Megérkezett a jövő Ötödik fejezet – Két valóság határán

 

Mira másnap kora reggel arra ébredt, hogy valami megváltozott a szobában. András még békésen aludt mellette, a kert felől madárhang és hűvös levegő érkezett, a falon azonban időnként különös áttetszőség futott végig, mintha a ház anyagán keresztül egy másik hely próbálna előtűnni.

Mira felült az ágyban, és figyelni kezdte a jelenséget. Néhány pillanat múlva a világos fal mögött lassan kirajzolódott egy helyiség, amelynek minden részletét azonnal felismerte. A saját nappalijukat látta, a festőállvánnyal, az asztalon hagyott bögrével és azzal a képpel, amelyen először festette meg ezt a jövőt.

– András, ébredj fel!

András azonnal felült.

– Mi történt?

– Nézd a falat!

Mire odafordult, a kép elhalványult, néhány másodperc múlva azonban ismét kirajzolódott. Ezúttal András is felismerte a régi otthonukat.

– Pontosan úgy néz ki, ahogy otthagytuk – mondta.

Mira bólintott.

– Semmi sem változott.

– Nálunk talán még egy perc sem telt el.

A gondolat mindkettőjüket elcsendesítette.

A régi nappali képe lassan eltűnt, majd megszólalt a ház, és közölte velük, hogy Helina hamarosan megérkezik, egy kísérő pedig vele tart.

András kikelt az ágyból.

– Előbb kérek egy kávét.

Mira hitetlenkedve nézett utána.

– Most?

– Különösen most. Ha már két valóság között kell eligazodnom, legalább az egyikben legyen rendes kávé.

Mira elnevette magát.

Nem sokkal később Helina egy ősz hajú férfi társaságában érkezett. A férfi magas volt, válláig érő haja ezüstösen csillant a reggeli fényben, tekintetéből pedig olyan nyugalom áradt, amely mellett az ember ösztönösen halkabban kezdett beszélni.

– Aren vagyok – mutatkozott be, és először Mirának nyújtott kezet. – A különböző valóságrétegek érzékelésével és az időbeli átjárásokkal foglalkozom.

Mira elfogadta a kezét.

– Mira vagyok.

– Én pedig András – mondta András. – Úgy látom, mi szolgáltatjuk a mai gyakorlati példát.

Aren elmosolyodott.

– Meglehetősen ritka példát.

– Ezt az elmúlt napban már többször hallottuk – felelte András, majd belekortyolt a kávéjába.

Miután leültek, Mira részletesen elmondta, mit láttak azon a reggelen. Aren figyelmesen végighallgatta, aztán néhány pillanatig csendben maradt.

– Újra létrejött köztetek és a saját korotok között az érzékelési kapcsolat – mondta végül.

– Ez azt jelenti, hogy visszamehetnénk? – kérdezte Mira.

– Igen. A saját időtök valósága ismét elérhetővé vált számotokra.

András letette a csészét.

– És ha most itt maradunk?

– Akkor itt folytatjátok az életeteket.

– Később is visszatérhetünk?

Aren bólintott.

– Megtörténhet. Ti még leginkább egyenes vonalként ismeritek az időt, ahol a múlt mögöttetek, a jövő pedig előttetek helyezkedik el. Ezen a tudatossági szinten azonban az idő már jóval rugalmasabban érzékelhető. Amikor újra létrejön bennetek az a belső összhang, amelyben a saját korotok valósága elérhetővé válik, az átjárás lehetősége ismét megmutatkozhat.

Mira figyelmesen hallgatta.

– Tehát a maradás nem jelenti azt, hogy örökre bezárjuk magunk mögött az utat.

– Pontosan. Az ilyen átjárás inkább tudatossági lehetőség, mint fizikai kapu.

András elgondolkodva nézett rá.

– Akkor ezt előidézni sem lehet egyszerűen.

– Erővel aligha. A tudatosság nem gép, amelyet egy gombbal bekapcsolunk. A megfelelő belső állapotban azonban olyan valóságrétegek is érzékelhetővé válhatnak, amelyek korábban kívül estek a tapasztalásotokon.

Mira megkönnyebbült. Így a maradás gondolata egészen más súlyt kapott. A saját koruk továbbra is része maradhatott az életüknek, még akkor is, ha most ezt a világot választják.

Délelőtt Helina és Aren egy magasabb domb felé vezette őket. Útközben többször is megváltozott körülöttük a táj. A jövő világos épületei és fái között időnként kirajzolódott egy régi út, egy villanyoszlop vagy egy ház, majd néhány pillanat múlva ismét elhalványult.

András egy idő után megállt.

– Valamit szeretnék pontosan megérteni. Helina azt mondta, ugyanazon a Földön továbbra is élnek emberek, akik a régi világot tapasztalják.

– Így van – felelte Aren.

– Akkor ők tulajdonképpen itt vannak velünk?

– Ugyanazon a bolygón élnek, de más érzékelési tartományban. Az ő valóságuk a régebbi, sűrűbb mintákhoz kapcsolódik, ez a világ pedig egy tágabb tudatossági szinten vált érzékelhetővé.

Mira a környező tájat figyelte.

– Kik maradtak azon a szinten?

Aren néhány lépésen át hallgatott, mielőtt válaszolt.

– Sokféle ember. Vannak, akik számára továbbra is fontos a verseny, a birtoklás, a hatalom vagy a külső biztonság. Mások olyan rendszerekben érzik magukat otthon, amelyek megmondják nekik, mit kell tenniük, mit kell gondolniuk, vagy hogyan kell élniük. Sokan egyszerűen még azt a tapasztalást választják, amelyet az a világ kínál.

– És ettől ők alacsonyabb rendűek? – kérdezte András.

– Egyáltalán nem. A magasabb rezgés tágabb érzékelést jelent, nem nagyobb emberi értéket. Ezt volt talán a legfontosabb megtanulnunk, amikor a két valóság kezdett elkülönülni.

Mira lassan bólintott.

– És akik ezen a szinten élnek?

– Ők fokozatosan elengedték azt az igényt, hogy a biztonságot kizárólag kívül találják meg. Egyre többen vállalták a saját választásaikat, felismerték, hogy az energia szolgálhatja őket, és megtapasztalták, hogy a kreativitás, az önállóság és a tudatos jelenlét sokkal többet ad az állandó ellenőrzésnél.

– Ti látjátok a régi valóságban élőket ?– kérdezte András.

– Igen. A tágabb tudatosság képes érzékelni a sűrűbb réteget is.

– Ők pedig benneteket?

Aren a távolba nézett.

– Az ő érzékelésük többnyire arra a rezgéstartományra hangolódik, amelyben élnek. Ez a valóság számukra még kívül esik azon, amit természetes módon érzékelnek. Időnként azonban valaki megérezhet bennünket, láthat egy rövid villanást, különös álma lehet, vagy olyan jelenlétet érzékelhet, amelyre még nincs magyarázata.

– Akkor segíthettek nekik átjutni? – kérdezte Mira.

– Csak akkor, amikor maguk is azt választják. A tudatosságot nem lehet ráerőltetni senkire. Megmutathatjuk, hogyan élünk, jelen lehetünk mellettük, és szerethetjük őket, de a felismerést mindenkinek saját magának kell megengednie.

