Soha többé egyedül

A kisfiú egy rongyos matracon feküdt a földön, a koszos, sáros utcán, a ház előtt. Az elhagyatott házak szürke falai körülötte némán álltak. Az ablakok üvegek nélkül, a keretek üresen tátongtak, a szegénység és szomorúság járt át mindent. A házak előtt szemét hevert, zsákok és törmelékek borították a földet. A kisfiú ruhája kopott, teste piszkos, de a szemeiben valami tisztaság ragyogott. A távolban egy-egy hangos kutyaugatás hallatszott.

 János, egy idősödő férfi, aki a falutól néhány kilométerre élt, épp az úton haladt, amikor meglátta a kisfiút. Megállt, és egy pillanatra elgondolkodott. A fiú magányosan ült ott, de volt benne valami rejtélyes, valami, ami Jánost megérintette.

 Lassan odament hozzá, és leült mellé a földre. A fiú nem nézett fel, nem szólt, mintha már megszokta volna, hogy senki sem törődik vele.

 – Miért ülsz itt egyedül? – kérdezte János csendesen, de nem sürgetve, tudta, hogy a válasz nem érkezik azonnal.

 A fiú egy darabig hallgatott, majd végül megszólalt, hangja halk volt.

 – Mert nincs senkim. Egyedül élek. A szüleimet elveszítettem.

 János egy pillanatra elhallgatott, és mélyen a fiú szemébe nézett. A válasz nyilvánvaló volt: a kisfiú nemcsak a fizikai éhségtől szenvedett, hanem valami mélyebb, fájó hiánytól is, valamitől, amit a legnehezebb kifejezni.

 – Tudod, én is sokáig éreztem magam egyedül – mondta János, miközben a fiúra figyelt. – De megtanultam, hogy a magány nem örökké tart. Mert mindig akad valaki, aki észrevesz. Mindig akad valaki, aki akkor is szeret, amikor te már nem is hiszel benne.

 A fiú elfordította a fejét, és a földet bámulta. Az arcán egy halvány, szomorú mosoly jelent meg.

 – De én már nem várok senkire – válaszolta. – Akik szerettek, már nem jönnek vissza. Meghaltak.

 János finoman megsimogatta a fiú vállát, és az arcán megjelent egy enyhe mosoly.

 – Talán most nem hiszel benne, de az élet meglepően tud szép is lenni, amikor valaki melletted áll. És én most itt vagyok – mondta. Kinyitotta a táskáját, és egy darab kenyeret, valamint egy kis almát vett elő.

 A fiú érdeklődve nézte, ahogy János a kezébe teszi az ételt.

 – Ezt neked adom – mondta János.

 A fiú lassan, óvatosan vette el. Szemei csillogtak, de a szomorúság még mindig ott volt bennük.

 – És mi lesz holnap? – kérdezte, szinte suttogva.

 János nem válaszolt azonnal. Ahelyett, hogy csak szavakat adott volna, felemelte a kezét, és hívogatóan nyújtotta Balázs felé.

 – Gyere velem – mondta halkan. – Nem hagylak itt. Tudom, nem ismersz. De kérlek, bízz bennem. A holnap is jó lesz, és azután is. Otthont adok neked, és gondoskodom rólad.

 Balázs tétovázott egy pillanatig, aztán apró, piszkos kezét János erős, meleg tenyerébe csúsztatta. A férfi megszorította a kis kezet, és gyengéden felsegítette a fiút a földről.

 A következő hetekben mindent elintézett: a papírmunkát, a hivatalos engedélyeket, minden akadályt, ami közéjük állhatott volna. Balázs hivatalosan is az ő fia lett. Nem mintha a papírok számítottak volna igazán: a szívük már az első pillanatban egymásra talált.

 Kiderült, hogy Jánosnak sem volt senkije a világon – rég elvesztette minden hozzátartozóját –, és most Balázs sem volt többé egyedül, hanem szeretve volt.

