Valparaíso estére mindig sós lett.
A tenger párája felkúszott a hegyoldalba, beült a színes házak repedéseibe, megült a rozsdás korlátokon. Lent, a kikötőben, hajókürt szólt. Valahonnan gitár hangja jött fel a keskeny utcák között, az egyik pékségből fahéjas sütemény illata keveredett a porral, a régi fém és a tengeri levegő szagával.
A lezárt felvonóállomás a város fölött állt, félúton a kikötő és a legfelső házak között. A sínpályát benőtte a gaz, a gépház ajtaja rozsdásan nyikorgott, a peron mellett hideg fémkorlát futott végig. Az állomás egyik oldalfala régi, vakolt fal volt, tele repedésekkel, plakátfoszlányokkal és sótól fakó foltokkal. Hét éve senki sem utazott innen sehová.
Azon az estén a fék mondta fel a szolgálatot.
A kabin megszaladt lefelé, a fém sikoltott a sínen, az emberek kiabáltak, aztán minden egyszerre történt. Daniel Reyes, aki tizenhét éves volt, segíteni akart. Ő látta először, hogy baj lesz. Szólt, kiabált, üzenetet küldött, mégis ott maradt a balesetben.
A város Mateo Duartét hibáztatta, mert azon az estén ő kezelte a felvonót. A Reyes család gyászban maradt. A Duarte család szégyenben. Noa Reyes a bátyját veszítette el. Elián Duarte az apját úgy, hogy az apja életben maradt, de attól az estétől kezdve alig szólt hozzá.
Noa minden évfordulón felment az állomásra. Először virágot vitt. Később fényképet. Aztán festéket. Idén angyalszárnyat akart festeni Danielnek a régi állomásfalra. Nem a kabinra, nem a sínre, hanem arra a vakolt oldalra, ahol a bátyja régen sokszor megállt, mielőtt hazafelé indult.
A hátizsákját letette a fal mellé. Elővette az ecseteket, a fehér akrilt, a krétát és Daniel fényképét. A képen a bátyja nevetett. A haja a szemébe lógott, a pólóján olajfolt volt, a kezében papírzacskó. Noa emlékezett arra a zacskóra. Sült banán volt benne, Daniel kedvence.
Leguggolt, végighúzta az ujját a fénykép szélén, aztán a falhoz lépett. A kréta pora rátapadt az ujjaira. Lassan felrajzolta az angyalszárny körvonalát. Széles lett, embermagas, kissé szabálytalan. Olyan, amilyet egy húg rajzol a bátyjának, akit még mindig keres minden évfordulón.
– Boldog évfordulót, Daniel – mondta halkan. – Tudom, hülyén hangzik.
Leemelte a festék fedelét. Az akril erős szaga felszállt, belemart a torkába. Noa belemártotta az ecsetet, de mielőtt a falhoz ért volna, nesz hallatszott a gépház felől.
Megfordult.
– Ki van ott?
Elián lépett elő. Telefon volt a kezében, a nyakában fejhallgató. Megállt, amikor meglátta Noát.
– Nyugi. Csak hangot vettem fel.
Noa végignézett rajta.
Ismerte. Látta már a kikötői lépcsőn, a régi piacnál, a buszon, ahol mindig az ablak mellé ült. Látta, ahogy kávét vesz ugyanannál az árusnál. Látta, ahogy lehajtott fejjel megy át a téren, amikor valaki a háta mögött kimondja a nevét.
Duarte.
Mindig ez jutott róla először eszébe. Csak utána a barna haja, a kócos tincsei, a kopott kabátja, az a figyelmes nézés, amelytől Noa mindig gyorsan másfelé fordult.
– Rossz helyet választottál.
Noa szorosabban fogta az ecsetet.
– Duarte vagy.
Elián arca megfeszült.
– Te meg Reyes.
– Akkor érted, miért zavar, hogy itt vagy.
– Az apád miatt halt meg a bátyám.
Elián lenézett a telefonjára. A szél megmozdította a kabátja szélét.
– Ezt hallgatom gyerekkorom óta.
– Akkor biztos megszoktad.
– Ilyet az ember soha nem szok meg.
Noa visszafordult a falhoz.