Helina halkan hozzátette:

– Sokáig azt hittük, mindenkit meg kell menteni. Később megértettük, hogy a szeretet néha éppen azt jelenti, hogy tiszteletben tartjuk a másik ember tapasztalását.

Mira elgondolkodott.

– Az utat meg lehet mutatni, de végigjárni mindenkinek magának kell.

– Pontosan – felelte Aren.

Ahogy felértek a domb magasabb részére, a két valóság egyre tisztábban rajzolódott egymásra. Először régi autók zaját hallották, majd egy aszfaltút jelent meg előttük közlekedési táblákkal, vezetékekkel és egymás mögött haladó járművekkel. Ugyanazon a helyen továbbra is látszottak a jövő fái, kertjei és világos útjai, mintha két különböző kor egyszerre mutatná meg ugyanannak a tájnak két arcát.

Mira embereket figyelt a járdán. Valaki sietett, más telefonon beszélt, egy férfi ingerülten vitatkozott egy parkoló autó mellett, néhány méterrel arrébb pedig egy asszony nevetve hajolt le a gyermekéhez.

– Ugyanolyan emberek – mondta Mira.

– Természetesen – felelte Helina.

– Szeretnek, félnek, örülnek, segítenek egymásnak.

– Igen. A tudatossági szint nem törli el az emberi szívet.

András egy férfit figyelt, aki letette a kezében lévő csomagot, hogy segítsen egy idős asszonynak.

– Akkor a különbség valóban nem jó és rossz között van.

Aren bólintott.

– A tudatosság nem erkölcsi rangsor. Inkább azt mutatja meg, hogy az ember mennyit képes érzékelni önmagából és abból a valóságból, amely körülveszi.

Ekkor Mira észrevett egy kislányt. Talán nyolcéves lehetett, egy nő kezét fogta, mégis újra és újra hátrafelé nézett, mintha valami magára vonná a figyelmét.

Egyszer csak megállt.

Egyenesen Mira felé fordult.

Mira szíve nagyot dobbant.

– András, nézd!

A gyermek hosszasan figyelte azt a pontot, ahol Mira állt. Mira lassan felemelte a kezét, a kislány pedig néhány másodperc múlva ugyanígy tett.

– Érzékel engem – mondta Mira.

Aren figyelte a gyermeket.

– Valamit már biztosan érzékel ebből a valóságból.

A kislány mellett álló nő közben továbbindult, és magával húzta a gyermeket. A kislány azonban Mira felé nézett, ezért figyelmetlenül lelépett az úttestről.

A távolból egy autó közeledett.

Mira ösztönösen előrelépett.

– Állj!

A nő semmit sem érzékelt belőle, a kislány azonban hirtelen megtorpant. Egy pillanattal később az anyja is észrevette az autót, visszarántotta a gyermeket a járdára, majd szorosan magához ölelte.

Az autó elhaladt előttük.

Mira hosszú másodpercekig mozdulni sem tudott.

A kislány az anyja karjából ismét felé fordult.

Most már mosolygott.

Aztán felemelte a kezét, mintha búcsúzna.

Mira is intett neki.

– Hallott engem? – kérdezte halkan.

Aren lassan bólintott.

– Talán nem a hangodat hallotta úgy, ahogy mi. Lehet, hogy egyszerűen elérte őt a jelenléted.

Mira a távolodó gyermeket figyelte.

– Akkor mégis tudunk hatni egymásra.

– A tudatosság nem falakat épít a valóságok közé – felelte Aren. – A szeretet és a jelenlét sokkal finomabb módon képes kapcsolatot teremteni, mint ahogyan régen elképzeltük.

Mira szemében könny jelent meg.

– Utána mehetnék.

Aren gyengéden a karjára tette a kezét.

– A saját útja most kezdődött. Ennél többet nem kell tenned.

Mira még egyszer a kislány után nézett, aztán lassan továbbindult.

Most már valóban értette, mit jelent tiszteletben tartani valaki más tudatosságát. A segítség nem mindig abból áll, hogy magunkkal visszük a másikat. Néha elég egy pillanat, amelyben megérzi, hogy a világ nagyobb annál, mint amit addig látott.

Amikor felértek a domb tetejére, a két valóság szinte teljesen egymásra simult. Előttük kirajzolódott az az út, amelyen előző délután sétálni indultak, mielőtt a jövő megmutatta volna magát. A repedezett aszfalt, a régi épület és a villanyoszlop ugyanazon a helyen jelent meg, ahol a jövőben már hatalmas fák, kertek és világos épületek álltak.

Az átfedésben a megszokott távolságok is elveszítették korábbi jelentőségüket. A régi otthonuk képe lassan közvetlenül előttük bontakozott ki, olyan tisztán, mintha csupán néhány lépést kellene tenniük ahhoz, hogy belépjenek a nappaliba.

Mira meglátta a festőállványát, a félbehagyott képet és az asztalon hagyott bögrét. Minden pontosan ott volt, ahol hagyta.

András megfogta a kezét.

– Ha elindulunk felé, visszatérünk?

Aren bólintott.

– A kapcsolat most elég erős hozzá.

– És ha maradunk, később újra megtörténhet – mondta Mira.

– Igen. Amikor a tudatosságotok ismét megnyitja ezt az érzékelést, az út újra elérhetővé válhat.

András Mirára nézett.

– Mit szeretnél?

Mira hosszasan figyelte a régi otthonukat. Ott volt minden, amihez életük annyi emléke kapcsolódott: a megszokott reggelek, a festményei, az apró tárgyak és az a világ, amelyben együtt építették fel az életüket.

– Te visszamennél? – kérdezte.

András elmosolyodott.

– Én kérdeztem előbb.

– Tudom.

A férfi még egyszer a nappalijuk felé fordult.

– Szeretem azt a világot. Sok minden köt hozzá, és biztosan sok minden hiányozna belőle. Mégis azt érzem, hogy az utunk most itt folytatódik.

Mira szemében könny csillant.

– Én is ezt érzem.

– A kávé miatt?

Mira felnevetett.

– Természetesen kizárólag amiatt.

– Sejtettem.

Mira közelebb lépett hozzá.

– Amit ott átéltünk, mindig velünk marad. Attól, hogy továbbmegyünk, semmi sem válik értéktelenné abból, ami mögöttünk van. Most viszont ezt a világot szeretném megismerni, és azt érzem, itt van előttünk mindaz, amit még együtt kell megtapasztalnunk.

András megszorította a kezét.

– Akkor maradjunk.

– Biztos vagy benne?

– Veled igen.

Mira átölelte.

Helina és Aren néhány méterrel távolabb álltak, és csendben hagyták őket, mert tudták, hogy ezt a döntést csak Mira és András hozhatja meg.

A régi otthon képe lassan halványodni kezdett. A nappali színei egyre áttetszőbbé váltak, az aszfaltút beleolvadt a jövő világos útjába, a villanyoszlop helyén pedig ismét a hatalmas fa állt.

Mira még néhány pillanatig ugyanarra a helyre nézett. Minden, amit a saját korukban megéltek, vele maradt, de már békésen simult az életük történetébe. A múlt megtartotta a maga helyét, miközben előttük szabadon megnyílt a folytatás.

Helina odalépett hozzájuk.

– Akkor maradtok.

