A következő címkéjű bejegyzések mutatása: döntés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: döntés. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. január 10., péntek

Álom és ébredés


Szürke felhők borították az eget, miközben Júlia az országút szélén ült, mezítláb, a kopott bőröndjén. A kezében tartott gyűrött levél már szinte szétfeslett a sok olvasástól. A szél belekapott a hajába, és a hűvös érintés figyelmeztette, hogy az eső közeleg. De Júlia nem mozdult. A levél szavai, amelyek sürgetően parancsoltak neki, újra és újra visszhangzottak a fejében:

„Indulj. Ne várj tovább. Ez az utolsó esélyed.”
A távolból egy autó közeledett, és Júlia ösztönösen összerezzent. Egy régi zöld furgon volt, ami lassított mellette, majd megállt. Egy férfi szállt ki belőle. Magas volt, borostás, és a tekintete különös – egyszerre volt benne ismerősség és valami nyomasztó fenyegetés.
– Maga jól van? – kérdezte a férfi.
– Igen – válaszolta Júlia, de a hangja remegett.
A férfi közelebb lépett, és megfogta a bőröndöt. Júlia éppen tiltakozni akart, amikor a férfi kinyitotta. A nő döbbenten nézte, ahogy a bőröndből régi fényképek, levelek és tárgyak hullottak ki. Mind a múltjából származtak.
– Ez minden, ami visszatart – mondta a férfi halkan. – Ezért nem indultál el.
– Miért fontos ez magának? – Júlia hangja kétségbeesett volt.
– Nem nekem fontos – válaszolta a férfi. – Neked.
Mielőtt Júlia bármit mondhatott volna, a férfi kinyújtotta a kezét. Egy kés villant meg a fényben.
– Engedd el! Hagyj békén! – parancsolta, és Júlia szíve hevesen vert.
De valami különös erő kerítette hatalmába. Megragadta a bőröndöt, és teljes erejéből a férfinak vágta. Az hátratántorodott, a kés kiesett a kezéből. Júlia futni kezdett, el a férfitól ahogy csak bírt.
A férfi még kiáltott utána:
– Nem menekülhetsz örökké, Júlia!
Júlia zihálva ébredt.
A szoba sötét volt, csak az éjszakai lámpa halvány fénye világította meg a körvonalakat. A levegőben a saját gyors légzése visszhangzott. Egy álom volt – de olyan valóságos, hogy percekig képtelen volt megmozdulni.
Az ágy szélén ült, és lassan felfogta az álom üzenetét. A férfi a félelmeit testesítette meg. A bőrönd a múltját szimbolizálta, amelyhez eddig görcsösen ragaszkodott. Most már tudta: el kell engednie mindezt, hogy továbbléphessen.
A szoba sarkában valóban ott állt egy régi bőrönd, tele régi fotókkal, levelekkel, emlékekkel. Júlia lassan felállt, kinyitotta a bőröndöt, és egyenként kezdte kiszórni a tartalmát. A tárgyak lassan a földre hullottak, és vele együtt hullottak le róla a múlt terhei is.
Amikor végzett, mélyet lélegzett, és kinézett az ablakon. A szürke felhők mögül éppen kibukkant a hajnal első sugara.
„Indulj” – visszhangoztak az álombéli szavak a fejében.
Most már tudta, hogy nemcsak az álomban, hanem a valóságban is lépnie kell. A félelmek, a fájdalmak mind a múlt részei voltak. Most végre szabad volt.
Mezítláb lépett ki az ajtón, és a reggeli fényben elindult. Visszanézett a házra ahol élt. Mosolygott. A szíve megkönnyebbült.A bőrönd ott maradt – minden ott maradt. Júlia végre maga mögött hagyta a múltját, és nekivágott egy új életnek.

2024. december 18., szerda

Különös idegen


(A képet mesterséges intelligenciával készítettem.)

