„A teremtés ott kezdődik, ahol a láthatatlan gondolat fénnyé válik.”
– Aurora Amelia Joplin
Sokszor eltűnődöm azon, honnan is születik mindaz, amit alkotásnak nevezünk. Honnan érkezik egy gondolat, amely néhány pillanattal korábban még nem létezett számunkra, aztán egyszer csak megjelenik, és többé nem hagy nyugodni?
Talán éppen ez a teremtés egyik legnagyobb titka. Hogy valami megszületik bennünk, mielőtt a világ egyáltalán tudomást szerezne róla.
Elképzelem, ahogy a sötétségből aranyló fény emelkedik. A gondolat szinte életre kel, és egy láthatatlan történet kezd kibontakozni előttem. Mintha elhagyná azt a helyet, ahol eddig rejtőzött, és végre megmutatná önmagát.
Számomra ez sokkal többet jelent egy szép gondolatnál.
Az ember egész életében teremt. Akkor is, amikor ennek nincs tudatában. A gondolataival, a döntéseivel, a kimondott és a ki nem mondott szavaival. Mindazzal, amit szeretetből tesz, és olykor azzal is, amit fájdalmában hoz létre.
Mert a teremtés nem mindig örömből születik.
Néha egy csalódás mélyéről emelkedik fel. Máskor egy emlékből, amelyet hiába próbáltunk eltemetni. Van, hogy egyetlen mondat indít el bennünk valamit, és napokig, hetekig hordozzuk, míg végül alakot ölt.
Költőként jól ismerem ezeket a pillanatokat.
Ülök a csendben, és még magam sem tudom, mit szeretnék megfogalmazni. Érzem, hogy valami készülődik bennem. Egy érzés, amelynek még nincs neve. Egy történet, amelynek nem ismerem a végét. Aztán megszületik az első sor. Utána a következő. És egyszer csak ott van előttem valami, ami addig kizárólag bennem létezett.
Ilyenkor mindig megérint a felismerés, hogy milyen különös ajándék az alkotás képessége.
Hiszen miből lesz a vers? Miből születik a dallam? Hogyan válhat egy ember legbensőbb érzése olyan művé, amely egy másik ember szívében is visszhangra talál?
Egy gondolatnak nincs súlya, mégis képes megváltoztatni egy életet. Egy kimondott szónak nincs látható alakja, mégis évtizedekig velünk maradhat. Egy vers néhány sorból áll, mégis egész emberi sorsokat hordozhat magában.
És milyen érdekes, hogy mindennek a kezdete láthatatlan.
Talán ezért érzem úgy, hogy az alkotásnak van valami szent, megmagyarázhatatlan természete. Nem vallási értelemben gondolom ezt. Sokkal inkább arra a belső szabadságra gondolok, amelyben az ember egyszerre lehet önmaga, és közben valami olyasmit is létrehozhat, ami túlmutat rajta.
Nem kell hozzá különleges hely, ünnepélyes pillanat vagy mások elismerése.
Elég egy őszinte érzés.
Elég az a belső bizonyosság, hogy amit meg szeretnék teremteni, annak helye van a világban.
Persze nem minden gondolatból születik maradandó alkotás. Vannak félbehagyott mondatok, elnémult dallamok, összegyűrt papírlapok. Én azonban ezeket sem tartom hiábavalónak. Hozzátartoznak az utamhoz. Ahhoz az emberhez, aki ma vagyok.
Mert a teremtés közben mi magunk is változunk.
Minden alkotásban ott marad belőlünk valami. Egy darabka az életünkből, a hitünkből, az emlékeinkből. Olyasmi, amit talán soha nem tudnánk hétköznapi szavakkal elmagyarázni.
Sok mindent megéltem már. Voltak időszakok, amikor szinte egymás után születtek bennem a gondolatok, és voltak olyan napok is, amikor csak a csend maradt. Ma már tudom, hogy a csend sem üresség. Néha éppen abban érlelődik valami, aminek még nem jött el az ideje.
Nem akarok minden titkot megfejteni.
Szeretem meghagyni a létezésnek azt a részét, amelyet nem lehet megmagyarázni, csak átélni.
Amikor pedig arra gondolok, hogyan válik a láthatatlan egyszer csak láthatóvá, eszembe jut, mennyi minden vár még arra, hogy megszülessen. Mennyi megíratlan történet, el nem énekelt dallam, ki nem mondott igazság élhet bennünk.
És talán nem is az a legfontosabb, hogy hányan látják majd, amit létrehoztunk.
Hanem az, hogy volt bátorságunk világra hozni.
Mert az ember nem csupán abból áll, amit a világ lát belőle. Ott él benne mindaz is, amit még nem mert megmutatni.
Én pedig szeretném hinni, hogy amíg képesek vagyunk érezni, gondolkodni, álmodni és alkotni, addig mindig van bennünk valami, ami megszületésre vár.
Hiszen a fény nem attól létezik, hogy valaki észreveszi.
Akkor is ragyog, amikor még senki sem látja.
„A teremtés ott kezdődik, ahol a láthatatlan gondolat fénnyé válik.”
– Aurora Amelia Joplin
És számomra éppen ebben rejlik az ember egyik legcsodálatosabb képessége: hogy a belső világából képes valamit átadni az örökkévalóságnak.