– Igen – felelte András.

Helina rájuk mosolygott.

– Üdv itthon.

András körbenézett.

– Azt azért még szoknom kell, hogy a jövőt hívjam otthonnak.

Mira a vállának döntötte a fejét.

– Majd megszokod.

– Ha reggel is lesz kávé, jó esélyem van rá.

Néhány nappal később Mira ismét a festőállvány előtt állt. Ezúttal egyszerűen az alkotás öröméért vette kezébe az ecsetet, és hagyta, hogy a kép a maga ritmusában bontakozzon ki. András a kertben ült egy csésze kávéval, a ház pedig időközben megtanulta, hogy reggelente érdemes megvárni, amíg legalább a csésze feléig eljut, mielőtt beszélgetést kezdeményez vele.

A vásznon először a kert jelent meg, majd a távoli hegyek, a fák és az ég. Mira nyugodtan dolgozott, amikor egyszer csak megállt a kezében az ecset.

A megszokott táj mögött újabb kép kezdett kibontakozni.

Ismerte már ezt az érzést. Ugyanaz a csendes bizonyosság érkezett meg benne, amely akkor jelent meg először, amikor még a saját korukban megfestette ezt a jövőt. Most azonban sokkal messzebb látott.

– András – szólt.

A férfi letette a csészét, és odament hozzá.

– Mit látsz?

Mira egy ideig hallgatott, mert nehéz volt szavakat találni arra, ami a vásznon formálódott. Ugyanaz a Föld jelent meg előtte, mégis egy jóval távolabbi korban. A városok határai szinte teljesen feloldódtak a természetben, az épületek könnyű, áttetsző formákként simultak a tájba, az egykori utak helyén erdők, vízfolyások és szinte észrevétlen közlekedési rendszerek húzódtak. Az óceánok tisztán ragyogtak, a Föld nagy területeit pedig ismét összefüggő erdők és élő vizek borították.

A technológia jelenléte alig volt észrevehető. Olyan természetesen simult az életbe, hogy szinte eltűnt a szem elől. A magasban könnyű, lebegő települések rajzolódtak ki, amelyek alig terhelték a föld felszínét, alattuk pedig hatalmas erdők és vízfelületek terültek el.

Mira azonban ennél is különösebb dolgot látott.

Az emberek körül finom, eleven tér mozgott, mintha a tudatosság maga is érzékelhető részévé vált volna a valóságnak. Amikor két ember találkozott, jelenlétük finoman válaszolt egymásra, amikor pedig valaki festett, zenélt vagy alkotott, a körülötte lévő tér is megváltozott.

– Ez még később van? – kérdezte András.

– Igen.

– Mitől ennyire más?

Mira lassan válaszolt.

– A technológia szinte teljesen háttérbe húzódott. Már nem ő határozza meg, hogyan néz ki az élet. Az ember, a természet, az alkotás és a tudatosság került előtérbe.

A festmény egyik részén egy tó jelent meg. A partján kisgyermek állt, és hosszasan figyelte a vizet. Mira először azt hitte, a gyermek a saját tükörképét nézi, majd észrevette, hogy a vízfelszín fölött egy újabb táj bontakozik ki.

A gyermek már azt a következő valóságréteget érzékelte, amely Mira számára is csak halványan vált láthatóvá.

– Ő mit néz? – kérdezte András.

Mira elmosolyodott.

– Valami olyat, amit én még alig látok.

A festmény lassan tovább formálódott, míg végül Mira már a Földet látta az űrből. A bolygó körül finom, élő fényháló húzódott, amely nem utak, városok vagy gépek fénye volt. Számtalan apró pont kapcsolódott egymáshoz, mintha az emberi jelenlét és maga a Föld egyetlen hatalmas, élő rendszerként lélegezne.

András közelebb lépett.

– Mi ez?

Mira hosszasan figyelte a képet.

– Az emberek tudatossága.

A fényháló nem határokat rajzolt 

a Föld köré, hanem kapcsolatokat. Az ember jelenléte már nem különült el olyan élesen a természettől, a technológiától vagy a másik embertől. Minden egy nagyobb, élő rendszer részeként működött, miközben mindenki megőrizte a saját egyediségét.

Mira ekkor értette meg, hogy az Új Föld soha nem egyetlen helyet jelentett. Olyan tudatossági állapot volt, amelyet az ember magával vitt, és amely minden új felismeréssel tovább tágította azt a valóságot, amelyet képes volt érzékelni.

András átkarolta a derekát.

– Akkor mégsem érkeztünk meg teljesen.

Mira ránézett.

– Ide megérkeztünk.

– Csak van tovább.

– Mindig van tovább.

András a kertben maradt kávéjára pillantott.

– Akkor azért remélem, hogy a következő szint vár egy kicsit.

Mira felnevetett.

– Most maradunk.

– Ezt jó hallani.

Mira ismét a vászon felé fordult. Ezt a világot még élni akarta, festeni, szeretni és megtapasztalni Andrással együtt, miközben már tudta, hogy a látóhatáron túl egy újabb lehetőség várja őket.

Felemelte az ecsetet.

– András?

– Igen?

– Ennél van tovább.

András mellé állt, és elmosolyodott.

– Tudom.

Mira az ecset hegyét a vászonhoz érintette, és folytatta a festést. 

Előttük ugyanaz a Föld terült el, amelyen az emberiség mindig is élt, mégis egyre több arcát mutatta meg azoknak, akiknek a tudatossága készen állt arra, hogy meglássa.

Mira pedig már látta a következőt.

Megérkezett a jövő Negyedik fejezet – Egy nap a jövőben

Mire Elian elaludt, késő délutánra járt. Helina még egy ideig beszélgetett Mirával és Andrással, majd közölte velük, hogy nekik is pihenésre lenne szükségük.

A számukra kijelölt otthon nem messze állt a gyógyítóhelytől, egy lankás domboldalon, magas fák között. Nagy üvegfelületek néztek a kertre, a tető egy részét növényzet borította, a ház mellett pedig keskeny vízfolyás kanyargott lefelé.

– Ez vendégház? – kérdezte András.

– Nevezhetitek annak is – felelte Helina.

– Kezdem sejteni, hogy itt semminek nincs rendes neve.

Helina elnevette magát.

Az ajtó hangtalanul kinyílt előttük.

– Legalább kulcsot nem kell keresni – jegyezte meg András.

– A ház felismeri, kit engedhet be.

– Akkor betörők sincsenek?

– Ritkán fordul elő, hogy valaki olyasmit akar elvenni, amihez egyébként is hozzáférhetne.

András Mirára pillantott.

– Ezt még emésztenem kell.

Odabent fa, kő, természetes szövetek és növények vették körül őket. A helyiség közepén nagy asztal állt, az egyik falon pedig valódi könyvek sorakoztak.

Mira rögtön odament hozzájuk.

– Ezek tényleg könyvek.

András elégedetten bólintott.

– Végre valami, amit nem sikerült lecserélnetek.

Helina mosolygott.

– Megpróbálták. Az emberek mégis szerettek lapozni, papírt érinteni és levenni egy könyvet a polcról.

Mira visszatette a kezében lévő kötetet.

– Tehát a fejlődés nálatok nem azt jelenti, hogy mindent el kell dobni, ami régi.

