Volt egyszer egy ország, ahol az éjszaka nem magától érkezett. Minden este megszőtték.
A királyság legmagasabb tornyának tetején állt egy kör alakú szoba, amely fölött nem volt mennyezet. Szabadon nyílt fölötte az ég, és amikor a Nap lebukott a távoli dombok mögött, lassan megjelentek a csillagok.
Ebben a toronyszobában dolgozott Liora, az éjfátyolszövő.
Előtte hatalmas szövőszék állt fekete fából. Olyan régi volt, hogy már senki sem tudta, ki készítette. Fájába apró csillagokat faragtak, vetélője ezüstből készült, a fonalakat pedig nem gyapjúból vagy selyemből sodorták.
Az egyik fonál holdfényből készült, a másik abból a különös kékből, amely közvetlenül napnyugta után jelenik meg az égen. Volt egy mélylila szál is, amelyet csak akkor lehetett megérinteni, amikor megszólalt az első bagoly, és volt egy egészen vékony, szinte láthatatlan fonál is: a csend fonala. Ezt szerette Liora a legjobban.
Minden este ugyanabban az órában leült a szövőszékhez. Nem sietett, mert tudta, hogy az éjszakát lassan és gondosan kell megszőni. Először a sötétkék fonalat fűzte be, majd a vetélőt jobbra és balra vezette, míg a torony alatt lassan elcsendesedett a királyság.
A piac árusai becsukták fabódéikat, a kovács vízbe mártotta az utolsó izzó vasat, a pék lisztet szórt a másnapi kenyér tésztájára, majd gondosan letakarta. A lovakat bevezették az istállókba, a gyermekeket ágyba fektették, Liora pedig tovább szőtt.
Egy sor holdfény következett, majd két sor éjkék, végül egy vékony ezüstszál.
Amikor elkészült egy darabbal, az anyag lassan felemelkedett a szövőszékről. Nem hullott a földre, és a szél sem kapott bele. Könnyedén a magasba emelkedett, majd szétterült az ég alatt.
A frissen szőtt éjszaka először a hegyek vállára simult, aztán a rétekre, a háztetőkre, a tavakra és az ablakokra, végül pedig egészen a párnák széléig ért. Liora minden este figyelte, ahogy a királyság lassan belesimul az általa szőtt éjfátyolba.
Azon az estén azonban valami megváltozott.
Amikor a csend fonaláért nyúlt, az orsó üres volt. Liora közelebb hajolt, és még egyszer megnézte, de egyetlen szál sem maradt rajta.
A csend elfogyott.
Odakint már majdnem teljesen besötétedett, a szövőszék azonban megállt. Csend nélkül nem lehetett befejezni az éjszakát, mert annak nemcsak sötétnek kellett lennie, hanem pihenést is kellett hoznia.
Liora felállt, és a toronyszoba széléhez lépett, ahol egy apró, hosszú fülű lény aludt egy bársonypárnán. Nimnek hívták. Holdmanó volt, bár ő maga rendszeresen kijelentette, hogy a holdmanók sokkal komolyabb teremtmények annál, mint amilyennek az emberek képzelik őket.
Liora finoman megérintette a vállát.
– Nim.
A manó kinyitotta az egyik szemét.
– Már reggel van?
– Még az este sem érkezett meg egészen.
Nim erre a másik szemét is kinyitotta.
– Akkor bizonyára valami fontos történt.
– Elfogyott a csend.
Nim felült, és hosszasan nézte az üres orsót.
– Valóban elfogyott.
– Én is ezt látom.
– Ilyen még nem történt.
Liora visszaült a szövőszék mellé.
– Talán készíthetünk újat.
Nim leugrott a párnáról.
– Csendet nem lehet készíteni.
– Akkor honnan származik?
A manó megvakarta hosszú fülét.
– Azt senki sem tudja pontosan.
Liora kinézett a toronyból. A királyság odalent már majdnem teljesen elcsendesedett, és ekkor észrevett valamit.
A csend nem tűnt el.
Ott volt mindenütt.
Ott pihent a pék kemencéje mellett, miután kialudt benne a tűz. Ott rejtőzött az istálló szalmájában, a lovak lassú lélegzése között. Ott feküdt a tavon két békakuruttyolás között, és ott maradt egy anya tenyerében is, amikor még egy pillanatig gyermeke haján tartotta a kezét, miután az már elaludt.
Ott volt az üres utcán, a becsukott könyv lapjai között, a lassan kihűlő teáscsésze fölött és a macska összegömbölyödött teste körül.
Liora elmosolyodott.
– Nem fogyott el.
Nim körbenézett.
– Akkor hol van?
– Mindenütt.
Liora kinyújtotta a kezét. Nem markolt bele a levegőbe, és nem mondott varázsigét. Csak várt.
Néhány pillanat múlva valami egészen finom érintette meg az ujjait. Egy vékony, áttetsző szál volt, olyan könnyű, hogy szinte alig lehetett érezni. Liora óvatosan az orsóra tekerte, aztán talált még egyet, majd még egyet.
Nim közben a torony szélén ült, lelógatta a lábát, és egyre nagyobbakat ásított.
– Azt hiszem – mondta –, én is készítek belőle.
Liora elnevette magát.
– Könnyen lehet.
Amikor az orsó megtelt, visszaült a szövőszékhez, befűzte a csend fonalát, és a vetélő ismét megindult. Már nem kellett sok. Egyetlen sor, aztán még egy, végül pedig Liora hajszálvékony holdfényszálat vezetett végig az egész anyagon.
Az éjfátyol elkészült.
Felemelkedett, majd puhán szétterült a királyság fölött.
Aznap este különösen szép volt. Nem fekete, hanem mély, bársonyos kék derengett az égen, a csillagok pedig nem ragyogtak erősen, csak apró, nyugodt fényekként ültek a magasban. A Hold féloldalasan függött az égen, akár egy ezüstlámpás.
A szél lassan elpihent, a fák levelei már csak néha rezdültek meg, a folyó pedig lustán vitte tovább a vizet. A palota tornyaiban kialudtak a lámpák, a falusi házak ablakai pedig egymás után sötétedtek el.
Nim visszamászott a bársonypárnájára, háromszor megfordult rajta, aztán összegömbölyödött.– Liora?
– Igen?
– Holnap is lesz csend?
Liora végignézett az alvó királyságon.
– Mindig van.
– Akkor jó.
Nim lehunyta a szemét, és néhány pillanat múlva már aludt.
Liora még egy ideig ott maradt a szövőszék mellett. Nem dolgozott, és nem gondolkodott a másnapon. Csak nézte az éjszakát.
Valahol nagyon messze megszólalt egy bagoly, aztán újra elcsendesedett minden.
Liora levette válláról könnyű köpenyét, és lefeküdt a toronyszoba puha kerevetére. Fölötte szabadon állt az ég.
Nem számolta a csillagokat, és nem keresett közöttük jeleket. Csak nézte őket addig, amíg lassan elmosódtak előtte.
Az éjfátyol közben tovább pihent a világ fölött. Egy darabja a hegyeket takarta, egy darabja a folyóra simult, egy másik az alvó házak fölött terült el.
És egy egészen apró darabja talán éppen most érkezik meg hozzád.
Nem kell megfognod. Csak hagyd, hogy rád simuljon, és amikor a szemed lassan lecsukódik, az éjszaka majd őrzi az álmodat.
