Gyertyát gyújt a szív (Édesapám emlékére)

A temető csendje különös volt aznap. A fák kopaszon álltak, ágaik között szürke köd lebegett, mint egy régi emlék, amit az ember sosem tud elengedni. A kavicsos úton léptek zaja tört meg néha, lassú, megfontolt lépéseké.

Éva egy csokor krizantémot szorított a kezében. Fehér volt, mint a hó, amit majd hamarosan elhoz a tél, s olyan törékeny, mint a gondolat, amit magában hordozott.

Megállt a régi sírkő előtt. A feliratot alig lehetett már olvasni – elmosták az évek, a könnyek, az idő. Ujjával végigsimított rajta, mintha az érintéssel újra életet lehelhetne a nevekbe.

– Szervusz, apa – mondta halkan. Hangja megtört, mégis meleg volt, mintha egyszerre jönne belőle a fájdalom és a szeretet. – Hoztam neked virágot… meg azt a régi gyertyát is, amit anyával annyira szerettél.

A szél lassan végigfutott a kabátján, felkapta a haját, mintha válaszul simítaná meg őt valaki láthatatlan kézzel. Éva letérdelt, és a gyertyát a sírkő mellé tette. A láng először tétován pislákolt, majd fellobbant – apró, aranyló fénnyel, mint egy lélek, amely újra útra kel.

– Tudod, néha még mindig hallom a nevetésed – suttogta. – Mikor reggel kávét főzök, vagy ha valami elromlik, és automatikusan azt mondom: „Majd apa megcsinálja.” Aztán rájövök, hogy már nincs kihez fordulni…

A sírok között halk nesz támadt. Egy idős asszony közeledett, sötét kendőben, kezében mécsessel. Megállt egy pillanatra Évánál.

– Szép virágok – mondta halkan.

– Igen… – felelte Éva, elmosolyodva. – A kedvence volt.

– Az én fiam is a krizantémot szerette – sóhajtott az asszony. – Azt hiszem, ott fenn mindannyian látják, ha itt lent gyertyát gyújtunk értük.

– Igen… – bólintott Éva. – Csak néha jó lenne, ha válaszolnának is.

Az asszony elmosolyodott, szeme mélyén fénylett valami csendes bölcsesség.

– Talán válaszolnak is. Csak nem mindig szavakkal. Néha egy szélfuvallatban, egy álomban… vagy a szívben, amikor meleg lesz hirtelen, és nem tudod, miért.

A két nő némán állt egymás mellett. A lángok aprón táncoltak a szürkületben, ahogy a temető lassan aranyfénybe borult. Egy gyertya fellobbant, aztán még egy, és még egy – mintha a lelkek egymásnak adták volna a fényt.

Éva sóhajtott.

– Tudja, néha úgy érzem, mintha a gyertya nemcsak értük égne, hanem bennünk is.

– Mert így is van – felelte az asszony halkan. – Az ember szívében gyúlik meg az igazi fény.

A szél elült. Csak a mécsesek pislákoltak, és a krizantémok illata szállt lassan a hideg levegőben.

Éva még egyszer végigsimított a síron, majd lehunyta a szemét.

– Gyertyát gyújtok, apa – suttogta. – De nemcsak a sírodnál, hanem magamban is. Mert amíg emlékezem, addig élsz.

A láng megmozdult, mintha bólintana.

És a szívében – ott, mélyen, csendben – fény gyúlt.

Az angyal, aki emlékeztetett

Az éjszaka lassan borult a városra.

Emma az ablaknál ült, a sötét ég alatt.

A mellkasában feszülő fájdalom mintha az egész testét átitatta volna – nem tudta, hol ér véget a lélek, és hol kezdődik a hús.

Fáradt volt. Belül is.

– Nem bírom tovább… – suttogta.

Abban a pillanatban a levegő megmozdult.

Valami finom, meleg rezdülés járta át a szobát, és egy lágy fény ereszkedett alá. A fényben egy alak bontakozott ki – áttetsző, békét sugárzó.

– Ne félj – szólt az angyal.

– Nem azért jöttem, hogy meggyógyítsalak.