– Inkább azt, hogy tudatosan eldönthetjük, mit szeretnénk továbbvinni.

Mielőtt elment volna, Helina elmondta, hogy a ház képes alkalmazkodni hozzájuk, ha ezt engedélyezik. A fényt, a hőmérsékletet és a berendezés bizonyos részeit hozzáigazíthatja ahhoz, ahogyan használják a teret.

– Gondolatot olvas? – kérdezte András.

– Nem.

– Biztosan?

– Egészen biztosan.

András bólintott.

– Akkor együttműködhetünk.

Helina már az ajtóban állt, amikor András utána szólt.

– Egy fontos kérdés.

– Csak egy?

– Egyelőre. Hol lehet itt kávét kapni?

Helina a konyha felé mutatott.

– Kérj.

András odanézett.

– Kitől?

– A háztól.

András Mira felé fordult.

– Tudtam, hogy túl hamar örültem a könyveknek.

Helina mosolyogva távozott.

András a konyhapulthoz ment.

– Jó napot kívánok!

Semmi sem történt.

Mira az asztalnak támaszkodva figyelte.

– Szerintem nem kell magázni.

– Egy házzal még nem kerültem olyan kapcsolatba, hogy eldöntsem.

Ekkor kellemes hang szólalt meg.

– Miben segíthetek?

András összerezzent.

– Kávét szeretnék.

– Milyen kávét?

– Erőset, forrót, kevés tejjel, cukor nélkül.

A rendszer megkérdezte, hagyományos pörkölt kávét vagy sejttenyésztéssel előállított változatot szeretne-e.

András hosszasan nézett maga elé.

– Olyat, amitől kávéillata lesz a konyhának.

Néhány pillanattal később frissen főtt kávé illata töltötte meg a helyiséget.

András megkóstolta.

– Na? – kérdezte Mira.

András még egyszer ivott belőle.

– Maradunk.

– Néhány órája még haza akartál jutni.

– Néhány órája még nem tudtam, milyen itt a kávé.

Mira odalépett hozzá, átölelte a derekát, és a vállára hajtotta a fejét.

– Örülök, hogy itt vagy velem.

András letette a csészét, és magához húzta.

– Hol máshol lennék?

Néhány pillanatig csak álltak egymást átölelve. A sok különös élmény után Mira most érezte igazán, mennyire szüksége volt erre az egyszerű közelségre.

Később megéheztek.

– Mit ennél? – kérdezte András.

– Valami egyszerűt.

– Ez veszélyes válasz. Egyszerű étel alatt én paprikás krumplit értek, te pedig valószínűleg salátát.

– Akkor legyen paprikás krumpli.

András szeretettel ránézett.

– Tudtam, hogy jól választottam feleséget.

A konyhapult egy része áttetszővé vált. Odabent apró nyomtatófejek kezdtek mozogni, rétegenként formálva az ételhez szükséges alapanyagokat, majd a rendszer hővel, párával és főzéssel készítette el a vacsorát.

András döbbenten figyelte.

– Ezt kinyomtatta.

– Úgy tűnik.

– A paprikás krumplit.

– Igen.

– Én egész életemben azt hittem, hogy a nyomtatóból papír jön ki.

Mira elmosolyodott.

– Legalább tintapatront nem kell venned hozzá.

Amikor megkóstolták az ételt, András hosszú másodpercekig nem szólt.

– Rossz? – kérdezte Mira.

– Éppen ez a baj.

– Micsoda?

– Hogy jó.

Vacsora után felfedezték, hogy mosogatniuk sem kell. A rendszer megtisztította az edényeket, az ételmaradékot pedig újra felhasználható alapanyagokra bontotta.

András egy ideig szó nélkül figyelte.

– Kezdem érteni, miért nincs itt senkinek hagyományos állása.

A ház rögtön megszólalt.

– A háztartási automatizálás önmagában nem oka a hagyományos munkarendszer megszűnésének.

András felnézett.

– Nem téged kérdeztelek.

– Elnézést.

Mira majdnem félrenyelte a vizet.

– Most összevesztél a házzal.

– Valahol meg kell húzni a határokat.

Később kimentek a kertbe. A nap már alacsonyan járt, a fák levelei között aranyló fény szűrődött át. Távolabb emberek sétáltak, valahol halk zene szólt, az égen pedig időnként hangtalan járművek suhantak el.

– Azt hittem, egy ilyen világban minden mesterséges lesz – mondta Mira.

– Ehelyett?

– Több természetet látok, mint otthon.

András egy fűszálat forgatott az ujjai között.

– Talán azért, mert már nincs szükségük arra, hogy mindent elfoglaljanak.

Mira ránézett.

– Ezt szépen mondtad.

– Néha nekem is sikerül.

Egy ideig csendben ültek.

– Arra gondoltam, amit Helina mondott – szólalt meg később Mira. – Hogy náluk a technológia szolgálja az embert.

– Nálunk is ezt mondták róla.

– Igen, de közben sokszor mi kezdtük szolgálni a saját rendszereinket. Talán nem maga a technológia változott meg a legjobban, hanem az ember viszonya ahhoz, amit létrehozott.

András elkomolyodott.

– Már nem bizonyítani akar vele.

– És nem is mindent uralni.

– Hanem használja arra, amire való.

Mira néhány pillanatig gondolkodott.

– Talán még ennél is egyszerűbb. Megengedi, hogy szolgálja.

András ránézett.

– Mint az energia.

Mira bólintott.

– Igen. Valahogy így képzeltem mindig a shaumbra tudatosságot is. 

Az energia nem ellenünk dolgozik, és nem is kell állandóan irányítanunk. Amikor világosan választunk, szolgálni kezd bennünket.

Nem magyarázták tovább, mert mindketten értették, mire gondol a másik.

Amikor visszamentek a házba, Mira rögtön észrevette, hogy a nappali megváltozott. Az egyik fal mellé festőállvány került, mellette ecsetek és festékek sorakoztak. A másik oldalon kényelmes fotel állt, mellette kis asztallal, pontosan megfelelő magasságban András kávéscsészéjének.

– Ezt te kérted? – kérdezte Mira.

– Nem.

A ház emlékeztette őket arra, hogy korábban mindketten engedélyezték a környezet alkalmazkodását.

Mira az állványhoz lépett.

– Honnan tudtad, hogy festek?

– Helina megadta az alapvető vendéginformációkat. Ha az állványra nincs szükséged, eltávolítom.

– Maradhat.

András felsóhajtott.

– Ennek örülök. Már kezdtem attól félni, hogy tényleg gondolatot olvas.

– Gondolatot nem olvasok – felelte a ház.

András felnézett.

– Ezt most megint nem neked mondtam.

– Elnézést.

Mira nevetve az állványhoz lépett. Egyetlen tiszta vászon állt rajta.

András mögé lépett, és átkarolta.

– Festesz?

Mira a vásznat nézte.

– Most még nem.

– Ez tőled szokatlan.

– Talán most először nem akarom előre tudni, mi lesz rajta.

András megcsókolta a haját.

– Akkor hagyd üresen.

Mira elmosolyodott. Régebben egy üres vászon mindig feladatnak tűnt. Most lehetőséget látott benne.

Később már lefekvéshez készülődtek, amikor András visszaindult a konyhába.