– Menj el, Elián.
A fiú a krétával felrajzolt angyalszárnyra nézett.
– Ezt neki fested?
Noa keze megállt.
– Danielnek. Ma van az évforduló.
– Apám minden évben ezen a napon kiül a ház elé hajnalig. Anyám régen bezárta az ablakokat, mert a felvonó fémhangjától sírni kezdett.
Noa lassan felé fordult.
– Nálatok is maradt a tragédiából valami?
Elián a régi sínpályára nézett.
– Nálunk minden ott akadt meg.
Noa erre már nem tudott azonnal válaszolni. A fiú hangjában nem volt védekezés. Ettől nehezebb lett haragudni rá, és ez bosszantotta.
Festeni kezdett. Az ecset végigcsúszott az állomás vakolt oldalfalán, a fehér festék beült a repedésekbe. A régi vakolat érdesen fogta az ecset szőrét. Mellette ott állt a rozsdás fémajtó, mögötte a gépház sötét belseje, lentebb a sínpálya hideg vasa futott le a kikötő felé. Noa nem a kabinra festett. Arra a falra rajzolta az angyalszárnyat, ahol Daniel régen mindig megállt, mielőtt hazafelé indult.
A város lent élt tovább. Motor zúgott fel, valaki nevetett az utcán, egy ablakból zene szállt ki.
Elián néhány lépéssel mögötte állt.
– Láttalak már itt – mondta.
Noa a falat nézte.
– Én is láttalak.
– Mindig úgy tettél, mintha nem.
Noa hátranézett rá.
– Te is.
Noa majdnem elmosolyodott, de visszanyelte.
– Jó. Az erős.
Egy ideig csak au ecset hangja hallatszott a falon. Nedves, sűrű surrogás. Noa válla megfeszült, ahogy húzta a szárny első nagy vonalát.
– Milyen volt Daniel? – kérdezte Elián.
Noa keze megállt.
– Miért kérdezed?
– Mert nálunk csak a neve maradt fent. Meg a baleset. Szeretném tudni, ki volt.
Noa sokáig nézte a falat. A festék szaga erős volt, a tenger felől hideg pára érkezett.
– Hangos volt. Mindig nevetett. Akkor is, amikor anya mérges lett rá. Azt mondta, a rossz napot meg kell zavarni, különben rászokik az ember.
Elián elmosolyodott.
– Ez jó.
– Most?
Noa újra festeni kezdett.
– Most falakra festek.
– Az is beszéd.
Noa ránézett.
– Te meg hangokat veszel fel. Az is az?
– Igen. Csak kevesebb ember szól bele.
Noa akaratlanul elmosolyodott. Gyorsan elfordult, de Elián látta.
A fiú elővette a telefonját. Az arca komolyabb lett.
– Van nálam valami.
– Milyen felvétel?
Elián sokáig hallgatott.
– Daniel hangja.
Noa arca elsápadt.
– Ezzel ne játszd az okos fiút.
– Hol van?
Elián megnyitott egy régi fájlt. Az ujja kicsit remegett. Elindította.
Recsegés hallatszott. Szél. Távoli utcazaj. Egy fémes csattanás. Aztán Daniel hangja. Fiatal volt, gyors, élő.
– A fék megint rossz. Valaki szóljon már. Ezt ma meg kell nézni, mert baj lesz belőle.
A felvétel véget ért.
Noa mozdulatlanul állt. Az ecsetről festék csöppent a kőre. Egy csepp. Aztán még egy.
– Miért csak most hallom?
Elián nagyot nyelt.
– Apámnál volt. Daniel neki küldte, mert aznap este ő volt szolgálatban. Apám tovább akarta adni a jelzést a karbantartóknak, de későn lépett. A cég már napok óta tudott a hibáról, mégis halogatták a javítást. A baleset után mindenki apámat nevezte meg, ő pedig gyáva volt elővenni ezt.
Noa szeme megtelt könnyel.
– Tehát Daniel szólt.
– És senki sem mozdult időben.
– Senki.
Noa szája megremegett. Dühös volt, de már nem tudta olyan egyszerűen egyetlen emberre tenni az egészet.
– Mi meg éveken át csak a ti neveteket gyűlöltük.
