Árnyék és csoda

Az édesanya este a konyhában főzte a tejbegrízt. A lábasból finom gőz szállt fel, a sarokban álló biciklipumpa pedig hirtelen megmozdult mintha életre kelt volna.

A kisbaba türelmesen ült az etetőszékben, amikor a pumpa koppanása megtörte a csendet. Egy sötét árnyék hömpölygött be a konyhába, és a levegő hideggé vált. A kisbaba sírni kezdett, az édesanya összerezzent.

Ekkor a pumpa fényes angyallá változott, ragyogó testét aranyló fény ölelte körül. Szárnyaival elűzte az árnyat, minden sötét sarokban csillagok kezdtek el pislákolni, és melegséget árasztottak. A családot átölelte, majd lassan eltűnt a fény, de a konyhában továbbra is ott ragyogott a szeretet.

Csillogó toll

A park ködös fényében egy bagoly suhant gördeszkán. Kerekei koppantak a járdán, szárnya finoman egyensúlyozott, mintha a levegő és a föld között táncolna. A kislány szeme elkerekedett, szíve hevesen dobogott, levegőt is alig mert venni.

– Ez… tényleg megtörténik? – suttogta, hangja remegett a csodálattól.

A bagoly megállt, fejét oldalra döntötte, szeme komolyan csillogott.

– Csak gyakorolok.

– Gördeszkával gyakorolni?– ámuldozott a kislány.

– Mindenki gyakorol valamit – huhogta.

A kislány közelebb lépett, szívét melegség öntötte el. A bagoly lendületet vett, egy trükköt mutatott, és a deszka alól egy apró, ezüstösen csillogó toll hullott a lány kezébe.

– Ezt… nekem hagytad? – lehelte, szívében ámulat és csodálat vegyült.

Elveszett dallam

Az árnyék lassan kibontakozott a holdfényből, mintha rég eltemetett fájdalmas emlék kelne életre. A trombita a kőlépcsőn pihent, rézteste halványan pulzált, mint egy szív, amely még várja, hogy egyszer megszólaljon.

Lili szíve hevesen vert, mellkasát vágy és félelem feszítette egyszerre. – Hallod? – suttogta remegő ajkakkal.

Egy láthatatlan kéz megérintette a hangszert, és mély, fájdalmas dallam tört elő. Könnyei végigcsorogtak arcán, szíve egyszerre sírt és nevetett a múlt emlékén.

– Ki vagy te? – kérdezte suttogva, hangját a szél vitte el.

– A lelked elveszett dallama vagyok, aki hazatalált hozzád – felelte a zene, és Lili szíve megtelt fénylő melegséggel, érezve, hogy nincs egyedül soha többé.

Papucsvadászat

A dzsungel sűrű zöldje között Anna a papucsát kereste. A nedves avar csúszott a lába alatt, és a fák között átszűrődő fény játékosan táncolt a leveleken. A távolból madarak éneke hallatszott, moha borította az ösvényt.

– Hova a francba tűnt el? – morogta, miközben ágakat hajlított félre.

Egy apró majom felugrott előtte, a papucsot a kezében tartva.

– Hé! Az enyém! – kiáltotta.

A majom csak csintalanul nevetett, majd eliszkolt a sűrű erdőbe.

Anna sóhajtott egy jó nagyot.

– Eddig dzsungelséta volt, ezután papucsvadászat lesz… – motyogta.

Csermely csobogása kísérte a lépteit, egy pillangó táncolt körülötte.

Valami mégis megnyugtatta: a dzsungel is lehet játék, ha engeded.

Sikoltó jéghegy

Kati lebeg az űrállomáson, kezében a szempillaspirál.

– Ha már gravitáció nincs, legalább a pilláim legyenek tökéletesek – dünnyögte magának.

A kamera figyelte minden mozdulatát, mintha egy kozmetikai reklámot forgatnának az űrben. Hirtelen a portálon át egy mini jéghegy csúszott be, teljesen váratlanul.

– Oké… ez már tényleg túlzás! – kiáltott Kati.

Villantott egy pillát a spirállal… és a jéghegy hirtelen felsikoltott, mint egy felfújt lufi, majd apró jégdarabokra robbant a gravitáció hiányában.

Kati nevetve nézte a táncoló jégdarabokat, keze a homlokán:

– Hát ez… komolyan minden reggel így fog indulni? – sóhajtott.

– Nos… legalább a sminkem túlélte!

– És a jéghegy? Úgy tűnik, szerette a pilláimat!