– Mit csinálsz? – kérdezte Mira.

– Még egy kávét kérek.

– Éjszakára?

– A jövőben vagyunk. Lehet, hogy itt már nem számít.

A ház azonnal megszólalt.

– A koffein élettani hatása továbbra is számít.

Mira nevetve dőlt az ágyra.

András néhány másodpercig állt a konyhában.

– Akkor koffeinmenteset kérek.

– Már készítem.

András lehalkította a hangját.

– És erről Mira nem tudhat.

– Hallottam! – szólt Mira a másik szobából.

András megjelent az ajtóban.

– Kezdem hiányolni azt az időt, amikor a házak nem beszéltek.

Mira kinyújtotta felé a kezét.

– Gyere ide!

András befeküdt mellé, Mira pedig hozzásimult.

A szoba fénye lassan halványodni kezdett, mire András megszólalt.

– Még maradjon egy kicsit világos.

A fény azonnal megállt.

András meglepetten nézett körül.

– Szót fogadott.

Mira elmosolyodott.

– Talán nem is kell mindent irányítani. Elég világosan tudni, mit szeretnél.

– Ezt most a lámpáról mondod?

– Arról is.

András magához húzta.

Mira ezen az estén értette meg először igazán, hogy ennek a jövőnek talán nem a gépek jelentették a legnagyobb változását. 

Az ember megtanulta megengedni, hogy az élet szolgálja.

Megérkezett a jövő Harmadik fejezet – A választás határa

 

A sérült madarat egy alacsony, világos épületbe vitték, amely kívülről inkább hasonlított növényekkel körülölelt pihenőhelyre, mint gyógyítóközpontra. A falakon át természetes fény szűrődött be, a belső kertben víz csordogált, és Mira első pillantásra azt sem tudta eldönteni, hol ér véget az épület, és hol kezdődik a természet.

A fiú egy áttetsző felületre helyezte a madarat. A sérült szárny fölött halvány fény jelent meg, majd térbeli kép rajzolódott ki előttük, amelyen jól látszottak a csontok, az izmok és az apró sérülések.

András közelebb hajolt.

– Ez valamiféle röntgen?

Helina elmosolyodott.

– Annál valamivel több.

– Gondoltam. Ezen a napon lassan minden szavamat lecserélitek.

Mira közben észrevette a terem másik végében álló fiatal nőt. Ugyanazt a világos ruhát viselte, amelyben Mira megfestette, és egyik kezét a hasán pihentette.

– Ő az.

Helina követte a tekintetét.

– Elian.

A nő észrevette őket, majd mosolyogva elindult feléjük. Várandóssága már előrehaladott állapotban volt, ezért kissé lassabban mozgott, de fáradtnak egyáltalán nem látszott.

Mira akaratlanul is a hasára pillantott.

– Nyugodtan megnézheted – mondta Elian mosolyogva. – Mostanában mindenki ezt teszi.

– Nem akartalak bámulni.

– Pedig érthető lenne. Ebben a korban már ritkán látni várandós nőt.

András elmosolyodott.

– Végre valami, amit első pillantásra felismertem.

Mira oldalba bökte.

– Ezt bóknak szántam – tette hozzá András.

Elian felnevetett.

Helina elmondta neki, hogy Mira már azelőtt megfestette, hogy valaha találkoztak volna. Elian hosszasan nézte a festmény térbeli másolatát.

– Pontosan azon a helyen állok rajta, ahol néhány nappal ezelőtt újra úgy döntöttem, hogy továbbra is én szeretném kihordani a gyermekemet.

– Miért kellett ezt újra eldöntened? – kérdezte Mira.

Elian a hasára tette mindkét kezét.

– Mert bármikor választhattam volna mást.

Helina elmagyarázta, hogy a gyermekek többsége ebben a korban már nem az anya testében fejlődik végig. A fejlődés korai szakaszában külső biológiai környezetbe kerülhetnek, amely az anyaméhhez hasonló feltételeket biztosít számukra. A szülők végig mellettük lehetnek, beszélhetnek hozzájuk, zenélhetnek nekik, és folyamatosan követhetik a fejlődésüket.

– Te pedig úgy döntöttél, hogy végig vállalod a várandósságot – mondta Mira.

– Igen. Nem azért, mert ezt jobbnak vagy értékesebbnek tartom. Egyszerűen szerettem volna megtapasztalni azt a kapcsolatot, amelyet a testemmel együtt élhetek át.

– Tehát nem a technológiát utasítottad el.

– Éppen ellenkezőleg. A technológia adta meg nekem azt a szabadságot, hogy valóban választhassak. Ha bármikor szükség lenne rá, a gyermekemet biztonságosan át lehet helyezni külső fejlődési térbe.

András elgondolkodott.

– A mi időnkben az ember sokszor azért választott valamit, mert nem volt más lehetősége. Nálatok pedig azért választhat, mert több is van.

Elian bólintott.

Helina ezután egy másik terembe vezette őket. Ott áttetsző fejlődési terek sorakoztak, de egyik sem hasonlított hideg gépre. Mindegyik mellett növények, ülőhelyek és személyes tárgyak voltak. Az egyik mellett egy férfi gitározott, távolabb pedig egy nő könyvből olvasott fel a még meg sem született gyermekének.

Mira hosszasan figyelte őket.

– Ezt nehéz megszoknom.

– Nekünk pedig a ti világotok lenne szokatlan – felelte Helina. – Ma már furcsának érezzük, hogy a várandósság teljes fizikai terhe egyetlen ember testére hárult.

Egy fiatal pár mellett álltak meg. A gyermekük térbeli képe előttük lebegett, mellette pedig különféle adatok jelentek meg.

– A szemszínét én választottam – mondta a nő. – Zöld lesz. A hajáról ő döntött.

– Mert nekem legalább van ízlésem – jegyezte meg a férfi.

– Neked inkább kopaszodásra hajlamos családfád van.

András felnevetett.

– Megnyugodtam. A jövőben is ugyanazokon képesek vitatkozni a párok.

Helina elmagyarázta, hogy sok örökletes betegséget már a fejlődés előtt ki tudnak zárni, és bizonyos testi tulajdonságokat, valamint képességekre való hajlamokat is képesek erősíteni.

Mira összevonta a szemöldökét.

– Akkor tulajdonképpen megtervezitek az embert.

– A testét egyre pontosabban – felelte Helina. – Magát az embert azonban nem.

– Hol van a kettő között a határ?

Helina néhány pillanatig gondolkodott.

– Létrehozhatunk kiváló hallást, de nem teremthetünk szenvedélyt a zenéhez. Erősíthetjük a nyelvi képességeket, de nem dönthetjük el, hogy valaki költő akar-e lenni. Megváltoztathatjuk a szem színét, de azt már nem határozhatjuk meg, hogyan fog vele nézni a világra.

András elmosolyodott.

– Akkor azért maradt valami, amit nem lehet megrendelni.

– Szerencsére – felelte Helina.

Mira Elian felé fordult.

– Ti mit választottatok?

– Az örökletes betegségek lehetőségét kizártuk, a többit meghagytuk neki.

– Még a szemszínét is?

Elian nevetett.

– Azt is. Szeretném majd meglátni.

Ebben a pillanatban a terem fénye alig észrevehetően megváltozott. Helina rögtön Elian felé fordult.

