Aranyködben

Aranyködben áll a fa,

hajnal simul ágaira,

fény lélegzik a réten,

pára ring a messzeségben.

A Nap még félve érkezik,

arany fénye ereszkedik,

s ahol a köd a földre hull,

a táj aranyba borul.

(A kép a Debreceni Nagyerdő csoportból származik.)

Kökörcsin és titkos kulcs

Kornél hosszú út után érkezett haza Kanadából. Harminckét éves volt, magas, barna hajú férfi, komoly arccal, figyelmes tekintettel. A mozdulataiban volt valami fegyelmezett nyugalom, de a szeme elárulta, hogy nem egyszerű utazás végére ért.

A táskájában egy régi boríték lapult. Benne apró, kopott kulcs, rajta egyetlen bevésett betűvel: K.

Az édesapja, Kelemen Áron holmijai között találta. A kulcs mellett elsárgult papírlap feküdt, rajta néhány szó:

Kecskemét. Kert. Kökörcsin. Kamilla.

Alatta egy mondat állt:

Keresd meg, amit én elveszítettem.

Kornél gyerekkora óta ismerte Kamilla nevét. Az apja ritkán mondta ki, de amikor mégis, a hangja más lett. Kelemen Áron becsületes ember volt, dolgozott, családot alapított Kanadában, de a múltjáról keveset beszélt.

Élete végén egyszer magához hívta Kornélt.

– Fiam, van, amit az ember későn ért meg. Ha egyszer megtalálod azt a kulcsot, menj el Kecskemétre. Ott lesz a kert. Ott lesz a válasz.

Kornél akkor még nem értette, milyen válaszról beszél az apja. Most ott állt Kecskemét peremén, egy régi kert kapuja előtt. A kapun kis fatáblán:

Kamilla kertje.

Benyitott. A kert gondozott volt, de nem mesterkélt. Gyógynövények, homoki virágok, gyümölcsfák sorakoztak benne. Az ágyások szélén lila kökörcsinek nyíltak, alacsonyan, erősen, mintha a homokos földből minden tavasszal újra ki akarnák mondani az életet. A távolban vizes rét fénylett, szélén fehér kócsag lépkedett.

Egy fiatal nő hajolt a virágok fölé. Harminc év körüli lehetett. Barna haja lazán össze volt fogva, arca finom, de határozott. Világos inget, hosszú szoknyát és kertészcipőt viselt. A kezén föld nyoma látszott, a csuklóján vékony bőrszíjon apró rézkulcs függött.

Amikor meghallotta a lépteket, felegyenesedett.

– Jó napot kívánok – köszönt Kornél. – Kamillát keresem.

A nő figyelmesen ránézett.

– Jó napot. Kamilla az édesanyám. Én Krisztina vagyok.

Kornél kezében megfeszült a boríték széle.

– Kelemen Áron fia vagyok. Kanadából jöttem.

Krisztina arca komoly lett.

– Áron… Édesanyám sokszor emlegette ezt a nevet. Jöjjön beljebb.

A kert végében pad állt. Leültek. A levegőben föld, friss levél és tavaszi virágok illata keveredett.

– Apám halála után találtam ezt – mondta Kornél, és átnyújtotta a borítékot. – Azt kérte, jöjjek el ide.

Krisztina kivette belőle a papírt, majd a kulcsot. Sokáig nézte.

– Ezt a kulcsot ismerem. Anyám beszélt róla. Azt mondta, Áron vitte magával, amikor elment Kanadába.

– Mit nyit?

Krisztina felállt.

– Jöjjön, megmutatom.

A kis faházhoz vezette. Az ajtó mellett régi faláda állt, fedelén faragott K betűvel. Krisztina letörölte róla a port.

– Anyámé volt. Fiatalon adta Áronnak a kulcsát. Azt mondta neki: ha visszajön, együtt nyitják ki.

Kornél a zárba illesztette a kulcsot. Könnyen fordult. A láda fedele felnyílt.

