A MÚZSÁK KÖNYVTÁRA ELSŐ SZÜLETÉSNAPJA – EGY ÉV ALATT TÖBB MINT 9600 ALKOTÁS!

 

2025.november 15-én megnyitotta kapuit a Múzsák Könyvtára. Néhány nap múlva ünnepeljük az első születésnapját.

Minden egy különleges ajándékkal kezdődött.

Az én drága fiam, Janó, aki programozó is, egy teljes éven át dolgozott azon, hogy elkészítse nekem a Múzsák Könyvtárát. Ajándékba kaptam tőle. Nem csupán egy weboldalt, hanem egy lehetőséget arra, hogy megvalósítsam egy régi álmomat: egy olyan irodalmi otthont, ahol az alkotások méltó helyet kapnak.

És igen, nagyon büszke vagyok rá!

Az oldal még rendkívül fiatal, de nézzétek, mennyi értékes alkotás talált már otthonra benne!

A Múzsák Könyvtára számokban:

6 702 vers

2 290 novella

381 mese

246 idézet

Összesen: 9 619 irodalmi alkotás!

És mindez alig egyetlen év alatt! Ezek mögött a számok mögött szerzők, gondolatok, érzések és történetek állnak.

A Múzsák Könyvtárának egyetlen adminisztrátora van: én. Naponta ellenőrzöm a beküldött műveket, elvégzem a szükséges szerkesztési feladatokat, és engedélyezem a megjelenésüket. Fontos számomra, hogy minden alkotás igényes, rendezett környezetben kerülhessen az olvasók elé.

Miért különleges a Múzsák Könyvtára?

Sokszor leírtam már, de nem győzöm hangsúlyozni: a Facebook-oldalakon megosztott alkotások idővel eltűnnek a hírfolyamban. Néhány nap vagy hét múlva már alig talál rájuk valaki.

A Múzsák Könyvtárában viszont megmaradnak!

Visszakereshetők, újraolvashatók, és akár évek múlva is felfedezhetik őket az olvasók.

Az oldal jól működő SEO-rendszerrel rendelkezik. Tapasztalataim szerint a Google sok esetben körülbelül 40 perc alatt indexeli az új alkotásokat, így azok a keresőben is hamar megtalálhatók.

Ez nem csevegőoldal, és nem is a kedvelések gyűjtéséről szól. Ennél sokkal több!

Természetesen bárki hozzászólhat az alkotásokhoz, megoszthatja a véleményét. Krediteket is gyűjthettek, amelyekkel kiemelhetitek az írásaitokat.

A Múzsák Könyvtára egy év alatt komoly, folyamatosan fejlődő irodalmi platformmá vált.

És néha elgondolkodom: ha egy év alatt idáig jutottunk, milyen lesz öt év múlva?

A működésről is szeretnék néhány szót szólni.

A Múzsák Könyvtára anyagilag semmilyen bevételt nem hoz számomra. A fenntartásának azonban vannak költségei, a mindennapi szerkesztői és adminisztrációs munka pedig rengeteg időt igényel.

Mindezt azért végzem, mert hiszek az irodalom és az alkotó ember értékében.

Ha szereted a Múzsák Könyvtárát, és szeretnéd támogatni az oldal fennmaradását, valamint a munkámat, erre is van lehetőséged. Kérlek, keress meg privát üzenetben. Minden támogatást hálás szívvel fogadok.

Kedves Alkotók!

Ha még nem regisztráltatok, szeretettel hívlak benneteket a Múzsák Könyvtárába! Ha pedig már tagjai vagytok, töltsétek fel bátran az újabb alkotásaitokat!

Ne hagyjátok, hogy az írásaitok eltűnjenek a Facebook hírfolyamában! Adjatok nekik méltó helyet, ahol évek múlva is megtalálhatják őket az olvasók.

A Múzsák Könyvtárának hivatalos Facebook-oldala is van, ahol többek között azt is láthatjátok, kinek az alkotása nyerte el a Nap verse címet.

Weboldal:

https://muzsakkonyvtara.hu/index

Hivatalos Facebook-oldal:

https://www.facebook.com/share/1Cpc5kFtsK/

Végezetül szeretném megköszönni minden szerzőnek és olvasónak az elmúlt egy év bizalmát.

Külön köszönöm a fiamnak, Janónak, hogy egy év munkájával életre hívta ezt a különleges ajándékot.

Egy évvel ezelőtt egy álom kapott otthont. Ma már 9 619 alkotás őrzi benne az emberi gondolatokat, érzéseket és történeteket.

