Gyermekkoromban jácintillat
hajolt fölém a kertek mélyén,
olyan édes volt a levegő,
hogy megízleltem volna én.
Nem tudtam még, hogy minden illat
egy régi kertet őriz bennünk,
hogy amit egyszer megszerettünk,
az elkísér, bármerre megyünk.
Ma már a rózsa él bennem,
a vörös: lüktetés, erő,
a testben ébredő akarat,
mely minden reggel újra nő.
Szirmában ott a szenvedélyem,
tövisében minden sebem,
de nem bánom, hogy megkarcolt:
általa lett teljesebb szívem.
Élek, amíg a testem engedi.
Adok, amíg van mit adnom.
Nem számolom, mi marad nálam,
csak azt, mit hagyhatok itt másokban.
A gyermekeim mozdulatában,
egy mondatban, egy dallamon,
egy versben, mely majd nélkülem is
tovább él egy napon.
Mert nem vagyok csupán a testem,
sem arcom, hangom, két kezem.
A lélek nem fogy el az úton,
csak másik parton lesz jelen.
És amikor eljön az óra,
melyről oly sokan hallgatnak,
nem kérek mást, csak egy fehér rózsát,
hogy utánam hulljon a vízre.
Dobjátok utánam a tengerbe,
hamvaim fölé, a hullámokra.
Ne sírjatok.
A hullám tudja,
hogy nem veszhet el a lélek.
A fehér rózsa tiszta tükör,
nem búcsú, hanem végtelen;
hamvam a tenger ölén pihen,
a lélek tovább él mindenben.
Mosolyogva indulok majd el,
ha eljön értem a pillanat,
mert mindent, amit tudtam, adtam,
és szerettem, amíg csak tehettem.
Addig vörös rózsa vagyok még:
életerő, illat, jelen.
Gyermekkorom jácintja bennem,
fehér rózsám a végtelen.