Levelek feküdtek benne, fakó szalaggal átkötve. Néhányat Áron írt, néhányat Kamilla. Egyik sem jutott el a másikhoz. A láda alján préselt kökörcsin volt, mellette kis rajz egy fehér kócsagról.

Krisztina leült a láda mellé.

– Anyám később férjhez ment. Apám, Kardos Kálmán jó ember volt, becsülettel szerette őt és engem is. Panasz sosem lehetett rá. De gyerekként is éreztem, hogy anyám szívében volt egy ajtó, amelyet senki sem nyitott ki igazán.

Kornél a levelekre nézett.

– Apám is megnősült. Anyám rendes asszony volt, apám tisztelte őt. Felneveltek engem. Mégis volt benne valami, ami mindig ide húzta. Ezt csak most értem.

Krisztina ujjai a szalagot simították.

– Anyám soha nem beszélt haraggal Áronról. Inkább úgy, mint aki elfogadta, hogy az élet egyik fele másképp alakult, mint ahogy fiatalon hitte.

– Apám viszont bánattal beszélt róla. Kevés szóval, de azt mindig éreztem.

Krisztina felnézett.

– Haragudtál rá?

– Sokáig igen. Gyerek voltam, és éreztem, hogy van benne egy lezárt rész, ahová én sem léphetek be. Most már inkább sajnálom. Nem a szeretet hiányzott belőle, hanem a bátorság.

Krisztina bólintott.

– Anyám is ezt mondta volna.

Egy darabig hallgattak. A kertben méhek jártak a virágok között, a távoli réten a kócsag lassan lépkedett a víz szélén.

– Tegezhetlek? – kérdezte Kornél.

Krisztina halványan elmosolyodott.

– Igen. Így emberibb.

Aznap sokáig beszélgettek. Áronról, Kamilláról, Kanadáról, Kecskemétről, a kertről. Krisztina elmesélte, hogy az édesanyja halála után átvette a kert gondozását. Őshonos növényeket nevelt, köztük kökörcsint is. Kornél mesélt az apjáról, a hideg kanadai reggelekről, az elhallgatott mondatokról, amelyek most ebben a kertben kaptak értelmet.

A következő napokban Kornél visszajárt. Eleinte a levelek miatt. Később Krisztina miatt.

Segített a kertben. Megjavította a kapu zárját, vizet hordott, rendbe tette a faház kilincsét. Krisztina eleinte távolságot hagyott köztük, de a beszélgetéseik egyre hosszabbak lettek. Kornél szerette nézni, ahogy Krisztina a virágokhoz nyúl.

Krisztina pedig egyre gyakrabban figyelte Kornélt. A férfi nem kérkedett a messziről jött életével. Nem akart többnek látszani. Dolgozott, kérdezett, figyelt. Volt benne valami, amitől a kert kevésbé lett idegen számára.

Egy délután zápor érkezett. A levegő megtelt eső előtti illattal, aztán a víz gyorsan verte a kertet. A kökörcsinek feje meghajolt, a föld sötétebb lett, a levelek fényesre áztak.

Kornél és Krisztina a faház eresze alá húzódtak.

– Furcsa ez az egész – mondta Krisztina. – Anyám egész életében szívében hordozta Áront. Most pedig te állsz itt, az ő fiaként.

– Én nem akarok apám helyére állni.

– Tudom. Ezért tudok veled beszélgetni.

Kornél ránézett. Krisztina haja nedves lett a párától, arcán esőcseppek csillogtak. A kert illata körbevonta őket: föld, virág, nedves fa, tavaszi meleg.

– Krisztina, az elején apám miatt jöttem ide. Most már miattad jövök. Reggel, amikor felébredek, nem a régi levelek jutnak eszembe először. Hanem az, hogy látlak-e aznap. A hangod, a kezed, a kerted. Itt maradhatok, ha te is ezt szeretnéd.

Krisztina nem válaszolt azonnal.

– Félek attól, hogy csak a régi történetet akarod kijavítani.

– Én is féltem ettől. Ezért vártam. De már tudom, hogy ez nem apám története. Ez a miénk.

– Te Kanadából jöttél.

