Este lett.
A csillagok már ragyogtak az égen.
A Pamcsik a szélfűházban éltek a virágos réten.
A házban egy kerek kis asztal állt.
Körülötte apró székek sorakoztak.
A virágkelyhekben harmatcseppek csillogtak.
A szélfűház lágyan ringatózott a réten.
A kis Pamcsik Lumó papa köré gurultak.
– Papa, mesélj! – mondta Mó.
– Mesélj! – mondta Miri.
– Mesélj, papa! – mondta Milu.
Izgatottan várták a mesét.
Csillagszemeikkel nagyon figyeltek.
Pamacsaik rózsaszínűek lettek az örömtől.
Lumó papa mosolyogva nézett rájuk.
– Elmesélem, amikor először gurultam – mondta.
– Amikor a Pamcsik gurulnak, behúzzák a kis kezüket.
Behúzzák a kis lábukat.
Olyankor olyanok lesznek, mint egy puha labda.
– Én is így gurultam először – mondta Lumó papa.
Behúztam a kezemet.
Behúztam a lábamat.
És gurultam.
Gurultam.
Gurultam.
Gurultam a réten.
Gurultam a fűben.
Egyre gyorsabban gurultam.
Egyszer csak a nagy fűben kötöttem ki.
Kicsi voltam.
Megijedtem.
Egyedül maradtam.
Féltem.
És sírni kezdtem.
Aztán meghallottam egy ismerős hangot.
– Lumó! Hol vagy, kicsim?
Nagypapa keresett engem a nagy fűben.
Megtalált, és szorosan megölelt.
– Ne félj – mondta.
Lumó papa lágyan folytatta:
– Akkor tanultam meg, hogy sokat kell gyakorolni a gurulást.
A kis Pamcsik nagy csillagszemekkel hallgatták.
Milu közelebb gurult.
– Papa, már olyan gyorsan tudsz gurulni. Én is meg tudom tanulni?
Lumó papa mosolygott.
– Persze – mondta. – Minden Pamcsi megtanul gurulni.
A kis Pamcsik boldogan odagurultak hozzá.
A szélfűház pedig csendesen ringatózott a virágos réten.
