2026. augusztus 3., hétfő

A kert, ahol a gondok elalszanak



Volt valahol, a tenger és az ég határán egy kert, amelyet nappal senki sem találhatott meg. Nem kerítés rejtette, és kapuja sem volt. Akkor jelent meg, amikor az utolsó madár is visszatért a fészkébe, a házak ablakai elsötétültek, és az emberek végre letették mindazt, amit egész nap magukkal cipeltek.
A kert közepén apró ház állt. Ablakában lámpa égett, a lépcső legfelső fokán pedig egyetlen fehér rózsa pihent. Soha nem hervadt el. Esténként a tenger felől érkező párából ivott, reggelre pedig újra becsukta szirmait.
Egyik éjjel fáradt vándor érkezett a partra. Hosszú út volt mögötte. A vállán nem vitt tarisznyát, mégis úgy lépkedett, mintha súlyos csomagok húznák lefelé. El nem mondott mondatokat hozott magával, félbehagyott gondolatokat, régi bánatokat és néhány kérdést, amelyekre még nem talált választ.
Leült a homokba, levette a cipőjét, és a térdére hajtotta a fejét.
A tenger hullámai egymás után gördültek elé. Az első éppen csak megérintette a lábujjait, majd visszafutott. Utána érkezett a második, aztán a harmadik. A víz minden alkalommal magával vitt valamit abból, amit a vándor már nem bírt tovább hordozni.
Az első hullám elmosta a nap fáradtságát.
A második magával vitte a bántó szavakat.
A harmadik elsodorta a holnap gondjait.
A negyedik pedig azt a régi hitet, hogy neki mindig erősnek kell lennie.
Amikor a vándor felemelte a fejét, megpillantotta az éjszakai kertet.
Keskeny ösvény vezetett a házhoz. Két oldalán jácintok nyíltak, mögöttük vörös rózsák hajoltak egymás felé. Illatuk összekeveredett a sós levegővel. Olyan volt, mintha valaki régen ismerné őt, és tudná, pontosan mire van szüksége.
A vándor elindult az ösvényen.
Nem sietett.
Abban a kertben senki sem kérdezte meg tőle, hová tart, mit végzett el, és mit mulasztott el. Nem kellett magyarázkodnia. Nem kellett megfelelnie. Minden lépésével távolabb került attól a helytől, ahol folyton válaszokat vártak tőle.
Amikor a házhoz ért, az ajtó kinyílt előtte.
Odabent egyszerű szoba fogadta. Fehér függöny mozdult a nyitott ablakban, az ágyon friss huzat illata érződött. A párna mellett kis asztal állt, rajta egy pohár víz és egyetlen rózsaszirom.
A vándor lefeküdt.
Sokáig nézte a mennyezetet. Gondolatai még egymásnak adták a kilincset. Egyik jött, a másik ment, aztán újra visszatért az előző.
Ekkor apró, ezüstszárnyú madár szállt az ablakpárkányra.
– Ma éjjel már nem kell sehová menned – mondta.
A vándor felé fordította a fejét.
– Mi lesz azzal, amit nem fejeztem be?
– Megvár.
– És azzal, amit nem tudtam megoldani?
– Annak talán még nem érkezett el az ideje.
– Mi lesz, ha reggel sem tudom a választ?
A madár megrázta tollait.
– Akkor majd élsz tovább nélküle, amíg egyszer meg nem érkezik.
A vándor elmosolyodott.
A madár közelebb lépett az ablakpárkány széléhez.
– Ami rád vár, reggelig megvár. Most hunyd le a szemed.
A vándor engedelmeskedett.
Homloka lassan kisimult.
Válla belesüppedt a matracba.
Keze megpihent a takarón.
Lábában elült az út minden fáradtsága.
Odakint a tenger egyenletesen járt ki és be a partra, mintha lélegezne.
Egy hullám érkezett, és elsimította a homokban maradt lábnyomokat.
A következő elvitte az utolsó nyugtalan gondolatot.
A harmadik már olyan távolról szólt, mintha egy álom mélyéről hallatszana.
Az ezüstszárnyú madár csőrével megigazította a függönyt.
– Aludj – mondta. – Amit szeretsz, reggel is ott lesz. Amit pedig már nem akarsz tovább vinni, azt bízd erre az éjszakára.
A vándor lélegzete lassabb lett.
Álmában újra végigsétált a kerten. A jácintok utat nyitottak előtte. A vörös rózsák szirmai között még ott pihent az este melege. A lépcsőn fekvő fehér rózsa felemelkedett, és a tenyerébe hullott.
Nem szorította meg.
Csak tartotta.
A rózsa mégsem esett ki a kezéből.
A kert fölött lassan fordult az ég. A hajnal még messze volt. Maradt idő aludni, maradt idő álmodni, és maradt idő arra is, hogy odabent minden megtalálja a maga helyét.
A tenger tovább mosta a partot.
A kert őrizte a vándor álmát.
Ő pedig hosszú idő óta először úgy aludt, hogy semmit sem kellett magával vinnie.

