja,

Minden ütés erősebbé tesz,

S végül a lélek fénybe borul,

mint egy új csillag.

Ne sírj, a vihar elvonul,

A Föld megöleli lépéseid,

Mint a tenger, mikor partra ér,

S utána csendben, nyugodtan

elalszik.

Ne sírj, ha sötét az ég,

Mert a felhők, mint álom,

tova szállnak,

És a Nap, mint szelíd érintés,

Megsimogatja a lelked,

mi újra felragyog.

Földanya

Márta egy reggelen egy elbűvölő helyen találja magát, ahol a fák magasra nyúlnak, és a tó vize szelíden tükrözi a kék égboltot. A hely neve: Hallstatt, egy kis falu Ausztriában, a hegyek lábánál, mely a természet szépségét és erejét egyaránt őrzi.

Márta leült a tóparton, és hosszan nézte a víz szelíd hullámzását. Ekkor egy halk, mély hang szólalt meg belülről, mintha a Föld maga beszélne hozzá.

– Üdvözöllek, kedves Márta. Nem véletlen, hogy ide vezérelted lépteidet. Hallstatt a világ egy eldugott szeglete, ahol minden lélek megpihenhet. – mondta Földanya.

– De csodálatos itt minden… A fák, a víz, az egész táj. Miért olyan tökéletes itt minden? – kérdezte Márta.

– Mert én vagyok minden egyes levél, minden egyes fuvallat, minden egyes csepp víz. A Föld a legnagyobb kincs, amit valaha is birtokoltok. Az emberek elfeledték, hogy az én karjaim között élnek. De itt, ezen a helyen, ahol a hegyek megölelik a tavat, még hallani a szavaimat. A négy elem – a Föld, a Víz, a Tűz és a Levegő – mind együtt dolgoznak a harmóniában. Minden egyes élőlény a részem – válaszolta Földanya.

– De hogyan tudjátok mindezt fenntartani? Hogyan működik ez a csoda? – kérdezte ismét Márta.

– A négy elem egyensúlyban tartja a világot. A Föld adja a támaszt, a víz frissít, a tűz melegít, a levegő pedig éltet. Mindegyik más-más szerepet játszik, de együtt teszik lehetővé az életet. Amikor valami zűrös történik, például a víz elapad, vagy a tűz elvadul, akkor az egyensúly megbomlik. Az emberek gyakran megfeledkeznek erről az egyensúlyról – adta meg az újabb választ Földanya.

– Miért hallom mindazt, amit mondasz nekem? – kérdezte újból Márta.

– Mert a szíved tiszta, Márta. Látod a világ csodáit, és figyelsz rájuk. Nem mindenki képes erre. Te pedig most, hogy eljöttél ide, itt hagyhatod, hogy a természet magához öleljen, hogy megtaláld a harmóniát magadban is – válaszolta Földanya.

– De mit tehetek én, hogy segítsek?

– Az első lépés mindig a figyelem. Ha figyelsz, megérted a világot. Aztán, ha érzed a kapcsolatot, amit velem, a Földdel ápolsz, akkor tisztelettel bánsz vele. Az emberek, akik tisztelik a Földet, visszakapják a csodát. A fák, a vizek, az erdők mind hálásak lesznek, ha törődsz velük – magyarázta Földanya.

– Tehát nem csak élni kell, hanem tisztelni és szeretni is?

– Pontosan. A tisztelet mindenben ott van. A Föld a kincs, de ti magatok is azok vagytok. Ne feledjétek, hogy a természet az, ami mindannyiotokat táplálja – fejezte be Földanya.

– Köszönöm szépen, Földanya. – köszönte meg Márta.

– Szívesen. – válaszolta Földanya.

Márta elmerengett a szavakon, a csendben, csak a tó halk hullámzása volt hallható. Oly sok mindent megértett. A tisztelet és szeretet a természet iránt élete mindennapjai részévé váltak.

