A piros lufi

A búcsúban Pali bácsi minden léggömböt eladott, csak a pirosat vitte haza. A konyhaablak kilincsére kötötte, hogy legyen mire ránéznie, amikor magában kanalazta a levest. A faluban legyintettek: özvegyember furcsasága.

Egy délután a lufi kiszabadult, végiggurult a főutcán, be a varrodába. Ilonka néni kapta el, aki Rózsi ruháit szabta valaha.

Másnap becsöngetett vele.

– Ezt maga árulja a búcsúban?

Pali bólintott.

– Rózsi egyszer piros ruhát kért tőlem. Azt mondta, abban szeretne táncolni velem.

Pali bácsi másnap egy piros lufit kötött Ilonka ajtajára. A cédulán ez állt: „Táncolunk?” Este előkerült a régi gramofon, félszegen, mégis lassan ünnepien. Meghatottan táncoltak ketten.

www.muzsakkonyvtara.hu

H betűs hiénakaland

Haiti partján Henrik egy hibiszkusz alatt különös homokórát talált.

Aranyszínű por volt benne, de nem lefelé pergett, hanem fölfelé kúszott az üvegben, mintha az idő visszafelé indulna.

Henrik óvatosan felemelte.

– Ez vagy elromlott – mondta –, vagy többet tud nálam.

A hibiszkusz mögül ekkor előlépett Hermina. Egy hamburgi térképet tartott a kezében, és úgy nézett a homokórára, mintha pontosan tudná, mi az.

– Ez Hamburgból való – mondta. – Aki megfordítja, annak megmutatja, hol tért le a helyes útról.

Henrik azonnal visszatette a homokórát a földre.

– Akkor ezt jobb lesz békén hagyni.

– Késő – felelte Hermina. – Már megérintetted.

A homokóra megvillant. A hibiszkusz virága lehajolt, a tenger felől pedig furcsa nevetés hallatszott.

Henrik megfordult.

A part szélén egy hiéna ült.

– Ez meg hogy került Haitire? – kérdezte döbbenten.

Hermina a térképre nézett.

– Ugyanazon az úton jött, mint a homokóra. Csak ő valahol nagyon rossz irányba fordult.

A hiéna közelebb lépett, megszagolta Henrik cipőjét, majd leült elé, és várakozva nézte.

– Mit akar tőlem? – suttogta Henrik.

– Azt, hogy vidd haza – mondta Hermina.

– Hová?

Hermina felemelte a térképet.

– Hamburgba.

Henrik a hiénára nézett. A hiéna rávigyorgott.

– És ha nem viszem?

A homokóra újra felvillant, és az aranypor még gyorsabban kezdett fölfelé peregni.

Hermina komolyan nézett rá.

– Akkor minden napod ugyanitt kezdődik újra. Haiti, hibiszkusz, homokóra, hiéna.

Henrik nagy levegőt vett.

– Értem. Tehát vagy Hamburg, vagy minden reggel ugyanaz a vigyorgó hiéna.

A hiéna elégedetten bólintott.

Henrik sóhajtott, felvette a térképet, és elindult.

– Jó. De egy dolgot tisztázzunk – mondta a hiénának. – A hajón te alszol a kabinban, én biztosan nem.

A hiéna felnevetett.

Hermina utánuk kiáltott:

– Henrik!

– Igen?

– A homokórát itt hagyod?

Henrik visszanézett, aztán bólintott.

– Biztosan. Egy hiéna is bőven elég nekem.

A Pecsét

A régi levéltár legfelső polcán porosodott egy pergamen, melyet madártollal írtak, és egy különös pecsét zárta: egy apró toll lenyomata viaszban. A legenda szerint ez a pecsét csak akkor engedett, ha az olvasó szíve elég tiszta volt. Amikor Aurora megérintette, a viasz halk roppanással engedett, és fény áradt belőle, mintha egy ajtó nyílt volna meg régen elfelejtett tudáshoz.

