Tenger könyve

A tenger zúgása volt az első könyv, amit valaha olvastam. Nem betűkből állt, hanem hullámokból, melyek titkokat súgtak a szívemnek. Minden hajnal új fejezetet írt az égre: a nap tintaként szórta sugarait, a sirályok pedig mondatjelekként repültek. Egy napon valódi könyvet vittem a partra. Amikor kinyitottam, a szél közéjük lapozott, mintha a tenger is kíváncsi lenne. A lapok illata keveredett a sós levegővel, a homok aranyló szavai tapadtak rá. Kagylók csillogtak, mint lábjegyzetek, hajó árnya suhant át a vízen. Csillagfény kísérte az estét, part csendje ringatta álmaimat. Megértettem: minden könyv tenger, minden tenger könyv — végtelen, sodró, örökké bennünk íródó történet.

Rozsdás kulcs

Az éjszaka csendjében a hold ezüstfénye végigsiklott a régi torony ablakán. A lány remegő kézzel tartotta a kulcsot, amelyet nagyanyjától örökölt. Azt mondta: -Egyszer eljön az idő, amikor megérted, mihez nyit ajtót. Most érezte, ez a pillanat elérkezett. A torony mélyén rozsdás zár várta; a kulcs beleillett, s a nyikorgás, ahogy elfordította, mintha a csillagok dalát szabadította volna ki. Odabent nem kincset, hanem egy fénylő tükröt talált. A tükörből egy másik világ fénye áradt, s egy ismeretlen alak lassan kilépett rajta. Suttogása megremegtette a lányt:

-Te hívtál engem. Most a sorsod örökre, végérvényesen és visszavonhatatlanul az enyémmel fonódik össze, örökké.

Remény-pillangó

A Remény-pillangó egy elfeledett, mohos kövekkel szegélyezett kertben született, ahol a virágok már nem hittek a tavaszban, és a szél is fáradt, megtört dalokat suttogott a hervadó levelek között.

Szárnyait harmatból, napsugárból és hajnalpárából szőtte a fény, s minden rebbenésével egy apró csillagot ébresztett fel az égen.

Egyszer csak egy magányos író lépett a kertbe, szívében súlyos fájdalommal, némasággal teli csenddel és elfeledett álmokkal.

A pillangó a vállára szállt, s az ember hirtelen újra látni kezdte a színek dallamát, érezni az élet lüktetését, hinni a szívben, a fényben, a csodák újjászületésében.

A kert mosolyogva ébredt, lágyan, csendesen, reményteli ragyogásba

A park sztárja

A parkban üldögéltem a padon, amikor odacsúszott egy kígyó. Nem ijesztgetett, csak illedelmesen megemelte apró sapkáját.

– Jó napot! – sziszegett, udvariasan biccentve, mintha ismernénk egymást.

Kiderült, hogy városi úrihüllő, aki ragaszkodik az eleganciához, és komolyan veszi a megjelenést. Minden nap más sapkát hord: hétfőn kalapot, kedden sapkát, szerdán barettet, csütörtökön svájcisapkát, pénteken cilinderét, szombaton bohócsapkát, vasárnap sombrerót, színes tollal díszítve.

A járókelők eleinte sikítoztak, ma már inkább fényképezik, figyelik minden mozdulatát. Egy lelkes turista külön rajongói oldalt indított róla. Én pedig rájöttem: nem a fogak félelmetesek, hanem az, ha valaki elfelejti megdicsérni a sapkát. A kígyó a park sztárja lett.

A síró szél

A szél sírva suhant végig az elhagyott falun, mintha régi fájdalmakat keresne a repedezett kövek között. Mira félve állt a rozsdás kapu előtt, kezében egy kulcsot szorongatva. Gyerekkorában a nagymamája azt mondta neki, hogy e kulcs egyszer ajtót nyit majd a boldogságra. Most azonban csak egy omladozó, rozoga ház várta, ablakaiban fekete üresség, mintha az idő falja volna a fényt, és minden álom elporladna benne.

– Itt vagyok… – suttogta a szélnek, mintha választ remélne, de csak hideg fuvallat felelt.

A kulcs kicsúszott ujjai közül, beleveszett a porba. A szél felkapta, elsodorta, mintha soha nem is létezett volna – ahogy az ígéret sem.

A csók

– Mit rejtegetsz ott, a köpenyed alatt? – kérdezte halkan Liora.