– Néha láttalak a buszon. Direkt nem ültem le melléd.
– Tudom. Én meg mindig leszálltam egy megállóval előbb.
Noa ránézett.
– Te voltál az?
– Én azt hittem, te utálsz.
Noa letörölte az arcát a kézfejével. Festékes volt az ujja, fehér folt maradt az állán. Elián észrevette, de először nem szólt.
– Mi van? – kérdezte Noa.
Noa rámeredt.
– Komolyan? Most ez a legfontosabb?
Elián közelebb lépett, de még nem ért hozzá.
– Az álladnál.
Noa odanyúlt, és még jobban elkente.
Eliánból kiszaladt egy nevetés. Rövid volt, óvatos, de igazi.
Noa akarata ellenére elmosolyodott.
– Add ide azt az ecsetet.
– Segíthetek?
– Akkor legalább őszinte vagy.
Elián átvette az ecsetet. Belemártotta a festékbe, nagyon figyelt, aztán húzott egy vonalat az angyalszárny másik oldalán. A vonal ferde lett.
Noa nézte.
– Ez bajba jutott uborka.
Elián felnevetett.
– Köszönöm, mester.
– Szívesen. Ezt kijavítom, mielőtt Daniel lejön érte.
Noa elmosolyodott, de a szeme nedves maradt.
– Ha látná, mit művelsz a szárnyával, biztosan.
Elián a homlokához kapott, de a keze festékes volt. Fehér csík maradt a bőrén.
Noa ránézett, és felnevetett. Most már szabadabban. A hangja megtöltötte az állomás üres terét. A fiú a telefon kijelzőjében meglátta magát.
Elián ránézett.
– Veled? Igen.
A mondat után mindketten elhallgattak.
Noa gyorsan a vödörhöz nyúlt volna, de Elián belemártotta az ujját a festékbe, és apró fehér pöttyöt tett a lány kézfejére.
Noa döbbenten nézte.
Noa az ujjával fehér csíkot húzott Elián arcára. A fiú megállt. Aztán lassan elmosolyodott.
Noa hátralépett, de nevetett. Elián közelebb ment. A festékes vödör mellett kerülgették egymást. A kő csúszós volt, a fal hideg, a festék ragacsos az ujjukon.
– Elián, ne gyere közelebb.
Noa végighúzott egy fehér csíkot Elián kabátján.
– Akkor viszonoznom kell.
Elián lassan közelebb lépett. Noa hátrált, amíg a válla a falhoz nem ért. A fiú felemelte a festékes ujját. Egy pillanatra megállt, engedélyt kért a szemével. Noa mosolyogva nézte.
Elián finoman pöttyöt tett az álla mellé.
Noa kuncogni kezdett. Először halkan, aztán felszabadultan. Elián is nevetett. Festék került a kezükre, az arcukra, a kabátra, Noa farmerdzsekijére. Egyikük sem sietett. Nézték egymást, mielőtt megérintették a másikat. Ettől lett az egész játékos és forró egyszerre.
Noa hirtelen elérzékenyült. A nevetése lelassult.
Elián azonnal megállt.
– Mi az?
Noa a falra nézett.
– Daniel ezt imádta volna.
– Azt, hogy tönkretettem a rajzodat?
Elián arca ellágyult.
– Akkor jó, hogy itt maradtam.
Noa ránézett. A tekintete már más volt. Könnyes, festékes, kicsit zavart. A harag még ott volt benne valahol, de már nem uralta az arcát.
Újra festeni kezdtek. Az angyalszárny egyre teljesebb lett. Noa javította Elián ferde vonalait, Elián közben újabb apró festéknyomot hagyott Noa kezén. A lány rászólt, de mosolygott. A fal előtt egymás mozdulatait követték. Noa lehajolt az ecsetért, Elián ugyanakkor nyúlt érte. Ujjaik összeértek. Egyikük sem húzta el rögtön a kezét.
Lent a kikötőben gitár szólt. A tengeri pára felért a hegyoldalba. A festék szaga rájuk tapadt. Noa hajából édes, vaníliás illat jött, Elián kabátjából eső és utcai por. A fiú közel állt hozzá, elég közel ahhoz, hogy Noa érezze a bőre melegét.
