A papucs

– Hova tetted a másik papucsom? – kérdezte Lili, miközben a kádban nevetve pancsolt. Kiszálni készült a kádból, és nézte, hol lehet a papucsa.

– A bálna vitte el – felelte Dani vigyorogva, huncutul.

– A kádból?

– Igen. Azt mondta, szerelmes beléd, és emlékbe kellett neki valami apró tárgy.

– A papucsom? Romantikus kis bálna!

Nevettek. A gumibálna a habok között kukucskált, mintha vidáman hallgatózna.

Lili megcsókolta Danit.

– Ha legközelebb eltűnik a hajkefém, azt is ő viszi el?

– Ha igen… akkor nagyon szeret, de nem jobban, mint én.

Dani habpamaccsal játszott, Lili orrára tette, majd nevetve megcsókolták egymást.

A bálna csendben figyelt, őrzője volt a szerelemnek.

Újraindult idő

Dávid izgatottan nézett szét a házban, mely gyönyörű volt, hatalmas kerttel. Örökölte.

A padláson egy poros zongorát talált. Mellette egy törött homokóra feküdt. Leült, leütött egy hangot. Megszólalt — tisztán, mintha élne, sosem hallgatott volna el.

Egy régi levél hullott ki a zongora mögül:

„Ha ezt olvasod, talán már érzed, amit én akkor nem mertem kimondani. A szeretet örökké él, és vár.”

Mosolygott. Nem kérdezett semmit. Megtisztította a zongorát. Lassan újraindította az időt: a homokórát megjavította, friss homokot töltött bele, és játszani kezdett.

Lenn a ház előtt megállt egy idős férfi. Szíve nagyot dobbant. A zene hallatán könnybe lábadt a szeme.

Az interjú

– Mi a legnagyobb félelme? – kérdezte az interjúztató.

– Villámlás, a vihar. A belső fájdalom, amikor rájövök, hogy nincs időm reggelizni tükörtojást, kávét inni, mert késésben vagyok.

– És mit vinne magával egy lakatlan szigetre?

– Serpenyőt, ásványvizet, hitemet és szalmakalapot. Meg egy rádiót. Hátha bemondják az esőt.

Az interjúztató pislogott. – Hát… egyedi válasz.

Zoli kint már mosolygott. – Egészen jó voltam, nem? – kérdezte a titkárnőt izgatottan.

Az bólintott. Nem tudott a meglepetéstől mit mondani.

A titkárnő benézett a terembe.

– Ő volt az, aki a meteorológusi állásra jött?

– Igen – válaszolta a főnök. – Végre valaki, akinek van humora, és megnevettetett. De hogy alkalmatlan, az biztos. – nevetett.

Az utolsó eper

 – Eper? – kérdezte.

– El akar­lak újra és újra csábítani – kacsintott a férfi, ujjával végigsimított a nő vállán.

A nő lehunyta a szemét.

– A fájdalom mindig ott van… ha el kell búcsúznom tőled. Szeretnék minden reggel melletted ébredni.

– Akkor bízz bennem, tudod, hogy szeretlek! Kis időt kérek még… – suttogta a férfi, és szenvedélyesen megcsókolta. A nő visszacsókolta.

Az este végén a nő összeszedte a szanaszét heverő ruháit, majd felöltözött.

– Holnap ugyanitt? – kérdezte a férfi.

– Évek óta várok rád. Reménykedtem. Soha nem hagyod el a feleséged. Az eper és a tejszínhab kevés volt a folytatáshoz – felelte könnyes szemmel, majd csendesen becsukta az ajtót.

A lila virág (100 szavas novella)

– Miért nem eszel meg engem? – kérdezte a kislány.

– Nem vagyok éhes. Csak fáradt – felelte a krokodil.

– Mitől?

– A sok harctól. A félelemtől, amit az emberek hagynak maguk után. Már a víz sem tiszta.

– A béke nem csak szó – mondta a kislány halkan –, hanem érintés.

Tenyerét a krokodil fejére tette. A félelem lassan eltűnt, mint a köd.

Aznap éjjel együtt aludtak a tóparton, a csillagok alatt, hangtalan nyugalomban.