A sorok nem pusztán történetet meséltek: madarak dalát, puha szelek hívását és tudást hordozták.

A végén ez állt: A szárny nem mindig kívül nő. A szívben. Ott tud repülni igazán.

Aurora mosolygott. A madártoll melege a szívében maradt most már egész életen át.

A jel beszél

– Hallottad a csengőt? – kérdezte Nóra, miközben a homokban mezítláb lépkedett, mintha a föld meséit hallgatná.

– Csak a szél mozdította meg – felelte Bence, a sátor felé pillantva, ahol egy szarka figyelte őket, tollát igazítva.

Nóra a kardigán ujjába törölte a kezét, elővette a rúzst, és lassan végighúzta ajkán, mintha bátorságot festene rá.

– Ha elmondom, mit érzek, bolondnak hiszel – súgta halkan.

– A képzelet a legszebb igazság – válaszolta.

Ekkor egy méhecske szállt a friss paradicsom illatára, mintha jelet hozna.

– Minden jel beszél hozzánk, ha figyelünk – mondta Nóra.

Az este hűvös szellője körülölelte őket, és egy meleg, szelíd ölelésben a világ csendesen megállt örökre.

A papucs

– Hova tetted a másik papucsom? – kérdezte Lili, miközben a kádban nevetve pancsolt. Kiszálni készült a kádból, és nézte, hol lehet a papucsa.

– A bálna vitte el – felelte Dani vigyorogva, huncutul.

– A kádból?

– Igen. Azt mondta, szerelmes beléd, és emlékbe kellett neki valami apró tárgy.

– A papucsom? Romantikus kis bálna!

Nevettek. A gumibálna a habok között kukucskált, mintha vidáman hallgatózna.

Lili megcsókolta Danit.

– Ha legközelebb eltűnik a hajkefém, azt is ő viszi el?

– Ha igen… akkor nagyon szeret, de nem jobban, mint én.

Dani habpamaccsal játszott, Lili orrára tette, majd nevetve megcsókolták egymást.

A bálna csendben figyelt, őrzője volt a szerelemnek.

Újraindult idő

Dávid izgatottan nézett szét a házban, mely gyönyörű volt, hatalmas kerttel. Örökölte.

A padláson egy poros zongorát talált. Mellette egy törött homokóra feküdt. Leült, leütött egy hangot. Megszólalt — tisztán, mintha élne, sosem hallgatott volna el.

Egy régi levél hullott ki a zongora mögül:

„Ha ezt olvasod, talán már érzed, amit én akkor nem mertem kimondani. A szeretet örökké él, és vár.”

Mosolygott. Nem kérdezett semmit. Megtisztította a zongorát. Lassan újraindította az időt: a homokórát megjavította, friss homokot töltött bele, és játszani kezdett.

Lenn a ház előtt megállt egy idős férfi. Szíve nagyot dobbant. A zene hallatán könnybe lábadt a szeme.

Az interjú

– Mi a legnagyobb félelme? – kérdezte az interjúztató.

– Villámlás, a vihar. A belső fájdalom, amikor rájövök, hogy nincs időm reggelizni tükörtojást, kávét inni, mert késésben vagyok.

– És mit vinne magával egy lakatlan szigetre?

– Serpenyőt, ásványvizet, hitemet és szalmakalapot. Meg egy rádiót. Hátha bemondják az esőt.

Az interjúztató pislogott. – Hát… egyedi válasz.

Zoli kint már mosolygott. – Egészen jó voltam, nem? – kérdezte a titkárnőt izgatottan.

Az bólintott. Nem tudott a meglepetéstől mit mondani.

A titkárnő benézett a terembe.

– Ő volt az, aki a meteorológusi állásra jött?

– Igen – válaszolta a főnök. – Végre valaki, akinek van humora, és megnevettetett. De hogy alkalmatlan, az biztos. – nevetett.

Molly, az időjós

Amint dördül az Ég, Molly azonnal akcióba lendül.

