A lélek vágya

 

A tavasz tenyerén Evokáció Wass Albert "Tavaszi séta" című versére

Ma megszólított a délután,

kitárta zöld szívét a rét,

s kiléptem árnyaim mögül,

hogy rám terítse friss fényét.

A domb gerincén Nap pihent,

aranyba öltözött a táj,

s fűszálak apró csúcsain

a harmat gyöngye táncot járt.

A szél virágport vitt tovább,

arany derűt a fák felett,

s minden rügyben mosolygott

az ébredő kikelet.

A patak tiszta homlokán

ezüstös fodra futott,

s ahogy csobogva hozzám ért,

bennem a bánat elpihent.

A fák kitárt karokkal álltak

az Ég derűs sátra alatt,

s lombjuk közt lágy, zöld ragyogással

a tavasz lelke átsuhant.

A Föld meleg szíve dobbant,

a rügyben új álom ébredt,

s minden bokor énekelte

a harmatfényű reggelt.

Megálltam ott, nem szóltam én,

beszélt helyettem lomb, patak,

beszélt a szél, a domb, a rét,

s a szívem dalra fakadt.

És úgy szerettem akkor azt,

mi fűben, fában él,

hogy bennem is életre kelt

egy rég lehullt levél.

Mire az este rám hajolt,

nem volt a lelkem már nehéz,

a tavasz tenyerén pihentem,

s bennem újra élt a fény.

www.muzsakkonyvtara.hu

Esőbájoló Evokáció Radnóti Miklós „Bájoló” című versére

rebben a napfény

ablakom résén,

ülök a fényben,

várlak idézvén,

bokrokon átfut

rózsafa árnya,

mintha a kert is

téged kívánna,

sűrűsödik fenn

a sötét felleg,

villan távolban,

szívem felelget,

mélyül az égbolt,

kékje se tiszta,

tó tükrén rezzen

reszketőn vissza,

jöjj be a házba,

künn hideg árad,

hozd be a tested,

hozd be a vágyad,

hajadból áradjon

vállamra mámor,

szádról a vágyat

lecsókolom százszor,

már veri kint az

ereszt az eső,

bőrünkön ébred

a vágy, az erő,

mossa az eső

rólunk a múltat,

minden szavunkból

szerelem hullhat,

jöjj, amíg villám

hasít a tájba,

míg a világ kint

esőben áll ma,

s két külön szívünk

egy dobbanásban

összefut halkan

az esőszagú házban.

Nem mondtam el

Nem mondtam el, pedig bennem maradt,

amit a szívem régóta tudott,

az eső mosta kint az éjszakát,

bennem egy mondat halkan elfutott.

Nem mondtam el, hogy más lett az idő,

amióta hangod ritkán érkezik,

a toll előttem mozdulatlan állt,

s hófehér lapján árnyékká lett a hiány.

Nem mondtam el, csak néztem az eget,

a fényeket a párás ablakon,

és úgy maradtál bennem, kedvesem,

mint forró tea téli hajnalon.

Nem mondtam el. Talán már késő is,

de amit hallgattam, most mégis él,

ha egyszer mégis rád talál e szó,

tudd meg: bennem maradtál kimondatlan.

Nem nyílik rózsa

Üres papír van előttem,

nem mozdul rajta semmi szó.

Talán nem örökre néma,

csak most elbújt minden sor.

Kiszáradt a tintásüveg,

hallgat bennem a gondolat.

Pedig oly szépen süt a Nap,

de szívemben mégis árny marad.

Szeretne engem a szellő is,

lágyan simít arcomon.

Dalolnak nekem a madarak,

mégsem könnyül bánatom.

Talán a seb miatt van így?

Talán dér ül a szívemen?

Nem nyílik bennem rózsa,

csak vár egy éltető csókra.

Virágok nyíltak…

Út alattunk, ég felettünk,

lépések viszik napjaink.

Amit közben észrevettünk,

abból lettek vonásaink.

Van perc, mely csak áthaladna,

bennünk mégis megmarad.

Szúr, de továbbindulunk,

s mélyén sarjad gondolat.

Nem tudjuk, míg benne járunk,

mit viszünk majd haza.

Egy szó, érzés, tapasztalat,

melyekből dal fakad.

S mikor egyszer visszanézünk,

nem számít seb, sem fájdalom.

Ahol mentünk, ahol éltünk,

virágok nyíltak: tapasztalat, oltalom.

Fekete könnyeim

Rab maradok saját életemben,

néma falak közt, mély börtönben,

nem látok ki, csak befelé,

fájdalmam zárul szívem köré.

Szememből már más nem pereg,

csak fekete könnyem kesereg,

arcomon sötét nyomot hagy,

mint éj, amely a fénybe harap.

Szívem szúr, a lelkem remeg,

összedőlt, mit hittem teljesnek.

Jövőképem papírra írva,

hamuvá lett, szélbe sírva.

Nem látok már, és nem hallok,

csak kérdezem: miért akarok

újra hinni, bízva bízni,

ha utána bánatban kell sírni?

Szívemnek oly kedves jövőkép,

miért nem lettél végül az enyém?

Miért ragyogtál fel előttem,

ha hamuvá hulltál a kezemben?

Megbuktam ma önmagamnak,

hitem romjai rám szakadtak,

hinni többé nem akarok,

magányos farkasként ballagok.

A tanulás kemény, kegyetlen,

szívem megszakad,

fekete könnyek tócsájában

állok, s csak rácsokat látok.

Mélységek, már nem akarlak,

túl sok sebbel betakartak,

sok volt ez már, elég nekem,

fáradtan dobban a szívem.

Hadd lássam a fényt derengni,

hadd tudjak még továbbmenni,

hadd nyíljon rés a sűrű ködön,

hadd lépjek túl a börtönön.

Tudom, mindezt én teremtettem,

senki sem hibás helyettem,

fájdalmam is enyém marad,

míg eloszlik köd és harag.

Mégsem maradok így, tudom,

szeretetmag él bennem mélyen,

őrzöm csendben, míg a fényre felébred,

s fekete könnyemből gyémánt éled.