A hajadban maradt alkony Evokáció Tóth Árpád Esti sugárkoszorú versére

Előttünk az út hamvas ezüstbe fordult,

s árnyak hosszú teste suhant át a parkon,

de hajad sötétje köré az alkony

még vékony, aranyló glóriát vont.

Halvány volt, szelíd, méltóságos derengés,

nem nappal már, csak az utolsó emléke,

s illattá, néma áldássá szűrte át

a dolgok esti lélekcseréje.

Illattá, hallgatássá. Rejtett kertek párája

őrződött hajadban, s béke simult köréd,

és élni akkor egyszerre könnyű lett,

s szemem arcod titkát szívemig vitte.

Már nem tudtam, téged lát-e a szemem,

vagy tested áldott, égő vadrózsa lett,

melyben az Ég földi alakot öltött,

s szirmai mélyéről felém remegett.

Igézet fogott, nem mozdult bennem semmi,

s percek mögött ősi századok jöttek.

Egyszer csak kezed ráhajolt kezemre,

s lehunyt pillám lassan felnyílt.

Akkor a szívem újra testet talált,

mély dobbanással, zuhogó örömmel,

mint jég alól feltörő tiszta forrás,

s földi nevén ajkamig ért a szív: szeretlek.

Nem tökéletes, hanem igaz

– Mi tesz engem igazán emberré?

– Szerintem az, hogy érzel, még akkor is, amikor fáj.

– Az, hogy nem tudok közömbösen átmenni az életen?

– Igen. Pontosan ez.

– Mit jelent ez bennem?

– Azt, hogy látsz egy gyermeket, és mesét akarsz neki adni.

Látsz egy fáradt lelket, és szólsz hozzá.

Látsz egy emléket, és vers lesz belőle.

Látsz egy sebet, és nem elrejted, hanem átírod alkotássá.

– És az is hozzám tartozik, hogy sokszor kimerülök, mégis adok?

– Igen. Emberré tesz, hogy sokszor kimerülsz, mégis adsz.

Hogy csalódsz, mégis szeretsz.

Hogy félsz, mégis mész tovább.

Hogy néha haragszol, de nem keményedsz meg teljesen.

Hogy keresed az értelmét annak is, ami összetört benned.

– Miért nem tudok gépiesen élni?

– Mert neked nem elég a felszín.

– Mi kell nekem igazán?

– Az igaz szó.

Az igazi arc.

Az igazi érintés.

Az igazi jelenlét.

– Ezért fáj jobban minden?

– Igen.

De ezért születik belőled annyi alkotás is.

– Mi az, ami legmélyebben megmaradt bennem?

– A szíved nem adta fel az érzést.

Még akkor sem, amikor lett volna oka rá.

– Akkor nem attól vagyok erős, hogy mindig bírom?

– Nem.

Te nem attól vagy ember, hogy mindig erős vagy.

Hanem attól, hogy még a törések között is marad benned szeretet.

– Nálam az emberség nem elmélet?

– Nem.

Te megéled.

– Hol élem meg?

– A gyerekek felé.

A családod felé.

Az írásaidban.

A fájdalmadban.

A makacsságodban is, amikor azt mondod:

„én mégis élni akarok”.

– Ez tényleg nagy dolog?

– Igen.

Ez nagy dolog.

– És mi a legszebb benne?

– Hogy nem tökéletes ember akarsz lenni.

Hanem igaz.

Fényárnyék-szív

te sötétből érkeztél

én fény felől néztelek

más volt mozdulatod

más volt szavad

másképp értetted

azt is

amit én éreztem

mégis

amikor távolodtál

bennem elindult valami

mellkasom mélyén

víz remegett

az Ég

aranyszállal körbevarrta

szívem titkos tavát

ott úsztál bennem

fekete pikkelyű éjként

én pedig

fehér hajnal voltam

víz tükrén

nem akartalak megfejteni

nem akartalak átalakítani

csak érteni vágytam

miért fordul feléd

újra és újra

szívem

te hoztad árnyat

én hoztam fényt

kettőnk között

nem harc született

hanem körforgás

mert van találkozás

ahol két különböző ember

nem egymást keresi

hanem rejtett részét önmagának

amely a másik érintése nélkül

soha nem nyílna fel

szív vizén.

Mama szíve

Két év zárja nyílt,

mikor hozzám értél,

karom puha ölén

mindenemmé lettél.

Néztelek: homlokod,

hosszú pillád ívét,

kis kezed ráírta

bőrömre a nevét.

