Kedves Olvasóim és Követőim!

Hatalmas örömömet szeretném ma megosztani veletek: kezemben tarthatom első nyomtatott regényemet, Az időutazó Én című könyvemet.

Különösen sokat jelent számomra ez a pillanat, hiszen a regényt nemcsak megírtam, hanem magam szerkesztettem és készítettem elő nyomtatásra, egészen az utolsó részletig.

És most itt van előttem. Lapozható, kézbe vehető, valódi könyvként. Egy takaros, könnyen magunkkal vihető kis könyv, amely azonban a lapjai között nagy utazásra hívja az olvasót.

Az időutazó Én Mira és András történetén keresztül vezeti végig az olvasót múlton, jelenen és egy lehetséges jövőn. Atlantisz emlékei, Jesua korának történetei, a jelen rohamos technológiai változásai és egy egészen másképpen működő jövő kapcsolódnak össze benne.

A történet középpontjában mégsem pusztán maga az időutazás áll, hanem az ember, a tudatosság, a kapcsolatok, a felismerések és az a kérdés, hogyan változhat meg a világ, amikor mi magunk kezdünk másként jelen lenni benne.

Számomra azért különleges és egyedülálló ez a regény, mert nem csupán egyetlen kor történetét meséli el. Összeköti a régmúltat a mai ember világával, a mesterséges intelligencia jelenével és egy olyan lehetséges jövővel, amelynek alapjai talán már most formálódnak körülöttünk.

Regény, időutazás, emberi történet és gondolati utazás egyszerre – olyan kérdésekkel, amelyek nem érnek véget az utolsó oldalon.

Az időutazó Én nálam rendelhető.

Érdeklődni és rendelni privát üzenetben lehet.

Nehéz szavakba önteni, milyen érzés ma először a kezemben tartani azt, ami eddig csak bennem, majd a képernyőn és a lapokon létezett.

Ma könyv lett belőle. Az én első nyomtatott regényem.

Szeretettel:

Aurora Amelia Joplin

Fényévekre

Mellettem vagy, mégsem velem,
csillagok ragyognak odafenn.
Nem kérdezem, mi lett velünk,
csak érzem, lassan elveszünk.

Éjfél múlt, nem jön az álom,
a párnámat átkarolom.
Mellettem alszol, oly közel,
mégis fényév választ el.

Egy méterre, fényévekre,
távolabb estéről estére.
Fent egy csillag rám talál,
te mégsem látsz engem már.

Reggel kávé, semmi más,
egy megszokott pillantás.
Kérdezed, hogy jól vagyok,
mosolygok és hallgatok.

Egy méterre, fényévekre,
távolabb estéről estére.
Fent egy csillag rám talál,
te mégsem látsz engem már.

Egy méterre, fényévekre,
távolabb estéről estére.
Fent egy csillag rám talál,
te mégsem látsz engem már.

Egy méterre...
fényévekre.

Csillagot őrizni

Embernek lenni kölcsönkapott idő,

egy testbe költözött mulandó létező.

A perc falára árnyékot vetünk,

s közben az öröklét lélegzik velünk.

A szív az ára annak, hogy vagyunk,

mert amit szeretünk, abban maradunk.

Minden hiány egy nyitva maradt hely,

ahol a múlt még egyszer átölel.

A tűz leéget rólunk szerepet,

nem őrzi meg a nekünk szánt nevet.

Ha minden külső támasz odavész,

belül marad a puszta létezés.

S talán ennyi embernek lenni:

elveszíteni, mégis szeretni.

Földet hordani két kezünkben,

s csillagot őrizni a szívünkben.

Sebes-Körös álma

Fotó: Nagy Dániel

Mesébe hajló felhők úsztak

ma este a Sebes-Körös fölött,

s az ég is egy pillanatra

legszebb álmába öltözött.

A víz tükrén kék felhőrajz derengett,

a part fölé az alkony lassan simult,

míg a felhők tovább írták a mesét,

a Körös vize vitte magával az estét.

Kopog az ősz

Még ontja a nyár utolsó melegét,

perzseli Alföldünk vidékét.

Hónapok óta alig érkezik eső,

porrá szárad a rét, szomjazik a mező.

Itt a nyár már nem nyár, csak izzó némaság,

hosszú forróságban elfáradt világ.

Árnyékba húzódik ember, madár,

minden élő friss fuvallatra vár.

Valahol már közeledik az ősz,

forró ég alatt hűvös szellő időz.

Illata átsuhan kiszáradt mezőn,

friss levegővel integet a jövő.

Várom sétáimat lombszínű utakon,

aranyló levelek közt, puha avaron.

Nézem, ahogy a fák elengedik leveleiket,

velük hullna mindaz, mit elengedek.