Új Föld

( A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Egy nyári estén sétáltam az erdőben. A lombok lágyan susogtak a szélben, mintha titkokat suttognának egymásnak, a madarak csivitelése pedig betöltötte a teret, mintha az alkonyat utolsó üzenetét közvetítenék. A Nap méltóságteljes lassúsággal ereszkedett alá az égen, aranysárga fénye áttört a fák sűrű lombján, és meleg simogatással érintette az arcomat.

A levegő selymes volt és hűvösen simogató, mégis magában hordozta a nyári Föld illatát – a mohák és páfrányok zöld frissességét, a virágok bódító édes aromáját, és a fák kérgének enyhén fűszeres, mély illatát. A talaj puha volt a lábam alatt, apró gallyak roppantak meg minden lépésnél, mintha az erdő maga is figyelné az utamat.

Szerettem ezt a helyet. Mindig úgy éreztem, hogy az erdő magához ölel, hogy a fák bölcsessége és nyugalma belém áramlik. Ujjaimat végighúztam egy hatalmas tölgy érdes kérgén, és éreztem benne az időt, az évszázadok lenyomatát. Mennyi vihart, hideget, hőséget átélt már, és mégis szilárdan állt, rendíthetetlenül.

Ahogy beljebb sétáltam, elcsendesedtek a gondolataim. Az erdő mindig nyugalmat adott, energiát, békét – és soha nem várt semmit cserébe. Ahogy a Nap, a Hold és a csillagok sem kérnek semmit, csak léteznek, és fényükkel szolgálnak.

Hálás voltam ezért. Mindig megköszöntem az erdőnek, amikor befejeztem a sétát, hiszen oly sokat adott nekem.

Aztán megláttam egy különösen hatalmas fát.

Törzse vastag volt, gyökerei mélyen kapaszkodtak a földbe, ágai szélesen terültek el, mintha át akarná ölelni a világot. A kérge simább volt, mint a többi fáé, melegséget sugárzott. Valami megmagyarázhatatlan vonzást éreztem felé. Lassan közelebb léptem, és átöleltem.

Ekkor különös érzés kerített hatalmába.

A Föld megremegett körülöttem, a levegő vibrálni kezdett. Egy pillanat alatt minden forogni kezdett, mintha egy láthatatlan örvény ragadott volna magával. A testem könnyűvé vált, mintha lebegnék, mégsem féltem. Csak hagytam, hogy az energia körülvegyen, áthasson.

Majd hirtelen minden elcsendesedett.

Amikor kinyitottam a szemem, még mindig ugyanannál a fánál álltam – vagy mégsem? Az erdő teljesen megváltozott. A levegő kristálytiszta volt, olyan illatos, hogy minden lélegzetvétel szinte életenergiával töltött meg. A Nap még mindig ragyogott, de nem mozdult az égen, mintha az idő másképp létezne itt.

A fa megszólalt.

– Helló, kedves Emília. Tudom, most meg vagy lepődve. Nem őrültél meg, és nem haltál meg. Ezeket gondolod most, látom. Igen, érzem, amit érzel. Egy másik helyre kerültél. Új Földnek hívják. Létezik több Új Föld is. Itt minden kommunikál mindennel. Értjük egymást, legyen az a természet vagy az állatok. Mint ahogy te most érted, amit mondok. Ez itt hirtelen szokatlan neked, mivel a Földön az emberek csak emberekkel kommunikálnak. Nem értik sem az állatvilág nyelvét, sem a természetét. Energiával kommunikálunk. Ehhez magas szintű tudatosság szükséges.

A szívem hevesen vert.

– Hogy kerültem ide? És miért?

A fa lombja lágyan rezzent a szélben, mintha mosolygott volna.

– Ahogy átöleltél engem, a szíved tisztasága, a határtalan szeretet és a tudatosságod megnyitotta a kaput. Én csak hozzásegítettelek. Nézd csak! Ott várnak téged.

Előttem egy ösvény bontakozott ki, sima és fényes, mintha maga a természet formálta volna. A végén emberek álltak – békés arcok, tiszta tekintetek, szemükben nyugalom és szeretet ragyogott. Néhányan mosolyogtak, mások intettek felém.