– Igen. De itt vagyok. És itt is maradok, ha ezt szeretnéd.

Krisztina szeme megtelt könnyel.

– Anyámnak és apádnak ez nem sikerült.

– Nekünk sikerülhet.

– Biztos vagy benne?

– Abban vagyok biztos, hogy nem akarok úgy elmenni, ahogy apám elment. Nem akarok leveleket hagyni magam után egy ládában. Azt akarom, hogy amit érzek, annak legyen arca, hangja, reggele, ajtaja.

Krisztina közelebb lépett.

– Akkor most ne beszélj tovább.

Kornél megérintette az arcát. Krisztina nem húzódott el. A csók lassú volt, meleg és tiszta. Eső hullott körülöttük, a kert lélegzett, a távoli réten fehér kócsag állt a víz szélén.

Másnap reggel Kornél a kapunál várta Krisztinát. Kezében a régi kulcs volt.

– Ezt visszaadom – mondta. – Ez a ládához tartozik. Kamillához és Áronhoz.

Krisztina átvette.

– És te?

Kornél elővett egy másik kulcsot.

– Ez egy kis ház kulcsa Kecskemét szélén. Ma nézem meg. Szeretném, ha velem jönnél.

Krisztina sokáig nézte a kulcsot.

– Ez gyors.

– Az érzés nem tegnap óta van bennem. Csak tegnap mondtam ki.

Krisztina a kötényzsebébe nyúlt, és elővett egy préselt kökörcsint.

– Ezt anyám könyvében találtam. Azt hiszem, most már nálad van a helye.

Kornél elfogadta, és finoman a tenyerébe zárta.

– Akkor eljössz velem?

Krisztina bólintott.

– Elmegyek.

A kapu becsukódott mögöttük. A kertben nyíltak a kökörcsinek, a vizes rét felől felszállt a kócsag, és Kecskemét fölött friss tavaszi fény áradt szét.

Kornél akkor értette meg igazán az apja üzenetét.

Nem a régi szerelmet kellett visszahoznia.

Hanem azt kellett bátran megélnie, amit előtte a szüleik elveszítettek.

Zambia és Zala között

Zambia földjén zeng a hajnal,

Zalaegerszeg városa álmodik a dallal,

Zoltán lépdel, szívében remény,

Zita mosolya maga a fény.

Zöld zab hajladozik a határban,

Zebra vágtat messze, napsugárban,

Zászló lobban fenn az ég felé,

Z betű verse érkezik az olvasó elé.

Zoltán szól: „Gyere, Zita, velem,

Zala partján szebb lesz a szerelem.”

Zab illatát hozza a nyári szél,

Zambia tájáról régi dal mesél.

Zebra patája porfelhőt kavar,

Zászló selymén megpihen a nyár,

Zita nevet, Zoltán ráfelel,

Zeng a vidék, s a szív ünnepel.

Z betűből lett ez a kis versike,

Zöld rétet simogat a nyári nap melege,

Zambiában zebra jár a szavannán,

Zászló leng Zalaegerszeg határán.

Természet kórusa

Rigó dalol az est alkonyán,

arany fény csillan a lombok koronáján.

madárdal szól zöldellő lombok között,

szívem ma újra örömbe öltözött.

A fák levele lágyan összesúg,

a kert felett az est szellője fúj.

tücsök ciripel a zöld fű között,

minden kis hang derűbe öltözött.

Fülemüle énekel az ágakon,

tücsökszó rezdül a fűszálakon.

minden madárdal lelkemig hatol,

s bennem a béke lágyan válaszol.

Gyönyörű kert, hol minden ág mesél,

a nyári szellő lágyan hozzám beszél.

itt minden perc szelíd ének nekem,

a természet kórusa él velem.

Távoli szívek éje - Evokáció Ady Endre Szívek messze egymástól című verse nyomán

Valahol egy árva sóhaj felszállt

S most lelkem mélyén pihen,

Valahol nevetés nyílt ki most

S mosolyba fordul szívem.

