A tudás kertje

Az iskola kapuja, mint hajnalnyíló rózsa,

s benne a napfény ölelésre vár.

Gyermekek – tiszta lelkek,

kik szomjasan isszák a mindenséget,

s szemükben ezer új csillag ragyog.

A tanár – fényhíd az úton,

szelíd Nap, ki derűt és tudást ad,

szavai, mint harmat az ébredő fűszálon,

szemében bölcsesség tüze ég,

kezében kulcs: az értelem aranykapuja.

Képesség – rejtett forrás a szív mélyén,

figyelem – madárdal a reggel tiszta csendjén,

szeretet – fa, mely oltalmat ad,

tisztelet – gyökér, mi erősen tart.

Így lesz a tanulás örök kert,

hol minden szó új hajtásként sarjad,

s amit ma gyűjtenek szívükbe,

holnap az emberiség kincsévé válhat.

A gyermek, ki ma még apró virág,

holnap már erdők fénylő lombja,

s általa nő tovább a világ,

s az emberiség jövője dalra fakad.

Titkos utazás

Könyv a kezemben, és hirtelen

minden ajtó kinyílik.

Új világok rebbennek a lapok között,

titkok suttognak, fények táncolnak,

és a képzeletem útra kel.

Minden szó egy sziget,

ahol a lélek pihen,

ahol az idő megáll,

ahol minden történet otthont ad.

Olvasni annyi, mint szárnyalni a csillagok között,

érezni más szívek dobbanását,

érezni a szeretet melegét minden sorban,

és hagyni, hogy a tudás lágy aranyfényként öleljen át.

Az olvasás: titkos utazás,

hol semmi sem szab határt,

hol a képzelet minden gátat lebont,

és minden pillanat végtelenül él.

Aki olvas, szárnyra kel a képzeletben,

átél pillanatokat, melyeket a valóság nem adhat,

és lehet az, aki csak lenni akar –

mert a könyvben szabadságra lel.

Saját hajnalom

A köd még mélyen aludt a fák között, mikor megérkeztem a régi hídhoz. Mindig itt találtam meg a hajnal első szavait, de ma… ma valami más vibrált a levegőben. Szívem gyorsabban vert, miközben a lábam automatikusan a híd felé indult.

– Mit rejtesz ma nekem?– suttogtam a hajnali fénynek, és közben éreztem, hogy a hangom mintha a saját bizonytalanságaimat is simogatná.

A szél lágyan válaszolt, nem szavakkal, hanem illattal – a jázmin és a harmat illata keveredett a szélben, mintha emlékeztetne: az út előtted tiszta, csak merj rá lépni. Éreztem, hogy minden lépésem magamból fakad, minden mozdulatom saját döntésem.

Ráléptem a hídra, szívemben egyszerre volt félelem és várakozás. Ahogy a túloldalon felnéztem, ott állt valaki. Nem szólt, csak mosolygott. És abban a pillanatban, a tekintetében, láttam mindent, amit kerestem – a válaszokat, a csendet, a békét, és önmagam egy darabját, amelyet oly régóta kerestem.

A hajnal lassan nappallá vált, de az érzés – hogy megtaláltam – örökre velem maradt. Éreztem, hogy a fény nemcsak kívül, hanem belül is megérintett, és innentől minden lélegzetvételben ott él az a csendes, biztos tudás: én vagyok a saját hajnalom.

Gyöngyszemek VII.

 

A mostani gyöngyszemekben a félelmeket fogom egy kicsit kifejteni. Nagyon sok féle félelem létezik. Mi, is a félelem? Miért is félünk, oly sok mindentől? Mi ennek az oka? Nagyon sok oka van. A félelem a bizonytalanság el nem fogadása. Ha elfogadjuk a bizonytalanságot, akkor kalanddá változik. Lehetnek gyerekkori félelmek, lehetnek iskolában ért traumák, lehetnek családban történt traumák, lehetnek szerelmi csalódások, testvér által, szülő által, házaspár által okozott traumák, félelmek, bármi lehet. Lehet előző életből hozott félelem. Rengeteg oka lehet, hogy tele vagyunk félelmekkel. Pici gyermekként ki sem tudjuk védeni, ha fájdalmat okoznak nekünk. Hiszen sem a tudtásunk, sem az érzelmi, szellemi fejlődésünk nem elég érett rá. Ezeket aztán tovább cipeljük ahogy felnövünk. Egyet nem szabad elfelejtenünk, és meg kell értenünk, mégpedig azt, hogy minden szülő az ő legjobb szellemi, lelki, érzelmi tudása szerint neveli fel gyermekét. Ha sérülések értek, és nem azt kaptad mit szerettél volna, ne hibáztasd a szüleidet. Ők ennyire voltak képesek. Nem tudtak többet, szebbet, jobbat adni. Nekem is idő kellett, hogy ezt megértsem. Sokáig hibáztattam a szüleimet. Viszont, amikor megértettem, megkönnyebbültem, mert elengedtem a sok fájdalmat, és haragot, amit sokáig cipeltem magammal. Fel kell ismerni a problémát, felül kell emelkedni rajta, hiszen csak addig van hatalma felettünk amíg hiszünk benne. Ezután eltűnik, és felszabadulunk. Meg kell kérdezned magadtól: készen állok a változásra? Csak akkor léphetsz túl a félelmeiden, és gyógyulhatsz meg. Ne a problémára figyelj, mert akkor azt erősíted meg, és az növekszik, a fókuszodat másra kell irányítani áthelyezni. Ezekután a probléma szépen eltűnik, és felszabadulsz, gyógyulsz lelkileg, és fizikailag egyaránt. Meg megszeretném említeni a megbocsájtást. Mindenki csinált butaságokat, követett el a múltban hibákat. Emiatt bűntudatot, szégyenérzéseket cipelünk magunkban. Meg kell bocsájtani magunknak, ezek a félelmek is nagyon megkeseríthetik a mindennapjainkat. El kell őket engedni. Az már a múlt, az már nem te vagy. Abból sokat tanultál, és fejlődtél. Ha így tekintesz a régen elkövetett félelmekre, bűnökre, hidd el jobb lesz, jobban fogod érezni magadat. Este lazulj el, lélegezz, és figyeld magadat. Szeresd azt, aki vagy, még ha ezer hibád is van. Akkor is szeresd magad. Nincs tökéletes ember. Így vagy jó, így vagy értékes, mert nincs belőled még egy. Egyedi vagy. Nagy ölelés Aurora Amelia Joplin. Folytatás következik….