– Egy pergament. Különleges – felelte Armand, s kezében remegett a sárgult lap. – Száz éve írták, mégis mintha nekünk szólna. Figyeld, mi van rajta.

Liora közelebb hajolt, ujjai összeértek a férfiéval. A sorok rejtélyes szavakat formáltak:

„A csók pecsételi meg a sorsot.”

– Butaság – suttogta Liora, mégis szíve hevesen vert, érezte, hogy igazak a sorok.

Armand tekintete mély volt, mint az éj, s lassan elmosolyodott. Ajkai remegtek, ahogy közeledett Liorához.

A pergamen megzizzent, amikor összeért az ajkuk, s a betűk fényleni kezdtek, szivárványszín ragyogással, mintha maga az idő hajolt volna föléjük, áldását adva szerelmükre.

Hópelyhek tánca

A gyertyák lángja kíváncsian kérdezte: – Miért tűntetek el ilyen gyorsan?

A hópelyhek lassan, nevetve hullottak:

– A meleged elolvaszt minket, de nem bánjuk, mert így is részei lehetünk az életednek, minden rezdülésedben ott ragyogunk.

– De nélkületek olyan üres minden fény és minden árnyék – sóhajtott, miközben apró rezdülések futottak végig rajta.

– Minden pillanatban ott vagyunk, még ha pár perc alatt elolvadunk is – trillázták a hópelyhek, táncolva a levegőben, és csillogó cseppeként hullottak alá.

A gyertya fénye hullámzott, a hópelyhek lassan olvadtak, nevettek és sírtak egyszerre, mert minden érintés rövid volt, de örökké tartó emlékként maradt csendben, és újra felragyogott a szeretet fénye.

Árnyék és csoda

Az édesanya este a konyhában főzte a tejbegrízt. A lábasból finom gőz szállt fel, a sarokban álló biciklipumpa pedig hirtelen megmozdult mintha életre kelt volna.

A kisbaba türelmesen ült az etetőszékben, amikor a pumpa koppanása megtörte a csendet. Egy sötét árnyék hömpölygött be a konyhába, és a levegő hideggé vált. A kisbaba sírni kezdett, az édesanya összerezzent.

Ekkor a pumpa fényes angyallá változott, ragyogó testét aranyló fény ölelte körül. Szárnyaival elűzte az árnyat, minden sötét sarokban csillagok kezdtek el pislákolni, és melegséget árasztottak. A családot átölelte, majd lassan eltűnt a fény, de a konyhában továbbra is ott ragyogott a szeretet.

Csillogó toll

A park ködös fényében egy bagoly suhant gördeszkán. Kerekei koppantak a járdán, szárnya finoman egyensúlyozott, mintha a levegő és a föld között táncolna. A kislány szeme elkerekedett, szíve hevesen dobogott, levegőt is alig mert venni.

– Ez… tényleg megtörténik? – suttogta, hangja remegett a csodálattól.

A bagoly megállt, fejét oldalra döntötte, szeme komolyan csillogott.

– Csak gyakorolok.

– Gördeszkával gyakorolni?– ámuldozott a kislány.

– Mindenki gyakorol valamit – huhogta.

A kislány közelebb lépett, szívét melegség öntötte el. A bagoly lendületet vett, egy trükköt mutatott, és a deszka alól egy apró, ezüstösen csillogó toll hullott a lány kezébe.

– Ezt… nekem hagytad? – lehelte, szívében ámulat és csodálat vegyült.

Elveszett dallam

Az árnyék lassan kibontakozott a holdfényből, mintha rég eltemetett fájdalmas emlék kelne életre. A trombita a kőlépcsőn pihent, rézteste halványan pulzált, mint egy szív, amely még várja, hogy egyszer megszólaljon.

Lili szíve hevesen vert, mellkasát vágy és félelem feszítette egyszerre. – Hallod? – suttogta remegő ajkakkal.

Egy láthatatlan kéz megérintette a hangszert, és mély, fájdalmas dallam tört elő. Könnyei végigcsorogtak arcán, szíve egyszerre sírt és nevetett a múlt emlékén.

– Ki vagy te? – kérdezte suttogva, hangját a szél vitte el.

– A lelked elveszett dallama vagyok, aki hazatalált hozzád – felelte a zene, és Lili szíve megtelt fénylő melegséggel, érezve, hogy nincs egyedül soha többé.

Papucsvadászat

A dzsungel sűrű zöldje között Anna a papucsát kereste. A nedves avar csúszott a lába alatt, és a fák között átszűrődő fény játékosan táncolt a leveleken. A távolból madarak éneke hallatszott, moha borította az ösvényt.

