A Karácsonyi hívás

Szenteste volt. A nappaliban halványan pislákolt a fenyőfa fénye, a szaloncukrok aranypapírja tükrözte a gyertyák mozdulatlan ragyogását .Éva egyedül ült az asztalnál, a bögrében kihűlt már a tea. A csend nem volt békés — üres volt és nehéz .A földön, egy kartondobozban ott pihentek a festékei, az ecsetei, a vásznak. Mindent elcsomagolt .Úgy döntött: elég volt az álmokból. Januártól visszamegy egy rendes munkahelyre. Karácsony este legyen az utolsó, amikor még úgy teheti, mintha művész lenne .Ekkor megcsörrent a telefon. A csengés váratlanul éles volt a csöndben. Ismeretlen szám. Éva tétovázott. Aztán felvette.

– Halló?

Néhány másodperc csend szakadt a levegőbe. Aztán egy mély, nyugodt férfihang szólalt meg:

– Ne engedd el… kérlek.

Éva megdermedt.

– Tessék? Ki maga?

A hang a túlsó végén nem kapkodott. Nem erőltetett semmit. Mintha pontosan tudná, mit kell mondania.

– Tudom, hogy ma úgy akartad befejezni, mint aki lezárt egy korszakot. De te ma nem elveszítettél… hanem majdnem eldobtál valamit, ami a tiéd.

Éva szíve összeszorult.Senki sem tudott a festés feladásáról. Nem mondta el senkinek.

– Maga… honnan tudja ezt?

A férfi halkan elmosolyodott — hallani lehetett a mosolyt, nem látni.

– Onnan, ahonnan azt is tudom, hogy ma úgy érezted: senkinek nem hiányoznál, ha feladnád. Pedig egyetlen ecsetvonásod is számít valakinek. Még ha őt még nem is ismered.

Évának megremegett a hangja.

– Maga valami ismerős? Egy barát? Egy rokon?

Rövid csend következett. Aztán szinte suttogva jött a válasz:

– Inkább valaki… aki ma melléd van rendelve.

A szó nem volt hangos, nem volt erőltetett, de tisztán átsuhant a vonalon:

egy angyal hangja lehetett ilyen — csendes, biztos, megmagyarázhatatlanul otthonos.

– Karácsony este van – folytatta a férfi. – Ilyenkor sokan kapnak ajándékot. Te ma nem ajándékcsomagot kapsz… hanem vissza azt, ami már a tiéd. A hitedet magadban.

Éva lehunyta a szemét. A könnyei hangtalanul csordultak végig az arcán.

– Miért törődik velem? – kérdezte.

– Mert egyszer valaki velem is törődött, és tudom, hogy elég egyetlen hívás ahhoz, hogy valaki újra higgyen önmagában.

A jelek nem mindig csillagokban érkeznek. Néha csak csörögnek.

A vonal csendbe halt. Nem volt búcsú. Nem volt elköszönés.

Mintha a hívás célja beteljesült volna.

Éva lassan letette a kagylót.

A tekintete a dobozra siklott. A keze megremegett, amikor felemelte a tetejét.

A festékek illata úgy terítette be a levegőt, mint a régen ismert otthonosság.

Egyetlen vásznat vett elő. Nem tervezett semmit. Nem gondolkodott.

Csak az érzést követte, ami szenteste érkezett.

Abban a pillanatban, ahogy az ecset végigszaladt a fehér felületen, már tudta:

Nem az számít, ki volt a férfi — ember vagy angyal.

Hanem az, hogy a hívás megtörtént.

Attól az estétől kezdve minden karácsonykor gyújtott egy gyertyát, odatette a telefon mellé, és halkan csak annyit mondott:

– Köszönöm, hogy hívtál.

Vannak ajándékok, amelyeket nem bontani kell — hanem fogadni.

A régi kendő

Mara órák óta gyalogolt felfelé a hegyi ösvényen. A kövek alatt tompán reccsentek a fenyőtűk, a levegőben nyári meleg és érett föld illata ült. A nap már lement, de az ég még tartotta a kék fényét. A szakadékhoz vezető út régen is ilyen volt: keskeny, meredek, néhol veszélyesen csúszós. Mara gyerekként sosem jöhetett ide egyedül. Most viszont egyedül jött — sőt, évek óta először mert idejönni.

A szemén ott volt a régi kendő.

A család ragaszkodott hozzá, hogy viselje, valahányszor a sziklák felé közeledett.

Azt mondták neki:

„Nem kell látnod ezt a helyet. Jobb, ha megkímélünk.”

Ő pedig hitt nekik.

Gyerekként még nem értette, mit nem kell látnia, csak azt, hogy az anyukája nagyon hiányzik.