Reggelre a kislány eltűnt. Csak egy apró, halványlila virág maradt.

A helyiek suttogták: tündér volt. Mások szerint a béke gyermeke.

Egy biztos: virág minden tavasszal kivirágzik – nemcsak a tóparton, hanem a krokodil szívében

Emlékek

– Mit keres egy uborka a sivatagban? – kérdezte a lány.

– Amit te – súgta a szél.

Táncolt tovább. A Nap perzselt, mégis mámoros béke lengte körül.

– Test, Lélek és víz.

– Az emlékek – javította ki a hang.

Egyetlen zöld uborka állt a homokban. Friss volt, eleven. Nem illett oda.

Megérintette. Lüktetett. A Föld megremegett, homokból ezernyi uborka bújt elő.

A lány hátrált, lélegzete elakadt.

– Mi ez? – kérdezte meglepetten.

– Az emlékeid. Mind, amit kisírtál, most felszínre tört.

Az uborkák lángra gyúltak – élettel, mámorral. Illat, szín, lepte el a végtelen homokot.

A lány nevetve táncolt tovább.

Most már tudta: az emlékektől nem kell többé félnie.

A 84. lépcsőfok

Minden reggel ugyanabban a könyvtárban ébredt. A nap sosem ment le, csak áttetsző fény derengett a könyvtárban, a fakó lapokon. Egy rézlépcső vezetett felfelé – 83 fok, mindig pontosan annyi.

Egy reggel azonban 84 volt. A plusz lépcsőfokon egy férfi állt. Mosolygott, de mintha visszafelé nézne az időben. Tekintete furcsán fénytelen volt. Az arca ismerős, de mégis idegen.

– Vártalak – mondta. – Te írtál engem, te hívtál engem elő. Itt vagyok.

Emília előszőr meglepődött, majd halkan felnevetett.

– Igen, lehet. De, azt is én döntöm el, mikor tűnsz el.

A férfi pislantott, majd szétfoszlott. A lépcső újra csak 83 fokos lett.

Édes csók

Amira és John a tengerparton sétáltak, a nap utolsó aranysugarai lágy fényben fürdettek mindent. A tenger sós illata átjárta a levegőt. Csendben sétáltak egymás mellett, nem kellettek szavak.

 A levegő tele volt izgatott, finom feszültséggel, mintha a világ körülöttük megállt volna.

 John hirtelen átkarolta Amira derekát, és magához húzta. Amira szíve hevesen kezdett dobogni, nem ellenkezett. John kezével gyengéden megfogta Amira arcát, majd váratlanul megcsókolta. Ajkaik összeértek, szinte lángoltak a vágytól. A csók édes és heves volt, egyre mélyebb, szenvedélyesebb.

 Amira halkan így szólt:

– Ne engedj el soha.

 John mosolygott, újra megcsókolta, ebben a csókban benne volt minden.

 

A szerelmes mágus

Aleandro, a nagy mágus, már régóta figyelte Sofiát. Titokban csodálta, míg végre egy könyvesboltban megszólította. Egyre többször találkoztak, közösen nézegették a könyveket. Bár mágus volt, a szerelem bizonytalanná tette.

Egy parkban várta Sofiát, piros kalapban, kezében hatalmas virágcsokorral. Szíve hevesen dobogott, miközben szélörvény kavarodott körülötte. Amikor Sofia megérkezett, átadta neki a csokrot. Tekintetük találkozott, és a pillanat varázsa átjárta őket.

Gyengéden megölelték egymást, majd egy lágy csók pecsételte meg szerelmüket. Aleandro halkan suttogta:

– Lényed káprázatos, Sofia. Ragyogásod, mint a hajnal fénye… és én elvesztem varázsodba

A meglepetés (18+)

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Egy este Márk romantikus vacsorát szervezett feleségének, Lillának. Gyertyafényben, a bor mellett Lilla boldogan ült.

– Van egy meglepetésem – mondta Márk, és egy borítékot nyújtott át.

Lilla kíváncsian kinyitotta, de ahogy meglátta, hogy válási papírok vannak benne, az arca elkomorult.

– Hogy…?

Márk elmosolyodott, és nyugodtan válaszolt:

– Nyugi, ne haragudj. Van valakim. Jobb lesz így mindkettőnknek.