Kánikula, én győzök!



A hőmérő délben felmondott,
harmincnyolcnál nagyot sóhajtott,
azt mondta: „Én ezt nem bírom!”
Majd elájult az ablakpárkányon.
A ventilátor szembefordult,
három fokozaton nekibuzdult,
de mire hozzám ért a szele,
meleg levegő lett belőle.
Fogtam hát a mosóteknőt,
teleöntöttem, mint egy medencét,
jégkockából hegyet raktam,
és királynőként belehuppantam.
A Nap hencegett fenn az égen:
„Megsütlek ma, nincs reményed!”
Én a teknőből ránevettem:
„Késő, öreg, már én nyertem!”
A szomszéd kérdi a kerítésnél:
„Nem fázol ott a sok jég között?”
„Dehogynem!” – mondtam büszkén neki –,
„Csak végre valami rendesen működik!”
A jég elolvadt, a víz felmelegedett,
a ventilátor is szabadságra ment,
de én csak ittam rendületlenül,
míg a palack nézett kétségbeesetten körül.
Estére a nap végre hazament,
a hőmérő is magához tért,
én pedig kihirdettem győzelmemet:
„Holnap kezdjük elölről az egészet!”

2026. augusztus 1., szombat

Jól áll nekem



Jól áll, jól áll,
jól áll nekem.
Jól áll, jól áll
ez az életem.
Fél nyolc, kihűlt a kávém,
az eső szétcseszte a hajam.
A busz elment, de nem bántam,
a járda dobolt alattam.
Rúzsnyom maradt a bögrén,
egy dal ragadt bent a fülemben.
Valaki rám nevetett,
és a reggel megérkezett.
Ami fájt, azt nem tagadom,
ami jó, azt felhangosítom.
Nem kell hozzá semmi terv,
csak a ritmus, ami bennem ver.
Jól áll nekem,
ez az életem.
Minden könny és minden csoda
velem táncol reggel óta.
Kicsit kócos, kicsit vad,
de a ritmus bennem marad.
Jól áll nekem,
ez az életem.
Jól áll, jól áll,
úgy, ahogy van.
Jól áll, jól áll,
minden napomban.
Két tányér a konyhapulton,
a rádió szól túl hangosan.
Mezítláb pörgök a kövön,
a szomszéd dobol a csövön.
A telefonom felvillan:
„Szólj, ha hazaértél” — ennyi van.
Néha pár szó szívig ér,
többet ad, mint amit bárki ígér.
Ami fájt, azt nem tagadom,
ami jó, azt felhangosítom.
Nem kell hozzá semmi terv,
csak a ritmus, ami bennem ver.
Jól áll nekem,
ez az életem.
Minden könny és minden csoda
velem táncol reggel óta.
Kicsit kócos, kicsit vad,
de a ritmus bennem marad.
Jól áll nekem,
ez az életem.
Nincs rajtam filter, nincs díszlet,
csak az, ami bennem tényleg élhet.
Ha körülöttem szétesik a rend,
egy jó dal újra összerak bent.
Egy kéz, egy hang, egy mozdulat,
egy nevetés a zaj alatt.
Nem hibátlan — de eleven,
és rohadt jól áll nekem.
Jól áll nekem!
Jól áll nekem!
Ez az életem!
Jól áll nekem,
ez az életem.
Minden könny és minden csoda
velem táncol reggel óta.
Kicsit kócos, kicsit vad,
de a ritmus bennem marad.
Jól áll nekem,
ez az életem.
Jól áll nekem,
pont így szeretem.
A tegnap nem húz vissza már,
rádob egy ütemet, továbbáll.
Kicsit hangos, kicsit vad,
de a szívem benne szabad.
Jól áll nekem,
ez az életem.
Jól áll, jól áll,
jól áll nekem.
Jól áll, jól áll
ez az életem.
A dalszöveg és zene jogvédett.