– Üdvözlünk, Emília! – szólalt meg egy nő, akinek hosszú, fehér ruhája lágyan lebegett körülötte.

A nő, aki köszöntött, mosolyogva lépett mellém.

– Kedves Emília! Gyere, sétáljunk egyet. Ez itt az Új Föld. A szeretet bolygója. Itt a szeretet más minőségben létezik, mint a Földön. Mesélek neked, milyen is itt nálunk. Kérdezz bátran.

Ahogy elindultunk, nem bírtam magamban tartani a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott.

– Azt mondtad, hogy itt a szeretet egészen más… De miben más? Hiszen a Földön is szeretnek az emberek, mégis annyi fájdalmat láttam már…

A nő kedvesen rám mosolygott.

– A Földön a szeretetet szinte mindig feltételekhez kötik. „Szeretlek, ha viszontszeretsz.” „Szeretlek, ha megfelelsz az elvárásaimnak.” Itt a szeretet önmagáért létezik. Nem birtokol, nem követel, nem szab feltételeket. Itt minden létező önmaga teljességében szerethető, és mindenki érzi ezt a mély, tiszta kapcsolódást mindenkivel és mindennel.

Emília elgondolkodott, majd hálásan nézett a nőre.

– Köszönöm, hogy elmagyaráztad. Érzem, hogy itt sok mindent tanulok majd a jövőben, és vissza is fogok térni. Vágyom az igazi szeretet megértésére. De most… ez hirtelen túl sok nekem. Szeretném feldolgozni mindezt.

A nő mosolygott, megértően bólintott.

– Persze, kedvesem. Nem kell siettetni. Szeretettel várunk.

A hölgy megölelt, és éreztem belőle áradó tiszta szeretetet. Én is megöleltem.

Végignéztem a békés tájon, a mosolygó embereken, a tiszta, ragyogó égbolton.

Aztán visszasétáltam a fához.

– Köszönöm – suttogtam.

Amikor újra átöleltem, ismét elragadott az energia, az örvény.

Amikor kinyitottam a szemem, a földi erdőben álltam. A Nap lebukott, a madarak elcsendesedtek.

De már nem voltam ugyanaz. Tudtam, hogy bármikor visszatérhetek az Új Földre. De egyelőre dolgom van itt. Még mielőtt elmentem volna az Új Földről, már vágytam vissza. Az ottani világ békéje, a félelem és fájdalom nélküli létezés mindenemet áthatott, és úgy éreztem, hogy ott végre teljesebb lehetek. Azonban tudtam, hogy bármikor visszatérhetek. Az Új Föld hívott, egy hely, ahol a szeretet mindenek felett áll, és ahol végre otthon érezhetem magam.

Tanítani fogom mindazt amit az Új Földön megtanulok. Az igazi tiszta szeretetet.

Legszebb érintések

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A rózsa érintése, titkokat suttog,

mikor harmatcsepp simul a bőrödre,

a természet keze megérint gyöngéden, oly tisztán.

Egy arc érintése, bársonyos csoda,

egy mosolyba rejtett néma ima.

Bőr a bőrön, lágy, reszkető simogatás,

szívek között rezdülő, halk megnyilvánulás.

Gyermekem érintése, ártatlan nézése, mikor

apró, puha kezei nyakamra kulcsolódnak

mennyei érintés.

Benne van minden tiszta fény,

s nevetése elűz minden gondot és sötét reményt.

Házi kedvencem érintése, szívhez simuló,

puha bundában lüktető, hangtalan szó.

Szemében ott van a végtelen hűség,

a csendes menedék.

A Föld érintése, zöld fű párnája, olyan,

hol a lélek pihen a csend dallamában.

Virágzó cseresznyefa érintése, illata,

oly édes, mint a tenger sóhaja.

Szerelmünk haját érintve,

egy mozdulat ébred, mely a végtelenségbe vezet.

Ujjaim közt selymes éjbe vész,

s minden érintés újat ígér.

És ott van az érintés, mi láthatatlan,

szívből szívbe áramló hangtalan dallam.