Azt mondták: lezuhant. Meghalt.

Egy viharos napon elragadta a szél.

Nem maradt utána semmi.

Mara egész életében úgy nőtt fel, hogy senki nem beszélt róla. Ha kérdezett, elterelték. A család szűk volt, hideg és szigorú. Nem szerettek a kérdésekre válaszolni.

Most viszont felnőtt — és már nem hitte el a régi történeteket. Ott, mélyen érezte, valami nem stimmel a történettel.

Felért a gerincre, ahol a táj hirtelen megnyílt. A szakadék úgy húzódott előtte, olyan volt, mint amikor a föld kettéreped. A mélyben lassan mozgó víz terült el, halkan. Semmi vihar, semmi rémisztő zaj — csak csend honolt.

Mara megtorpant.

A kendő alatt érezte, hogy a szeme mögött feszültség dolgozik.

Nem akarta tovább várni, kerülni a valóságot.

Megfogta a kendő szélét, és lassan levette.

A fény először furcsán bántotta a szemeit, aztán a világ kitisztult előtte. Látta a sziklákat, a mélyen futó vizet, a fölötte húzódó fennsíkot — mindent, amit eddig nem láthatott.

És akkor… meglátott valakit.

A túloldalon egy nő állt.

Nem mozgott sokat.

Csak figyelte őt.

Mara először nem hitt a szemének.

A nő haja hosszú és barna volt, arcán mélyebb vonások, szemében erős zöld árnyalat. Olyan tekintet, amely nem idegen, hanem ismerős.

Nagyon is valódi, igaz.

A nő lassan lépett egyet a perem felé.

A hangja, mikor megszólalt, rekedt volt, mint aki évek óta nem használta volna.

— Mara.

A lány torka összeszorult.

— Nem lehet… — suttogta.

A nő szeme megtelt nedvességgel.

— De igen. Én vagyok az, édesanyád! Élek.

Mara megdöbbenve állt.

A mellkasa fel-felrándult.

Nem tudta, sírjon-e, és közben mély levegőt próbált venni.

A nő lassan folytatta, a hangja óvatos volt:

— Nem haltam meg azon a napon. El kellett mennem. Valakitől meg kellett védenem téged.

Mara megkövülten hallgatta.

A családban soha nem ejtettek szót arról, hogy bárki bántani akarná őket.

A hazugság súlya most egyben zuhant rá.

— Ki volt az? — kérdezte halkan.

A nő lesütötte a szemét.

— A férfi, akit te apának hittél.

Mara lélegzete elakadt.

A gyomrába hideg fájdalom hasított.

Az anya lassan beszélt, minden mondat mögött ott volt az évek fájdalma.

— Tudtam, hogy ha ott maradok, téged sem hagyna békén. Azt akartam, hogy esélyed legyen normális életre. A család azt mondta, hogy így lesz a legbiztonságosabb: ha azt hiszed, halott vagyok. Nem engedték, hogy lássalak, hogy írjak neked. Azt mondták, el kell vágnom minden kapcsolatot, mert különben visszajön érted. Féltettelek, kislányom.

Mara szeme megtelt könnyel, de most nemcsak fájdalommal — értetlenséggel, dühvel, és valami mély, szétáradó szeretettel is.

— Anya… — remegett a hangja.

— Tudom — mondta az asszony. — Tudom, mennyi mindent kellett egyedül cipelned. Anyai szeretet nélkül kellett felnőnöd. Így maradhattál életben. A család engem elüldözött. Elvettek téged tőlem erőszakkal. Egyedül gyenge voltam. Így éltem itt, a fennsíkon. Soha nem mentem messzire. Nem bírtalak magadra hagyni. Vártam, hogy egyszer idejössz, és újra együtt lehetünk, ha megérted, mi történt.

Mara körbenézett.

A szakadék széles volt. Nem lehetett átugrani.

De a túloldalon, kissé távolabb, egy keskeny természetes kőhíd húzódott — alig láthatóan, benőve fűvel, növényekkel. Nyilván régen használták.

Az anya észrevette, hogy Mara oda néz.

— Ott tudsz átjönni — mondta halkan. — Onnan indultam el én is.

Mara megtántorodott egy pillanatra, de aztán elindult.

A lábai bizonytalanul vitték.

A torka égett.

De minden lépése arról szólt, hogy van valami, ami fontosabb a félelemnél.

Az anya közben lassan elindult a híd felé a saját oldalán.

Mindketten óvatosan jártak, a sziklán apró kavicsok gurultak le.

A víz alant halk morajlással mozgott.

Amikor Mara rálépett a kőhídra, végigbizsergett benne az idegesség.

A híd keskeny volt.