2026. július 31., péntek

A lélek virágai


Gyermekkoromban jácintillat
hajolt fölém a kertek mélyén,
olyan édes volt a levegő,
hogy megízleltem volna én.

Nem tudtam még, hogy minden illat
egy régi kertet őriz bennünk,
hogy amit egyszer megszerettünk,
az elkísér, bármerre megyünk.

Ma már a rózsa él bennem,
a vörös: lüktetés, erő,
a testben ébredő akarat,
mely minden reggel újra nő.

Szirmában ott a szenvedélyem,
tövisében minden sebem,
de nem bánom, hogy megkarcolt:
általa lett teljesebb szívem.

Élek, amíg a testem engedi.
Adok, amíg van mit adnom.
Nem számolom, mi marad nálam,
csak azt, mit hagyhatok itt másokban.

A gyermekeim mozdulatában,
egy mondatban, egy dallamon,
egy versben, mely majd nélkülem is
tovább él egy napon.

Mert nem vagyok csupán a testem,
sem arcom, hangom, két kezem.
A lélek nem fogy el az úton,
csak másik parton lesz jelen.

És amikor eljön az óra,
melyről oly sokan hallgatnak,
nem kérek mást, csak egy fehér rózsát,
hogy utánam hulljon a vízre.

Dobjátok utánam a tengerbe,
hamvaim fölé, a hullámokra.
Ne sírjatok.
A hullám tudja,
hogy nem veszhet el a lélek.

A fehér rózsa tiszta tükör,
nem búcsú, hanem végtelen;
hamvam a tenger ölén pihen,
a lélek tovább él mindenben.

Mosolyogva indulok majd el,
ha eljön értem a pillanat,
mert mindent, amit tudtam, adtam,
és szerettem, amíg csak tehettem.

Addig vörös rózsa vagyok még:
életerő, illat, jelen.
Gyermekkorom jácintja bennem,
fehér rózsám a végtelen.



Bíbor húr

 


  

Szívem mélyén bíbor húr zenél,

rózsát bont minden szenvedély,

amit az élet bennem összetört,

dal szellemében új alakot ölt.


Könnyeimet tenger vitte el,

minden hullám új partot ölel,

a mélységből gyöngyöt hoz az ár,

szívem partján bíbor rózsa vár.


Minden hangból aranylépcső nő,

fokain felém hajol a jövő,

lehull rólam minden régi súly,

szívem új ütemre gyúl.


Ez a dal szívem otthona,

minden hangja életem nyoma,

mire végigér rajtam a dal,

nevemen szólal meg a hajnal.