Szerelem, mely elringat, amely összeforr,

az érintés a válasz, mi mindent összefon.

Az érintés maga az élet tapasza,

pillanatokból szőtt, örök kapocs.

Szárnyalás, mely a földön tart,

mozdulat, mely minden lelket összetart.

Égi remény

(A képet mesterséges intelligencia készítette. )

Hópelyhek szállnak, mint égi csodák,

Földre terítik a béke ruháját.

Csend van odakint, nyugalom ragyog,

A tűz melege meghittséget hoz.

Csillog a gyertya, mint égi remény,

Gyermekek szemében csillog a fény.

Szeretet fonja át a családokat,

Ma béke tölti be az egész világot.

Hangok nélküli dallam

A domb tetején állt a fiú, kezében a furulyával, amit apjától kapott. „Játssz majd nekem, ha már nem leszek itt” – kérte apja utoljára. Most ott feküdt a hideg föld alatt, míg ő egyedül állt a szürke ég alatt.

Reszkető kézzel emelte a hangszert az ajkához. Az első hang rekedt és hamis volt, a szél elvitte. A dallam, amit egykor apjától tanult, most fájdalmasan csendült fel, tele kimondatlan szavakkal és elveszett reményekkel.

Ahogy a hangok elhaltak, könnyei patakzottak. A furulya a földre hullott, és a világ hirtelen néma lett. Csak a szívében visszhangzott a dallam – örökre.

Álomösvény

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Szavak, mik táncolnak az égbolton,

Fényselyem szőtte őket, mint régi korokban.

Csillagok írása, hold könnye hull,

Szívemig ér, és ott nyomot hagy, múltba vonul.

Hullócsillag-sors, mi utat mutat,

Tudatos szépség, mi lelket kutat.

Álmok sűrűjében: égbe nyúló fák,

Egyenes szavak között örökös homály.

Az ég beszél, s a Föld hallgat rá,

Térképet rajzol, hogy merre, hol vár.

A hold vigyáz ránk, halkan üzen,

Hogy az út miénk, de célja végtelen.

Reneszánsz lélek, most ébredj fel,

Visszhang vagy e világ Teremtő csendjével.

Szavakból csillagok, csillagokból hit,

Egy ösvény, mi szívvel az éjbe visz.

Ha tehetném

Ha tehetném, minden arc könnyét letörölném,

a szívekből a bánatot örökre eltüntetném.

Helyébe békét és szeretetet ültetnék,

mint szomjazó virágot, folyton öntözném.

Ha tehetném, a gonosz embereket

egy másik világba küldeném,

s a Földön nem létezne más,

csak a szeretet tiszta fénye és a boldogság szelíd lángja.

Ha tehetném, mindenkinek átnyújtanám

a bőség kosarát,

hogy ne legyen többé éhező száj,

csak jóllakottság és boldog kacagás.

Ha tehetném, tanítanám, hogy a halál

nem sötét és félelmes,

hanem tapasztalás és tanulás,

tanulás, mely bölcsességbe haladás.

A félelem szövete szőtte át,

s beépült a tömeg tudatába.

Félelem, amit elhittünk és tovább vittünk.

Ha tudnánk az igazat róla,

életünk könnyebb volna, mázsás kövek hullanának le róla.

Ha tehetném, tanítanám, hogy létezik egy boldog világ,

mely mindannyiunk szívében ott él,

oly tiszta és békés, mert szeretetből épült,

s minden szív egyes dobbanása a boldogságot vonzza magába.

/A képet mesterséges intelligencia készítette/

Amíg Élek

Amíg élek, én csak szeretek! 

Két karommal én átölelek, 

Szavaimmal kedveskedek,  

Mosollyal örömet szerzek!

Amíg élek, én csak adok,

Fáradt lelkeknek vigaszt nyújtok,  

Könnyeket törlök le arcokról,  

Mosolyt varázsolok szavakból.

Amíg élek, én csak szeretek!

Akkor is, ha engem nem szeretnek.

Árasztom a Földnek, embereknek,  

Utolsó lélegzetemmel is szeretek!