 János szeretettel nevelte fel a fiút, megtanította mindenre, amit az életről tudott: tiszteletre, jóságra, hitre a jobb napokban. Balázs pedig, akit valaha az utcán felejtett az élet, okos, szorgalmas fiúvá cseperedett. Az iskolában is jól tanult, a tanítók csak csodálták éles eszét és tiszta szívét.

 Amikor esténként János mesélt neki a kandalló mellett, Balázs mindig hozzábújt, és hallgatta a történeteket. A fiú, aki egykor a sárban feküdt egy rongyos matracon, most már egy meleg szobában aludt, egy puha ágyban, és tudta, hogy van valaki, aki minden reggel szeretettel kelti.

 Nem volt többé egyedül. Soha többé.

 És János sem.

 Ketten, két megtört szív, akik egymásban találták meg azt a csodát, amit egy szóval így hívnak: család.

Édesanya szíve /Anyáknapi vers. /

Volt sok küzdelmes, virrasztott éjszaka,

amikor a fáradtság csendben átölelt,

és könnyeim, mint nesztelen esőcseppek,

az udvar csöndjében találtak menedékre.

 

Ölemben mesék születtek,

puha szavakból, végtelen türelemből fonva,

s minden dobbanó szívdallamom értük szólt,

értük lobbant, mint halk, örök mécses a sötétben.

 

Nem számított a kimerültség,

nem számított a néma fájdalom,

mosolyt festettem az arcomra,

és szelíden ringattam tovább a gyermekeimet.

 

Életemnél is jobban szerettem őket,

óvtam, védtem, mint a hajnal első sugarát,

minden nap, minden perc ajándékká vált,

mert anyjuk lehettem – a legnagyobb csoda számomra.

 

Tanítottam őket, nemcsak a betűk tengerében,

hanem a lélek igaz útjain is,

s engedtem, hogy szabadon szárnyaljanak,

mögöttük rejtve mindig a szeretettel kikövezett utak.

 

Ma is ott vagyok nekik:

láthatatlan támasz, hűséges fény a lelkükben,

megszámlálhatatlan ölelés, kimondatlan imádság,

örökké szerető, mindig várakozó szív.

 

Édesanya vagyok – adva, remélve,

könnyekkel, mosollyal, végtelen hittel.

Ez vagyok én.

Ez az én örök ünnepem.

 

A természet lágy ölén

Ahogy sétálok, a fű egyre inkább körülölel, mintha mindent átölelne, amit csak érintek. A lábaim könnyedén simítanak végig a puha szálakon, és minden egyes lépésnél mintha egy új világ nyílna meg előttem. Az apró fűszálak éintese olyan, mintha én is része lennék annak, ami magával ragad. Minden egyes mozdulat teljessé teszi az érzést – az érintésük finom, mégis mély, ahogy az ég és a Föld közötti határvonalat megérzem a talpam alatt.

A mezítláb járásban van valami különleges, valami, ami megnyitja az érzékeimet. A hűvös fű és a meleg Föld váltakozása megnyugtatja a lelkem. Ahogy haladok előre, a nap melege finoman megérinti a bőrömet, és a fű minden egyes érintésével egyre inkább összhangba kerülök a tájjal, mintha a mindez csak értem létezne, hogy megtaláljam benne a nyugalmat. Az út, amit bejárok, nemcsak a lábaimat, hanem a lelkemet is gyógyítja, és minden lépés csak ad, boldogságot.

A fű érintése egy másik világba repít, egy világba, ahol gyermekkorom boldog pillanatai élnek. Emlékszem, hogyan futottunk a fűben. A nevetésünk visszhangzott, miközben birkóztunk, és újabb kacagást hozott. Mi, mezítláb, nem éreztük mást, csak örömet, a szabadságot. A fű puhasága mintha körülölelt volna minket, és minden boldogsága ott, abban a pillanatban élt. A fű illata, a bőrünkön az édes nyári meleg, mindez csodás volt. Ahogy most a fű alatt lépkedek, mintha újra ott lennék, abban a gyermeki könnyedségben, ahol az idő örökre megállt.

Átálmodtam magam ( magyarul)

Nem ebbe a világba való vagyok.