– Ki az?

Lilla döbbenten nézte, ahogy Dávid belép a szobába. Márk felállt, és megcsókolta.

 

Sorsfordító pillanat

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Vilmos késő éjszaka tartott hazafelé a munkából. Túlórázott, fáradtan fordult be az utcába, amikor két férfi ugrott elé.

– Add ide a pénzed, a telefonod, az órád! – sziszegte az egyik.

– Ha mindent ideadsz, nem esik bajod! – utasította a másik!

Vilmos megrökönyödött, tudta, nincs választása. Kipakolta a zsebeit, levette az óráját, a nyakláncát is elvették. Majd ellökték, és futásnak eredtek.

Vilmos hazasétált, leült a konyhában, és zsebébe nyúlt. Cigarettáját kereste. Helyette megtalálta a kaparós sorsjegyét. Remegve lekaparta. Arcán döbbenet és mosoly egyszerre volt jelen.

– Azta! – kiáltott fel.

Pénzét, kártyáját ellopták. Élete megmaradt. Milliomos lett.

Félelmetes este után a jövője örökre megváltozott.

A köd szélén

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Anett mezítláb ült a bőröndjén az út szélén. A szürke felhők alatt minden tompán derengett. Egy gyűrött levél hevert a kezében, az eső elmosta a tinta egy részét. „Ne várj rám. Nincs visszaút.”

Végül felállt, és elindult. Lassan, céltalanul. A kavicsok felsértették a talpát. Minden lépés fájt, de ez tartotta életben.

A bőrönd egyszer csak kinyílt. Egy új levél hullott ki belőle. A papír tiszta volt, a tinta éles.

„Már vártalak.”

Anett körbenézett. A köd szélén egy alak bontakozott ki.

 

Közös alkotás: Aurora Amelia Joplin és Roszka Máthé , Az angyal áldása

Aurora.A.J.

Lucian Veridicus egy angyalt festett, aki hirtelen kilépett a vászonról.

A meglepetéstől kiesett az ecset a kezéből. Ámulva nézte az angyalt.

– A fantázia valóságot teremt – mondta, majd kitárta csillogó szárnyait és elrepült, de előtte Luciant megáldotta.

Másnap Lucian a festményen egy üzenetet talált: „A hit és képzelet ereje felbecsülhetetlen”

Máthé. R.

Lucian még mindig hitetlenkedve nézte üres állványát.Kereste az okokat, hogy ez most mi is volt valójában.Hiába az áldás, hiába az egyértelmű üzenet.

–Sebaj! -gondolta és újra neki veselkedett művének, már majdnem szépséges angyal festménye végénél járt, de elszenderedett a fáradtságtól. Álmában ismét látta angyalát, hogy kilép a vászonjából.

– Mi ez, csoda?– ámulva értetlenkedett.

Hirtelen felriadt, Saját árnyékában Lucian-nak szárnyai voltak. Álom volt??...

Hangok nélküli dallam

A domb tetején állt a fiú, kezében a furulyával, amit apjától kapott. „Játssz majd nekem, ha már nem leszek itt” – kérte apja utoljára. Most ott feküdt a hideg föld alatt, míg ő egyedül állt a szürke ég alatt.

Reszkető kézzel emelte a hangszert az ajkához. Az első hang rekedt és hamis volt, a szél elvitte. A dallam, amit egykor apjától tanult, most fájdalmasan csendült fel, tele kimondatlan szavakkal és elveszett reményekkel.

Ahogy a hangok elhaltak, könnyei patakzottak. A furulya a földre hullott, és a világ hirtelen néma lett. Csak a szívében visszhangzott a dallam – örökre.

Hazugság volt...

(A képet mesterséges intelligencia készítette.)

Ádám és Éva épp egy hétvégi pihenésről tértek haza. Éva mélyen csalódott. A szállodában voltak, amikor Ádám zuhanyozni ment, és megszólalt a telefonja. A kijelzőn egy nő neve villant fel. Éva felvette, de nem szólt bele. A vonal túloldalán a nő „Szívemnek” szólította Ádámot, azt hitte, ő van a vonalban. Éva zokogva tette le a telefont. A tökéletesnek ígérkező hétvége romba dőlt. Ádám magyarázkodott, de hiába. Amikor megérkeztek, és leszálltak a buszról, Éva annyit mondott:

– Öleltél, csókoltál, a fülembe suttogtad, mennyire szeretsz. Minden érintésed hazugság volt! Itt a vége.