Ha meghalok is illatozom,

A szeretetet szerte szétszórom, 

A szeretetnek csodás illatát,

A mennyekből a Földnek adom át.

Álmodom egy jobb világról

Álmodom egy jobb világról,

Ahol a fák mosolyognak,

A virágok nevetnek,

Az emberek szeretnek.

Álmodom egy jobb világról,

Ahol nincs vihar,

A szél csak cirógat,

Az esőcsepp simogat.

Álmodom egy jobb világról,

Ahol boldogság van az esőben,

Szeretet a levegőben,

Az emberek szívében.

Álmodom egy jobb világról,

Ahol csillog-villog a felhő,

Boldogságcseppek hullnak a földre,

A folyókba, a tengerekbe, az emberi szívekbe.

Álmodom egy jobb világról,

Mely már meg is született,

Hisz élnek e földön is még

Tiszta szívű emberek.

Erdő szíve

Sétálok a fák között,

a csend, mint takaró, körbefog,

lábam alatt zizeg az avar,

napfény játszik, levelek közt cikázik.

Ez az a hely, hol a lelkem megpihen,

ahol fák átkarolnak szelíden,

a levegőt mélyen lélegzem,

a napfény lágyan, puhán megérint.

Lelkem a fák között táncot jár,

sóhajom messzire elszáll,

illatok surrannak titokban,

hoznak nyugalmat, halk gondolatban.

A lombokon át tör rám a napfény,

bennem is feloldódik mindaz, ami nehéz,

a lelkem könnyedén szárnyra kel,

s a Föld mélyéből az erő átölel.

Csend vesz körül, az erdő pihen,

fények, fák, illatok mind egyszerre,

együtt lélegzünk, együtt vagyunk,

szépen lassan összeolvadunk.

Angyali Áldozat

 

Amira és Kevin szerelme olyan volt, mint egy rejtett, édes dallam, ami az idő végtelenjében lüktetett. Az angyalok birodalmának tiszta, ragyogó kékjéből minden este alászállt a földre, ahol újra és újra találkozhatott Kevinnel. A mennyben, ahol a felhők aranylóan lebegtek, és minden ragyogott az égi fénytől, Amira szárnyainak fehér tollai sugárzóan fénylettek, mintha egy belső, sosem múló fénytől ragyognának. Kék szeme, akár a nyári égbolt, lágy és végtelen, szinte átlátszó mélységet rejtett. Hosszú, aranyszőke haja minden mozdulatnál finoman hullámzott körülötte, akár az aranyló napsugarak játéka.

Kevin, az ember, akit Amira minden égi törvény ellenére megszeretett, okos, melegszívű és jóképű férfi volt. Mélybarna szemeiben türelem és őszinte kedvesség tükröződött, mosolya pedig egyszerre volt szelíd és bátor. Amira számára Kevin maga volt a megtestesült biztonság, és minden találkozásukkor úgy érezte, mintha egy új világ tárulna fel előtte. Az égi törvények tiltották, hogy angyal és ember szerelmes legyen egymásba, mégis minden egyes együtt töltött este után Amira egyre inkább Kevinhez kötődött.

Ám egy nap az égi világ rájuk talált. Az angyalok világa megérezte Amira szerelmét, és szigorú ítéletet szabtak ki rá: soha többé nem találkozhat Kevin-nel. Az égi hatalom elrendelte, hogy el kell felejtenie az embert, akit szeretett, és bűnéért büntetést róttak ki rá. A szabadságát vették el; önbizalma eltűnt, szárnyai elnehezültek, mintha súlyos bilincsek kötötték volna le őket. Önbizalma szertefoszlott. Amira minden éjszakát bánatos sóvárgásban töltött, és fájdalmas szívvel figyelte az égből, ahogy Kevin minden este ott ült az őt váró padon.

Kevin nem tudta, miért tűnt el Amira, de minden este kiment a parkba, vastag télikabátját magára húzva a hideg téli szelek ellen. Ahogy a régi, kopott padon ült, egyre csak az eget fürkészte, várva, hogy szerelme visszatérjen. A tél dermesztő csendje azonban válasz nélkül hagyta; Amira távolléte mély űrt hagyott a szívében. Az estéken gyakran suttogva beszélt hozzá, mintha Amira még mindig hallhatná.