– Hova a francba tűnt el? – morogta, miközben ágakat hajlított félre.

Egy apró majom felugrott előtte, a papucsot a kezében tartva.

– Hé! Az enyém! – kiáltotta.

A majom csak csintalanul nevetett, majd eliszkolt a sűrű erdőbe.

Anna sóhajtott egy jó nagyot.

– Eddig dzsungelséta volt, ezután papucsvadászat lesz… – motyogta.

Csermely csobogása kísérte a lépteit, egy pillangó táncolt körülötte.

Valami mégis megnyugtatta: a dzsungel is lehet játék, ha engeded.

Sikoltó jéghegy

Kati lebeg az űrállomáson, kezében a szempillaspirál.

– Ha már gravitáció nincs, legalább a pilláim legyenek tökéletesek – dünnyögte magának.

A kamera figyelte minden mozdulatát, mintha egy kozmetikai reklámot forgatnának az űrben. Hirtelen a portálon át egy mini jéghegy csúszott be, teljesen váratlanul.

– Oké… ez már tényleg túlzás! – kiáltott Kati.

Villantott egy pillát a spirállal… és a jéghegy hirtelen felsikoltott, mint egy felfújt lufi, majd apró jégdarabokra robbant a gravitáció hiányában.

Kati nevetve nézte a táncoló jégdarabokat, keze a homlokán:

– Hát ez… komolyan minden reggel így fog indulni? – sóhajtott.

– Nos… legalább a sminkem túlélte!

– És a jéghegy? Úgy tűnik, szerette a pilláimat!

Tücsök-párna

A rét szélén, a csillagfény alatt egy tücsök puha mohapárnára hajtotta a fejét. A párna illatos volt, harmatcseppek ragyogtak rajta, mintha apró gyémántok szóródtak volna szét.

– De finom ez a párna, mintha felhőn aludnék! – sóhajtott álmosan és boldogan a tücsök.

A szél lágyan felelt:

– Én ringatom álmodat, csak csukd be a szemed.

– És én éneklek altató dalt hozzá – ciripelte a barátja.

– Akkor biztosan szép nyugtató álmom lesz – mosolygott a tücsök.

– Olyan szép, hogy még a hajnalnak is nagyon fog tetszeni – kuncogott a másik tücsök.

– Szebb, mint a hajnal fénye – suttogta halkan a szél, s a csillagok együtt kórusként ragyogtak felettük.

Vicces krokodil

A krokodil felvette a kalapját – és rájött, hogy túl nagy.

– Jaj, nem látok! – kiáltotta, miközben a macska nevetett.

– Próbálj meg táncolni benne! – kuncogott a béka, miközben ugrándozott a tó partján.

A krokodil megpördült, a kalap majdnem leesett, a galambok kacagtak, a mókusok fotóztak, és egy csiga lassan lemaradt a látványról.

– Vigyázz, a kalap! – figyelmeztette a mókus.

– Csak stílusos akció! – válaszolta a krokodil, miközben a vízpermet csillogott a napsütésben.

A krokodil pörgött, meg-megcsúszott, és beleesett a tóba, a halak meglepődve ugrabugráltak.

– Na, ez volt a legőrültebb kalapnap! – nevetett, miközben a kalap a fején maradt, és még a békák tapsoltak hozzá.

Vihar és Csokoládé

A vihar az ablakot rázta, villámok szabdalták a sötétséget.

– Hallasz? – szólalt meg mögöttem egy hang.

Megdermedtem. Tudtam, egyedül vagyok. Gyorsan a kezembe kaptam egy kocka csokoládét, és a számba dobtam, mintha az édesség megvédhetne. Az íz lassan szétolvadt a nyelvemen, és a hang újra megszólalt:

– Jó választás. A vihar éhes.

A mennydörgés fényében egy alak jelent meg az ablak üvegnél. Szemei a csokoládé mélybarna fényét tükrözték.

– Mit akarsz?

– Semmit – suttogta, majd eltűnt.

A vihar tombolt, az ablak reszketett, a csoki elfogyott, bennem különös béke maradt, és egy pillanatra úgy éreztem, a félelem és az édesség együtt különös dolgokat idézhet elő.

Eltévedt csillag

Az éjszaka az úton lépkedtem, bőrönd a kezemben. A csönd úgy simult körém, mint egy régi, elfeledett dal. Fölöttem az ég fekete bársonyán millió apró fény ragyogott, s egyszer csak egy közülük előttem hevert a földön – apró, törékeny csillag. Lehajoltam hozzá.