A nap már lebukott a dombok mögött, amikor Violette felszállt a késő esti vonatra. Harmincas évei végén járt, hosszú, barna haja rendezetlenül omlott vállára, arca fáradt volt, mégis szép. Kék szemei mélyen árulkodtak arról, hogy valami régóta nyomasztja. Magányosnak tűnt, de nem a környezetétől volt elzárkózva, hanem önmagától. Egy kopott hátizsákot cipelt, benne alig néhány holmi és egy bőrkötéses napló, amit úgy szorított, mintha egy része ebben az egyszerű tárgyban lakozott volna.
Amikor helyet foglalt az ablak mellett, gondolatai mélybe húzták. Az utóbbi időben mindenki azt mondta neki, hogy változtatnia kellene az életén, új célokat keresnie, de valahogy nem ment. Úgy érezte, eltévedt az életében, mintha egy állomáson ragadt volna, ahonnan nem indul több vonat.
„Hová tartok most? Csak menekülök, vagy remélem, hogy valami csoda történik? De vajon a csodák megtalálnak, ha közben én sem tudom, mit keresek?”
A vonat lassan zakatolni kezdett, az ablakon túl a táj sötétségbe burkolózott. Violette elővette a naplóját, és a szokásos módon írni kezdett, amikor halk köhintést hallott.
– Elnézést, szabad itt?
Violette felpillantott, és meglepődött. Egy magas, jóvágású férfi állt előtte. Harmincas évei végén járhatott, de kortalan kisugárzása volt. Mintha egyszerre lett volna fiatal és bölcs. Hullámos, fekete haja tökéletesen rendezetlenül omlott a homlokába, sötét szemei szinte világítottak a halvány vonatfényben. Fekete bőrkabátot viselt, amitől kissé titokzatosnak tűnt, de mosolyában volt valami megnyugtató. Kezében egy egyszerű papírpohár kávé volt.
– Persze, nyugodtan – mondta.
A különös idegen leült, de mielőtt beszélni kezdett volna, körbenézett. Olyan volt, mintha valamit fürkészne a levegőben. Előhúzott egy régi, antik zsebórát, és megforgatta az ujjai között.
– Tudja, ez a vonat nem mindennapi.
– Ezt hogy érti?
Az idegen hátradőlt, és mosolygott.
– Az ilyen késő esti járatok mindig azoknak valók, akik keresnek valamit. Nem tudom, hogy maga mit keres, de az arcán látom, hogy keresi.
Violette megmerevedett. A különös idegen olyan pontosan olvasta őt, mintha a naplójába nézett volna.
– Talán igaza van. De azt sem tudom, mit keresek. Egyszerűen csak... elvesztem.
A férfi bólintott, majd finoman megérintette az asztal peremét, mintha egy ritmust követne.
– Tudja, nem az a baj, ha eltévedünk. Az a baj, ha meg sem próbáljuk keresni az utat. Mindenki azt hiszi, hogy az állomás számít. Pedig néha a legnagyobb csoda maga az utazás.
Violette elgondolkodott. Az idegen szavai szokatlanul mélyek voltak, mintha nem csak őt, hanem valami nagyobb igazságot is megcéloztak volna.
– Maga olyan, mintha... többet tudna erről a vonatról. Ki maga?
Az idegen halkan felnevetett, de nem volt gúnyos a nevetése, inkább valami ősi derű áradt belőle.
– Csak egy utas. Akárcsak maga. Csak annyi a különbség, hogy én tudom, hová tartok.
– De mégis... kicsoda maga?
Az idegen mosolya mélyebb lett, és Violette úgy érezte, mintha egyszerre lenne megnyugtató és felkavaró.
– Egy útitárs. Talán több is annál. De a nevek néha kevésbé fontosak, mint az, amit hátrahagyunk.
Valami különös kisugárzás áradt belőle, olyan megfoghatatlan nyugalom, amit még sosem tapasztalt. Az idegen egyszerre tűnt halandónak és valami többnek, mintha a jelenlétével többet látna a világból, mint mások.
A vonat hirtelen lassítani kezdett, majd megállt. Violette kinézett az ablakon, de semmi nem látszott, csak az alagút mély sötétsége.
– Mi történik? Nem kellett volna még megállnunk?
Az idegen az órájára pillantott, majd felállt.
– Az idő néha megáll. Főleg akkor, ha döntést kell hoznunk.
– Mit akar ezzel mondani?
Az idegen közelebb hajolt hozzá. Az illata fenyőre és friss levegőre emlékeztette Violettát, mintha egy hegytetőn állna.
– Maga válaszokat keres. De a válaszokat nem mások adják. Néha el kell tévednünk, hogy rátaláljunk. Most viszont itt kell leszállnom.
– De hát itt nincs állomás!
Az idegen hátralépett, és elmosolyodott.
– Néha a legfontosabb állomások nem a térképen vannak.
Ezzel eltűnt a kocsi másik végében. Violette utána indult, de már csak a zsebórát találta ott, amit az ülésen hagyott.
A vonat újra elindult, és egy kicsiny állomáson állt meg. A táblán ez állt: „Új Kezdet”. Violette szinte ösztönösen leszállt. Az állomás mellett egy ösvény vezetett az erdőbe, ahol halvány, aranyszínű fény derengett. Valami vonzotta oda, mintha egy láthatatlan kéz irányítaná.
Ahogy elindult, érezte, hogy a zsebórát szorítja. A mutatók nem mozogtak, mégis úgy tűnt, mintha minden perc jelentőségteljesebb lenne, mint eddig.
És ekkor megértette. Szíve mélyén tudta, hogy a különös idegen, akivel beszélt, nem lehetett ember. Angyal volt, vagy talán valaki más – egy Bölcs Mester, aki azért jelent meg, hogy emlékeztesse: az élet útvesztőiben is ott van a fény.
Violette aznap este rátalált valamire, amit régóta keresett. A válaszokat megkapta, de idő kell, mire minden összeáll benne. A vonat messze zakatolt mögötte, de ő már nem nézett vissza. Az ösvény előtte volt – az ösvény, ami végre az övé volt.

