Az Ég lila és fekete szálakból szőtte be magát azon az éjszakán, amikor a vihar elérte az erdőt. A mennydörgés mintha szét akarta volna tépni az eget, és a szél cibálta a fákat.
Katy éppen a fáskamrában volt, amikor a generátor felrobbant. A robbanás hangja visszhangzott a domboldalon, és a lángok pillanatok alatt felcsaptak.
A füst vastag falat vont közé és a kijárat közé. A szeme könnyezett, levegőt alig kapott.
– Fiora! – kiáltotta, de hangja elcsuklott.
És akkor ő megjelent.
Fiora, a szeretett kutya, teljes erőből rohant be. Katy csak annyit látott, ahogy a füst szétválik, mint a víz egy szikla körül. Fiora nem gondolkodott. Egyetlen célja volt: megtalálni, megmenteni Katyt.
A kutya vakkantott, orrával bökdöste Katy oldalát. Tépte a kabátját, ugatott, a saját testével tolta őt kifelé. Minden egyes mozdulatnál egyre erősebb volt a füst, egyre forróbb a padló, de Fiora nem hátrált.
Katy botladozva, szinte vakon kapaszkodott a kutyába. Érezte, hogy Fiora zihál, hallotta, ahogy nyüszít fájdalmában – de vitte őt tovább. A kijárat felé.
Amikor végül kitántorodtak a verandára, Katy a földre rogyott. Öklendezve köhögött, és ahogy oldalra nézett...
...Fiora összeesett.
A bundája megégett, a lábai már nem tartották.Össze volt égve. A szeme félig lehunyva.
– Nem! Fiora, ne... kérlek! – Katy térdre esett mellette. – Tarts ki, kicsim, kérlek, csak még egy kicsit!
Az állatorvosi rendelőben fehér neonfények alatt feküdt Fiora. A testét infúziók szőtték át, oxigénmaszk volt az orrán.
Katy a sarokban ült, kabátjában, még mindig füstszagúan, és reszketett. A keze ökölbe szorult, a körmeit a tenyerébe vájta. Minden porcikájával azt akarta kiabálni, hogy „Gyógyítsák meg!”, de a torkában csak néma imák dobogtak.
Az állatorvos csendben ment oda hozzá.
– Katy... megtettünk mindent. Nagyon bátor kutya. De a tüdeje... a szíve... túl sok volt ez neki.
Katy nem válaszolt. Csak bólintott. De a teste megremegett.
Odament Fiorához. Letérdelt mellé, és megsimította a kormos kis arcát.
– Te mentettél meg engem... és én nem tudtalak megmenteni téged.
A hangja megtört. – Ne hagyj itt, kiskutyám… kérlek.
Fiora gyenge farkcsóválással válaszolt. Az utolsóval.
Hetek teltek el.
A házban úgy volt minden hagyva, ahogy előtte.
A tál, a póráz, a kedvenc rongy – és a csend, ami elviselhetetlen volt. A hangja, az ugatása minden annyira hiányzott.
Katy minden este ugyanoda ült: a verandára. A tál mellé.
Még mindig várta az ő szeretett kiskutyáját.
És egy este, amikor a Hold fénykoszorút rajzolt az Ég peremére –
…valami történt.
Egy lágy szél suhintotta meg az arcát. Egy nesz a lépcsőn.
És ott állt Fiora.
Fényesen ragyogott.
Tekintete csupa szeretet. Csupa jelenlét.
Katy a torkához kapott. Könnyek szöktek a szemébe.
– Fiora...? – suttogta.
A kutya nem mozdult. Csak állt. Nézte. Aztán leült.
Pont oda, ahol az ő helye volt.
És Katy szívében megszólalt valami:
„Jöttél elköszönni Fiora? Most már mehetsz tovább, drága kiskutyám.
Elengedlek. De sosem feledlek .Menj!Tudod nagyon szeretlek.”