– Jól vagy?

Elian mély levegőt vett, majd egyik kezével megtámasztotta a hasát.

– Valami megváltozott.

Egy halvány fénymező jelent meg mellette, amelyből nyugodt hang szólalt meg. A rendszer közölte, hogy a szülés a vártnál néhány héttel korábban megindult. Elian és a gyermek állapota megfelelő volt, de két lehetőség állt előttük: folytathatták volna a várandósságot szoros támogatás mellett, vagy a gyermek fejlődésének hátralévő részét külső térben biztosíthatták.

Elian azonnal válaszolt.

– Nem kérem az áthelyezést.

Helina közelebb lépett hozzá.

– Gondold végig még egyszer, miért mondtál ilyen gyorsan nemet.

Elian elhallgatott.

Mira látta rajta, hogy valójában nem a technológiától fél. Attól tart, hogy saját magának kellene beismernie: megváltoztatta a korábbi döntését.

– Hónapok óta azt mondom, hogy én akarom végig kihordani – mondta végül. – Ha most másképp döntök, olyan érzésem lesz, mintha feladtam volna.

Mira néhány pillanatig csendben figyelte.

– Miért lenne feladás?

– Mert ezt választottam.

– Akkor válassz újra.

Elian felnézett rá.

– A választás nem fogadalom – folytatta Mira. – Attól, hogy tegnap valamit választottál, ma még nem tartozol engedelmességgel a tegnapi önmagadnak. Ha megváltozik a helyzet, új döntést hozhatsz.

Elian szemében könny jelent meg.

– A ti időtökben ezt tudták az emberek?

András halkan felnevetett.

– Nem igazán. Mi képesek voltunk hosszú éveken át benne maradni valamiben, amit már régen nem akartunk, csak azért, nehogy be kelljen ismernünk, hogy megváltoztunk.

Elian a könnyein keresztül is elmosolyodott, majd a fénymező felé fordult.

– Kérem az áthelyezést.

A helyiségben nyugodtan megkezdődött az előkészítés. Minden lépést elmagyaráztak Eliannak, és minden alkalommal megvárták az egyértelmű beleegyezését.

Mira és András Helenával együtt kint maradtak.

– Ennyi technológiátok van – mondta András –, mégsem a rendszer döntött.

Helina ránézett.

– Miért döntene?

– A mi korunkban sokan attól féltek, hogy egyszer az intelligens gépek okosabbak lesznek nálunk.

– Okosabbak lettek.

András meglepetten nézett rá.

Helina elmosolyodott.

– Közben azonban megtanultuk, hogy az intelligencia és a tudatosság nem ugyanaz.

Mira figyelmesen hallgatta.

– Ezért maradt a választás az emberé?

– Igen. A technológia eszköz. A tudatosság dönti el, mire használjuk.

Néhány órával később Elian már a kertben pihent. Előtte megjelent gyermekének térbeli képe. Az apró test békésen mozgott az új fejlődési környezetben.

– Hall téged? – kérdezte Mira.

– Igen. A rendszer közvetíti hozzá a hangomat és a testem rezdüléseit.

András közelebb hajolt.

– A szeméről tényleg nem tudjátok, milyen lesz?

– Tényleg nem.

– Ebben a világban ez már majdnem vakmerőség.

Elian felnevetett.

– Majd meglep bennünket.

Mira sokáig nézte a fejlődő gyermeket.

– Talán ezt egyik korban sem kellene elvenni az embertől.

– Mire gondolsz? – kérdezte Helina.

– Arra, hogy meglephesse a világot. 

És saját magát is.

Mira ekkor értette meg, hogy a jövő egyik legnagyobb felismerése nem az volt, hogy az ember szinte mindent képes megválasztani.

Hanem az, hogy megtanulta, mit érdemes szabadon hagynia.

Megérkezett a jövő Második fejezet – Egy világ pénz nélkül

 A fiatal nő Helina néven mutatkozott be. Nem kérdezte újra Mirától és Andrástól, hogyan kerültek oda, és azt sem próbálta rögtön megfejteni, miként történhetett meg mindez. Úgy viselkedett, mintha számára az idő már nem lenne olyan szigorúan zárt rendszer, amilyennek ők ismerték.

– Először mutatok nektek valamit – mondta, majd elindult a fák között húzódó széles úton. – Utána sokkal könnyebb lesz beszélgetnünk.

András Mira kezét fogva követte.

– Szeretem azokat a mondatokat, amelyek után az embernek még több kérdése lesz, mint előtte.

Helina hátranézett és elmosolyodott.

– Akkor itt jól fogod érezni magad.

Ahogy beljebb haladtak a településen, Mira egyre több részletet vett észre. Az épületek szinte együtt éltek a természettel. A házak között kertek húzódtak, kisebb vízfolyások kanyarogtak, a tetők egy részét növényzet borította, és mindenütt akadt olyan nyitott tér, ahol emberek dolgoztak, beszélgettek vagy alkottak.

A legkülönösebb az volt, hogy senki sem sietett, mégsem tűnt úgy, mintha ne történne semmi.

Egy csoport fiatal gyümölcsfákat gondozott, néhány méterrel arrébb két idősebb ember egy kisebb szerkezetet javított, egy nő pedig agyagból formált valamit egy hosszú asztalnál. Mögötte gyermekek festettek egy hatalmas vászonra.

– Ma nincs munkanap? – kérdezte András.

Helina értetlenül nézett rá.

– Dehogynem.

– Csak azért kérdezem, mert senki sem néz úgy, mint aki dolgozik.

Mira nevetve megszorította a kezét.

– Tehát szerinted csak az dolgozik, aki közben szenved?

– Nem ezt mondtam.

– Majdnem.

Helina megállt.

– Régen sokáig összekeveredett két dolog. Az emberek azt hitték, hogy a munka és a megélhetés elválaszthatatlan egymástól, és az egyik nem létezhet a másik nélkül. 

Később kiderült, hogy ez csak egy régi rendszer volt.

– Akkor most miből éltek? – kérdezte András.

– Abból, ami rendelkezésünkre áll.

András felvonta a szemöldökét.

– Ettől a választól az én időmben egy könyvelő sírva fakadna.

Helina elnevette magát.

– Nálunk nincs pénz.

András megtorpant.

– Egyáltalán?

– Egyáltalán.

Mira nem szólt közbe. Pontosan tudta, mi következik.

– Akkor hogyan jut valaki otthonhoz?

– Olyan helyen él, amely megfelel neki és a közösségnek.

– Ételt hogyan kap?

– Mindenki hozzájut ahhoz, amire szüksége van.

– És ha valaki húsz kabátot akar?

Helina vállat vont.

– Minek akarna húsz kabátot?

András Mirára nézett.

– Én erre nem készültem fel.

– Arra készültél, hogy egy mesterséges madarat megetess. Már ez is komoly előkészület volt.

Helina továbbindult velük, és közben elmagyarázta, hogy a termelés nagy részét önműködő rendszerek végzik. Az élelem, az energia, az otthon és az alapvető javak mindenki számára hozzáférhetők, az emberek azonban ettől még nem szűntek meg dolgozni. Szinte mindenki vállal valamilyen közösségi feladatot, emellett pedig időt fordít arra, amihez tehetsége és kedve van.