– Hát te hogy kerültél ide? – kérdeztem meglepetten.

– Eltévedtem. Vágyom vissza… fel a családomhoz – felelte halkan.

Letérdeltem, felvettem, kinyitottam a bőröndöt. Csillagporos lett a kezem. Odabent múltam börtöneinek fájdalmai pihentek – terhek, amik rabságban tartottak. A kicsi csillag közéjük simult, és fényével fellobbantotta őket.

Mindketten hazataláltunk: én önmagamhoz, ő az égre.

Mosolyogva néztem utánuk, a csillag egy ragyogó villanással búcsúzott tőlem.

Tojásfény szonáta

– Mi van a zongorán, Marika néni? – kérdezte Pista, miközben a nappali ajtajában megállt, és körbesandított a könyvekkel teli, napfényben úszó szobában, ahol a levegőben kávé illata szállt.

– Egy tyúktojás.

– Tyúktojás? Zongorán? Ez új művészeti irányzat?

– Hát igen, fiam, a tyúk is művészlélek. Tegnap hallgatta, ahogy játszom a „Holdfény szonátát”, aztán felugrott a zongorára, és ott pottyantotta el.

– Ez már inkább „Tojásfény szonáta” – vigyorgott Pista szélesen.

Marika néni bólintott, ujjai finoman játszottak a billentyűkön.

– És képzeld, azóta a tyúk minden reggel itt vár, hogy játsszak.

– Akkor az a tyúk… zongorista?

– Nem, inkább kritikus. Ha hamisan ütöm, nem tojik, csak felháborodva kotkodácsol.

Kávé-suttogás

Anne az írógépe fölé hajolt, ujja megállt a billentyű felett. A kávé illata betöltötte a kis konyhát, mint egy halk, vigasztaló ölelés, amely enyhítette a lelkében gyűlő feszültséget.

– Nem írsz ma? – kérdezte a fekete bögre, hangja mély, mégis meleg volt, mintha élne, törődne vele.

– Még nem tudom, miről… – sóhajtotta, miközben félve és kíváncsian várta, vajon mi jön még.

A gőz lassan kígyózott felfelé, majd a porcelánból halk, titokzatos suttogás érkezett: „Írj rólam.”

Anne elmosolyodott, megnyugodott, és tollát tintába mártotta, végül írni kezdett.

Másnapra a bögre üresen állt – a kézirat viszont tele volt olyan sorokkal, amelyeket Anne soha nem írt le.

Hóember és fakanál

A kert hófehér csendjében állt egy magas hóember. Szénszemei csillogtak a hidegben, répaorra büszkén meredt előre, kezében egy rozsdamentes fakanál.

– Juci! – szólította meg hirtelen, meglepően mély, ropogós hangon.

A lány megdermedt, majd ijedten hátrált. – Te tényleg beszélsz?!

– Igen – mosolygott szélesen. – Pisti vagyok. Munkaidőben hóember, egyébként egy kissé különc szakács.

– Mit főzöl ilyenkor télen? – kérdezte nevetve.

– Hóleves-specialitást – felelte büszkén. – Hópelyhet, dérport, egy csipet szélzúgást teszek bele, és persze egy csipetnyi tél varázsát.

– Ez ehetetlennek hangzik! – kuncogott Juci.

– Nem neked készítem – biccentett a fán ülő varjak felé.

Egy fekete varjú leugrott, meghajolt, majd vidáman kért még egy kanállal a különös ételből.

A tükör titka

Az ódon bazár félhomályában egy teve mozdulatlanul állt. Mellette egy repedezett tükör, aranykeretben, rajta évszázadok pora.

– Ez nem eladó – szólt a kereskedő rekedt hangon.

– Miért nem? – kérdeztem halkan, miközben a szívem furcsán dobbant.

– Aki belenéz, megváltozik. Átok ül rajta – felelte komoran.

– Nem hiszek a babonákban – mondtam kíváncsiságtól fűtve.

Jót mosolyogtam, belenéztem a tükörbe.

A tükörben a teve futott, mögötte én ültem, palástban.

Homok ropogott a fogaim közt. A Nap égette a bőrömet.

– Ez… hogyan lehetséges? – suttogtam.

A bazár egy pillanat alatt eltűnt körülöttem, és a forró homok nyelt el mindent, miközben a tükörben egy boszorkány arcát láttam, aki hangosan kacagott.