És ez még csak a kezdet!

Végre esik az eső!

Két napja csendesen esik az eső. Nézem, ahogy a vízcseppek végigcsorognak az ablaküvegen. Egyik utoléri a másikat, összefolynak, majd apró patakokként indulnak lefelé. Hallgatom a kopogásukat. Néha egészen halkan, máskor erősebben verik az üveget. Különös dallam ez, amelyet soha nem unok meg.

Szürkeség borítja a tájat. A felhők alacsonyan járnak, a pára megül a fák között, a köd lassan elrejti a távolabbi házakat. Minden nedves, a világ mintha egy kicsit lelassult volna. És én gyönyörködöm benne. Hallom, ahogy mások panaszkodnak: milyen borús, csúnya idő van! Csúnya? Ugyan miért lenne az? Számomra a novemberi szürkeségnek is megvan a maga szépsége. A ködnek titokzatossága, a párának lágysága, az esőnek pedig olyan varázsa, amelyet nehéz szavakba önteni.

Az elmúlt hat hónapban talán hatszor esett az eső. A föld szomjazott, a növények küszködtek, a levegő nehézzé vált. A nyári forróságban, amikor a hőmérséklet az ötven fokhoz közelített, olykor még a lélegzetvétel is fárasztó volt. Most pedig végre megérkezett a kitartó, csendes, novemberi eső. Nem néhány percig tartó zápor, nem fákat tépázó vihar, hanem az a nyugodt, egyenletes esőzés, amelyre olyan régóta vártam. Minden cseppje kincs. Sőt, annál is több!

Imádom az eső illatát. A nedves föld semmihez sem hasonlítható, friss illatát, amely most újra betölti a levegőt. Mintha maga a föld sóhajtana fel megkönnyebbülten. Szeretek kimenni ilyenkor, megállni az esőben, felemelni az arcomat, és hagyni, hogy a cseppek végigfussanak a homlokomon, az arcomon. Érezni a hűvösségüket, ahogy a bőrömhöz érnek. Nem zavar a hideg, nem érdekel a sár, a nedves ruha vagy a vizes hajam. Egyszerűen örülök annak, hogy esik.

Van valami megmagyarázhatatlan abban, ahogyan az eső megérint. Nem csupán a vizet és annak hűvösségét érzem a bőrömön, hanem valamiféle belső tisztaságot is. Mintha minden csepp lemosna rólam valamit, amire már nincs szükségem. A levegő friss, párás, és milyen jó ilyenkor mélyet lélegezni! A nyári forróság után szinte ünnep minden lélegzetvétel. A természet fellélegzik, és vele együtt én is.

Aztán jólesik visszatérni a házba, leülni a kandalló mellé, és érezni a tűz melegét, miközben odakint tovább esik. A lángok csendesen táncolnak, az ablakon pedig újabb és újabb vízcseppek indulnak útnak. Hallgatom a kandallóban ropogó fát és az üvegen kopogó esőt. Két egészen különböző hang, mégis csodálatos összhangban vannak. Odakint a hűvös, párás világ, idebent a tűz meghitt melege. Nem azért jó bent lenni, mert odakint rossz, hanem mert innen is élvezhetem mindazt, amit az eső ad. Ilyenkor nincs szükségem zenére vagy beszélgetésre. Jólesik a csend, amelyben mégis annyi minden hallható.

November van. Az esőnek, a párának, a ködnek most van itt az ideje. A természet nem tévedett el az évszakok között. Nem kell mindig virágoznia, ragyognia, napsütésben pompáznia ahhoz, hogy gyönyörű legyen. Vajon miért gondoljuk, hogy a szépség csak a fényben létezik? Miért nevezzük szomorúnak a szürkeséget, amikor az is az élet természetes része? Egy ködbe burkolózó fa ugyanolyan csodálatos lehet, mint amikor tavasszal virágba borul. A lehulló eső éppen olyan értékes, mint a napsugár. Talán nem is a természet változik meg körülöttünk, hanem az, ahogyan nézzük.

És van ebben valami még mélyebb, amit nem mindig tudok szavakkal kifejezni. Amikor az esőben állok, nem érzem magam különállónak attól, ami körülvesz. A föld befogadja a vizet, a fák ágairól cseppek peregnek, a levegő megtelik frissességgel. Én pedig ott állok közöttük, és ugyanazt a megújulást érzem magamban. Mintha a természet és én ugyanannak a láthatatlan áramlásnak lennénk a részei. Nincs határ a kinti és a benti világ között. Amit a föld átél, abból valamit én is érzek. Nem kell keresnem ezt az állapotot, sem különleges jelentést tulajdonítanom neki. Egyszerűen megtörténik.