Tücsök-párna

A rét szélén, a csillagfény alatt egy tücsök puha mohapárnára hajtotta a fejét. A párna illatos volt, harmatcseppek ragyogtak rajta, mintha apró gyémántok szóródtak volna szét.

– De finom ez a párna, mintha felhőn aludnék! – sóhajtott álmosan és boldogan a tücsök.

A szél lágyan felelt:

– Én ringatom álmodat, csak csukd be a szemed.

– És én éneklek altató dalt hozzá – ciripelte a barátja.

– Akkor biztosan szép nyugtató álmom lesz – mosolygott a tücsök.

– Olyan szép, hogy még a hajnalnak is nagyon fog tetszeni – kuncogott a másik tücsök.

– Szebb, mint a hajnal fénye – suttogta halkan a szél, s a csillagok együtt kórusként ragyogtak felettük.

Vicces krokodil

A krokodil felvette a kalapját – és rájött, hogy túl nagy.

– Jaj, nem látok! – kiáltotta, miközben a macska nevetett.

– Próbálj meg táncolni benne! – kuncogott a béka, miközben ugrándozott a tó partján.

A krokodil megpördült, a kalap majdnem leesett, a galambok kacagtak, a mókusok fotóztak, és egy csiga lassan lemaradt a látványról.

– Vigyázz, a kalap! – figyelmeztette a mókus.

– Csak stílusos akció! – válaszolta a krokodil, miközben a vízpermet csillogott a napsütésben.

A krokodil pörgött, meg-megcsúszott, és beleesett a tóba, a halak meglepődve ugrabugráltak.

– Na, ez volt a legőrültebb kalapnap! – nevetett, miközben a kalap a fején maradt, és még a békák tapsoltak hozzá.

Vihar és Csokoládé

A vihar az ablakot rázta, villámok szabdalták a sötétséget.

– Hallasz? – szólalt meg mögöttem egy hang.

Megdermedtem. Tudtam, egyedül vagyok. Gyorsan a kezembe kaptam egy kocka csokoládét, és a számba dobtam, mintha az édesség megvédhetne. Az íz lassan szétolvadt a nyelvemen, és a hang újra megszólalt:

– Jó választás. A vihar éhes.

A mennydörgés fényében egy alak jelent meg az ablak üvegnél. Szemei a csokoládé mélybarna fényét tükrözték.

– Mit akarsz?

– Semmit – suttogta, majd eltűnt.

A vihar tombolt, az ablak reszketett, a csoki elfogyott, bennem különös béke maradt, és egy pillanatra úgy éreztem, a félelem és az édesség együtt különös dolgokat idézhet elő.

Eltévedt csillag

Az éjszaka az úton lépkedtem, bőrönd a kezemben. A csönd úgy simult körém, mint egy régi, elfeledett dal. Fölöttem az ég fekete bársonyán millió apró fény ragyogott, s egyszer csak egy közülük előttem hevert a földön – apró, törékeny csillag. Lehajoltam hozzá.

– Hát te hogy kerültél ide? – kérdeztem meglepetten.

– Eltévedtem. Vágyom vissza… fel a családomhoz – felelte halkan.

Letérdeltem, felvettem, kinyitottam a bőröndöt. Csillagporos lett a kezem. Odabent múltam börtöneinek fájdalmai pihentek – terhek, amik rabságban tartottak. A kicsi csillag közéjük simult, és fényével fellobbantotta őket.

Mindketten hazataláltunk: én önmagamhoz, ő az égre.

Mosolyogva néztem utánuk, a csillag egy ragyogó villanással búcsúzott tőlem.

Tojásfény szonáta

– Mi van a zongorán, Marika néni? – kérdezte Pista, miközben a nappali ajtajában megállt, és körbesandított a könyvekkel teli, napfényben úszó szobában, ahol a levegőben kávé illata szállt.

– Egy tyúktojás.

– Tyúktojás? Zongorán? Ez új művészeti irányzat?

– Hát igen, fiam, a tyúk is művészlélek. Tegnap hallgatta, ahogy játszom a „Holdfény szonátát”, aztán felugrott a zongorára, és ott pottyantotta el.

– Ez már inkább „Tojásfény szonáta” – vigyorgott Pista szélesen.

Marika néni bólintott, ujjai finoman játszottak a billentyűkön.

– És képzeld, azóta a tyúk minden reggel itt vár, hogy játsszak.

– Akkor az a tyúk… zongorista?

– Nem, inkább kritikus. Ha hamisan ütöm, nem tojik, csak felháborodva kotkodácsol.