A régi, mohás köveken érezni lehetett az időt, de tartottak.

Az anya is rálépett a túloldalról.

Anya és lánya lassan közeledett egymáshoz.

Amikor egymás elé értek, Mara megállt.

A teste remegett.

Az anya is megállt, olyan közel, hogy már érezni lehetett a jelenlétének melegét.

Mara végül megszólalt, halkan, sírással teli hangon:

— Annyira hiányoztál… annyira akartam hinni, hogy élsz. Bent éreztem. A szívemben.

Az anya szeméből kicsordult a könny.

— Én pedig minden nap azért éltem, hogy egyszer újra lássalak, és magamhoz szoríthassalak.

Mara ekkor már nem bírta tovább.

A teste előrelendült, és az anya karjai kitárultak.

A kőhíd közepén összeölelkeztek — szorosan, remegve, úgy, ahogy csak azok tudnak, akik túl sok éven át voltak távol egymástól.

A lány feje az anya vállára borult, az anya pedig úgy tartotta, mintha visszakapta volna azt, amit soha nem akart elveszíteni: drága kislányát.

A könnyek végigfolytak mindkettejük arcán.

Nem kellett hozzá szó.

Az a pillanat mindent megváltoztatott.

Végül Mara megszorította az anya kezét.

— Most már hazamegyünk — mondta halkan.

Az anya bólintott.

— Igen, kicsim. Most már igen.

Így álltak ott a kőhíd közepén, két ember, akiket sok-sok év választott el egymástól — most újra fizikailag is egymáshoz tartoztak.

A szakadék többé nem köztük volt, hanem mögöttük.

Engedd

Engedd, hogy válladra hajtsam fáradt fejem,

ahol a világ zaját végre elfeledem.

Engedd, hogy csókom puhán arcodra simuljon,

s szíved dobbanása bennem visszhangra találjon.

Engedd, hogy illatod bőrömben megmaradjon,

kísérjen minden hajnalon és minden alkonyon.

Mert te vagy a levegő — a láthatatlan éltető,

nélküled a lét csak árnyék, néma, színtelen idő.

Ha egyszer távol lennél, még akkor is éreznélek,

mert a lelked ott marad bennem — csendben, mélyen.

Nem kérek mást az élettől, csak egy percet,

amikor megint hozzád bújhatok…

és szívemet tieddel összefonhatom.

Szeretett Magyar Nyelv

Magyar nyelven szólal meg az ajkam,

a lélek mi bennem él,

mint mély forrás, mely réteken át

tiszta, ősi dalt zenél.

A magyar szó: kincs,

szívben érő aranykalász,

melyet őseim szíve hagyott rám,

s ma is bennem sarjad tovább.

Hangja puha, mégis erős,

mint a szél, ha végigsimít a fákon;

minden szóban ott rezeg

a múlt, a jelen, a szavak iránti szeretet.

A magyar nyelv bennem otthon,

hazám illata és évszaka,

egy nyíló szó, melyben benne van

a csend, az ima, a szívem szava.

És amikor ajkam megszólal,

látom: e Föld emlékezik.

A lélek, mi bennem él,

a magyar szavakkal rezdül és remél.

S adom tovább, versben, alkotásban,

mint fák között futó hajnalfény,

mert minden magyar szó egy szikra,

mely bennem él, s már nem csak az enyém.

Továbbadom annak, aki hallja,

szívéből visszacsendül a szó,

mert a nyelvünk élő fáklya,

öröklött, ragyogó.

S adom tovább dallamát,

a rezgést, mely mélyen átölel,

hogy a magyar szó ne vesszen el,

másokban is éljen, ébredjen fel.

Mert aki magyarul szól,

fényes örökséget hord magában,

és én annyit teszek:

lelkemből szavakat, verseket teremtek.

A semmi lélegzete

Semmi, s benne minden él,

a lét határán rezzen a szél.

Van is, nincs is, álma mély,

az értelem is semmi még.

Levél nélküli fák alatt

a csend a szívben megmarad.

Üresség zúg, a zaj kitár,

s a fény a semmiből kiált.

Talán te vagy, talán én,

egy sóhaj ring a semmi mélyén.

Talán mi, ők – mind összeér,

az egység bennünk visszatér.

Nulla, kezdet, vég s a Föld,

az univerzum lélegzik,

minden lélegzet újra hív,

s a semmi a végtelenben

új Arcot ölt.

Maja és én Positanóban

A gép kerekei finoman koppantak a nápolyi kifutón, és Maja izgatottan szorította a karom.

– Anya… most tényleg itt vagyunk! – csillant fel a szeme.

– Igen, innen már a tenger vár ránk – mosolyogtam.