– Akkor miért jöttél? – kérdezte Emma halkan.

– Azért, hogy megértsd, miért van. Segítek emlékezni.

Emma lehajtotta a fejét.

– Csak gyógyulni szeretnék.

– A gyógyulás nem kívánság. Döntés. – válaszolta az angyal szelíden.

– Akkor történik meg, ha a szíved valóban készen áll. Nem akkor, amikor el akarod nyomni a fájdalmat, hanem amikor megérted, miért jött.

Emma sírva fakadt. – Mit lehet érteni a szenvedésen?

Az angyal közelebb lépett.

– Minden fájdalom tapasztalás. Valamit tanít. Valamit, amit csak így tudtál meghallani.

– De miért ilyen áron?

– Mert az ember néha csak akkor kezd el figyelni, amikor már nem tud elfordulni önmagától.

A nő némán bólintott.

– És ha megértem… akkor elmúlik?

– Nem azonnal. – mosolygott az angyal. – A lélek gyógyul először. A test csak követi. De amikor a szíved őszintén vágyja a gyógyulást, és elfogadod a tapasztalást, amiért a fájdalom érkezett – akkor minden sejted tudni fogja, hogy vége a harcnak.

Emma csendben ült. A könnyei lassan peregtek az arcán, de nem szégyellte őket.

– Talán már nem is akarom, hogy csak elmúljon… – mondta halkan.

– Inkább azt szeretném, hogy értelmet nyerjen.

Az angyal elmosolyodott.

– Ez a pillanat a gyógyulás kezdete.

Aztán tenyerét Emma mellkasához emelte, anélkül, hogy megérintette volna.

Egy meleg, puha rezgés járta át a levegőt, mintha a csend is lélegezne.

– Most pihenj.

– És te? – kérdezte Emma félve.

– Te itt maradsz velem?

– Addig, amíg szükséged van rám. De ne feledd: nem én gyógyítalak meg.

Ha valóban tiszta szívből akarod a gyógyulást – megtörténik.

Ha még tanulnod kell ebből a tapasztalásból, akkor a fájdalom addig marad, amíg megérted az igazi okát.

Emma bólintott.

– Tehát minden fájdalomnak oka van…

– Igen. Mindegyiknek. Azért történik, hogy tanulj. Hogy visszatalálj önmagadhoz.

Egy hónappal később, amikor Emma ismét az ablaknál ült, már nem reszketett.

A teste fellélegzett, a fájdalom, ami egykor égette, eltűnt – csendben, szinte észrevétlenül.

Nem csoda volt ez, hanem hit általi gyógyulás.

Aznap éjjel az angyal újra megjelent.

– Megtanultad a leckét, Emma. – mondta halkan.

– Most már a tested is szabad.

– Mi lesz most? – kérdezte.

– Élni fogsz. Teljesen. Fájdalom nélkül. De emlékezve arra, amit tanultál tőle.

Emma felállt, könny csillogott a szemében.

– Köszönöm szépen!

Az angyal mosolya megremegett a fényben.

– Én csak emlékeztettelek arra, amit a lelked mindig is tudott. A gyógyulás benned született meg.

Aztán lassan hátralépett, és a fénye eloszlott a szobában, mint hajnal előtt a csillagoké.

Emma utána nézett, és halkan suttogta:

– Megértettem. Mindennek oka volt.

És abban a pillanatban a szíve megnyugodott.

Nem az angyal gyógyította meg őt.

Hanem az, hogy hittel és tiszta szívvel igazán akarta.

Emlékezés (Az aradi vértanúk emlékére.)

Október csendje borul az égre,

gyertyák fénye reszket a szélben.

Tizenhárom név, tizenhárom álom —

hűségük örök, mint oltáron a láng.

Nem kértek dicsőséget, sem fényt,

csak szabadságot, drága reményt.

S mikor a hajnal könnyet ejtett,

az ég ölelte magához lelküket.

Arad egén ma is fényük él,

nem temeti őket idő, se tél.

Mert aki hazáért adta vérét,

örökre őrzi a nemzet szívét.