Valahol méz csordul az életre,

Mert férfi lelke után futok,

S valahol fekete gyökerű az átok,

Mert zokogni sem tudok.

Valahol egy szív még lüktet értem,

Lázas, sebhelyes szegény,

Fölitta vágy és vad mámor,

Mint bennem a vérző fény.

Hallják egymás lázas kattogását,

Míg rájuk sűrű éj leszáll,

Az éj torkában e pillanatban

Két könnybe zárt szív megáll.

H betűs hiénakaland

Haiti partján Henrik egy hibiszkusz alatt különös homokórát talált.

Aranyszínű por volt benne, de nem lefelé pergett, hanem fölfelé kúszott az üvegben, mintha az idő visszafelé indulna.

Henrik óvatosan felemelte.

– Ez vagy elromlott – mondta –, vagy többet tud nálam.

A hibiszkusz mögül ekkor előlépett Hermina. Egy hamburgi térképet tartott a kezében, és úgy nézett a homokórára, mintha pontosan tudná, mi az.

– Ez Hamburgból való – mondta. – Aki megfordítja, annak megmutatja, hol tért le a helyes útról.

Henrik azonnal visszatette a homokórát a földre.

– Akkor ezt jobb lesz békén hagyni.

– Késő – felelte Hermina. – Már megérintetted.

A homokóra megvillant. A hibiszkusz virága lehajolt, a tenger felől pedig furcsa nevetés hallatszott.

Henrik megfordult.

A part szélén egy hiéna ült.

– Ez meg hogy került Haitire? – kérdezte döbbenten.

Hermina a térképre nézett.

– Ugyanazon az úton jött, mint a homokóra. Csak ő valahol nagyon rossz irányba fordult.

A hiéna közelebb lépett, megszagolta Henrik cipőjét, majd leült elé, és várakozva nézte.

– Mit akar tőlem? – suttogta Henrik.

– Azt, hogy vidd haza – mondta Hermina.

– Hová?

Hermina felemelte a térképet.

– Hamburgba.

Henrik a hiénára nézett. A hiéna rávigyorgott.

– És ha nem viszem?

A homokóra újra felvillant, és az aranypor még gyorsabban kezdett fölfelé peregni.

Hermina komolyan nézett rá.

– Akkor minden napod ugyanitt kezdődik újra. Haiti, hibiszkusz, homokóra, hiéna.

Henrik nagy levegőt vett.

– Értem. Tehát vagy Hamburg, vagy minden reggel ugyanaz a vigyorgó hiéna.

A hiéna elégedetten bólintott.

Henrik sóhajtott, felvette a térképet, és elindult.

– Jó. De egy dolgot tisztázzunk – mondta a hiénának. – A hajón te alszol a kabinban, én biztosan nem.

A hiéna felnevetett.

Hermina utánuk kiáltott:

– Henrik!

– Igen?

– A homokórát itt hagyod?

Henrik visszanézett, aztán bólintott.

– Biztosan. Egy hiéna is bőven elég nekem.

A betű kalandjai

Ausztráliába indultam ma reggel, mert úgy hallottam, ott még a kenguruk is jobb kedvvel ébrednek, mint én hétfőn.

Amszterdamban akartam átszállni, de Ábel már az állomáson eltűnt, mert meglátott egy automatát, és meggyőződése lett, hogy az személyesen őt sértegeti.

Alíz közben elővett a táskájából egy ananászt, mert szerinte egy rendes utazáson mindig kell valami, amit senki sem ért, de mindenki néz.

Ekkor mellénk lépett egy alpaka, selyemsállal a nyakában, és közölte, hogy ő csak ablak mellé ül, mert különben nem tud méltósággal bámulni.

A legnagyobb baj akkor kezdődött, amikor kiderült, hogy az ajándékba vitt aranyóra nem jár, viszont Ábel szerint így legalább mindig pontosan ugyanannyit késünk.

A mai nap tanulsága:

A betűkkel könnyű elindulni, csak az ember a végére vagy Ausztráliában köt ki, vagy egy alpakával vitatkozik az ülésrendről.