Takaró le a kanapéról. Fel a fotelra. Vissza a kanapéra. Aztán a szőnyeg alá. Majd őrült vágtában újra fut a fotelhoz. Villan az Ég, Molly nyüszít, kéri, vegyem fel azonnal, de közben remeg is.

Én csak állok, kezemben a teával, és nézem, ahogy hetedszerre is belegabalyodik a takaróba.

Végül megdermed, mint egy múmia, csak az orra látszik ki. Feszült csönd. Kinn dörög, villámok cikáznak.

Aztán halk, sértett hang szól, nyüszítve a pokróc alól:

„Valaki mondja meg a villámnak, hogy nem vagyok itthon!”

Azután már csak egy kupac takaró marad a szoba közepén.

Mennyei érintés

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

A hóesés csendesen körülölel, mint a hideg, csípős levegő. Este van, és az utcákon lámpák pislákolnak, mintha meg akarnák örökíteni a pillanatot. Minden csillog, mintha a világ ezernyi apró gyémánttal lenne borítva. A hópehely, mint egy mennyei érintés, lágyan simogatja arcomat, és én érzem, ahogy Isten keze nyugtatóan rajtam pihen. A lépéseim alatt ropog a hó, és minden egyes hang mintha egy újabb verssor lenne.

A fák alszanak, derekukon a hó puha takarója. A világ mintha egy nagy, elfeledett álmában pihenne. A levegő nyugalommal telített, és én, mint egy szélfútta levél, belesimulok a tájba, mintha mindig is itt éltem volna. A létezés egyszerűvé válik, és minden, amit eddig keresni próbáltam, most ott van előttem: a csend, a hófehér táj és a szívem mélyén az a melegség, amit ez a pillanat hoz. Eggyé válok a tájjal, és már nem tudom, hol végződik a világ, és hol kezdődök én.

A sötétben csak a fények táncolnak, és a hó, mint egy finom lepel, mindent betakar. Az idő megáll, mintha a világ elfelejtené a rohanást. Egyedül vagyok, de mégis teljes. A szívemben ott a nyugalom, és tudom, ezekért a pillanatokért érdemes élnem.

Játék baba

Viktória párjával Kevinnel hazalátogatott tizenöt év után, a szülői házba. Apukája elhunyt. Nagyon nehezen lépett be a házba, mert a sok rossz emlék visszatért. Apja elzavarta otthonról, mert beleszeretett párjába, akit nem tudott elfogadni. Szótlanul járta körbe a házat.

Elindult fel a lépcsőn. Megállt a gyerekkori szobája előtt. Mély levegőt vett, és belépett. Minden ugyanúgy volt, mint tizenöt évvel ezelőtt. Kezébe vette legkedvesebb játék babáját. Könnyei megindultak, mert eszébe jutott milyen örömmel adta át az apja az ötödik születésnapján.

– Annyira sajnálom apa! Hibáztam! Ne haragudj! – zokogta.

Egy fuvallatot érzett az arcán, és tudta apja még mindig szereti, mert megsimogatta.

Tűz

Amelia és Prot megérkeztek a hegyekbe a családi vendégházba. Hatalmas pelyhekben hullott a hó, nagyon hideg volt. Az egész táj fehérbe borult. Nagyon várták ezt a hosszú hétvégét, melyet végre együtt tölthetnek. Begyújtottak a kandallóba. A tűz látványa kellemes hangulatot teremtett. Meg vacsoráztak, mellé finom bort iszogattak.

Leültek a kandalló elé a medvebőrre, és kortyolgatták a bort. Beszélgettek. Prot elővett a zsebéből egy kis dobozt. Kinyitotta és azt kérdezte:

– Leszel a feleségem? Egy életen át szeretni foglak.

Ameliát meglepetésként érte. Alig tudott megszólalni.

– Igen! Boldogan! – válaszolta örömtől könnyes szemmel a lány.

A medvebőrön folytatták a csodás estét, szenvedélyesen.