Kávé-suttogás

Anne az írógépe fölé hajolt, ujja megállt a billentyű felett. A kávé illata betöltötte a kis konyhát, mint egy halk, vigasztaló ölelés, amely enyhítette a lelkében gyűlő feszültséget.

– Nem írsz ma? – kérdezte a fekete bögre, hangja mély, mégis meleg volt, mintha élne, törődne vele.

– Még nem tudom, miről… – sóhajtotta, miközben félve és kíváncsian várta, vajon mi jön még.

A gőz lassan kígyózott felfelé, majd a porcelánból halk, titokzatos suttogás érkezett: „Írj rólam.”

Anne elmosolyodott, megnyugodott, és tollát tintába mártotta, végül írni kezdett.

Másnapra a bögre üresen állt – a kézirat viszont tele volt olyan sorokkal, amelyeket Anne soha nem írt le.

Hóember és fakanál

A kert hófehér csendjében állt egy magas hóember. Szénszemei csillogtak a hidegben, répaorra büszkén meredt előre, kezében egy rozsdamentes fakanál.

– Juci! – szólította meg hirtelen, meglepően mély, ropogós hangon.

A lány megdermedt, majd ijedten hátrált. – Te tényleg beszélsz?!

– Igen – mosolygott szélesen. – Pisti vagyok. Munkaidőben hóember, egyébként egy kissé különc szakács.

– Mit főzöl ilyenkor télen? – kérdezte nevetve.

– Hóleves-specialitást – felelte büszkén. – Hópelyhet, dérport, egy csipet szélzúgást teszek bele, és persze egy csipetnyi tél varázsát.

– Ez ehetetlennek hangzik! – kuncogott Juci.

– Nem neked készítem – biccentett a fán ülő varjak felé.

Egy fekete varjú leugrott, meghajolt, majd vidáman kért még egy kanállal a különös ételből.

A tükör titka

Az ódon bazár félhomályában egy teve mozdulatlanul állt. Mellette egy repedezett tükör, aranykeretben, rajta évszázadok pora.

– Ez nem eladó – szólt a kereskedő rekedt hangon.

– Miért nem? – kérdeztem halkan, miközben a szívem furcsán dobbant.

– Aki belenéz, megváltozik. Átok ül rajta – felelte komoran.

– Nem hiszek a babonákban – mondtam kíváncsiságtól fűtve.

Jót mosolyogtam, belenéztem a tükörbe.

A tükörben a teve futott, mögötte én ültem, palástban.

Homok ropogott a fogaim közt. A Nap égette a bőrömet.

– Ez… hogyan lehetséges? – suttogtam.

A bazár egy pillanat alatt eltűnt körülöttem, és a forró homok nyelt el mindent, miközben a tükörben egy boszorkány arcát láttam, aki hangosan kacagott.

Csigaolvasás

A könyvtár legalsó polcán egy apró csiga lakott, akit Gutenbergnek hívtak.

Minden nap egyetlen betűt olvasott, türelmesen.

– Kérlek, ne nyálazzad össze a könyv sarkait – sóhajtott a könyvtárosnő, miközben a napfény lágyan szűrődött be az ablakon.

– Bocsánat, de ez a vers annyira megérintett...

– Ez már nem olvasás, inkább meditáció – mondta a könyvtáros.

– Én inkább csigaléptékű műélvezetnek hívom – válaszolta Gutenberg.

– A könyvjelző is megunta, és csendben eltűnt a lapok között.

– Az örömtől, gondolom – nevetett a nő.

Aznap este a csiga új könyvet kért, a címe: „Gyorsítsd fel az életed!”

Nevetett, majd elaludt az első betűn, mert még a csigatempóban is van varázslat.

Béka-pizsama

 

Lili esténként mindig a zöld, pöttyös béka-pizsamájában aludt.

– Olyan vagy benne, mint egy brekegő hercegnő! – mondta a nagyi.

– Akkor majd álmomban varangyokat vezényelek – kuncogott Lili.

Majd mély, békés álomba szenderült.

Minden este mást álmodott, de ez az álom különleges volt.

Aznap éjjel tóparti koncerten találta magát. Száz béka ült kottával, pizsamában, sorban. Ő volt a karmester.

– Egy-két-há, brekk! – intett, a kórus zengett.

A tavirózsák ritmusra ringatóztak, a nádas lelkesen tapsolt.

Reggel Lili nem volt az ágyban.

A pizsama a fűben hevert.

Mellette nyálas levél:

„Elugrottam turnézni. Majd brekegek, ha hazajöttem.”