Az eső is eleredt, mint Éva könnyei, ahogy hátat fordított Ádámnak, és elindult haza.

Szerelmes szív

(A képet mesterséges intelligencia készítette. )

A Hold lágy fénye betöltötte a szobát, miközben Emil gyengéden simogatta az alvó Andrea arcát. Nézte, és szinte elvarázsolódott. Minden porcikáját szerette: nemcsak a csodás testét, hanem az okos, intelligens, kedves, finom természetét is. Andrea volt számára a csoda. Csendben felöltözött, majd reggelivel és egy szál friss virággal tért vissza. A virágot a párnára tette, a reggelit gondosan elrendezte. Utoljára odahajolt, és egy lágy puszit adott Andrea homlokára. Ahogy becsukta az ajtót, egy furcsa érzés járta át: szíve már visszavágyott hozzá, pedig még el sem ment. Ez az igazi szerelem.

Zsuzsi Mama

Zsófi és mama együtt sétáltak a gyönyörű őszi napon. A falevelek színes takaróként borították a földet. Leültek egy padra, Zsófit minden érdekelte, folyton kérdezett.

– Zsuzsi mama, hogyan tudsz mindig mosolyogni? Te olyan erős vagy, soha nem vagy fáradt! Megtanítod nekem is? Olyan akarok lenni, mint te! – kérdezte Zsófi.

– Miért gondolod, hogy én soha nem vagyok fáradt? – kérdezte a mama mosolyogva.

– Minden reggel friss tejjel és meleg pogácsával vársz. Biztosan aranyból van a szíved, Zsuzsi mama!

Mama megölelte unokáját, és halkan súgta:

– Azért vagyok erős, mert te itt vagy nekem.

Dorka éjjeli ugatása

Dorka, a német juhászkutya a család szeretett tagjaként a házban aludt. Szabadon járhatott ki-be, amikor csak akart. Az éjszaka csendes és nyugodt volt, a Hold és a csillagok fényesen világítottak be az ablakon.

Egyszer csak Dorka ugatni kezdett a gazdája ágya mellett, furcsán izgatottan és idegesen viselkedett.

– Mi a baj, Dorka? Felébresztesz mindenkit! – mondta a gazda álmosan.

Felkelt az ágyból, és követte a kutyát. Ekkor vette észre, hogy a hátsó épületből sűrű, fekete füst gomolyog. Azonnal hívta a tűzoltókat.

Lehajolt, megölelte Dorkát, és azt mondta:

– Megmentetted az életünket, drága kutyánk!

Elárulva

Mike külföldön dolgozott, és a távolság miatt ritkán járt haza. Egy nap úgy döntött, meglepi Annát, és örömmel, egy csokor virággal lépett be az ajtón. Furcsa zajokat hallva benyitott a hálószobába, és döbbenten látta, hogy Anne a legjobb barátjával szerelmeskedik.

— Mike! Hát te? — kérdezte félelemmel a hangjában.

Mike dühösen odahajította a virágcsokrot, és fájdalmasan így szólt:

— Bíztam benned, elárultál!

A virágok a földre estek, miközben az öröm, amit hozott, egy pillanat alatt fájdalommá vált.

Szellő az ajándék

 

Zsófi szülei izgatottan várták a pillanatot, hiszen ma van kislányuk születésnapja. Pici korától imádta a lovakat. Édesapja felvette őt, és kivitte az udvarra az anyukájával. Apukája mosolyogva megszólalt:

– Kislányunk, ő a tiéd. A neve Szellő!

Zsófi szemei az örömtől könnybe lábadtak. Oda ment Szellőhöz, megsimogatta, és azt súgta a fülébe:

– Szia, Szellő! Mi most már összetartozunk!

A kislány a szeretetével örökre összekötötte Szellőt és saját magát. A világ legszebb születésnapi ajándékát kapta.