2026. július 30., csütörtök

Az árnyék



Avela negyvenhat éves volt, bár aki először látta, ritkán találta el a korát. Nem látszott fiatalnak, de idősnek sem. Az arca már megtanulta őrizni mindazt, amit nem kívánt másokra bízni.
Sötét gesztenyebarna haját az álla vonaláig vágatta. A halántékán két keskeny, ezüstös tincs húzódott, amelyeket sohasem festett be. Szürkészöld szemének tekintete nyugodtnak tűnt, de túl sokáig időzött az emberek arcán ahhoz, hogy puszta udvariasság legyen. Keskeny száját ritkán húzta mosolyra. Amikor mégis megtette, a jobb arcán apró gödör jelent meg, és néhány pillanatra eltűnt belőle a szigorúság.
Magas, egyenes tartású nő volt. Hosszú ujjai gyorsan jártak a ruhatári biléták között, csak a bal keze remegett meg néha. Olyankor ökölbe szorította, majd folytatta a munkát, mintha a teste tévedett volna, és neki kellene rendre utasítania.
Tizennégy éve dolgozott a Vargán Színház földszinti ruhatárában.
Az épület napközben nyers vakolat, por és kihűlt kávé szagát árasztotta. Előadás előtt azonban megtelt nedves kabátokkal, parfümökkel, hajlakkal, bőrtáskákkal és az utcáról behozott levegővel. Télen a gyapjúból kiolvadt a hó szaga. Tavasszal virágillat tapadt a nők kendőjéhez. Nyáron az emberek bőre sós volt, a színház vörös bársonyfüggönye pedig úgy tartotta magában a meleget, akár egy lázas test.
Avela minden szagot ismert.
Azt is tudta, melyik kabát gazdája érkezett egyedül, pedig két jegyet vásárolt. Melyik férfi fújt túl sok kölnit magára, mert félt, hogy megérzik rajta az idegességet. Melyik nő sírt a mosdóban, mielőtt belépett volna a nézőtérre.
Az emberek azt hitték, csak a kabátjukat adják át neki.
Pedig gyakran mást is ott hagytak.
Egy elfojtott mondatot a gallér alatt. Egy érintést, amely már nem érkezett meg. Néha egy egész nap fáradtságát, belevarrva a bélésbe.
Avela nem kérdezett. Átvette, felakasztotta, visszaadta.
Egy péntek esti előadás után találta meg az első árnyékot.
A nézők már elmentek. A ruhatár üres volt, a lépcsők felől csak a takarítók vödrének tompa csúszása hallatszott. Avela megszámolta a fogasokat, ahogy minden este.
Hetvenkét kabát érkezett.
Hetvenkettőt adott vissza.
A hetvenharmadik fogason mégis maradt valami.
Először fekete sálnak nézte. Közelebb lépett, de az anyagnak nem volt széle. Nem lengett a huzatban. A padlótól egészen a fogas kampójáig húzódott, keskenyen és mozdulatlanul.
Avela kinyújtotta a kezét.
A sötét folt összerándult.
A nő visszakapta az ujjait.
– Maga itt maradt? – kérdezte halkan.
Az árnyék nem válaszolt. Lassan lecsúszott a fogasról, végigfolyt a pulton, majd eltűnt a szőnyeg mintái között.
Avela sokáig állt egy helyben. A színház szaga hirtelen megváltozott. A bársony és a por mögött nedves föld kesernyés illatát érezte, pedig odakint hetek óta nem esett.
Másnap az árnyék újra ott volt.
Ezúttal egy öreg férfi kabátja mögött lapult. Amikor a férfi kikérte a ruhadarabot, Avela látta, hogy az árnyéka nem követi. A fogason maradt, apróra összehúzódva.
Gyermek alakja volt.
Térdét a mellkasához szorította, és a fejét a karjai közé rejtette.
– Uram – szólt Avela a távolodó férfi után.
A férfi megfordult.
– Igen?
A nő a fogasra nézett, de már csak az üres kampót látta.
– Semmi. A sálját majdnem itt felejtette.
A férfi a nyakához nyúlt.
Nem viselt sálat.
A következő héten minden este maradt egy árnyék.
Egy fiatal nőé görnyedten járt, mintha súlyt cipelne a hátán. Egy hangosan nevető férfié a fal felé fordult, és rázkódott. Egy kisfiú árnyéka felnőtt méretű volt, vastag vállal és lehajtott fejjel.
Avela eleinte rettegett tőlük.
Később várta őket.
Éjfél után az árnyékok leléptek a fogasokról. Végigvonultak a folyosón, felkúsztak a lépcsőkön, és besurrantak a nézőtérre.
Avela egy este utánuk ment.
A színpadon három árnyék mozgott.
Nem beszéltek, mégis történeteket játszottak el.
Az öreg férfi gyermeki árnyéka végigfutott a deszkákon, aztán megállt egy nem létező ajtó előtt. Sokáig kopogott rajta. Senki sem nyitotta ki.
A görnyedt fiatal nő árnyéka lassan kiegyenesedett. Leoldotta magáról láthatatlan köteleit, majd mezítláb táncolni kezdett. Mozdulataiban nem volt ügyesség, csak felszabadultság.
A nevető férfi árnyéka leült a színpad szélére, és arcát a tenyerébe temette.
Avela a hátsó sorban ült.
Megértette, hogy ezek az alakok nem azt mutatják, amit gazdáik átéltek.
Azt játszották el, amit nem engedtek megtörténni.
Attól az estétől minden éjszaka végignézte őket.
A teste közben egyre nehezebben viselte a hosszú állást. A derekába éles fájdalom költözött, a bal kezében pedig mind gyakrabban futott végig zsibbadás. Reggelenként a lakása hideg csempéjén ülve húzta fel a harisnyáját, mert állva már nem tudta.
Nem panaszkodott.
Régen megtanulta, hogy a fájdalom akkor is ott marad, ha nevet adnak neki.
Egy vasárnap este különösen kevés néző érkezett. A színházban narancshéj, púder és nedves bőrkabát szaga keveredett. Avela fáradtabb volt a szokásosnál. Amikor az utolsó vendég is távozott, nekidőlt a pultnak, és behunyta a szemét.
A dereka nem fájt.
Kiegyenesedett.
Megmozgatta az ujjait. A bal keze nem remegett. Könnyűnek érezte magát, szinte súlytalannak.