Csend van, de nem feledés.

Minden harangban ők zúgnak,

minden gyertyában ők lobognak,

s minden szívben ott él a szó: Hazám.

Az élet örök tanítói

Ti vagytok, kik láttátok a hajnalokat,

s most szelíd alkonyfényben pihentek,

szemetekben múlt századok ragyognak,

ráncokban annyi út, annyi emlékezet.

Kezetekben ott a múlt nyoma,

a munka, a gondoskodás, a hit,

a lassuló lépések csendes csodája

minden pillanatot méltósággal ölel át.

Ti vagytok a gyökér, melyből erő fakad,

a fa, mely lombot hajtott nemzedékeknek,

s ahogy az idő hajolt fölétek halkan,

úgy hajlok meg én is tisztelettel előttetek.

Mert idősnek lenni: kincs és áldás,

szívben hordozott szeretet és béke,

minden szavatok élő tanítás,

mely bennem örökké tovább él.

Apa, most is itt vagy /Édesapám emlékére/

Nem szóltál sokat, de minden szavad

a szívembe égett, mint puha arany.

Nem öleltél túl gyakran – mégis tudtam,

hogy a világon senki nem szeret úgy, mint te, apukám.

Az emlékek most suttognak csendben,

mint levél a szélben, ha ősz közeleg –

egy pad a kertben… s mintha még ott ülnél,

cipőd az ajtónál, kabátod a fogason – még mindig látom.

A kezed erős volt – én kicsi voltam.

De mikor sírtam, te lettél az oltalom.

Nem kérdeztél – csak ott voltál mindig.

Te voltál a biztos, a hallgatag otthon.

Ma már én őrzöm a szavaid csendjét,

a mozdulatod, ahogy leültél este.

Becsukom a szemem, és látlak újra –

mint gyermekként – csodával nézlek.

Nem tudtam akkor, mit jelent az idő,

hogy a pillanat száll, s nem marad örök.

Ma már tudom, hogy amit tőled kaptam,

abból épül bennem az örökkévaló.

Ha most itt lennél, csak annyit mondanék:

Köszönöm, Apa. Mindenért. Mindenért.

A hallgatásodért. A szelíd jelenlétért.

A szeretetért, amit nem kellett kérni.

Lépj elő

Ismerős vagy nekem.

Nem az arcod, nem a hangod – a csended.

Ott van benned az a rezgés,

amit a szívem már évezredek óta ismer.

Nem kereslek tovább – csak hívnak a szavaim,

mint a fény, ami hazatalál hozzám.

Ha te vagy az, aki emlékszik,

nem kérlek, csak érezd meg,

és lépj elő.

Nem a múltért.

Nem a jövőért.

Hanem azért a pillanatért,

ahol meg merjük élni végre

a teljes igazságot.

Levendula lány

Az öregasszony évek óta ugyanabban az időpontban ült ki a mező szélére, egy fonott kis székre. Ölében egy fonott kosár, benne néhány kézzel hímzett zsebkendő és egy levendulacsokor. A falu népe tisztelettel, de némi kíváncsisággal figyelte – senki sem tudta pontosan, miért ül ott minden évben némán, a virágok között.

Volt, aki úgy gondolta, az emlékezés vezeti oda. Más szerint valakit várt.

A valóság sokkal egyszerűbb – és szomorú is.

Egykor, réges-régen, azon a mezőn sokszor sétált egy fiatal lány, Leandra. A szél gyengéden játszott a hajával, mintha egy régi dallamot suttogna bele, nevetése ringatta a virágokat, ruhája úgy libbent, mintha a napfény maga ölelte volna körbe, és amikor a levendulák közé lépett, mintha a mező lánya lett volna.

Ő volt az édesanya gyermeke. Egyetlen gyermeke. Az a fajta lélek, aki úgy érkezik a világba, mint egy pillangó: rövid ideig él, de amit maga után hagy, az örökké megmarad.

Leandra tizennyolc évesen hagyta el ezt a világot – egy betegség csendesen elvette tőle a nyarakat, a sétákat, a nevetést.

