Túlélünk, mert nevetünk

Néha elég egy fél szó,

vagy egy ügyetlen mozdulat,

és már rázkódunk a nevetéstől,

mintha a világ minden baja

egy pillanatra eltűnne.

Nevetünk,

és nem számít, hány évesek vagyunk,

mit veszítettünk el,

vagy mit próbálunk túlélni.

Nevetünk,

és az idő megáll —

nem díszesen, nem csodásan,

csak emberien.

A nevetésben ott vagyunk mi:

kicsit fáradtan, kicsit sebezve,

de még mindig élve.

Nevetünk,

mert másképp nem bírnánk.

A humor az egyetlen kötél,

amin vissza lehet mászni,

hogy újra jól legyünk.

Nevetünk,

mert a könnyek és a mosoly

ugyanabból a forrásból jönnek.

Az egyik oldja,

a másik gyógyít.

Nevetünk,

mert így mondjuk ki: „még itt vagyok.”

Így valljuk be,

hogy fáj, de kibírjuk.

A humor nem tagadja, ha nehéz —

csak megfogja a vállunkat,

és azt mondja:

„Gyere, most kicsit könnyítek rajtad.”

Nevetünk,

mert a világ néha kibírhatatlan,

de ha egy pillanatra együtt kacagunk,

akkor elhisszük,

hogy talán mégis érdemes.

És amikor elcsitul,

valami halk fény marad utána —

nem égi, nem csillagfény,

csak emberi melegség,

amit egymásban hagyunk.

Béka-pizsama

 

Lili esténként mindig a zöld, pöttyös béka-pizsamájában aludt.

– Olyan vagy benne, mint egy brekegő hercegnő! – mondta a nagyi.

– Akkor majd álmomban varangyokat vezényelek – kuncogott Lili.

Majd mély, békés álomba szenderült.

Minden este mást álmodott, de ez az álom különleges volt.

Aznap éjjel tóparti koncerten találta magát. Száz béka ült kottával, pizsamában, sorban. Ő volt a karmester.

– Egy-két-há, brekk! – intett, a kórus zengett.

A tavirózsák ritmusra ringatóztak, a nádas lelkesen tapsolt.

Reggel Lili nem volt az ágyban.

A pizsama a fűben hevert.

Mellette nyálas levél:

„Elugrottam turnézni. Majd brekegek, ha hazajöttem.”

Anya felsóhajtott.

– Legalább egy esernyőt vitt volna.

Az interjú

– Mi a legnagyobb félelme? – kérdezte az interjúztató.

– Villámlás, a vihar. A belső fájdalom, amikor rájövök, hogy nincs időm reggelizni tükörtojást, kávét inni, mert késésben vagyok.

– És mit vinne magával egy lakatlan szigetre?

– Serpenyőt, ásványvizet, hitemet és szalmakalapot. Meg egy rádiót. Hátha bemondják az esőt.

Az interjúztató pislogott. – Hát… egyedi válasz.

Zoli kint már mosolygott. – Egészen jó voltam, nem? – kérdezte a titkárnőt izgatottan.

Az bólintott. Nem tudott a meglepetéstől mit mondani.

A titkárnő benézett a terembe.

– Ő volt az, aki a meteorológusi állásra jött?

– Igen – válaszolta a főnök. – Végre valaki, akinek van humora, és megnevettetett. De hogy alkalmatlan, az biztos. – nevetett.

Béla és az Óriás Croasson

Reggel. Pontos idő: 06:59. Az ébresztőóra rezzenéstelenül áll, mint egy sunyi cinkostárs, aki pontosan tudja, hogy pillanatokon belül világok omlanak össze.

Béla alszik. Álmodik. De nem akármilyen álmot: egy óriási croissant üldözi őt egy végtelen réten. A croissant-nak arca van. Karjai is vannak. Sőt, egy kis francia sapka is a fején feszít. Közben ezt kiabálja:

– KELJ FÖL! KEEEEEELJ FÖL, TE LUSTA EMBER!

Béla menekülne, de a lábai valahogy... kispárnákból vannak. Lassan totyog, mint egy álmos flamingó, miközben a croissant úgy közeledik, mintha rakétákat kötöttek volna rá.

És amikor már majdnem utoléri, hirtelen előkap egy gigantikus ébresztőórát, Béla arcába tolja, és az felüvölt:

BIMM-BAMM-BIMM-BAMM!!!

Béla felpattan az ágyban, karjait maga elé kapja:

– NE EGYÉL MEG, TE ÓRIÁS CROASSON!!!

Zihálva körbenéz. Nincs croissant. Csak a szoba, a takaró, meg a falióra.

Lenéz: az ébresztőóra ártatlanul villog:

06:59.

Az óra még meg sem szólalt – Béla álmodta, hogy csörög.

Egy pillanatig csak nézik egymást, Béla és az ébresztőóra. Aztán Béla végül felkelt, egy kávét főzött, és miközben az ablakhoz lépett, megállt egy pillanatra:

– Bármit is álmodtam, a legnagyobb hiba, amit elkövethetek, hogy ne élvezzem a reggeleket... Croissant nélkül.