Először örült.
Aztán lenézett.
A lába alatt nem feküdt árnyék.
Körüljárta a pultot. Benézett a fogasok közé, a függöny mögé, még a szék alá is.
A saját árnyéka eltűnt.
Aznap éjjel nem érzett hideget, amikor kilépett az utcára. A szél megmozdította a haját, de a bőrén nem hagyott nyomot. A pékség előtt friss kenyér illata terjengett. Avela tudta, hogy kellemes, mégsem kívánta.
Otthon forró vizet engedett a kádba. Beletette a kezét.
Nem érzett semmit.
A következő napokban a fájdalom nem tért vissza. Vele együtt azonban más is távozott.
Az étel íze elvékonyodott. A zene puszta hangok sorává vált. Egy kolléganő megérintette a vállát, Avela mégis csak a kéz súlyát érzékelte, az érintés melegségét nem.
A tükörben továbbra is önmagát látta, de az arca olyan volt, mint egy pontosan elkészített másolat. Minden vonása a helyén maradt, csak ő hiányzott mögüle.
A hetedik éjszakán meghallotta a színpad felől a lépteket.
Nem az árnyékok nesztelen mozgását.
Cipősarok koppant a deszkán.
Avela felment a nézőtérre.
A színpad közepén egy nő állt. Ugyanolyan magas volt, mint ő. Az álla vonaláig érő haját hátrafújta egy nem létező szél. A halántékán két ezüstös tincs húzódott.
Avela saját árnyéka állt előtte, mégsem fekete foltként. Teste sötét anyagból rajzolódott ki, arca pedig csaknem emberinek látszott.
Az árnyék vörös ruhát viselt.
Avela sohasem hordott vöröset.
– Gyere vissza – mondta.
Az árnyék elmosolyodott. A jobb arcán megjelent az apró gödör.
– Miért?
A hangja Avela hangja volt, de nem olyan, amilyennek kívülről hallotta. Mélyebb volt, érdesebb, és nem kért engedélyt.
– Hozzám tartozol.
– De sokáig úgy éltél, mintha nem tartoznék hozzád.
A deszkák régi festékének és a függöny vastag porának szaga megült a torkában.
– Nem hagyhatsz itt.
– Én nem hagytalak el.
– Akkor miért mentél el?
Az árnyék közelebb lépett.
– Mert te már évekkel ezelőtt elmentél.
Avela hallgatott.
A nézőtér üres székei sorban meredtek rájuk. Úgy érezte, minden ülésben ott ül egy korábbi önmaga. Az, aki nem szólt. Az, aki maradt. Az, aki mindig azt mondta: még egy napot kibírok.
– Éltem – mondta végül.
– Működtél.
– Dolgoztam. Gondoskodtam. Végigcsináltam mindent.
– És mikor éltél?
Avela szájában fémes íz jelent meg.
– Nem értesz semmit.
– Én őrzöm mindazt, amit nem mertél megélni.
Az árnyék felemelte a kezét. A hátsó függöny szétnyílt.
Mögötte nem díszlet állt.
Avela egy másik élet képeit látta.
Önmagát, amint egy ismeretlen város utcáján nevet. Amint mezítláb sétál a tengerparton, és a hideg vízbe mártja a lábát. Amint egy üres szobában falat fest. Amint becsuk maga mögött egy ajtót, amelyet évekig nem mert megérinteni.
– Ezt te átélted? – kérdezte.
– Ezt nem élted át.
– Ez nem valóság.
– Az sem volt az, amiben maradtál. Csak megszoktad.
Avela közelebb lépett hozzá.
– Vissza akarlak kapni.
Az árnyék arca megkeményedett.
– Velem együtt visszatér a fájdalom.
– Tudom.
– A remegés is.
– Tudom.
– Újra megérzed majd a hideget, a csalódást, az egyedüllétet. Nem tudsz többé úgy tenni, mintha elég lenne túlélni.
Avela lehunyta a szemét.
Eszébe jutott a kenyér illata, amelyet napok óta nem kívánt. A forró víz. Egy kéz a vállán. A derekában lakó fájdalom, amelyet gyűlölt, mégis bizonyította, hogy a teste nem mondott le róla.
– Mi történik, ha nem jössz vissza?
– Nem fog fájni semmi.
– És örülni tudok majd?
Az árnyék nem felelt.
Avela kinyújtotta a kezét.
– Akkor inkább fájjon.
Az ujjaik összeértek.
A fájdalom olyan hirtelen tért vissza, hogy Avela térdre rogyott. A derekán végigszaladt az ismerős hasítás, bal kezében apró tűk szúrtak. Tüdeje megtelt a színház poros levegőjével.
Köhögni kezdett.
Aztán megérezte a vörös ruha száraz, meleg szagát. A deszkák repedéseiből felszálló gyantát. Saját bőrének sóját.
Sírni kezdett.
Nem szépen és nem hangtalanul. Arca összerándult, válla rázkódott, könnyei sötét foltokat hagytak a színpadon.
Az árnyék letérdelt elé.
– Most már maradsz? – kérdezte Avela.
– Csak addig, amíg te is.
Avela lehajtotta a fejét.
Sokáig ült a színpadon. Nem tudta, mennyi idő telt el. Talán egy óra, talán egy egész élet. Amikor végül felállt, a teste nehéz volt, de ismét az övé.
Az árnyék már nem állt előtte.
Ott feküdt a lábánál, pontosan követve alakját.
Avela visszament a ruhatárba. Levette a kabátját a hetvenharmadik fogasról, majd a pultra tette a kulcscsomóját. Mellé helyezte a vörös bilétát.
Nem írt levelet.
Nem magyarázkodott.
Aki évekig nem kérdezte, miért maradt, annak azt sem kellett elmondania, miért ment el.
Amikor a takarítónő megérkezett, a színház utcai ajtaja még lassan mozgott a reggeli szélben. A pulton ott feküdt a kulcs és a hetvenhármas biléta.
A nő kisietett az ajtón.
Avelát a szemközti járdán pillantotta meg.
Kabátja alatt kilátszott a vörös ruha. Lassan ment, egyik kezével végigsimított egy pékség párás kirakatán, majd megállt.
Friss kenyér illata szállt ki a nyitott ajtón.
Avela mélyen belélegezte.
Aztán elmosolyodott.
Jobb arcán megjelent az apró gödör.
Amikor továbbindult, az árnyéka szorosan követte. Nem húzta vissza, nem szaladt előtte.
Ugyanakkor léptek.