2024. november 24., vasárnap

Megoldás a szívben

(A képet mesterséges intelligencia készítette. ) 


Alíz álmatlanul forgolódott az ágyában. Az éjjeliszekrényen pislákoló lámpa fénye megvilágította a szoba sarkait, és halványan derengett a falra akasztott diploma, amelyre annyira büszke volt. Hosszú évek kitartó tanulása, vizsgák, éjszakákba nyúló könyvtári ülések végre meghozták gyümölcsüket: mérnökként végzett, ráadásul kitüntetéssel. Egyik professzora segítségével most egy neves német cég ajánlatát tartotta a kezében – egy olyan munkát, amelyről álmodni sem mert volna. Magas fizetés, fejlődési lehetőség, külföldi tapasztalat.
Mégis, a gondolatai egyre visszakanyarodtak a fiatal férfihoz, akit néhány hete ismert meg. Márk olyan könnyedséggel lépett be az életébe, mintha mindig is ott lett volna a helye. Egy kávézóban találkoztak, ahol Márk véletlenül meglökte Alíz jegyzeteit, és bár az elején bosszankodott, a beszélgetés, amely aznap délután kibontakozott, megváltoztatta az egész napját. Azóta szinte minden nap beszéltek vagy találkoztak. Márk egyszerre volt humoros és komoly, könnyed és mély. Valami megfoghatatlan erő vonzotta hozzá.
De vajon elég lehet-e mindez, hogy feladja a karrierlehetőséget? Vajon érdemes-e itthon maradni egy alacsonyabb fizetésű állásért és egy szerelem ígéretéért? Alíz érezte, hogy az egész élete ezen a döntésen áll vagy bukik.
Napok óta csak töprengett. Beszélt a szüleivel is, akik próbáltak objektív tanácsot adni, de nem tudták elrejteni, mennyire örülnének, ha maradna.
– Persze, menned kell, drágám, hiszen ez egy óriási lehetőség! – mondta az édesanyja, de a hangja mögött ott bujkált a fájdalom.
Az édesapja csendesebben közelített:
– Alíz, mi mindig mögötted állunk, bárhogy is döntesz.
A szavak megnyugtatóak voltak, de nem segítettek választani.
A legnehezebb azonban a Márkkal való beszélgetés volt. A fiú őszinte volt:
– Nem foglak visszatartani, Alíz. Menj, ha úgy érzed, ott a helyed. De tudd, hogy itt mindig várni fogok rád.
Ez a mondat egyszerre fájt és adott reményt. A szíve minden dobbanásával érezte, hogy Márk az, akire mindig is várt. De mi van, ha mindezt csak azért érzi, mert az élet egy nehéz döntés elé állította?
Alíz minden érvet és ellenérvet leírt egy füzetbe, majd áthúzta az egészet. Az értelem és az érzelem harcát vívta. Úgy érezte, mintha két különböző élete között kellene választania. A döntés kulcsa azonban végül ott volt benne: ráébredt, hogy nem a külföldi munka vagy Márk az igazi kérdés, hanem az, hogy mitől érzi magát teljesnek.
„Hány évet áldoztam az oktatásra, miért ne élném meg azt, amit elértem? De ha itt maradok, lemondok valamiről. És ha ezt választom, tényleg boldog leszek-e? Van-e olyan, hogy igazi boldogság?”
Alíz szüntelenül e kérdések körül forgott, mintha a válaszok csak egy lépésnyire lennének tőle. A külföldi munka lehetősége olyan csábító volt, de valami mégis arra késztette, hogy visszaforduljon. Lehet, hogy amit keres, nem egy új országban, hanem itthon, az otthoni kapcsolatokban találja meg?
Egy vasárnap reggelen, amikor a nap első sugarai beszűrődtek a szobájába, Alíz rájött, hogy a boldogságot nem a külső körülmények adják. Boldog lehet ott is, ahol szeretve érzi magát. Tudta, hogy itthon marad. Bár a kockázat nagy, bízott önmagában. Ha Márkkal működik, akkor egy új élet kezdete lehet. Ha nem, még mindig képes lesz egy másik utat találni.
Aznap este elment Márkhoz. Ahogy megérkezett, a fiú az ajtóban várta.
– Döntöttem – mondta Alíz, és egy mosollyal hozzátette: – Itt maradok.
Márk szemében megjelentek a könnyek, de csak szorosan átölelte őt, mintha attól félt volna, hogy ez az álom is tovaszállhat.
– Köszönöm – súgta a fülébe.
És Alíz ekkor érezte először, hogy a helyén van.
Az élet pedig különös módon igazolta Alíz döntését. Alig telt el néhány hónap, amikor egy neves magyar cég megkereste egy ajánlattal. Olyan pozíciót kínáltak, amelyről korábban csak álmodott – és a fizetés is versenyképes volt. Alíz szinte nevetett az irónián: talán tényleg igaz, hogy amikor az ember a szívére hallgat, a világ is összehangolja magát.
Ahogy kéz a kézben sétáltak egy napsütéses délutánon, Alíz megállt, és Márk szemébe nézett:
– Tudod, Márk, te vagy az én megoldásom kulcsa.
Márk elmosolyodott, és válaszolt:
– És te az enyém. De most már tudjuk, hogy a megoldás bennünk van, nem külső tényezőkben. Ez a szeretet és az együttlét titka.
Ebben a pillanatban Alíz érezte, hogy minden a helyére került. Az élet ugyan próbára tette, de a szívében már régóta ott lapult a megoldás, csak bátorság kellett hozzá, hogy meglássa.