Noa hátralépett, és megnézte az angyalszárnyat. Középen még üres hely maradt.
– Itt még hiányzik valami.
– Ez nagy dicséret tőled.
Elián nevetett. Aztán Noa arcát nézte.
– Mi az? – kérdezte a lány.
Noa lesütötte a szemét.
– Festékesen?
– Lehet.
Noa közelebb lépett, és megérintette a fehér csíkot Elián arcán.
Noa elhallgatott. A mosolya lassan más lett. Már nem játék. Elián tekintete sem menekült el. Úgy nézte őt, ahogy talán régóta nézte volna, ha a nevük nem áll közéjük.
– Régóta figyelsz engem? – kérdezte Noa.
– A piac óta. Egyszer egy piros falra festettél madarakat. Azt hittem, odamegyek hozzád.
– Mert megláttad a kabátomon a nevemet.
Noa emlékezett. A barna kabátra, a kis varrt címkére, a Duarte névre. Arra is emlékezett, hogy utána egész nap dühös volt magára, amiért mégis visszanézett.
– Én is figyeltelek – mondta.
Elián meglepődött.
– Tényleg?
– A buszon. Mindig az ablak mellé ültél.
– Mert onnan láttalak a megállóban.
Noa elmosolyodott.
– Akkor mindketten elég gyávák voltunk.
– Elég okosnak hittük magunkat.
– Igen.
Egy pillanatra mindketten nevettek. Aztán Elián halkabban kérdezte:
– Holnap visszajöhetek?
Noa a szemébe nézett.
– Visszajössz?
– Tudom, hogy visszajössz.
Noa hangja halk volt, de biztos.
– Mert a szíved is rám nézett, nem csak a szemed.
Elián nem szólt. A szeme megtelt, de mosolygott.
Noa nagyot nyelt. A háttérben ott volt az angyalszárny, alatta Daniel fényképe a falnak támasztva. A fiú a képen nevetett.
– Ma érte jöttem ide – mondta Noa.
– Danielért.
– Igen. Aztán itt voltál te is.
Noa megrázta a fejét.
– Már jó.
Elián óvatosan megfogta a kezét. Mindkettőjük ujja festékes volt. A festék hideg volt, az érintés meleg. Noa lenézett az összekent kezekre, aztán fel a fiú szemébe.
– Megcsókolhatlak? – kérdezte Elián.
Noa halkan felnevetett.
– Most kérdezed?
– Akkor gyere.
Elián először csak közelebb hajolt. Noa nem lépett hátra. A fiú szája óvatosan ért az övéhez. A csók eleinte bizonytalan volt, aztán Noa ujjai felcsúsztak Elián nyakára. A festék nyomot hagyott a bőrén. Elián átölelte a derekát. Noa belesimult az ölelésbe. A tenger illata, a friss festék, a fiú kabátjának esőszaga, Daniel fényképe a falnál, a régi állomás mind ott volt abban a pillanatban.
Noa sírni kezdett, de közben nevetett is.
Elián halkan megszólalt:
– Most már teljesen festékes vagyok.
– Mindegy. Most már közös.
Noa megfogta Elián kezét, belemártotta a tenyerét a fehér festékbe, aztán a sajátját is. A falhoz léptek. Az angyalszárny közepére tették a tenyerüket, egymás mellé.
Két fehér tenyérnyom maradt a falon.
Noa a festmény alá írta:
Daniel Reyes
Aztán mellétette:
Ma is velem voltál.
Elián mögötte állt.
– Szép lett.
Noa bólintott.
– Daniel most röhögne rajtunk.
– Azt mondaná, borzalmasan festesz.
Noa Eliánra nézett, és mosolygott.
– Aztán megkérdezné, hogy hazakísérsz-e rendesen.
– Daniel miatt?
Noa megfogta Elián kezét.
– Miatta is. Meg miattad is.
Elindultak lefelé a lépcsőn. A város fényei alattuk remegtek a tengeri párában. Noa még egyszer visszanézett az állomás falára.
Ott maradt az angyalszárny, Daniel neve és két fehér tenyérnyom.
Noa az évfordulóra egyedül érkezett. Elián kezét fogva ment el.