2026. július 29., szerda

A hegy asszonya



Amikor rátaláltak,
már nem volt ország,
amely magáénak mondhatta volna,
sem nyelv,
amelyen megszólíthatták.
Csak az arc maradt.
Szemhéján kvarc,
ajka szélén vas,
homlokában egy hajszálvékony réteg
abból a régi világból,
amelyben még órák mérték
az emberek idejét.
A kutatók kesztyűben hajoltak fölé.
Megmérték a korát,
a nyomást,
a kőzetbe záródott virágport,
de azt nem tudhatták,
hányszor nevetett vacsora közben,
kit várt hiába alkonyatig,
kinek őrizte helyét az asztalnál,
és melyik mondatot
nem mondta ki soha.
Az újságok először
A hegy asszonyának nevezték,
azután történelmi leletnek,
végül egy számmal jelölték
egy klimatizált teremben.
Naponta ezrek álltak meg előtte.
Mindenki ugyanazt kérdezte:
hogyan maradhatott ilyen épen?
Senki sem kérdezte,
milyen élete lehetett,
és mi minden tűnt el körülötte,
mire csak az arca maradt.
Éjjel a múzeumőr
néha levette a sapkáját,
leült mellé,
és mesélt neki a lányáról,
aki messz költözött,
a csöpögő csapról,
a térdéről,
amely már eső előtt fájni kezdett,
meg arról,
hogy néha már életében
emlékké válik valaki azok számára,
akik egykor szerették.
Az arc nem felelt.
De reggelre
egy apró kristály nőtt
a bal szeme alatt.
A szakértők
természetes kiválásnak nevezték.
Az őr azonban tudta:
a hegy azon az éjszakán
megtanult sírni.