A természet nem akar más lenni, mint ami. Az eső nem kér engedélyt ahhoz, hogy essen. A köd nem szégyelli, hogy eltakarja a tájat, a fák pedig nem tiltakoznak a november ellen. Minden egyszerűen önmaga. Talán éppen ez az egyik legszebb felismerés, amelyet a természet adhat nekünk. Hogy nekünk sem kell mindig másra várnunk ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Nem kell minden pillanatnak ragyognia, és nem szükséges mindennek úgy történnie, ahogyan előre elképzeltük. A létezés öröme olykor a legegyszerűbb dolgokban mutatkozik meg.

Ahogy figyelem az esőt, azon kapom magam, hogy mosolygok. Nem történt semmi rendkívüli. Nem kaptam ajándékot, nem érkezett különleges hír. Csupán esik az eső. Mégis boldog vagyok. Talán ez a valódi varázslat. Amikor nem akarunk semmit hozzátenni a pillanathoz, mert úgy teljes, ahogyan van. Amikor nem a holnapot várjuk, nem a tegnapot idézzük, hanem egészen benne vagyunk abban, ami éppen történik.

Két napja esik, és én még mindig ugyanolyan örömmel nézem, mint az első percekben. Hallgatom a kopogását, figyelem a cseppeket, beszívom az illatát. Arra gondolok, milyen különös az élet. Ugyanaz az eső valakinek kellemetlenség, másnak ajándék. Valaki bosszankodva húzza össze a kabátját, én pedig mosolyogva emelem fel az arcomat. Nem azért, mert másként esik rám, hanem mert másként fogadom.

Esik, esik, végre esik az eső!

És most nem kívánok ennél többet.

Hová lett?

 

Tenyerében egy marék szivárvány pereg,

rálehel, s a színek szárnyra kelnek.

A kislány nevet, a fény is visszanevet,

egyetlen porszembe fér remény és szeretet.

Ki mondta, hogy a pocsolya csak sár?

Hisz benne az ég is mezítláb jár!

Egy csigaházban a tenger dalol,

hallja, aki kíváncsian lehajol.

Felnőttünk. A zápor már csak rossz idő,

a pitypang gyom, a csillag hideg kő.

Hová lett szemünk régi ragyogása?

Ki cserélte a csodát megszokásra?

Pedig a gyermek bennünk él még,

tenyerünkben por, szemünkben az ég.

Hány csodát hagytunk az út porában?

Megtaláljuk még az eget egy pocsolyában?

Nemzedékről nemzedékre A magyar nyelv napja – November 13.

 

Anyám hangján szólalt meg bennem a világ,

szavából nőtt az égig minden apró virág.

Betűiből hidat font a múlt a jelenen,

ezer évnek dobbanása lüktet nyelvemen.

A magyar szóban évszázadok lelke él,

minden hangja ősi titkokról mesél.

Mint mély folyó, mely századok közt továbbhalad,

medrében őrzi kincsét, mely örökre megmarad.

Van szó, amely sebet gyógyít, s van, mely szárnyat ad,

van, mely ősi dallamként a szívünkben marad.

Minden vers egy újabb csillag az idő egén,

minden kimondott igazság fény a föld ölén.

Ma ünneplőbe öltözik a magyar beszéd,

múltunk féltett kincseit hozza ma eléd.

Míg magyarul álmodik a szív, dalra nyílik a száj,

anyanyelvünk nemzedékről nemzedékre száll.

Különc vagyok

 

Száz ujj mutat, száz száj beszél,

De bennem még egy dallam él.

Az álmom néha messze jár,

Van, hogy a szívem összezár.

Nem dacból állok középen,

Csak itt vagyok a helyemen.

Különc vagyok, az maradok,

A magam módján haladok.

Nem hibás, csak más kiadás,

Nem kérek hozzá javítást!

Különc vagyok, nem tagadom,

Álmaimat fel nem adom!

Nem adom!

Rám szólnak: ez nem így szokás,

De rám nem fér a másolás.

Ha sírsz, én melléd leülök,

Veled a csendbe merülök.

Nem dacból állok középen,

Csak itt vagyok a helyemen.

Különc vagyok, az maradok,

A magam módján haladok.

Nem hibás, csak más kiadás,

Nem kérek hozzá javítást!

Különc vagyok, nem tagadom,

Álmaimat fel nem adom!

Ha néha csendben elbújok,

Attól még ugyanaz vagyok.

