A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mező. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mező. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. július 26., szombat

Nyár szíve



A mezők fölött forró párát fúj a szél,
nyár-üstben izzik minden falevél.
De bennem tó tükröz – mély, kék nyugalomban,
melyet a csend kavicsai karcolnak titokban.
A Nap korongja lassan aranyhídra lép,
s a Föld szívéből felbugyog az élet-ének.
Kezedbe adnám most a csönd vizét,
hogy lehűtse lázadó szíved tüzét.
És ott, ahol a fény és árnyék összeér,
szárnyat bont a remény, akár a fehér
pillangó, mely halkan rád hajol –
nyár szíve ez, örök és ragyogó.

2025. július 20., vasárnap

Táncoló fények



Táncol a fény a fák levelén,
madárdal sző selymet a reggelbe –
a Nap mosolyát a vállamon érzem,
s a világ újra hisz a szerelemben.
A mezők illatát viszi a szél,
búzavirág nyílik az út szélén –
minden levél egy régi emlék,
és minden perc egy új reménység.
Könnyű a lét, mint harmat a fűszálon,
csend ring a tó ölelésében –
ez most a nyár, örök és tiszta,
egy pillanatnyi végtelen béke.

Szénaszagú emlék



A széna illata vastag, meleg takaróként borult a világra azon a nyáron. Nemcsak az orrban ült meg – hanem az emlékezetben is.
Marika akkor volt nyolcéves.
A dombok lankái sárgálltak, a Nap aranyszínűre égette a mezőt, és a fűszálak között bújt meg a csend. Nem a városi fajta csend, hanem a falusié – amelyben benne zümmög a méh, benne motoszkál a gyalogút pora, benne remeg a ló türelme.
A kislány mezítláb futott le a domboldalon. A Föld meleg volt, és a talpa alatt úgy hajlott meg a fű, mintha ismerné minden lépését. A szekérhez sietett, ahol már fent állt az édesapja, kezében villával, nevetve. Mellette púposodott a széna, mint egy illatos hegy.
– Ugorj, kicsikém! Elkaplak! – kiáltotta.
Marika habozás nélkül vetette bele magát a levegőbe. A Nap a szemébe sütött, a világ forgott, de az apja karjai biztosan kapták el.
Felnevetett. És abban a nevetésben benne volt minden – az élet, a bizalom, az, hogy a világ jó.
A szekéren ülve körbenézett. A mező peremén a édesanyja hajlongott. A ló türelmesen várt. A világ még egy darabban volt. Akkor.
Nem tudta még, hogy ez a nap örökre benne marad.
Egy hét múlva az apja elment a városba dolgozni. A ló elöregedett. A rét elvadult. A szekér a pajtában roskadozott.
De a széna szaga megmaradt.
A forró délutánokban, amikor most – felnőttként – a gyerekei ruháját teregeti, vagy amikor hajnalban felforr a víz a konyhában, egyszer csak megérzi...
azt az illatot.
A szénaszagú emléket.
És akkor egy pillanatra megint elhiszi, hogy a világ még mindig jó.

2025. április 24., csütörtök

Levendula lány




Az öregasszony évek óta ugyanabban az időpontban ült ki a mező szélére, egy fonott kis székre. Ölében egy fonott kosár, benne néhány kézzel hímzett zsebkendő és egy levendulacsokor. A falu népe tisztelettel, de némi kíváncsisággal figyelte – senki sem tudta pontosan, miért ül ott minden évben némán, a virágok között.
Volt, aki úgy gondolta, az emlékezés vezeti oda. Más szerint valakit várt.
A valóság sokkal egyszerűbb – és szomorú is.
Egykor, réges-régen, azon a mezőn sokszor sétált egy fiatal lány, Leandra. A szél gyengéden játszott a hajával, mintha egy régi dallamot suttogna bele, nevetése ringatta a virágokat, ruhája úgy libbent, mintha a napfény maga ölelte volna körbe, és amikor a levendulák közé lépett, mintha a mező lánya lett volna.
Ő volt az édesanya gyermeke. Egyetlen gyermeke. Az a fajta lélek, aki úgy érkezik a világba, mint egy pillangó: rövid ideig él, de amit maga után hagy, az örökké megmarad.
Leandra tizennyolc évesen hagyta el ezt a világot – egy betegség csendesen elvette tőle a nyarakat, a sétákat, a nevetést.
De a mező nem felejtett.
És az édesanya sem. Minden évben, ugyanazon a napon, Leandra születésnapján kijött ide. A levendulák közé, ahol látta sétálni a lányt. És ilyenkor mindig megjelent egy pillangó. Mindig ugyanaz a halványlila, aranyló széllel a szárnyain. Leszállt a kosár szélére, megpihent egy virágon. Egy rövid ideig ott volt.
Egyszer egy kislány lépett mellé a mezőn.
– Néni, miért tetszik mindig ugyanoda ülni minden évben?
Az édesanya ránézett, és finoman elmosolyodott.
– Mert régen itt sétált sokat valaki, akit nagyon szerettem.
– Már nem sétál itt?
– Már nem... de ha figyelsz, néha még látni lehet, ahogy a levendulák hajladoznak. Mintha ő lépne köztük újra, és a szél viszi a nevetését. Lehet hallani.
A kislány meghallgatott minden szót, majd egy darabig csak nézte a virágokat. Végül halkan megszólalt:
– Én is itt fogok majd ülni, hogy emlékezzek rá.
Az édesanya ekkor lehajolt hozzá, és egy levendulaszálat tűzött a hajába.
– Akkor te is emlékező leszel, mint én.
És a falu népe végül már nem kérdezett. Csak megálltak csendben a mező mellett, levették a kalapjukat, vagy lehajtották a fejüket.
Mert tudták.
A levendula leánya ott van. Mindig ott lesz.