Egyedül ülök a hűvös hajnali áprilisi levegőben, és hallgatom a csendet. Egyedül, mégis mintha minden egyes pillanata teljes lenne. A világ halk morajlása messze van, és a levegő friss, mintha egy új kezdetet hozna magával. Csak egy énekesmadár énekel nekem boldogan. Nem látom őt, hiszen sötét van. Érzem és hallom. Ahogy belélegzem a friss levegőt úgy érzem, hogy minden feszültség, ami eddig bennem volt, lassan eltávozik. A gondolatok egyre kevésbé zűrzavarosak, mintha minden súlyos érzés egy kicsit könnyebbé válna. A fájdalom is enyhül, egy pillanatra mintha eltűnne.
A testem, amelyet az élet sokszor megterhelt, most megpihenhet. Az éjszaka hűvös simogatása olyan, mint egy megértő kéz, amely törődik velem. Ahogy elmerülök az ábrándozásban, érzem, hogy nemcsak a külvilág, hanem a lelkem is megnyugszik. Minden visszavonul, csak én vagyok és a csend. A belsőmben, amit most felfedezek, minden egyes lélegzetvétellel tisztábbá válik. Az áprilisi levegő hozza a nyugalmat, és én, közben figyelem, ahogy a feszültség lassan eltűnik.
Minden érzés, minden gondolat, amit most átérzek, a valóságom, a lényem része. És ebben a csendes pillanatban végre ráébredek, hogy a legfontosabb az: hogy mindig önmagam legyek.