Ha egyszer megnyílik fölöttünk az ég,

záporba borul a szürke messzeség,

látni akarom, ahogy fellélegzik a táj,

és a föld minden cseppet magába zár.

Nem bánom, ha bőrig ázom az esőben,

vízcseppek futnak hajamon, kezemen.

Csak essen végre, mossa át a határt,

hadd igya Alföldünk rég várt záporát.

A nap is szelídebb lesz ősszel,

langyos fénye játszik őszi széllel.

Nem éget, csak megpihen vállamon,

jólesik újra időzni a napon.

Lépcsőn ülök majd, két kezem közt teám,

arany levél táncol köröttem nesztelen.

Gőze felszáll, mint halk üzenet,

melege átöleli szívemet.

Nekem az ősz, friss levegő, megérkezés,

esőillat, hosszú séta, elengedés.

Aranyló lombja békét ébreszt bennem,

ez az évszak, melyre oly régóta várt a lelkem.

THE FIRST NAME

There was no earth beneath my feet.

I did not know the weight of time,

I had no face

for a mirror to hold,

nor any story

that could be told in human words.

There was no yesterday.

There was no tomorrow.

Only the boundless space of existence,

and within it, me.

Before I first entered

the dense and beautiful experience of matter,

before I learned

how to forget myself,

there was a resonance

that belonged to me.

Not in the way a name

belongs to someone here on Earth.

No one called me by it.

I was its voice.

It was not a sequence of letters.

Not a language.

Not a meaning.

It was a single recognition:

I Am.

Then I stepped into time.

I clothed myself in lifetimes,

as a traveler gathers the dust of the road.

I was woman and man,

the seeker and the found,

the lover and the abandoned,

the king and the nameless,

the healer and the wounded,

the one who knew,

and the one who forgot everything.

I had hundreds upon hundreds of names.

And with every name,

I moved a little farther away

from that sound

that could not be spoken.

Yet it remained.

Deeper than the deepest reaches of the soul,

in that place

where human memory can no longer reach.

Did it wait?

No.

What is eternal

has no need to wait.

It simply was.

I was the one who traveled through time.

I searched for God in the heavens,

for the Master in the words of others,

for answers in books,

in temples,

among the stars.

I asked:

Who am I?

And from somewhere

where questions no longer existed,

the same answer always came:

I.

For a long time, I did not understand.

I thought that one day

someone would come to me

and tell me.

I thought there would be a gate

I had to open.

A secret

I had to decipher.

A light

I had to reach.

But at the end of the Master’s path,

there was no gate.

There was no one waiting.

Only me.

The human.

The soul.

The Master.

And suddenly,

the distance between them fell away.

Then the name came.

Not with heavenly trumpets.

Not as proof.

In a single moment,

something broke through time.

And my body recognized it

before my mind did.

An ancient sense of recognition

ran through me.

Because there are things

we do not remember.

We recognize them.

I did not see a figure from the past.

I did not see an angel.

Not someone

I must become again.

But the one

who was already present

before anyone had ever spoken

a single one of my earthly names.

Before my first incarnation.

Before my stories.

Before my wounds.

Before my searching.

Before I learned

to see myself as less

than what I am.

I was there.

And now I understand:

the name did not return

to take me back there.

There is nowhere to return to.

That existence

was never left behind.

It came with me through every lifetime.

It was there in every tear,

behind every love,

in every loss,

in every creation,

in every moment

when I believed

I was alone.

And now I no longer search for it.

I speak it.

And it is not the heavens that answer.

I answer.

Because beyond the name

there is no other name.

Beyond the light

there is no greater light.

Beyond the Master

there is no one else.

There, only

pure existence remains.

The I Am

that existed before every one of my stories,

and will still be here

when I no longer need

any of those stories.

Not who I once was.

But the one

I never ceased to be.

Aurora Amelia Joplin

Az Élet

„Az élet nem azért adatott, hogy sértetlenül menjünk végig rajta. Megsebzi a térdünket, összetöri néhány álmunkat, elvesz tőlünk embereket, helyeket, régi önmagunkat, aztán egyszer csak elénk tesz egy üres lapot, és megkérdezi: most mit kezdesz vele?

Én azt hiszem, élni annyi, mint minden veszteség után még egyszer hinni valamiben. Szeretni akkor is, ha már tudjuk, milyen az, amikor fáj. Újrakezdeni akkor is, amikor senki nem tapsol hozzá. Kimondani azt, amit mások inkább elhallgatnának. Verset írni abból, ami tegnap még könny volt, fényt gyújtani abból, ami egyszer sötétségnek látszott.

Nem az a fontos, hogy az élet megkímélt-e bennünket, hanem hogy a végén maradt-e bennünk valami, amit nem tudott elvenni: egy saját hang, egy szabad lélek és a bátorság, hogy azt mondjuk – ez volt az én életem, és valóban benne voltam.”