De a mező nem felejtett.

És az édesanya sem. Minden évben, ugyanazon a napon, Leandra születésnapján kijött ide. A levendulák közé, ahol látta sétálni a lányt. És ilyenkor mindig megjelent egy pillangó. Mindig ugyanaz a halványlila, aranyló széllel a szárnyain. Leszállt a kosár szélére, megpihent egy virágon. Egy rövid ideig ott volt.

Egyszer egy kislány lépett mellé a mezőn.

– Néni, miért tetszik mindig ugyanoda ülni minden évben?

Az édesanya ránézett, és finoman elmosolyodott.

– Mert régen itt sétált sokat valaki, akit nagyon szerettem.

– Már nem sétál itt?

– Már nem... de ha figyelsz, néha még látni lehet, ahogy a levendulák hajladoznak. Mintha ő lépne köztük újra, és a szél viszi a nevetését. Lehet hallani.

A kislány meghallgatott minden szót, majd egy darabig csak nézte a virágokat. Végül halkan megszólalt:

– Én is itt fogok majd ülni, hogy emlékezzek rá.

Az édesanya ekkor lehajolt hozzá, és egy levendulaszálat tűzött a hajába.

– Akkor te is emlékező leszel, mint én.

És a falu népe végül már nem kérdezett. Csak megálltak csendben a mező mellett, levették a kalapjukat, vagy lehajtották a fejüket.

Mert tudták.

A levendula leánya ott van. Mindig ott lesz.

A Magyar kultúra emlékére

Bár a fák ága suttogja a múltat,

a szél mesél elfeledett dalokat,

szívünkben él a Magyar Föld varázsa,

mely örök, mint a Duna, ősi és tiszta.

A költők szavai fénysugarak,

melyek rég eltűnt idők emlékeit őrzik,

Petőfi hangja, Ady szárnyra kel,

s minden szóban ott él a nemzet ereje.

A népdalokban tánc lengi be a tájat,

a festő ecsetén életre kel a világ,

minden vers, minden dallam szent ajándék,

melyben rejlik a magyarok hite, reménye.

E napon, mikor ünnepeljük a kultúrát,

emlékezzünk, hogy mind a Magyar Föld gyermekei vagyunk,

s minden szó, minden ének, minden szép mozdulat

egy híd a jövőbe, a múlt szeretetén át.

Gyertyafényben Emlékezem

Mécses gyullad, a láng szelíden ég,

virág hajol, emlékek közt kísér,

szívemben őrzöm mosolyukat,

s csendben felidézem arcukat.

Gyertyafényben látom arcukat,

érzem, ahogy még átölelnek,

szívemben élnek, mint csillagok,

őrzöm őket, s velük maradok.

Most pihennek, csendben pihennek,

a túlsó partról rám figyelnek,

tudják jól, hogy bennem élnek,

így sosem szűnnek meg énnekem.

Lángjuk fénylik, mint szelíd szó,

itt ég bennem, mint örök lángoló,

s amíg a mécses csendben ég,

szívemben élnek mindörökké.

Szülőföldem illata

Alföld az én szülőföldem,

Ide köt minden emlékem,

Gyermekéveim csendben élnek,

Mint a széllel játszó fények.

Sebes-Körös, a mi folyónk,

Múltat sodró, emléket hordozó,

Illata úgy száll szerteszét,

Mint az idő, mely lassan eltűnő.

Mennyit fürödtünk a folyóban,

Játszottunk boldogan, gondtalan,

Télen a gáton szánkón suhantunk,

A ránkfagyott nadrágban is játszottunk.

A fekete nejlonon csúsztunk messzire,

Kacajunk, mint madár szállt az egekbe,

Feledhetetlen napok, pillanatok lettek,

Szívembe vésődtek, soha el nem vesznek.

Szülőföldem, te mindig itt leszel,

Bár a barátok messzire mentek el,

Ladány illata itt marad velem,

Mint egy álom, melynek szívemben a helye.

Sokszor álmodom még róla,

A régi utakon járok titokban,

Hallom a szél suttogását,

Érzem Körösladány sajátos illatát.