Nem minden álmom színes ég,

Van, amit őrzök titkon még.

Különc vagyok, az maradok,

A magam módján haladok.

Nem hibás, csak más kiadás,

Nem kérek hozzá javítást!

Különc vagyok, nem tagadom,

Álmaimat fel nem adom!

Nem adom! Nem adom!

A varázscipőm

Böröczki Tibor előadásában

Most képzeletben felhúzom ezt a gyönyörű cipőt. A varázscipőmet.

És hagyom, hogy vigyen. Oda, ahol lennem kell. Nem irányítom, nem kérdezem, merre indulunk. Egyszerűen rábízom magam. Mert ez a különleges cipő talán jobban tudja, hol a helyem, mint én magam.

Néha úgy érzem, nem ebbe a világba való vagyok.

Itt voltam. Éltem. Szerettem. Szeretek ma is. Adok, mert ilyen a természetem. De egyre erősebben érzem, hogy ez a világ túl durva hely az én lelkemnek. Nagyon durva.

Létezik valaki, aki olyan, mint én?

Nem tudom.

Csak azt tudom, hogy nekem ez a világ sokszor sötét. Túl sok benne a bántás, az önzés, a szeretetlenség. És néha olyan nehéz megértenem, miért kell ennek így lennie.

Így hát felhúzom a varázscipőmet, és elindulok. Oda, ahol nincs ez a sötétség.

Mert van nekem egy csodálatos képzeletvilágom.

Ott jó. Ott béke van. Ott nem bánt senki. Nem használnak ki, nem kell védekeznem, és nem kell magyarázkodnom azért, amilyen vagyok. Ott nem fáj semmi. Ott egyszerűen csak szeretnek.

És én is szerethetek. Szabadon, félelem nélkül.

De azért titokban bízom valamiben.

Abban, hogy ez a varázscipő egyszer a valóságban is elvisz oda, ahová a lelkem tartozik.

Mert csak van egy hely ezen a világon, ahová én is odapasszolok?

Ahol nem vagyok túl érzékeny, túl álmodozó, túl különös. Ahol nem kell másnak lennem, mint aki vagyok.

Létezik ilyen hely?

Ki tudja?

Talán igen. Talán valahol már vár rám. Talán egyszer rátalálok, vagy éppen ő talál rám.

Egyelőre még titok.

De addig sem állok meg.

Felveszem hát a gyönyörű, pipacsos varázscipőmet, és elindulok. Hagyom, hogy vigyen, amerre csak szeretne.

Megyek, álmodom, és szárnyalok tovább a csodálatos, képzeletbeli szeretetvilágomban.

Mert ott jó nekem.

És ki tudja?

Talán egy napon arra ébredek, hogy már nem is kell becsuknom a szemem ahhoz, hogy otthon érezzem magam.

A Hold elveszett nevetése

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy aprócska falu, ahol esténként fahéjillat szállt fel a kéményekből, a macskák a kerítéseken üldögélve számolgatták a csillagokat, és az emberek olyan szépeket álmodtak, hogy reggelente néha sajnáltak felébredni.

Ebben a faluban élt egy asszony, aki esténként szeretett beszélgetni a Holddal. Egyik éjszaka azonban furcsaságot vett észre. A Hold szomorúan lógott az égen.

– Hát neked meg mi bajod? – kérdezte az asszony.

– Elvesztettem a nevetésemet – sóhajtotta a Hold.

– A nevetésedet? Hát azt meg hogyan lehet elveszíteni?

– Nem tudom. Tegnap még megvolt. Ma kerestem a csillagok között, benéztem a felhők mögé, még a Göncölszekér alá is bekukucskáltam, de sehol sem találom.

Az asszony elgondolkodott. Aztán bement a házba, kinyitotta a szekrényét, és elővette a világ legfurcsább kalapját. Hatalmas volt, piros, tele fehér pöttyökkel. A karimája akkora, hogy három galamb kényelmesen megreggelizhetett volna rajta. Feltette a fejére, kiállt az udvarra, és így szólt:

– Na, Hold koma! Mit szólsz az új kalapomhoz?

A Hold először csak pislogott. Aztán megremegett a szája. Végül akkorát kacagott, hogy beleremegett az egész égbolt!

– Hahahaha! Hát te meg minek öltöztél? Egy óriási pöttyös gombának?

Nevettek a csillagok is. Nevetett a Göncölszekér. Még a Tejút is megcsuklott a kacagástól. És ekkor történt valami egészen különös. Az egyik egészen apró csillagocska annyira nevetett, hogy lepottyant az égről. Egyenesen bele egy alvó felhő puha pocakjába!