– Ki dönti el, mit kell csinálnotok? – kérdezte Mira.

– Többnyire mi magunk. Vannak közös feladataink, mert egy közösségnek továbbra is szüksége van gondoskodásra. A többi abból születik, amihez valaki ért, vagy amit örömmel létre szeretne hozni.

– És ha valaki semmit sem akar csinálni?

Helina egy pillanatra elgondolkodott.

– Akkor egy ideig nem csinál semmit.

András meglepetten nézett rá.

– Ennyi?

– Miért? Büntessük meg azért, mert elveszítette a kapcsolatot önmagával?

A kérdés egyszerűen hangzott, mégis mindketten elhallgattak.

– Ha valaki hosszú ideig nem akar részt venni semmiben – folytatta Helina –, általában nem lustaságról van szó. Talán elveszítette az örömét, a kíváncsiságát vagy azt az érzést, hogy van helye a világban. Régen az ilyen emberre gyakran még több terhet tettek. Mi először inkább azt kérdezzük, mi történt vele.

Mira lassan bólintott.

– Tehát az ember értékét nem az dönti el, mennyire hasznos?

– Az ember nem attól értékes, hogy hasznos. Egy fa sem azért áll az erdőben, mert teljesítenie kell valamit.

András elmosolyodott.

– Ezt szeretném egyszer elmondani annak, aki feltalálta a teljesítményértékelést.

Mira felnevetett, de közben tovább gondolkodott Helina szavain.

– Akkor mi számít értéknek?

Helina körbenézett.

– Ami hozzáad valamit az élethez. Egy gondolat, egy találmány, egy gondozott kert, egy dal, egy festmény vagy akár az is, amikor valaki valóban meghallgat egy másik embert. Nem mindent lehet ugyanazzal a mércével mérni.

Elértek egy nagy, nyitott épülethez, amelynek egyik részében hangszerek sorakoztak, máshol szobrok, szövetek és festmények készültek. Nem kiállítás volt, hanem működő alkotótér, ahol az emberek beszélgettek, próbálkoztak, hibáztak, majd újrakezdték.

Mira a terem egyik végében festőállványokat pillantott meg, és azonnal megváltozott az arca.

András ezt rögtön észrevette.

– Na, elvesztettelek.

– Csak megnézem.

– Ezt mondod mindig.

Mira már indult is.

Egy idősebb férfi dolgozott az egyik vászon előtt. Amikor észrevette Mirát, félretette az ecsetet.

– Festesz?

– Igen.

– Akkor miért csak nézed?

– Nincs nálam semmim.

A férfi az üres állványokra mutatott.

– Ott van minden.

Mira Andrásra nézett.

– Most?

– Ha azt mondom, hogy ne, úgyis festeni fogsz.

Mira odalépett hozzá, és megcsókolta.

– Ezért szeretlek.

– Tudom. Engedékeny vagyok a művészettel szemben.

Mira ecsetet választott, majd a vászon elé állt. Ismét ugyanaz az érzés jelent meg benne, amelyet azon a reggelen tapasztalt. Ezúttal egy fiatal nő alakja bontakozott ki a képen. Világos ruhában állt egy kertben, egyik kezét gyengéden a hasán tartotta.

A nő várandós volt.

Helina néhány pillanattal később meglátta a képet, és meglepetten fordult Mira felé.

– Honnan ismered őt?

Mira letette az ecsetet.

– Sehonnan.

Helina közelebb hajolt.

– Ő Elian.

András Mirára nézett.

– Megint megtörtént.

Mira azonban Helinát figyelte.

– Miért nézed így?

– Mert Elian különleges döntést hozott. Úgy választotta, hogy ő maga hordja ki a gyermekét.

Mira értetlenül nézett rá.

– Miért különleges ez?

Helina lassan elmosolyodott.

– Mert ma már nagyon kevés nő választja ezt.

Mielőtt többet mondhatott volna, odakintről kiáltás hallatszott. Az alkotótérben többen egyszerre fordultak az ajtó felé.

A közeli kert fölött mesterséges madarak egész raja jelent meg, majd egyszerre ereszkedtek le a fák közé. A kert szélén egy fiatal fiú térdelt a földön egy sérült, valódi madár mellett.

– Nekirepült az egyik régi üvegfelületnek – mondta.

András a körülöttük köröző mesterséges madarakra nézett.

– Ők jelezték?

– Igen.

A fiú óvatosan felemelte a sérült állatot.

– Vigyük a gyógyítóhelyre.

Mira elmosolyodott.

– Régen ezt állatorvosnak hívtuk.

– Tudom – felelte a fiú. – Valaha nálunk is.

András nagyot sóhajtott.

– Már kezdtem azt hinni, végre találok itt valamit, aminek ismerem a nevét.

Mira végignézett az embereken. Senki sem kérdezte, ki fizeti majd a kezelést, kié a madár vagy kinek a feladata segíteni rajta. Egyszerűen segítettek.

Ekkor kezdte igazán megérteni, mit jelentett Helina mondata. Ebben a világban az értéket nem az határozta meg, hogy valaki mennyit birtokol, hanem az, amit jelenlétével, figyelmével és képességeivel hozzáad az élethez.

Amikor visszanézett az alkotótér felé, a nyitott ajtón keresztül még látta a festményét.

A várandós nő ott állt rajta, egyik kezével a hasát érintve.

Mira már tudta, hogy hamarosan találkozni fognak vele.

Megérkezett a jövő Első fejezet – A kép a jövőből

Mira hónapok óta nem festett. A vásznak ott sorakoztak a fal mellett, az ecsetek tisztán, használatra készen álltak az asztalon, mégsem érzett késztetést arra, hogy bármelyikhez hozzányúljon. Ez azonban már nem zavarta úgy, mint régebben, mert megtanulta, hogy az alkotást nem lehet kierőszakolni magából. Ha egyszer újra megérkezik benne az a különös belső mozdulat, amely mindig megelőzte a képeit, akkor nem kell majd keresnie sem a témát, sem a színeket.

Aznap reggel már ébredéskor tudta, hogy festeni fog.

András még aludt, amikor Mira mezítláb kiment a nappaliba, elővette a festékeket, és egy üres vásznat tett az állványra. Vázlat nélkül kezdett dolgozni, és ezúttal azon sem gondolkodott, mit szeretne megfesteni. Egyszerűen hagyta, hogy a keze elinduljon.

A vásznon lassan egy különös táj bontakozott ki. Ismerősnek tűnt, mégsem tudta volna megmondani, hol láthatta. Fák emelkedtek világos épületek között, a házak falán növények futottak végig, a távolban pedig egy széles út húzódott, amelyen egyetlen autó sem látszott. Az egész hely úgy hatott, mintha az emberek végre megtanultak volna együtt élni a természettel ahelyett, hogy minden négyzetméterét elfoglalnák.

– Kávé nélkül festesz?

Mira hátranézett. András állt mögötte kócosan, két bögrével a kezében.

– Most kezdtem.

– Látom. Éppen ezért aggódom. Kávé előtt te még beszélni sem szoktál.

Mira mosolyogva átvette tőle az egyik bögrét, majd a vászon felé fordult.

– Nézd meg!

András néhány másodpercig komolyan szemlélte a képet.

– Szép.