Anya felsóhajtott.

– Legalább egy esernyőt vitt volna.

A jel beszél

– Hallottad a csengőt? – kérdezte Nóra, miközben a homokban mezítláb lépkedett, mintha a föld meséit hallgatná.

– Csak a szél mozdította meg – felelte Bence, a sátor felé pillantva, ahol egy szarka figyelte őket, tollát igazítva.

Nóra a kardigán ujjába törölte a kezét, elővette a rúzst, és lassan végighúzta ajkán, mintha bátorságot festene rá.

– Ha elmondom, mit érzek, bolondnak hiszel – súgta halkan.

– A képzelet a legszebb igazság – válaszolta.

Ekkor egy méhecske szállt a friss paradicsom illatára, mintha jelet hozna.

– Minden jel beszél hozzánk, ha figyelünk – mondta Nóra.

Az este hűvös szellője körülölelte őket, és egy meleg, szelíd ölelésben a világ csendesen megállt örökre.

Az ismerős idegen

– Álmodtál újra?

– Igen. Repültem… és te ott voltál. A lámpásod fénye űzte el a félelmemet, és megnyugodtam. Mindig megnyugszom utána, újra.

– És én? – kérdezte izgatottan mosolygva gyengéden.

– Esőcseppként értél földet, mégis napsugár lettél bennem.

Csend. Ő csak nézte, bakancsát lóbálva ahogy a padon ült.

A fák susogtak, a toronyóra kitartóan ütött, mintha jelezné új idő élet következik számukra.

– Honnan ismersz engem, Lilla? – kérdezte izgatottan.

– A kórházból. Neked adták a szívet… a szerelmemét, amely mostmár benned dobog.

Levette a szemüvegét. Két könnycsepp csillogott benne, mint a csillagok az éjszakában.

– Most már értem… miért dobban úgy bennem, mintha mindig is ismertelek volna.

A papucs

– Hova tetted a másik papucsom? – kérdezte Lili, miközben a kádban nevetve pancsolt. Kiszálni készült a kádból, és nézte, hol lehet a papucsa.

– A bálna vitte el – felelte Dani vigyorogva, huncutul.

– A kádból?

– Igen. Azt mondta, szerelmes beléd, és emlékbe kellett neki valami apró tárgy.

– A papucsom? Romantikus kis bálna!

Nevettek. A gumibálna a habok között kukucskált, mintha vidáman hallgatózna.

Lili megcsókolta Danit.

– Ha legközelebb eltűnik a hajkefém, azt is ő viszi el?

– Ha igen… akkor nagyon szeret, de nem jobban, mint én.

Dani habpamaccsal játszott, Lili orrára tette, majd nevetve megcsókolták egymást.

A bálna csendben figyelt, őrzője volt a szerelemnek.

Újraindult idő

Dávid izgatottan nézett szét a házban, mely gyönyörű volt, hatalmas kerttel. Örökölte.

A padláson egy poros zongorát talált. Mellette egy törött homokóra feküdt. Leült, leütött egy hangot. Megszólalt — tisztán, mintha élne, sosem hallgatott volna el.

Egy régi levél hullott ki a zongora mögül:

„Ha ezt olvasod, talán már érzed, amit én akkor nem mertem kimondani. A szeretet örökké él, és vár.”

Mosolygott. Nem kérdezett semmit. Megtisztította a zongorát. Lassan újraindította az időt: a homokórát megjavította, friss homokot töltött bele, és játszani kezdett.

Lenn a ház előtt megállt egy idős férfi. Szíve nagyot dobbant. A zene hallatán könnybe lábadt a szeme.

Az interjú

– Mi a legnagyobb félelme? – kérdezte az interjúztató.

– Villámlás, a vihar. A belső fájdalom, amikor rájövök, hogy nincs időm reggelizni tükörtojást, kávét inni, mert késésben vagyok.

– És mit vinne magával egy lakatlan szigetre?

– Serpenyőt, ásványvizet, hitemet és szalmakalapot. Meg egy rádiót. Hátha bemondják az esőt.

Az interjúztató pislogott. – Hát… egyedi válasz.

Zoli kint már mosolygott. – Egészen jó voltam, nem? – kérdezte a titkárnőt izgatottan.

Az bólintott. Nem tudott a meglepetéstől mit mondani.

A titkárnő benézett a terembe.

– Ő volt az, aki a meteorológusi állásra jött?

– Igen – válaszolta a főnök. – Végre valaki, akinek van humora, és megnevettetett. De hogy alkalmatlan, az biztos. – nevetett.