A reptér ajtaja kitárult, és az első meleg olasz szél úgy csapott meg minket, mintha már az érkezésünk pillanatában tudná, hogy ez a nyár fontos lesz számunkra. A transzferbusz kanyargott a hegyek között; citromligetek, kőházak és zöld dombok suhantak el mellettünk. Maja az ablakhoz tapadt.

Aztán egy éles kanyar után felbukkant Positano. Színes házak kapaszkodtak egymás fölé a hegyoldalon, mint egy egymásra rakott meseváros. Lent a tenger mélykék volt, olyan nagy és tiszta.

– Anya… ez gyönyörű – súgta Maja. – Sokkal szebb, mint hittem.

– Tudtam, hogy imádni fogod – feleltem.

A szállásunk teraszáról a teljes tenger látszott. Maja kilépett, két kezét a korlátra tette, és mélyet lélegzett.

– Olyan, mint egy álom! – mondta meghatódva.

Az első este lementünk a partra. A homok meleg volt, a szél könnyű, mint egy nyári simogatás. A házak fényei a hegyoldalon úgy szikráztak, mintha a város csillagmezővé változott volna.

– Nézd, anya! – mutatott Maja a magasba. – Mintha az ég fordítva nőtt volna bele a hegybe.

Mosolyogtam. Positano tényleg így hat az emberre.

Egy étterem előtt egy fiatal pincér ránk nézett.

– Buonasera! Due angeli per la cena?

Maja felnevetett.

– Azt mondta, angyalok vagyunk!

– Nem téved nagyot – súgtam neki mosolyogva.

A teraszon pizzát ettünk, hideg limonatát ittunk. Maja rám nézett:

– Anya… én itt boldog vagyok.

Átöleltem.

– Én is. Egy álom vált valóra mindkettőnknek. Egy közös nyaralás.

A következő nap estéjén egy kisebb, hangulatos térre sétáltunk fel. A levegőben pizzatészta és citromkrém illata kavargott. A kőlépcsőkön emberek ültek, gyerekek kacagtak, és a hegyoldal visszhangozta a zenét.

Egy idős hegedűs játszott. A dallam lassú, fátyolos, mintha a levegő is megpuhult volna tőle. Maja közelebb húzott.

– Anya, menjünk oda.

A zenész felnézett, elmosolyodott, majd játékosan Majára bökött:

– Piccola stella… kipróbálod?

Maja hirtelen meghökkent.

– Anya… én ezt nem…

– Ahogy érzed – biztattam.

A férfi a kezébe adta a hegedűt. Az első hang bizonytalan volt, de tiszta. A tér elcsendesedett. A zenész mögé lépett, finoman irányította a kezét, és hamarosan a dallam újra megszületett – immár két ember szívéből.

Amikor befejezték, a tér megtapsolta őket. Maja arca ragyogott.

– Anya… ez életem egyik legszebb pillanata volt.

– Positano megajándékozott minket – mondtam, és átöleltem.

– Veled együtt engem is – felelte halkan.

A nyaralás utolsó estéjén visszamentünk a partra. A víz lágyan világított, a csillagok sűrűn borultak ránk, a házak fényei pedig úgy ragyogtak a sziklákon, mintha a város gyertyákból épült volna.

– Szerinted visszajövünk ide? – kérdezte Maja.

– Egészen biztosan – feleltem. – Ez a nyár nem múlt el. Csak vár ránk.

Maja a tengerre nézett, és halkan mondta:

– Akkor majd itt találkozunk vele újra.

A tenger pedig olyan ütemben csapott a partra, mintha igent mondott volna.

Szív illata

Szeretem, ahogy az illat körbevesz,

nem kívülről, hanem belőlem indul,

mint suttogó fény a mellkas mögött,

lassan, puhán, hangtalanul nyílva.

Rózsa – mély, bársonyos melegség,

egy halk titok, ami a bőrön marad.

Jázmin – könnyű, fénylő lebegés,

a hajnal első, észrevétlen lélegzete.

Akác – édes, lusta délutáni béke,

régi biztonság, amit nem kell kimondani.

Levendula – száraz, tiszta csend,

ahogy a gondolat egyszer csak lenyugszik.

A szantál melege mélyen él,

nem illat, hanem puha tűz,

a lélek hátsó, csendes szobájában.

És amikor lélegzem,

nem az orrom emlékszik,

hanem én egészben:

a bőröm, a mellkasom,

mindenem — egészen.

Az illat több.

Mindennél több.

Az az otthon,

amit nem házban,

nem kertben, nem mezőn találunk meg —

hanem a mellkas mögött,

a szívben.

Mert minden ember szívének

van egy saját illata —

és azt érezni lehet.