Az Öreg zongora

A ház pontosan olyan volt, amilyet mindig is elképzeltek: kertes, nagy teraszos, tágas szobákkal. A napfény csak úgy áradt be a hatalmas ablakokon.

– Nézd, anya! Ez lehetne az én szobám! – Tomas már a harmadik helyiséget rohanta körbe, ragyogó arccal.

– Lassabban, kis muzsikusom! – nevetett az apja. – Még meg sem néztük a kertet!

Tomas azonban nem a kert felé indult. Amint benyitott a nappaliba, egy pillanatra megállt. Ott állt a sarokban… egy régi, sötétbarna zongora. A fény úgy esett rá, mintha csak őt akarta volna kiemelni a bútorok közül.

– Anya… – suttogta. – Ez… az enyém?

Az édesanyja odalépett, nézte a zongorát.

– Az előző tulajdonos hagyta itt. Azt mondta, túl sok emlék fűzi hozzá. Nem volt szíve kidobni. – Mosolyogva nézett a fiára. – Talán éppen rád várt.

Tomas odalépett, végigsimította a sima, kissé poros fedelét. Olyan érzése volt, mintha a hangszer lélegzett volna. Óvatosan leült, kinyitotta a tetejét, és megérintette a billentyűket.

Az első hang gyengén szólt. A második is. Aztán Tomas becsukta a szemét, és elkezdett játszani. Egy dallamot, amit sosem tanult – amit mégis ismert. Valahonnan… belülről a lelkéből.

– Ez... – súgta az anyja, miközben megállt a háttérben. – Ez az én nagymamám dala. Ő tanított meg rá, amikor kislány voltam...

A fiú nem felelt. Játszott tovább. Mintha valaki vezetné a kezét.

Évek teltek el. A ház falai megteltek zenével. A zongora – amit Tomas az első pillanattól kezdve Öregnek nevezett – újra életre kelt. Nem múlt el nap, hogy ne szólalt volna meg.

Tomas felnőtt. Tízujjas varázsló lett belőle. A világ leghíresebb koncerttermeiben játszott, de a szíve mindig hazahúzta. A házba. A zongorához.

Egy esős őszi estén különleges koncertet tartott a saját otthonában. Meghívta a régi mestereit, barátait, a családját. A zongora ott állt a helyén. Tomas leült, végigsimított a billentyűkön.

– Tudjátok – mondta mosolyogva –, ezt a dalt nem én írtam. Én csak… emlékeztem rá.

És amikor megszólalt a dallam, odakint elállt az eső. A felhők közül előbújt a Hold, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha az ablaküvegen túl valaki állna. Egy idős asszony. Arcán könnyek. Aztán eltűnt.

Tomas sosem beszélt róla. Csak annyit mondott mindig:

– A zene… mindig hazatalál.

A dallam véget ért

Amikor Eliza leült a régi zongorához, a nap már rég eltűnt a horizont mögött. A szobát csak a halvány fények és a zongora hangjai töltötték be. Ujjai lassan végigsimítottak a billentyűkön, és egy-egy halk hang szólalt meg. A dallam, amit oly sokszor játszottak együtt, most másképp szólt. A férfi, aki egykor mellette ült, most csak egy emlék volt. Emlékezett arra a csodás nyári estére, amikor négykezest játszottak a zongorán, és a zene a szívük ritmusává vált. A kacagásukra, ahogy együtt nevettek, miközben a billentyűk között keveredtek a játékos ujjakkal. Emlékezett a csókokra, amiket a zene szünetei alatt osztottak meg, az esti sétákra, amikor a kezüket fogva csillagokat néztek, és egy-egy halk szóval terveztek közös jövőt. A felejthetetlen, szenvedélyes szerelmes éjszakákra, és a szerelme illatára, ahogy a fülébe suttogta, mennyire szereti. De volt egy különleges este is, amelyet sosem fog elfelejteni. A férfi letérdelt előtte, kezében egy csokor fehér rózsával. Eliza szemei könnybe lábadtak, miközben figyelte a férfi arcán tükröződő őszinte vágyakozást. – „Eliza,” suttogta, hangja remegett a feszültségtől, „neked adom ezt a virágot, mint az életem legszebb ajándékát. Leszel a feleségem?” Eliza szíve gyorsabban kezdett dobogni, és bár a válasz azonnal ott volt a száján, mégis úgy érezte, hogy az idő mintha megállt volna. Elméje csak a férfi tekintetére összpontosított, ahogy ott térdel előtte, és a zongora csendjében egyetlen szó sem volt szükséges ahhoz, hogy minden mondanivalót kifejezzenek. – „Igen... örökre.” – suttogta, és a férfi karjaiban megpihent. De az idő, mint egy elhaló akkord, mindent elvitt. A férfi, aki a szíve minden dobbanásával szerette, most távol volt, és a zongora csupán egyedül kísérte Elizát a csendben. Ma már másnak suttogja a fülébe azt, amit neki. A dallam, amit egykor együtt játszottak, most fájdalmasan visszhangzott a szobában. Eliza szíve szomorú ritmusra dobogott, és minden egyes hang visszahozta a múlt szépségeit, de a jelen egyedüllétét is. A dallam véget ért, de az emlékek örökre benne maradtak – a csókok, a séták, a fehér rózsa csokor, a zongora hangjai, a férfi keze, és a kérés, amit örökre a szívében hordozott. Ahogy Eliza keze a zongora billentyűin megpihent, egy pillanatra csend honolt. De a csend nem volt üres. Mintha a jövő egy új dallamot suttogott volna neki, egy dallamot, ami egyszer talán elhozza a boldogságot, a szeretetet újra. Az emlékek ott voltak, de ő tudta, hogy a szeretet, mint egy végtelen melódia, sosem ér véget. Talán más napokon, más kezekkel, új dallamok születnek majd. És a szívének ritmusa, bár szomorú most, egyszer még örömmel fog dobogni.