2024. november 14., csütörtök

A bőrönd

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)



Angelika aznap hajnalban csendesen készülődött. A falu álmos csendje körülölelte a házat, ahol oly sok éven át élt, de ezen a reggelen már tudta, hogy ez az otthon nem őt szolgálja többé. Rájött, hogy mindaz a sok szeretet, gondoskodás, amit a családjába fektetett, soha nem tért igazán vissza hozzá. Életének minden mozzanata, minden áldozata a férje és gyerekei szolgálatában telt – ő maga sosem kapott viszonzást.

Okos és intelligens nő volt Angelika, és tudta, hogy ennek a felismerésnek most végre tettekben kell testet öltenie. Mindig is szerette a könyveket, a történetek világát, ahol a hősök eljutnak a saját igazságukhoz és boldogságukhoz. A könyvek világában talált menedéket, amikor saját életében a szeretet, amit adott, sosem tért igazán vissza hozzá. Ahogy most a bőröndjét csomagolta, életében először a saját boldogságára gondolt.

Amikor fiatalon megismerkedett Lajossal, még hitte, hogy a férfi társa lesz mindörökre, de a valóság fájdalmasan másként alakult. Lajos idővel fásult lett, egyre kevesebbet adott magából. Angelika mindent megtett érte és a családért, míg férje figyelmet és kedves szavakat már egyáltalán nem adott. Ő volt az, aki mindig szolgálta, vigasztalta és ápolta őt, és sosem várhatott viszonzást. A mindennapok szürkeségében Lajos nem kényeztette, nem adta vissza azt a figyelmet és törődést, amit Angelika nyújtott neki. Csak elvárások voltak, amelyek mind Angelikára nehezedtek.