– Hihihihi! – visított a felhő. – Ne csiklandozz! Ne csiklandozz!

De a pici csillag nem tudott kimászni, mert minden mozdulatával újra megcsiklandozta a felhő hasát. A felhő úgy kacagott, hogy majdnem eleredt az eső!

– Segítség! Csillag van a pocimban! – kiabálta.

Erre a Hold még hangosabban nevetett. Az asszony pedig leült a ház elé, mert már a könnye is folyt a nevetéstől.

Amikor végre elcsendesedett az ég, a Hold hálásan lenézett rá.

– Visszaadtad a nevetésemet. Ezért szeretnék neked ajándékozni valamit.

Egy apró, ezüstösen ragyogó csillagot engedett le a tenyerébe.

– Ez egy álomcsillag. Ha elalszol, olyan helyekre visz, amelyekről még a mesekönyvek sem tudnak.

Az asszony megköszönte az ajándékot, levette a hatalmas pöttyös kalapját, és lefeküdt. Alighogy lehunyta a szemét, az álomcsillag felragyogott. És már repült is! Át a hegyeken, a csillagok között, egészen egy különös királyságig.

Ott egy hatalmas kastély állt, amelyből mennyei palacsintaillat áradt. A kastély kapuján aranybetűkkel ez állt:

PALACSINTAORSZÁG

Az asszony belépett. A trónteremben egy pocakos király álldogált, fején kissé félrecsúszott koronával. Egy serpenyőt tartott a kezében.

– Üdvözöllek! – kiáltotta. – Én vagyok a palacsintakirály!

– Örvendek, felség! És mit csinál?

– Palacsintát sütök!

– Azt látom. De miért dobálja őket a plafonra?

A király büszkén kihúzta magát.

– Mert nálunk így működik a palacsintatárolás!

Az asszony felnézett. A mennyezeten legalább száz palacsinta lógott! Volt lekváros, túrós, kakaós, fahéjas, sőt egy olyan is, amelyből már egy kis eper kandikált kifelé.

– És hogyan szedi le őket, felség?

A király elkomorodott.

– Hát... ez az egyetlen probléma.

– Nem jönnek le?

– Dehogynem! Csak meg kell várni, amíg maguktól leesnek!

Abban a pillanatban egy hatalmas kakaós palacsinta levált a mennyezetről.

PLOTTY!

Egyenesen a király koronájára pottyant. A király meg sem lepődött.

– Látja? Megérkezett a vacsorám!

Az asszony akkorát nevetett, hogy a trónterem falai is beleremegtek. A király pedig boldogan hozzátette:

– Holnap túrósat reggelizem.

Remélem, az is időben leesik!

Az álomcsillag ekkor továbbindult. Elvitte az asszonyt egy csodálatos tündérkertbe, ahol a virágok halkan énekeltek, a pillangók esti meséket hallgattak, és a fák levelei ezüstösen csillogtak. A tündérek köré gyűltek.

– Mesélj nekünk valamit! – kérték.

Az asszony elmesélte nekik a Hold elveszett nevetését, a felhő pocakjában csiklandozó apró csillagot és a királyt, akinek a vacsorája a mennyezetről pottyant a fejére. A tündérek olyan jóízűen kacagtak, hogy az egész kert megtelt nevetéssel.

Aztán lassan elcsendesedett minden. Az asszony lefeküdt egy puha, virágszirmokból készült ágyra. A csillagocska mellé telepedett. A Hold pedig odafentről vigyázott rá.

És olyan békésen aludtak, hogy reggel még a Nap is megfeledkezett a felkelésről. Amikor végre felébredt, ijedten nézett az órájára.

– Te jó ég! Egy órát késtem!

Gyorsan felkapta a napsugarait, megigazította az aranykoronáját, és rohant az égbolt közepére. Lentről a Hold álmosan utána szólt:

– Ne szaladj már annyira! Úgyis mindenki alszik!

– Könnyű neked! – kiabált vissza a Nap. – Te egész éjjel csak világítasz!

És valahol, nagyon messze, Palacsintaországban...

...egy túrós palacsinta éppen leesett a mennyezetről.

PLOTTY!

– REGGELI! – kiáltotta boldogan a király.

És ezzel elkezdődött egy újabb csodálatos nap.

Itt a vége, fuss el véle...

De ha éjszaka egyszer furcsa kacagást hallasz az égből, ne ijedj meg! Csak egy pici csillag csiklandozza megint a felhő pocakját.