– Ennél azért többet vártam.

– Rendben. Nagyon szép.

– András!

– Mit szeretnél hallani?

Mira az egyik különös épületre mutatott.

– Ismered ezt a helyet?

András megrázta a fejét.

– Nem.

– Én sem.

– Akkor mi zavar benne?

Mira egy darabig hallgatott, majd visszanézett a vászonra.

– Az, hogy úgy érzem, ezt nem én találom ki.

András most már figyelmesebben szemlélte a képet. A távolban emberek sétáltak a fák között, fölöttük hangtalanul siklott valamilyen karcsú szerkezet, az egyik ágon pedig apró, szürkés madár ült.

– Olyan, mintha a jövőt festetted volna meg – mondta végül.

Mira lassan felé fordult.

– Miért mondtad ezt?

– Nem tudom. Egyszerűen annak tűnik.

Mira visszanézett a vászonra, és különös bizonyosság kerítette hatalmába. Nem látomás érkezett hozzá, és nem hallott semmiféle belső hangot. Egyszerűen csak tudta, hogy amit fest, valamilyen módon létezik.

– Szerintem ez egy valódi hely.

András belekortyolt a kávéjába.

– Remélem, ott is van kávé.

Mira elmosolyodott, de a tekintete továbbra is a képen maradt.

Délután sétálni indultak. Ugyanazon az úton mentek, amelyet már számtalanszor végigjártak, és egy ideig semmi különös nem történt. András egy makacs cipőfűző miatt morgolódott, Mira pedig kinevette, amiért percek óta ugyanarról panaszkodik.

A város szélén azonban Mira hirtelen megtorpant.

Az út végén, egy régi épület mögött meglátott valamit, aminek nem kellett volna ott lennie. Egy világos, ívelt ház emelkedett a fák között, pontosan olyan, amilyet aznap reggel megfestett.

– András, nézz oda!

A férfi előrenézett.

– Mit nézzek?

– Az épületet a régi ház mögött.

András hosszasan figyelte a helyet.

– Én csak a régi házat látom.

Mira már tudta, hogy ugyanaz a kép egyelőre csak számára vált érzékelhetővé. A következő pillanatban azonban a táj tovább változott előtte. A repedezett út fölött egy sima, világos út rajzolódott ki, a villanyoszlopok helyén magas fák álltak, távolabb pedig emberek sétáltak az épületek között. A két kép rövid ideig egyszerre volt jelen, majd a szokatlan látvány lassan elhalványult.

– Mit láttál? – kérdezte András.

Mira elmondta neki.

– Ugyanazt, amit reggel megfestettél?

– Igen.

András néhány pillanatig gondolkodott.

– Akkor menjünk tovább.

Mira meglepetten nézett rá.

– Ennyi?

– Mit szeretnél? Hívjak rendőrt egy olyan épület miatt, amit én nem látok?

Mira oldalba bökte.

– Komolyan kérdeztem.

– Én is komolyan mondom. Menjünk tovább, hátha újra megjelenik.

Néhány perccel később egy apró szürke madár szállt le eléjük az útra.

Mira azonnal felismerte, mert pontosan ugyanilyet festett a vászon egyik fájára.

András óvatosan közelebb ment hozzá. A madár nem repült el, csak oldalra billentette a fejét, és figyelte őket.

– Ez legalább valódi – jegyezte meg András.

Elővett a táskájából egy darab kiflit.

Mira felvonta a szemöldökét.

– Te tényleg kenyeret hordasz magadnál?

– Soha nem lehet tudni, mikor jön jól.

Letört belőle egy apró darabot, és a madár elé dobta. Az állat lenézett a morzsára, de nem nyúlt hozzá.

András még egy darabot tett elé, ám az sem érdekelte.

Mira leguggolt.

– Valami furcsa rajta.

– Például?

– Túlságosan pontosak a mozdulatai.

A madár ekkor hangtalanul felemelkedett, néhány méterrel távolabb ismét leszállt, majd feléjük fordult.

– Szerintem azt akarja, hogy kövessük – mondta Mira.

András felsóhajtott.

– Mások délután fagylaltozni mennek, mi pedig egy furcsa madár után indulunk az ismeretlenbe.

– Maradhatsz is.

András azonnal ránézett.

– Ezt te sem gondoltad komolyan.

Mira elmosolyodott, és megszorította a kezét.

A madár újra továbbrepült. Néhány perccel később András látta meg először a következő változást. Az egyik villanyoszlop helyén hatalmas fa állt, amelynek vastag törzse alapján évtizedek óta ott kellett volna nőnie.

– Mira, ezt én is látom.

Odament a fához, és végighúzta a tenyerét a kérgén.

– Ez valódi.

– Néhány perce még nem volt itt.

Körülöttük a megszokott táj lassan elhalványult, miközben egy másik valóság egyre tisztábban rajzolódott ki. A váltás csendesen történt, szinte természetesen, mintha a világ eddig is ott lett volna körülöttük, csak most vált volna láthatóvá.

A levegő föld, növények és napmeleg fa illatát hozta. A távolból víz csobogása hallatszott, a fák között ugyanazok az épületek emelkedtek, amelyeket Mira aznap reggel megfestett.

András hosszasan körülnézett.

– Ezt azért szépen összehoztuk.

– Mit?

– Elindultunk egy délutáni sétára, és valahogy a jövőben kötöttünk ki.

Mira körbenézett.

– Szerintem nem mi mentünk a jövőbe.

– Hanem?

– Mintha a jövő érkezett volna el hozzánk.

Mielőtt András válaszolhatott volna, egy fiatal nő lépett ki az egyik épület mellől. Egyszerű, világos ruhát viselt, és olyan természetességgel közeledett hozzájuk, mintha két, kissé elveszett idegen megjelenése egyáltalán nem lenne rendkívüli.

A szürke madár leszállt mellé. A nő kinyújtotta a kezét, és az állat ráült.

– Nem kell félni tőle – mondta. – Környezeti őrző.

Mira meglepetten nézte a madarat.

– Akkor ez nem élő?

– Nem, de nagyon jól utánozza az élő madarak mozgását.

András a kezében maradt kiflidarabra pillantott.

– Ez sok mindent megmagyaráz.

A nő elnevette magát.

– Megpróbáltad megetetni?

– Erről inkább nem beszélnék.

Mira is elmosolyodott, majd komolyabban fordult a nő felé.

– Ez vezetett ide bennünket.

A nő arca kissé megváltozott.

– Honnan jöttetek?

Mira megmondta az évszámot.

A nő néhány pillanatig hallgatott, de hitetlenség helyett inkább kíváncsiság jelent meg az arcán.

András felvonta a szemöldökét.

– Ennyi?

– Mire számítottál?

– Nem tudom. Sikításra, orvosokra, vagy legalább arra, hogy azt mondod, ez lehetetlen.

A nő elmosolyodott.

– A mi időnkben már óvatosabban bánunk ezzel a szóval.

Mira a körülöttük lévő tájra nézett. Ugyanaz a föld volt a talpuk alatt, ugyanaz a nap sütött fölöttük, és ugyanaz a szél mozgatta a leveleket, mégis minden másként lélegzett körülöttük.

Ekkor értette meg igazán, mit festett meg azon a reggelen.

A jövő megérkezett hozzájuk.