A hajnal épp csak érinti a tengert, amikor kinyitom a szemem. A világ még nem ébredt fel teljesen, de valami már mozdul a levegőben — az a titokzatos, sóval és napfénnyel teli ígéret, amit csak a tenger menti reggelek tudnak magukban hordozni.
Kócosan, álmosan mosolyogva lépek ki a teraszra, mezítláb, ahogy mindig is álmodtam. A kövek alatt ott a nyár hűvös emléke, de már érezni, ahogy a felkelő nap apró ujjai végigsimítják a talpamat.
A tenger ott morajlik előttem. Az illata összekeveredik a frissen főzött kávé gőzével — fanyar, mégis vigasztaló aromája betölti a levegőt. A pipacsok vörös kis lángnyelvekként integetnek a csészék mellett, mintha tudnák, hogy ez a pillanat több egyszerű reggelnél: ez egy élet beteljesült álma.
Ott ül ő. A párom. A másik csésze kávéval a kezében vár rám, ahogy mindig is reméltem, hogy valaki egyszer várni fog. Mikor mellé lépek, mosolyogva feláll, finoman magához húz. Átölel, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. A nyakamba csókol, lassan, puhán, majd a homlokomra ad egy reggeli puszit.
A szeme rám nevet, és bár alig szólal meg, tudom: tudja, mit jelent ez a reggel. Tudja, hogy mennyi év, mennyi könny, mennyi csend, mennyi hit vezetett idáig.
— Felébredtél? — kérdezi végül halkan, én csak bólintok. Mert nem az alvásból ébredtem, hanem az álmomból.
Leülünk egymás mellé. A csésze forró a kezemben, de jólesik. Belekortyolok, és a selymes, testes íz úgy omlik szét a számban, mint a megérkezés bizonyossága.
A nap most már teljesen kibukkan a horizont fölé. Aranyfény önti el a tengert, a pipacsokat, a teraszt, a szívemet. Sikerült.
Ez a szó él bennem, mint egy régi, sokat mondott, de most végre igaz mondat.
Most már csak élni kell boldogan az életem, az új otthonomban
Olaszországban.