A gyermekeit – akik számára élete értelme voltak – odaadással és szívvel nevelte fel. A munka, amit elvégzett, és a szeretet, amit évekig rájuk szánt, mind az ő boldogulásukat szolgálta. És ahogy felnőttek, érezte, hogy egyre inkább kihasználják az ő erejét és odaadását. Míg egy anya szeretete természetes, Angelika felismerte, hogy amikor felnőtt gyerekei ismét visszatérnek hozzá, mert az életükben valami nehézséggel szembesülnek, az már nem az a természetes gondoskodás, amit egy szülő a gyerekéért megtehet. Bár szeretni fogja őket élete végéig, tudta, hogy most már a saját életére kell figyelnie.

Aznap reggel, amikor végre mindent átgondolt, egyetlen döntése minden korábbi fájdalmát felülírta. Összepakolt, hogy elmenjen.

Nem akarta, hogy búcsúzkodás legyen. Tudta, ha vár még, ha belenéz gyerekei szemébe, akik már felnőttek, de mindig visszajöttek hozzá, ha valami rosszul alakult az életükben, nem lesz ereje kilépni. Rájött, hogy szereti őket, és talán ők is szeretik őt – de nem elég csak szeretni. Megértette, hogy amíg ő ott van, mint a mindig biztos háttér, nem lesz számára változás. Így egy levelet hagyott az asztalon, csendben becsukta az ajtót maga mögött, és elindult egy új élet felé.

A levele egyszerű volt, de szívhez szóló:

„Drága Gyerekeim! Egész életemben ti voltatok a legnagyobb örömöm. Mindenemet nektek adtam: a szívemet, a szeretetemet, az időmet. Most mégis el kell mennem. Megértem, hogy nehéz lesz, és talán fájni fog, de tudnotok kell, hogy azért megyek, mert végre meg kell találnom önmagamat. Oly sok éven át vártam, hogy engem is megértsetek, de mostanra már tudom, hogy csak én segíthetek magamon. Szeretlek benneteket, és szeretni is foglak mindig. De most el kell engednetek engem. Szeretettel, Anyátok.”

Amikor később a gyerekek hazaértek, döbbenten olvasták édesanyjuk levelét. Először nem értették, majd lassan felfogták, hogy Angelika döntése nem ellenük szólt, hanem érte, és egész életében most először saját magáért hozta meg.

Angelika, miközben elindult az úton, minden lépésnél kicsit szabadabbnak érezte magát. Minden egyes lépéssel egyre könnyebb lett a szíve. Ahogy az új élet felé vette az irányt, tudta, hogy ez az út csak az övé. Érezte, hogy a béke, amire mindig is vágyott, már ott van benne – és tudta, hogy soha nem késő megtalálni önmagát.

A falu távolodó látképe mögött, ahol minden otthonos és megszokott volt, Angelika nem szomorúságot érzett. Inkább a hála könnyei szöktek a szemébe. Mindent megtett azokért, akiket szeretett, és most végre megtett mindent önmagáért is. Egy élet, egy bőrönd, és egy új kezdet – végre szabad volt.

2024. február 8., csütörtök

Gyöngyszemek IV.