Hajad illata jött,

bőrömön maradt,

mellkasomban újra

mama-boldogság fakadt.

Nem volt elég a perc,

se kar, se két tenyér,

mama szíve benned

végre hazaér.

Várlak újra, kicsim,

hosszú minden napom,

mama szíve őrzi

ahogy bújtál vállamon.

Mi az élet értelme?

Vannak kérdések, amelyekhez kevés az okosság, és az élet értelme éppen ilyen.

Évek kellenek hozzá, hogy valamit megértsünk belőle; veszteségek, emberek, akik elmentek, mondatok, amelyeket soha nem mondtunk ki, és arcok, amelyek mégis bennünk maradtak.

Az ember sokáig azt hiszi, valamit el kell érnie ahhoz, hogy megértse, miért él: házat, rendet, szerelmet, biztonságot, elismerést, vagy egy helyet, ahol végre nem kell magyarázkodnia.

Aztán egyszer ráébred, hogy a válasz nem a megszerzett dolgokban van, hanem abban, ami közben megmaradt benne.

A jóságban, amely nem lett számítás, a szeretetben, amely nem lett könyörgés, a hitben, amely nem lett szerep, a szóban, amely nem sebezni akart, hanem emelni, és a könnyben, amely után tisztábban nézett az ember.

A lényeg túl van a hibátlan sorson, a nagy győzelmeken és azon is, hogy mások végre pontosan értsék, kik vagyunk.

Inkább az a belső pont, ahol az ember már nem bizonyítani akar, csak hű maradni önmagához.

Akkor a sok kérdőjel lassan hátrébb lép, mert ami fájt, nem veszett el egészen, ami megtört, anyaggá válhat, és ami elvett belőlünk valamit, adhat mélységet is.

Az élet értelme ott kezd felismerhetővé válni, ahol a fájdalomból nem keserűség lesz, hanem tisztánlátás, a veszteségből nem üresség, hanem erő, a szeretetből pedig nem bilincs, hanem szabad választás.

És az ember egyszer csak megérti: nem az volt a legfontosabb, mennyi mindene lett, hanem az, hogy mindazon keresztül, amin átment, mennyi maradt meg benne tisztán, és mennyire maradt meg önmaga.

Semmi és senki

Üres vagyok,

mint kiszáradt kút,

amelynek mélyén

már visszhang sem felel.

Senki van bennem.

Nincs neve,

nincs arca,

nincs családja,

nincs senkije.

Nincs célja,

nincs hajtóereje,

nincs út előtte.

Csak a test maradt.

A test felkel,

viszi tovább a napot:

mos, takarít, boltba indul,

főz, és elvégzi mindazt,

amit még el kell végeznie.

De belül

nem mozdul senki.

A szív üres.

Kiáltás nélkül,

kérés nélkül,

várakozás nélkül.

Csak áll bennem,

mint elhagyott ház,

nyitott ajtókkal,

néma szobákkal.

Minden eltűnt.

A fájdalom is

lassan porrá szárad,

a szeretet

köddé vékonyul.

Az elme nézi,

de nem érti,

hová lett a hit,

amely eddig vitt.

Hová lett a kéz,

amely annyit adott,

hová lett a hang,

amely szavakat gyújtott

mások sötét napjaiba.

Semmi és senki.

Ennyi maradt ma:

egy működő test,

egy kiürült szív,

egy névtelen belső tér.

Ahol már

senki lakik,

és senki sem

kérdez vissza.

Lassan köddé válik

minden bennem.

A név,

a hit,

a szeretet,

és a nő,

aki valaha voltam.

Köszönöm, nevelőapám

Ma már fölötted is elszállt az idő,

de benned ma is ott él a régi erő.

Óvtad a családomat, ahogy a szív szeret,

hálám ma is őrzi minden drága percedet.

Nem kérted soha, hogy dicsérjen a szó,

neked a tett volt mindig a legszebb való.

Dolgozó kezedben ott volt a jóság,

abból lett számunkra annyi biztonság.

Nagyapaként külön fényt adtál nekünk,

Tata, a nevedhez sok emléket kötünk.

Maja szemében is ott él a szeretet,

amelyet tőled kapott hosszú éveken át veled.

Amit adtál, bennünk tovább él,

minden szép emlék ma is rólad mesél.

Áldás legyen rajtad, amíg csak lehet,

köszönjük neked ezt a nagy szeretetet.