Milyen lehet igazán szabadnak lenni? Lélekben és testben önmagamnak élni, úgy, hogy minden pillanatban azt tehetem, amire vágyom? Elképzelem, milyen lenne, ha soha többé nem kellene kényszerből másoknak szolgálnom. Csak akkor kelnék fel, amikor a nap első sugarai simogatják az arcomat, és akkor pihennék meg, amikor a fáradtság természetesen ölel át. Nem lennének álmos hajnalok, sem fáradt
robotnapok, amelyek rabszolgává tesznek.
Mégis, mintha minden arra kényszerítene, hogy szolgáljak. A környezet, a társadalom, sőt, a saját testem is megköveteli a maga részét. Rabszolga vagyok, mert mindennek ára van. Fizetnem kell, engedelmeskednem, és közben hagynom, hogy ez lassan, de biztosan tönkretegyen.
Azt mondják, dolgozni kell, hiszen mindenki ezt teszi. Ez az élet rendje, így működik a világ. De vajon valóban ez lenne a normális? A legtöbben túl későn döbbennek rá, hogy mindez hiábavaló. A végén kiderül, hogy az egésznek nem volt igazán értelme.
Az emberek élete a robotolásban telik el. Tönkremennek a küzdelemben, miközben a családjuk a saját hétköznapjaikat élik tovább, nem igazán értékelve, amit kaptak. Ők is küzdenek, dolgoznak, és nincs idejük a szülőkre. Az évek elrepülnek, és mire észrevennénk, sem szabadság, sem egészség nem marad. Csak egy megfáradt test és a lelket emésztő keserűség. Ez a sors vár mindenkire. A test végül elfárad, a lélek pedig csendesen feladja.
Elég volt – Talán a következő életben elérem, amire igazán vágyom:
a szabadságot és a boldogságot.
Ha egyszer újra születek, csak azt tenném, amit igazán szeretek. Kinevetném ezt a rabszolgasorsot. Saját boldogságomat megteremteném magamnak, amelyet senki sem vehetne el tőlem. Nem hajtanék fejet senki előtt, de szeretnék, méghozzá úgy, ahogy még soha. Szeretném a világot, a természet csodáit, és legfőképp önmagamat. Megölelném a lelkem, és megbecsülném azt, aki vagyok.
A testem a hazám, ezért minden nap gondoskodnék róla. Óvnám és kényeztetném, mert benne élek. Vigyáznék rá, hogy ne érje baj, és hagynám, hogy az idő nyomai szép lassan, természetesen jelenjenek meg rajta.
A napjaimat szeretettel és tudatossággal tölteném meg. Megteremteném a saját boldogságomat. Ha a természetbe vágyom, elindulnék, és addig járnám, míg szívem békére lel. Ha naplementét szeretnék látni, a tengerparton állnék, a langyos homokban, csendben, egyedül, és élvezném annak minden pillanatát. Ha a tánc hívna, táncra perdülnék, és nem engedném, hogy bármi is megállítson.
Egyetlen napot sem hagynék elmúlni öröm és mosoly nélkül. Nem hagynám, hogy mások határozzák meg, hogyan éljek, mit gondoljak, vagy mit érezzek. Nem engedném, hogy bárki elvegye tőlem az élet legcsodásabb pillanatait.
Ilyen életet élnék, bölcsen és tudatosan. Ámen!