A sok jó tanácsomból, bízom benne, sikerült valamit beiktatni a mindennapjaidba, kedves olvasó. A napi tizenöt percet, vagy a lélegzést és ellazulást. Tudom, nem egyszerű, de ha eldöntöd, akkor sikerül, csak el kell határozni. Amiről most szeretnék neked írni, az pedig egy nagyon komoly és egyben nehéz életszakasz, a lelki fájdalom. Szerintem szinte mindenki keresztül megy vagy szerelmi bánaton, vagy elvesztett egy szerettét, vagy lehet az bármi, hiszen mindenki különböző, és másként él meg egy- egy életeseményt. Ha most éppen nagyon fáj, mert egy olyan történt az életedben, akkor azt tudom javasolni, hagyd hadd „fájja ki” magát. Hagyj időt magadnak, ha kell, sírj, ki kell jönnie a fájdalomnak. Nem kell siettetni a gyógyulást, néha nagyon tud fájni. Szépen gyógyulsz, és a lelked is fejlődik. Lassan elengeded, úgy, ahogy neked jó. Nem kell harcolnod, ne tedd. Hagyd a folyamatot, szépen a te tempód szerint elmenni. Nem könnyű, tudom. Magam is átéltem. Volt, ami fél évig is eltartott nekem. Sokat sírtam, volt, hogy mindennap. Ennek a folyamatnak most így kell lennie, sokat tanulsz belőle, ha még most nem is látod. Mindig lesz melletted valaki, aki segít, még ha csak néha van ott melletted, a puszta jelenléte is segít. A sors oda rendeli, csak figyeld meg. Ha önmagaddal azonos vagy, illatodat, lényedet megérzik, akiknek szükségük van rád. Megjelenik az életedben az, akire éppen szükséged van. Ami neked rendeltetett úton van feléd, és megérkezik a megfelelő időben, és előbb vagy utóbb összekapcsolódik veled, a lényeddel. Légy türelmes, még ha néha nehéz is türelmesnek lenned. Addig is éld az életedet a jelenben, mostban. Lélegezz sokat (mélyeket), az segít, ha kifújod a sok fájdalmat. Hiszen ha belélegzel, akkor minden egyes lélegzettel az életet választod. Továbbra is azt tanácsolom, napi tizenöt percet próbálj meg magadra figyelni. Lélegezz, jó(?) mélyeket, és lazulj bele önmagadba, szeresd magadat minden hibáddal együtt. Hiszen Te így vagy Te. Az, aki szeret, az szeret a hibáiddal együtt. A gyöngyszemek negyedik része, remélem, segített, hogy kicsit jobbá tedd a mindennapjaidat. Jön folytatás. Nagy ölelés neked Aurora Amelia Joplintól!




2024. február 6., kedd

Gyöngyszemek III.

Remélem, sikerült, vagy legalábbis megpróbáltátok páran a lélegzést, és egy kicsit ellazulni. Nem egyszerű beiktatni a mindennapokba. Próbálkozzatok. Szeretném veletek megosztani egy szintén nagyon fontos tapasztalatomat. Régen sok rossz döntést hoztam én is, valószínűleg te is, és mindenki. Akkor, abban a pillanatban úgy gondoltuk helyesnek az akkori gondolkodás módunkkal és tapasztalatainkkal. Úgy láttuk jónak. Jelenleg lehet, hogy bűntudat gyötör emiatt, és bánt a dolog. Most nagyon figyelj! Az, aki akkor azt a rossz döntést hozta, az már nem Te vagy, az a régi gondolkodású Te voltál. Már változtál, már nem úgy gondolkodsz, tapasztaltabb lettél, bölcsebb, mint jó pár évvel ezelőtt. Amit tehetsz, az az, hogy elengeded azt, ami akkor történt, azt a rossz döntést, rossz tapasztalatot. Engedd el, ne cipeld tovább. Egyből jobban érzed magad ezután. Megkönnyebbülsz. Jómagam is sok mindent elengedtem. Bocsáss meg magadnak. Az már a múlt, a múltbeli Te. Jobban fogod érezni magad a bőrödben. Lélegezz mélyeket, és engedd el. Ez már egy hatalmas lépés önmagad felé. Az önszeretet mindennél fontosabb. Ha Te nem figyelsz magadra, arra, mit szeretnél elérni, vagy a testedre, az egészségedre, akkor ki fog? Senki. Azt vettem én is észre a sok év alatt, hogy mindenkire odafigyeltem, dolgoztam ezerrel, és elfelejtkeztem magamról. Nem vettem észre, hogy a testem, lelkem kiabál. Betegségek jöttek az életembe, és lelkileg teljesen lementem a legaljára. Igen, nekem is volt ilyen, előfordulnak most is nehezebb napok, de már figyelem magam. Sokkal gyorsabban kijövök a rossz lelki állapotból. Az előző írásomban ajánlottam a napi tizenötperc lazulást és légzést. Ez a kezdő lépés. A mai tanácsom: engedd el a múltban hozott rossz döntésidet. Remélem, ezzel a kis írásommal ismét adhattam egy kis segítséget, hogy jobban érezd magad. Hamarosan folytatom. Kívánok csodaszép napot minden kedves olvasómnak. Nagy ölelés: Aurora. A. J.