Megpróbáltam maradni,

szelíden, hangtalanul,

de a szomorúság mindig előbb ébredt,

mint a reggeli fény.

A semmim sem maradt –

csak az, amit mögötte találtam:

az elvágyódás.

Itt a Földön csak pillanatokra jó,

mint egy halk sóhaj, amit elvisz a szél.

A test elfáradt,

a lélek fázik ebben a durva világban.

Nem haragszom, nem kérem többé.

Csak látom,

hogy más rezgésen vagyok.

Átálmodtam magam egy gyönyörű helyre,

ahol nincs több fájdalom.

Hol a fény nem bánt, csupán körülölel,

és a víz alatt nem fulladok,

csak ringatózom, mint aki hazaért.

Nem vagyok itt már egészen.

A szemem még nyitva,

de belül… már ott járok.

Ott, ahol a fény hív,

nem harsányan –

csak úgy, mintha mindig is tudta volna:

egyszer majd visszatalálok.

Ha keresnél, ne kiálts.

Csak hunyd le a szemed,

és engedd meg magadnak,

hogy álmodj.

Ott leszek.

Csendben. Létben, szabadon.

Igazán a fényben, újra én.

Kristálypillangó

Néha pillangóvá válok hajnalokon,

színes szárnyam kristályfényben ragyog,

minden rezdülésem táncolva száll,

a földet érintve, mint apró csillagfény,

Szeretetként hullik, mindenhova száll,

lágyan simítva minden fájó sebet átjár.

Én vagyok a változás tündéri szellője,

hol mosoly ébred, ott a szív újra éled.

S ha megérzed szárnyam lágy érintését,

tiszta szeretet gyúl benned, s te boldogan újra élsz.

Így szállok tovább, halkan, csendesen,

csillagport hagyva, mosolyod szélén.

S bár nem látsz többé – tudd, benned élek,

mert a szeretet örök, fényeként létezem énbenned.

I Dreamed Myself Away

I don’t belong to this world.

I tried to stay,

gently, silently,

but sadness always woke up first,

before the morning light.

I have nothing left –

only what I found behind it:

the longing.

Here on Earth, it’s good only for moments,

like a soft sigh carried away by the wind.

The body is tired,

the soul shivers in this harsh world.

I’m not angry, I ask no more.

I just see

that I’m on a different vibration.

I dreamed myself away to a beautiful place,

where there’s no more pain.

Where the light doesn’t harm, only embraces,

and under the water, I don’t drown,

I only sway, like one who has come home.

I’m not quite here anymore.

My eyes are still open,

but inside… I’m already there.

There, where the light calls,

not loudly –

just as if it always knew:

one day, I’ll find my way back.

If you search for me, don’t call out.

Just close your eyes,

and let yourself dream.

I’ll be there.

Silently. In being, free.

Truly in the light, once again, me.

Úgy táncolnék...

Táncolnék én, az élet színpadán,

hol árnyak is lépést tanulnak.

Hogyan? – kérdem csendesen,

mikor vállamon a nap súlya ül.

– Megmutatod, hogyan? –

suttogom egy harmatos hajnalnak,

de senki sem válaszol.

Hol a válasz? Talán csak egy mozdulat.

Könnyedén? – mint toll a szél tenyerén,

de belül a lépteim nehezek.

Nehézségek – hívnak és visszatartanak,

mégis minden rezdülésem: igen.

– Hol vagy? Ki tanítana? –

A fák? A csend? A könnyek?

Talán a szél, mikor arcomhoz ér,

s nem kérdez – csak simít.

Vagy te tanítasz – maga az élet?

Aki elesni enged, hogy megtanuljam,

hol rejtőzik az igazi erő?

Te vagy, aki nem szól – csak hallgat.

Senki sem tudja…

de mindenki táncol – egyszer.

Talán ezért születünk,

hogy megtaláljuk a zenét,

amit csak a szív hall meg.

Az élet: zene. A szívem ritmus.

És én? Én vagyok a mozduló válasz.