– Bárcsak tudnám, miért tűntél el… – mondta egyik este, miközben tekintetét az égre emelte, mintha onnan várná a választ. – Bármit megtennék, hogy újra láthassalak, Amira.

Amira a mennyek birodalmában hallotta ezeket a szavakat, és minden alkalommal mély szomorúság öntötte el. Minden vágya az volt, hogy visszatérjen Kevinhez, de szárnyai elgyengültek, és a szíve egyre nehezebb lett. Az égi hatalom szavai ott zúgtak fejében: „Szárnyaidat örökre elveszíted, ha az emberek világát választod. Lemondasz az égi élet csodájáról.”

Hosszú hetek teltek el így, Amira pedig egyre mélyebb kétségbeesésbe zuhant. Ám egy éjszaka különös érzés ébredt benne: szívében finom, meleg érzés gyúlt, és rádöbbent, hogy egy apró élet növekszik benne, hatalmas boldogság és erő járta át minden porcikáját. Ez a pici élet, Kevin és az ő szerelmük gyümölcse, most új erőt adott neki, önbizalmát visszanyerte, hogy visszatérjen Kevinhez.

Csillagok ezüstös fénye alatt, szárnyait ismét könnyedén kinyitva indult a földre. Amikor Kevin meglátta őt, mintha álmot látott volna, a lélegzete elakadt, és szinte félve suttogta:

– Amira? Tényleg te vagy az?

Amira lassan közelebb lépett, és kék szemei könnyektől csillogtak ahogy válaszolt.

– Igen, én vagyok. Visszajöttem hozzád, Kevin. Nem tudok többé távol maradni.

Kevin még mindig hitetlenkedve nézte őt, majd szelíden megérintette Amira arcát.

– Miért tartott ilyen sokáig? – kérdezte fájdalmasan. – Itt vártalak minden éjjel.

Amira tekintete mély fájdalmat tükrözött.

– Nem jöhettem vissza – válaszolta remegő hangon. – Az égiek eltiltottak tőled. Meg akartak fosztani mindentől. De történt valami, ami újra idehozott. Egy apró élet növekszik bennem… a mi gyermekünk, Kevin. Ő adott erőt, hogy legyőzzem a félelmeimet.

Kevin szívében hatalmas szeretet és öröm áradt szét. Magához húzta Amirát, mintha soha többé nem akarná elengedni.

– Egy gyermek? – kérdezte halkan, szinte hitetlenkedve. – Ez csodálatos.

Amira elmosolyodott, de a tekintetében megjelent egy pillanatnyi bánat.

– Kevin, van valami, amit tudnod kell… Az égi törvények miatt, hogy veled lehessek, le kell mondanom a szárnyaimról. Ember leszek – mondta, és bár szomorúan, de szilárd elhatározással folytatta. – Soha többé nem térhetek vissza a mennybe.

Kevin szemében újra könnyek jelentek meg, de boldog mosoly kísérte őket.

– Mindig is azt akartam, hogy mellettem legyél. Ha te is ezt akarod, akkor bármilyen áldozatot megér.

Amira szemében öröm csillant, és Kevin szorosabban ölelte magához őt. Szárnyai halványan felragyogtak egy utolsó alkalommal, majd lassan, fényes porrá válva tűntek el a holdfényben, jelezve, hogy Amira örökre emberré vált.

Azon az éjjelen a menny fénye végigkísérte őket, mintha az égiek is megáldanák döntésüket. A holdfényben összefonódva nézték a csillagokat, és most már tudták, hogy bármi is történjen, mindig együtt lesznek, mert Amira az angyali életét feláldozta a szerelmükért. Ahányszor a hold megjelent az égbolton, mindig emlékeztette őket arra, hogy a szeretet bármilyen akadályt képes legyőzni, még a Menny és a Föld törvényeit is.